Szilágyi Zsófia

Tűzbe, vízbe, lángba

Tar Sándor emlékére

„Én már csak a hangjára várok. Akkor majd elindulok én is valamerre. A kóchajammal, fogatlanul, tökön-paszulyon keresztül tűzbe, vízbe, lángba, mint a többi vén bolond.” Tar Sándor Egy régi hangra várva című elbeszélésében egy öregasszony zárja ezekkel a mondatokkal élettörténetét, élete és a világ végén, egyedül, egy tanyán. Nincs egyedül, mondhatnánk, hiszen valaki meghallgatja őt, aztán lejegyzi és szöveggé formálja az elhangzottakat. De ez az öregasszony már élet és halál határán van, talán beszélni is alig tud: „Most a fogam, az alsó van oda, azt csak nem viszik tán el, valahol meg kell lenni”, történetét így nem a külvilágnak, nem egy tényleges vagy elképzelt hallgatóságnak mondja, hanem saját magának: „Lehet, hogy nem pontosan így volt minden, lehet, hogy csak most olyan szép, ahogy rágondolok. Mert mindennap ezzel alszom el, azért tudok úgy aludni, hogy elvihetik a fejem felől a házat.” Az emlék, amely minden este kiemeli abból az életből, ahol már csak csúnya, bolond öregasszonynak látszik, és átviszi a „másik világ” határára, az a régi, nyári este, amikor későbbi férje szerelmet vallott neki. Amikor meghallotta a hangját. Ez a pillanat lép egy egész élet helyére, minden más lényegtelenné válik: „És jöttek gyönyörűséges napok, hónapok, tán évek is. Aztán voltak másmilyenek, háború, szegénység, halál. Azokra nem akarok emlékezni, elmúlt.”

Az Egy régi hangra várva elbeszélője csak a szöveg végén változik vissza fogatlan, kóchajú öregasszonnyá. Addig a vitéz Molnár gyönyörűséges lánya, Zsófi, aki akkor kapja meg a nevét, amikor szerelme, János, megszólítja azon a nyári éjszakán. Szerelmes fiatal lány, az emlékeiben, kóchajú öregasszony, a valóságban – az emlékek valósága törli a pusztulás jelenét.

Az irodalomtörténésznek készülőket már egyetemi tanulmányaik alatt arra nevelik, ne beszéljenek arról, miért szólítja meg őket különös erővel egy-egy irodalmi mű. Ha van is személyes közük ahhoz, amit kutatnak, akkor sem tartozik ez senkire: pedig a legnagyobbakról is kiderül esetenként, nem véletlenül írnak erről vagy arról a szerzőről: „Még nyilvánvalóbb az önéletrajzi jelleg a Márairól írottakban. Angliai barátom, Richard Aczel meg is jegyezte, hogy ez a könyv voltaképpen rólam szól. Elkészítése idején válaszút előtt álltam, Magyarországon éljek-e vagy Amerikában. Ennek a döntési kényszernek a következményeit láttam bele Márai pályafutásába.” (Ami a mi dolgunk. Beszélgetés Szegedy-Maszák Mihállyal = Pályák emlékezete. Szirák Péter beszélgetései irodalomtudósokkal. Bp., Balassi, 2002, 9.) Az egy régi hangra várva nem rólam szól. Mégis, ülök a földön, a rádióban Tábori Nóra olvassa fel az elbeszélést, folyik a könnyem. Felolvasom az egyetemistáimnak, gyakorolnom kell előre, hogy ne sírjam el magam közben. Nem szabad sírni, gondolom, nekik kell meghatódniuk, nem nekem. Vége az órának, odajön egy kislány, hogy ő ezt a szöveget végigbőgte, mert a nagymamájáról szól, úgy érzi. Meg az enyémről. Az én nagymamámról.

Nagyapám és nagyanyám több mint ötven évet éltek le együtt. Háborút, szegénységet, halált, ahogy Zsófi és János. Meg hadifogságot, betegséget. Mikor én nagyapámat megismerem, beteg már, így él még olyan tizenöt évet – mi, gyerekek, nem tudjuk, mi a baj, csak azt, hogy nagyapa sokszor mogorva, ingerlékeny. Nagyapa mégsem mogorva és nem öreg. Fiatal és jóképű, mert nagymama történetein keresztül látom. Ahogy megpillantja először, világosszürke öltönyben, fekete gyászszalaggal a karján. Csodálkozik is az én fiatal lány nagymamám, miért van világosszürke ruhája annak, aki gyászol. Aztán kiderül, éppen ruhát venni ment, amikor megtudta, meghalt az apja. A ruha már megvolt, gyászruhára már nem volt pénz, csak szalagra. Az első pillanat, amiben rögtön benne a halál. Nagyapám, amint visszajön a hadifogságból 1947-ben. Barátai a Don-kanyarnál maradtak, de ő itt van. Legyőzte a halált, ismét. És megmaradt a gyönyörű bajusza. Nagyapám, aki már sétálni is csak igen keveset tud, egy történetben nagyanyámmal biciklizik, aki csak elindulni és tekerni tanult meg, megállni nem, ezért nevetve odabiciklizik mellé és elkapja. Emlék-nagyapa és valódi nagyapa egyszerre vannak ott körülöttem. Nézem őt, nagyanyám szemével, szép, fiatal férfi. Így nem fáj az sem, hogy nagyapa nem lát belőlem túl sokat. Az unokái közt van ügyes, van házias, és van okos, az én okos és komoly bátyám, aki mellett én vagyok a kicsi.

Nagyapa egy szomorú, télvégi napon hal meg, abban a házban, ahol évtizedek óta él, a saját ágyában. Nem kerül kórházba, mert nagyanyám, és vele a lánya, a fia és a menye (apám és anyám), vállalják, hogy átkísérik a halálba. Aztán nagymama ott marad egyedül. Egy év telik el, és ő is megbetegszik. Nagymama, aki nyolcvanéves koráig nem volt kórházban. Aki elmeséli az orvosoknak, hogy, igen, kapott már injekciót, ötven évvel ezelőtt. Erős szervezet, nem lehet nagy baj. Reménykedünk. De én ott vagyok nagymamánál, mielőtt indulna a kórházba. Rámnéz, mindketten tudjuk, hogy nagyapa halálának évfordulóján kell kórházba mennie, és azt mondja, nagyapa szólt, hogy menjek. És nagyapa tényleg szólhatott. Epekő helyett hasnyálmirigyrák. Nem kapunk már többet fél évnél és nagymama is meghal. Abban az öreg házban, amelyikben nyolcvanegy évvel azelőtt megszületett.

Hát ezért sírok minden alkalommal, amikor az Egy régi hangra várva című elbeszélést olvasom. Beszél benne egy öregasszony, egy nő a végeken, és beszél benne az én nagymamám, aki soha nem hallott Tar Sándorról. Arról az íróról, aki már életében is az élet és a halál határára került; aki gondolkodásunk, irodalomértésünk határaira kérdez rá folyton; aki a vég szerzője volt, sokféle értelemben. Személyesen nem találkoztam vele soha, és nem is hiszem, hogy bármit segítettem volna rajta, ha elmondom neki, hogy köszönöm. Köszönöm, hogy megírta a nagymamámat.