Szerbhorváth György

Botrányos-e a banalitás?

Ha valaki botrányt kavart és sikert aratott az elmúlt években a horvát irodalmi életben, az senki más, mint Vedrana Rudan. Egy ötvenen felüli hölgy, egy elsőkötetes szerző. Ha fiatal férfi prózaíró lett volna, meglehet, keresztre feszítik. Talán meg is hurcolják politikai vonalon, ha kötete nem 2002-ben, a lassan már detudjmanizálódó országban jelenik meg. És ez nem költői túlzás: a horvát irodalom két legmarkánsabb női szereplője – Dubravka Ugrešić és Slavenka Drakulić (köteteik már magyarul is olvashatók) – önkéntesen távozni kényszerült a kilencvenes években. És hogy miért, az implicite benne van Rudan regényében – azért, ahogyan a nőkkel bánnak, aminek a nőket tartják egy háborús időket élő vidéken (és különben is, mint mindig az egész világon, így Rudan). Kurváknak, árulóknak. Semmi többnek. Hisz nem áldozzák fel életüket a Hazáért, egyáltalán nem áldoznak, csak kurválkodnak.

Vedrana Rudan az emigrációt megúszta, bár kötete megjelenése előtt is ismert volt a spliti Feral Tribune (az ottani Magyar Narancs, mely mindig szálka volt a hatalom szemében) élestollú kolumnistájaként, noha sosem volt hivatásos újságíró – a tengerparti Rijekán (Fiumén) élt ingatlankereskedőként. Miután az összes horvát lapból kirakták (informálisan, de ez a lényegen mit sem változtat), egy (hölgy)ismerőse tanácsára nekiült, és megírta a Fül, gége, kést. És robbantott vele, akár az ingatlanterep-előkészítők a tengerparti sziklákba. Csak nem dinamitot használt, hanem szavakat – a kő- avagy szódarabok repültek és sokakat fejbe is találtak. Könyve azonmód húszezer példányban fogyott el „hazájában” és Szerbiában, rögtön lefordították szlovénra, macedónra, angolra (Amerikában), franciára, lengyelre. Színpadra került Horvátországban, Belgrádban és Varsóban is.

És most magyarul is kézbe vehető. Csak ki ne essen az érzékeny lelkű olvasó öléből. Az eredeti kiadás hátoldalán így ajánlják Vedrana Rudant: „Rábeszélték, hogy olvassa el Bridget Jones naplóját? Hát Bridgit leszophatja, mert ő tökös csaj.”

Az. De szó sincs szerepzavarról. S mégis, mi ez? Elnyújtott monológ? Női próza? Háborús irodalom? Valóságirodalom? Pikareszk regény? Önéletrajzi ihletésű ömlengés? Színtiszta káromkodás, semmi más? Utazás a koponyán belül? A – már elnézést – baszás fenomenológiája? Egyik sem, és mindegyik. Ez benne a jó, a meghatározhatatlanság, a többrétegűség.

Mik a „tények”? Van egy elbeszélőnk, Tonka. Nemrég múlt ötven, és opatijai (abbáziai) születésű (akárcsak a szerző). Éjszaka van, Tonka a távirányítóval babrál, közben elmélkedik (nekünk). Mellette fekszik kivénhedt férje, Kiki, akit reggel el fog hagyni Miki, pontosabban saját maga kedvéért. (Rudan viszont így nyilatkozott: ,,Fenomenális férjem van, aki abszolút támogat.” – ennyit az önéletrajziságról.) Kiki egykoron a területvédelemnél dolgozott, most lopott öltönyökkel kereskedik és pénzt csempész Szlovéniába. Lánya, Aki pubertáskorban van, és az egyetemen bukdácsol, mivel egy ,,sikeres” vizsga ötszáz márkába kerül. Tonka félig szerb – anyját felcsinálta egy szerb államvédelmis. Barátnője reszket, hogy férjét elviszik a háborúba. Mások meg hősködnek, háborúznak. Az emberek fogyasztanak, csempésznek, hazudoznak, mert a tévé is hazudik nekik, a politikusok is meg- és beetetik őket. A nők abortálnak. A regény egyik legerősebb és legeredetibb része éppen az, amikor Tonka elmeséli abortuszának történetét – itt speciálisan női irodalomról beszélhetünk. A férfiaknál a fegyver és a fallosz kapcsolódik össze, az ölés és az ölelés (na ez így nem jó, ne finomkodjunk: a gyilkolás és a baszás). A gyűlölködés, a megvetés általános, főleg a kisebbségiek, ez esetben szerbek ellenében; a horvát nacionalizmus ragyogó kritikája a Fül, gége, kés.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Vedrana Rudan maga jelentette ki, hogy ,,Nagyobb sztár vagyok Szerbiában, mint Horvátországban. A szerbekkel megtaláltuk a közös nyelvet.” Kétlem, hogy a szerb olvasók elsősorban a regény női vonulatát értékelték, hogy a háborúban a katonák által a nőkön elkövetett bűnök – megcsonkolt, haldokló nők megerőszakolása, hogy csak egyet mondjunk – naturalisztikus leírása mintegy katarzist nyújthatott. Hogy ez a nő megírta, s akkor végre mi felszabadulhatunk a kínzó lelkiismeretfurdallás alól, mert szembesültünk a történtekkel. Nem: sajnos, azt hiszem, a Fül, gége, kés-t szerbbarát könyvként olvasták. A félig szerb elbeszélő tudja, hogy szerb, tudja, hogy ezért stigmatizálják, de miközben ezt a részét meg is akarja tagadni – hisz apját nem ismerte –, de horvát akar lenni, minél nagyobb horvát. Ám ez nem megy könnyedén, sőt. Vedrana Rudan, illetve Tonka szitoközön közepette ócsárolja a horvátokat (Thomas Bernhard vagy Elfriede Jelinek hozzá képest jószívű, kedves, illemtudó, patrióta), miközben hihetetlenül plasztikusan írja le a szerb kisebbség helyzetét (,,De ha szerb vagy Horvátországban, az gázosabb, mintha egy kibaszott fekete lennél.” – írja/mondja), szenvedéstörténetüket, a rejtőzködés, a mimikri-taktika alkalmazását, ám ez csak egyik oldala a történetnek. Igaz oldala, de csak az egyik a sok közül. Szerbia, akárcsak Horvátország, macsó társadalom és a háborús bűnökkel való szembesülés sem az erőssége, de tegyük hozzá, a kötet hű olvasói azért itt sem a társadalom e fő áramából kerültek ki. Ennyit a recepcióról.

Mert Vedrana Rudan még véletlenül sem egy kisebbség apológiáját adja. Mert ha ez apológia, akkor az összes kisebbségé, illetve a megalázottaké és megszomorítottaké. Legelsődlegesen: a nőké. De csak semmi önsajnálat, a szerző kíméletlenül őszinte és lerántja a leplet a nőkről is. Az áldozat butasága és gyöngesége nem igazolja az erőszakot, de semmi sem igazolja a butaságot és a gyöngeséget sem – fejti ki másutt. A regényről folyó élénk vita során pedig akadt olyan, aki szerint Vedrana Rudan bosszút állt, ám nemes bosszú ez – így tovább a vélemény –, mert bebizonyítja, hogy az irodalom az elesettek (egyetlen egy) fegyvere lehet, amikor elharapódzik a gyűlölet. Talán túlzó megállapítás, hogy ezen irodalom fegyver lenne, de kétségkívül társadalmilag angazsált irodalom (már ahogyan arrafelé mondják ezt). Ezért aztán a regényforma itt a pamflettel ötvöződik, a pikareszk regények gunyoros életszemlélete, ironikus, szatirikus hozzáállása fonja át, az arrogáns nyelvezet, a brutális stílus pedig ezt üzeni: ha ti ilyenek vagytok, ha a világ ilyen, leszek én még ilyenebb is. Érdekes paradoxon, hogy miközben ez a világ egyik legkáromkodósabb szépirodalmi műve, tehát a hagyományos normákat, az elemi illemet maximálisan figyelmen kívül hagyja, mégis a morál legmélyére ás le, éppen a legfontosabb normák betartását kéri számon, amikor a káromkodásnál ezerszer súlyosabb bűnökről ír. Arról nem is szólva, hogy a vulgáris kifejezések tömkelegének használata valójában nem áll távol a balkáni valóságtól – aki kételkedik, hallgasson végig egy kávéházi beszélgetést vagy egy monológot a városi buszon.

A káromkodás banális, ahogyan az egész élet is az. A szenvedés is banális, mert az azt okozó gonoszság is lapos, elcsépelt, közhelyes. Vedrana Rudan a gonosz banalitásának filozófusa, akarom mondani irodalmára. Miközben a kívülállónak úgy tűnik, háborúban élni, azt átélni valami különleges dolog – ugye, a mai Európában az emberek többsége, remélhetőleg, sose fog lőporfüstöt szagolni –, addig a horvát írónő szitkozódva meséli el, milyen semmitmondó is az egész. Morálfilozófusunk szerint az ember egy nem társadalmi állat; az együttélés nem lehetséges, mert az emberek büdösek, rohadtak és visszataszítóak, és folyton másokkal akarnak manipulálni. Mi ez, ha nem kőkemény filozófiai alapállás, kiindulópont? Persze az én-elbeszélő nem ilyen világos, mégiscsak regényről van szó: ,,A háború és a béke ugyanaz. És nem létezik más, csak háború és béke. Heuréka! Az egész életünk trauma! Nem kell, hogy poszttraumatikus szindrómák baszogassanak minket!”

Amikor Vedrana Rudan történeteket mesél, ezek maguk tanúskodnak arról, mi minden is banális. Tragikus-e az, amikor a sors szeszélye frontot húz a családtagok közé, s megszakad minden kapcsolat, így a telefonos is? És harmadik országba, ez esetben Szlovéniába kell átjárni azért, hogy onnan a horvátországi (szerb) Szerbiában élő anyjával, testvérével, gyerekével hallják egymást? És sokszori tárcsázás után kapnak jelet, s mivel recseg-ropog a vonal, ordibálni kell, hogy ,,igen, igen, jól vagyok”, ,,meghalt a nena” és hasonlókat, közben már verik a fülke ajtaját, mert mások is el szeretnék ordítani, hogy ők jól vannak, csak az unokaöcs eltűnt valahol a hadszíntéren, de amazok úgyis elértik, nem is hallják, nos, mindez szintén banális. Szörnyű, de ott és akkor már annyira mindennapos, hiszen az emberek rutinszerűen ordítják a kagylóba a jól vagyok, meghalt az akárki-t. A tragédia monotonná válik, és belesüllyed a rutinba.

Ahogy a gonosznak, úgy a háborúnak is emberi arca van. Rossz arc, ám arc. Megszokás kérdése. Tonka szinte szociológiailag precíz: ,,Én láttam, hogy az emberek kellemesen érezték magukat a háborúban. Az emberek hatalmas többsége. Minden normális ember jól érezte magát a háborúban. Jól. Kifejezetten jól. Becsülettel.  Sokan. Kiáltozhatsz, hazafias énekeket dalolhatsz, szép zászlóval vonulhatsz, kitűzheted a tetőre, jó nagyot, hogy suhogjon, gyilkolhatsz, lophatsz, megölheted a fél várost az igazság nevében és jogosan. És szuper volna, ha a háború örökké tartana. De nem tart. És ezért vagyunk szarban.” Az áldozatok áldozatok után szaglásznak, igényelni kezdik, hogy a televízió mindennap tömeggyilkosságokról számoljon be, de azért a média se teljesen hülye: a csaták után közlik csak az elesettek gyászjelentéseit. Tonka barátnője félti is a férjét, és ha nincs más mentség, megbaszatja magát a Védelmi Tanács emberével, csakhogy férje felmentést kapjon. Tonka persze röhög ezen: a hadsereg képviselője egész nap kefélne, ha ez így működne. Nevetséges, siralmas, lapos.

Háború és szex mérhetetlenül átszövik egymást, a Fül, gége, kés ennek bemutatásában alighanem az összes háborús regény tekintetében az élen jár (szó esik a paradigmatikus Holofernész-Judith ügyről is) – szegény fiatal horvát, szerb, bosnyák prózaírók, akik ráadásul a frontot is megjárták, s erősen pedzegetik is e témát, a nyomában sem járnak. Az abszurditás és a banalitás bemutatása terén ők sem rosszak, de Vedrana-Tonka ítéletet is mond, ami előbbieknek egyáltalán nem sajátja: ,,Ez az egész háború azért zajlott, hogy a gazdag, vaskos, vénséges szar beférkőzhessen a lányaink lába közé. Száz márkáért. Minden háború a földkerekségen azért zajlik, hogy az undormányok olcsó pénzért megkúrhassák a lányainkat. Felbaszódok, ha azt hallom, hogy mi itt ‘balkániak’ vagyunk. Mi itt ‘vadállatok’ vagyunk! Kizárólag mi vagdosunk nyakakat, mi baszunk és gyújtogatunk.” Azaz itt az ember antropológiai sajátossága felől értelmeződik a délszláv konfliktus: nem az a famózus balkáni, délszláv irracionalizmus – amit oly gyakran emlegetnek Nyugaton – a magyarázóelv, hanem az ember (a férfi) kegyetlen ösztönei, állati vadsága. Kár volna másra kenni. Persze, aztán, miután kikúrták és kivérengzték magukat, elmúlt a macskajaj – pia nélkül se háború, se szex –, akkor kezd el előttük valami derengeni: ,,Hanem bűnösnek érzitek magatokat mindazért, amit a háborúban elkövettetek, mintha a háború valami abnormális, őrült dolog volna. És most lelkifurdalással, de jó szó, ‘lelkifurdalás’, vastag fasszal a seggetekben, hamut hintetek a hülye fejetekre, újjáépítitek a házakat, amelyeket korábban élvezettel gyújtottatok fel, és amelyeket talán nem gyújtottatok volna fel, ha tudjátok, hogy mi a fasz miatt gyújtjátok fel.” Vedrana-Tonka sorai igencsak elgondolkodtatóak, de azért mégsem ajánlom, hogy a poszttraumatikus szindrómában szenvedőknek felolvassa a pszichiáterük. Egyébként ez egyáltalán nem vicc; Horvátországban olykor hetente három volt katona végez magával.

Hogy Vedrana Rudan Tonka monológján keresztül miképpen vezet be bennünket a női lélek rejtelmeibe, annak elbeszélésről lemondanék, mert egy Utószó semmiképpen sem bírná el ennek terhét. Már ha egyáltalán képes lennék erre – nagy kár, hogy Freud nem élte meg e könyv kiadását, bár alighanem beletört volna a foga, sőt, alighanem az analízis során egy szívszélhűdést kapott volna. Freud nevét azért sem felesleges említeni, mert Tonka egy díványon feküdve meséli el életét. És a feltárás elég teljesnek tűnik. De erről győződjön meg a tisztelt olvasó maga.

Vedrana Rudan a nőkért, a női jogokért nyilvánosan is fellép. Számtalan interjúban, kerekasztal-beszélgetéseken fejtegeti ki morálfilozófiai indíttatású gondolatait. Kiindulópontja nem túl komplikált: ,,Horvátországban nőként csak akkor fogadnak el, ha fiatal vagy, egy jó lábú, jó mellű picsa.” De, mint említettem, a helyzetért nem csak a társadalmat tartja felelősnek, magukról a nőkről is leszedi a keresztvizet (e regényben maximálisan). Mindenesetre mégsem a vállát vonogatja, a nem tudom féle bölcsességgel védekezik, vállalja a tanácsadást is a nők részére: ,,Nagyon szeretned kell magadat, meg kell bocsátanod magadnak, nem szabad állandóan magadat elemezgetni és jogod van a hibára is.” Még ha Tonka nem is így tett. Vagyis pont ezért.

A Fül, gége, kés szerzőjét egykönyves íróként könyvelték el – későn indult, ugyan mit akarhat egy ötvenen felüli nő az irodalomban. Ráadásul e kötete annyira tabudöntögető, arrogáns nyelvezetű, hogy emiatt megismételhetetlen. Tehát csinálhat ő akármit, ez lett, ez is marad. Vedrana Rudan természetesen nem hagyta magát, két éve megjelent második regénye, a Szerelem utolsó látásra, melynek témája nem sokban különbözik a Fül...-étől – nőkről, anyákról, férjekről ír. Ahogyan lenni szokott, ez már nem lett oly sikeres, miképpen az első bomba is nagyobbat szól, mint a második, hisz hozzászokik a fülünk.

De magyarul még csak az első Vedrana-bombánál tartunk. Füleljenek bele. Szólni fog.

(Utószó a regényhez, mely a József Attila Kör és a Kijárat Kiadó Világirodalmi Sorozatában jelenik meg ez évben.)