Sibila Petlevski

Egymásba tapadt arcok

Ha az égitesten, amely a kora hajnali égen
távolabbinak látszik, mint ahol van valójában, vagy olyan
mintha ott sem lenne, ha ott barlangokra lelnénk, melyekben
majomemberek precízen leképezték az elejtett
zsákmányt, akkor elképzelhetnénk, hogyan tenné
keresztbe karját anyánk a mellén, átvetve egyiket
a másikán, hogyan kapna bátyánk a fejéhez,
felismerve a menekülő kisfiú hátsójában a gyermekét,

és asszonya szétnyílt csípejét. És bal szeme
az ökör jobb szeménél, ahogy a botra rátűzve áll
a fej. Arc arc mellett, vagy még közelebb, egymásba
tapadva hallgatnak, mintha szólnának, kiabálnának ránk,
kérnének vagy haragudnának. A családi megismerések
a legnehezebbek. Csak az ismeretlen áldozat, riadt őz
menekül könnyű lábon a messzeségbe, és elnyelik ismeretlen
erdők, fehér nyírfaerdőkhöz kétségbeejtőn hasonlók.

Gyengédség

A pókháló kifeszítette tökéletességét
egy zöld hajtás és az öreg faág közé.
A gyenge és az erős most együtt tartják a szálakat.
A világosság fennakadt a fonalakon, és most
úgy hat ez a látvány, mint a napsütés fénycsíkjában
a por egy egyszerű nyári délutánon. Pedig nem.
A véletlen úgy teremti meg a maga tényeit, ahogy
a tűz ringatja fényének kék és fehér szegélyét

a tüzes fej körül. Könnyűnek tűnik, akár
a pókháló. Pedig nem. Éjjel ugyanez másnak
látszana: mint kicsiny csontváz, szögre akasztott
szárnnyal, mint hitehagyott angyal, aki úgy halt meg,
ahogy meghalnak a férgek. A dolgok kicsúsznak
az ellenőrzés alól: meggondolatlanul szerelmi viszonyba
lépnek, hasonlatok áttetsző szövetébe bonyolódnak.
A gyengédség hasonló a halálhoz: mindent mindennel összeköt.

A felejtés jeligéi

Ezek a tűzvirágok hosszúra nyúlt szárakon nőnek,
akárha napraforgómezőkről költöztek volna erre
távoli őseik, a fal mellett állnak, az ablak alatt, rajta két
széthúzott ráccsal, melybe gyerek kapaszkodik
mindkét kezével, arca olyan, mint a gyerekhez hasonló
férfi arca, szentnek lehetne mondani ebben
a világban, amelyben minden fiatalabb, mint
amilyennek kinéz. A magány hozzáadja a maga éveit.

Amikor az érettség nyomai a testen, amely egymagában
fejlődik ki, amelynek nem volt alkalma megismerni más
testeket, gondolva itt isten testére is, amely nem súrolta
hozzá a vállát mások vállához, és nem fogott kezet, amely
ellenállás nélkül él és vénül meg, nem hat rá semmi gravitáció,
amikor a nyomok ezen a testen a vágyat a bánattal keltik fel,
akkor kipróbáljuk majd a felejtés jeligéit, hogy ne szóljon
ránk kijózanítóan az emlékezet, hogy még itt vagyunk.

Hűség

Nem csak a márványfedelek fölött vonítanak
a kutyák: a jó emberek még itt vannak velünk.
Mellettük fekszenek az állataik, állukat
gyengéden azokra a testrészeikre teszik,
melyeken verések nyomait takarja a ruha.
Néha szűkölnek, máskor csak követik őket
szelíd kutyaszemeikkel. Együtt álmodnak,
rángatva a lábaik, mintha futnának, és ha felriadnak,

szemgolyó szemgolyó mellett, a kutyák közelről
felugatnak, mert hallják, amit nem látnak, az emberek
látják, amit nem hallanak, és így, a rettegésben, egyiket
heves szívverése védi, a másik a fogát mutatja, míg a
kísértetek olyan képpel állnak, mint aki el akar menni
erről a helyről, az utolsóról ezen a földön, ahol az egyik
az ölelését adja, a másik odaadja magát ölelésre. A szeretet
szőrmével fedi el a véraláfutásokat, és tenyérrel a szemet.

A bőröm alatt vagy

Vannak emberek, akiknek a szellem két döntő
pillanatban költözik a szemébe, és soha többet:
a szülésnél. Akkor sírnak. És a legvégén is,
amikor mások teszik ezt őhelyettük.
Minden köztes térben, a szemek apró kövek
az ismeretlen arcok barázdált karsztján, és csupán
ahogy az idő engedi, úgy tölti meg az esővíz
a tócsákat, amelyekből egy kevés elfolyik, még

több elszivárog. A két szem közt van egy pont,
ahol az esetek többségéban megállapítható
a vakság, hogy aztán azon a helyen a remény,
amely mindig lerakja lárváit a bőr felszíne
alá, azon a helyen megnyissa hamis ajtaját.
Vigyél át, szerelmem, át a küszöbön, de ne
a szobába, kívülre inkább. Megosztjuk majd az örömet,
és minden bűnünket odatesszük a két szemünk közé.

Valóság anyánk

Mikor csókolnak minket, túl hosszan maradunk
a szájukban. Nem azok, akiknek hisszük őket – a
nővéreink. Egyáltalán nem hasonlítunk rájuk, amíg
körbe röpködünk. Ebben az eszeveszett körforgásban,
amelyben köreink megérintik a denevérek köreit,
nem világos már, hogy előttünk vagy mögöttünk szállnak,
és tényleg annyira szépek, vagy csak anyánk szereti
túlzottan őket. Boldogasszony anyánk, könyörögj értünk.

Összeölelkezve

Ott, ahol egyik eltűnik a másik elől,
a zöldellő lejtőn, legelt egy őzgida
a többi gidával együtt, és az őz is
a többi őzzel, és a szarvas is velük együtt.
És mintha a felhők szita lennének, a fény
az esőcseppek közt hullott alá, és mi természetesen
és könnyedén győztük le az üresség tereit,
mintha egyik hegycsúcsról a másikra

lépegetnénk hétmérföldes léptekkel. Miért nyeli el
egyszerre az erdő az utat, és az út minket? Ez az
utolsó, számos utunk közül a végső, ez valahogy
olyan lett, mint a földindulás. Eltemetjük a házakat,
az etetőket és mindent, amit még itt találunk. Túl soká
maradunk összeölelkezve a lejtőn. Pontról pontra
búcsúzunk el, ahogy az őzgidákról tünteti el
az idő mindörökre a gyermekkor nyomait.

Ladányi István fordításai