Lili Novy

Menekvés

A parton erdő
Az erdőben hó
Benne lelőtt őznyom.
Ó, menekülj az álomból!
Hiszen beteg lelkem
ismét visszatér belé!

A szív szőlő,
Mely vérző.
Hogy facsarja a félelem!
Hát nincs ösvény
Hol ne lennének ily nyomok
kegyetlen fogások?

Ó, menekülj az álomból,
véres az ösvény,
az éj és a nap egy szenvedés!
Mindenütt menekülve szaladok,
Hisz nincs bennem élet,
Egész életen át iszkolok!

És egyre kevesebb
az olyan pillanat,
amikor a félelem a mohán elpihen!
Sehol sincsen nyugalom,
még a csendes estét
is túlharsogja egy rejtőző bagoly.

Óceán

Csendesen fekszem az ágyamon,
Nem alszom, nem is virrasztok,
Csak azt tudom, hogy létezem.

Óceán –

Óceán – Óceán –
Az énem egy deszkán.
Rettenet. – Bukás – ?
Valahol kikötő vár.

Óceán –

Óceán – Óceán –
Tenger morajlás,
Az ég nem tudja,
A nap mikor virrad.

Óceán –

Óceán – Óceán –
És emberi magány.
Karcsapás.
Nincs hatás. – Nincs hatás – ?

Óceán –

Óceán – Óceán –
Benne az idő elsüllyed.
Az énem egy deszkán.
Véletlen – ? Rendszabály – ?

Óceán –

Tűz

Akkor, abban az időben,
Minden fényes volt,
A ragyogó felhők az égen,
A kertre nyíló ajtók,
S a tűz a szív közepében,
És a tűz a fák közt az ágakon,
A lángoló táncok szenvedélye,
Amikor a lélek lángolón dalolt.

Akkor megéreztem,
Hogy minden eleven, élő,
a vérembe hatolt egy
égető, gyönyörűséges erő;
lánggá vált minden,
zölddé, kéklővé, arannyá,
még a kő is,mely hideg s szürke
ragyogott mint a skarlát.

S azóta számomra
Sehol sincsen sötétség,
Örökre ragyognak
A dolgok, mind örvendetesek;
És az ajtók tárva-nyiva
az éjjelre néznek, az izzó kertre,
és a kert közepén rózsásan
még a halál felém nevet.

Hát ez nem furcsa!

Minden éjszaka egyre komolyabb, egyre fagyosabb,
Jóllehet az augusztusi hónap még csak most vette kezdetét,
S azon gondolkodom: hisz most előbb-utóbb
Az őszi fagy nemsokára már feleszmél.

Hát nem furcsa ez? Lehullnak a zöld lombok
s a virágok a nedves földbe eltűnnek,
De ellenben – furcsa – az élet még eleven,
A föld benselyében kemény rügy szendereg.

És maga a föld, az elpusztíthatatlan,
a hógörgeteg alatt a mélybe merül,
de még csak azt tudja, véghetetlenül sóvárogva,
hogy a világ ismét majd felmelegszik és kiderül.

Ekkor majd, ahogy Jónást a hal,
rabló zsákmányát a napvilágra kihányja.
A zöld nemzedék a síkságról a hegy tetejére
épkézláb felzarándokol, a naptól erőssé válva.

Ezért nem aggaszt, hogy augusztus havának közepén
már az éjjel bekukkant az ősz a világba.
Mit is izgatna a hideg évszak, a hosszú, a sivár!
Mit is izgatna a durva homályos hal száj!
Aki él, élve hagy ott minden változást.