Szilasi László

Corpus Separatum¹

,,És az sem volt igaz, amit pedig már a mentőcsónakban megígértek a Novara tengerészei, miközben a Zenta hatalmas acélteste fölcsapódott az orrával, és akkora mélységet hasított, mint egy templomhajó, hogy oda helyezze magát örök nyugalomba, nem, egyáltalán nem volt igaz, hogy a fiumei kettes számú tengerész-szeretetotthon teraszáról látni a tengert, nem, nem lehet látni a tengert, a teraszokról sem, egyetlen szobaablakból sem, az enyémből végképp nem, onnan aztán tényleg csak néhány tűzfaldarabot, valami mocskos sikátor egy ócska kis szeletkéjét, száradó lepedőket, öregembert, kisgyermeket, nagyritkán szép nőt is, igaz, meg D'Annunzio denunciánsait, ahogy jöttek, ki tudja honnan, de ismertek minden sikátort, minden vakudvart és könyökutcát, és már szakadtak is a rézhuzalok, és már kopogtak is a láthatatlan kicsi géppuskák, és jöttek, a lovarda falain keresztül, a pincéken át és a csatornából, egyformán, ruganyosan és hangtalanul, hogy három óra múlva szép krómmikrofonjukon át Fiume polgárai tudtára adhassák a világnak, hogy saját kezükbe vették a sorsukat, mert elég volt már a szarakodásból, a pulai püspökből, Suino grófjaiból és abból a kurva Mária Teréziából is, Viva Italia!, és látni nem, de egyfolytában hallani lehetett a megbolondult kabócákat a fákon, akkorákat, mint egy-egy veréb, csak dolgoztak, megállíthatatlanul és megszokhatatlanul, de végül mégiscsak kifogtam rajtuk, én is dolgozni kezdtem, mert nem tudtam elviselni, sem a kabócákat, sem a tenger hiányát, a hiányát, pedig percről percre az orromba csapott a szaga, az én oxigénem, és a sirályokat is hallani lehetett, meg a hajókürtöket, hűvösebb, tisztább éjjeleken pedig még a tengerparti mulatók zsivaját is, de nem érdekelt már ez sem, mert semmi sem érdekelt, csak a metszet, az a metszet az újságkivágásban, arról a szörnyű, gyönyörű éjszakáról, abba sűrűsödött össze minden, amikor egy kósza jégdarab felhasította őket, mint a disznót, kibelezte és eltette őket télire, és nem akart vége lenni sehogysem, pedig már vagy ötszáz változatban megfestettem a süllyedő Titanicot, hatalmas nagy téma ez, még ma is vissza-visszatér, pedig már megoldottam, és tökéletesen oldottam meg, ismersz, nekem elhiheted, pontosan kiszámítottam mindent, ahogy először egy picit a jobb oldalára billen, aztán lassan, nagyon lassan süllyedni kezd az orra, Fel a farát, Jasper!, ahogy abban a régi indiánkönyvben áll, és tényleg, emelkedni kezd a tat, billen az egész egy láthatatlan tengelyen, mint a mérleghinta, fölfelé kúsznak, és igazuk is van, de nem bírja a test, kétszázhetven méter, gyémántból is lehetne akár, és már reped is, a csónakfedélzettől le egészen a főgerendáig, már zuhan a vége, aztán újra fel, és aztán tényleg nincs tovább, de nekem nem ez kell, nem is a lilás emberfejek rétje, a halkuló sikolyok, meg a pásztázó viharlámpák fénye, hanem a tenger színe azon az áprilisi éjszakán, tovaúszó gyilkos jéghegyekkel, alulról jövő csillárfénnyel, plusz még a csillagok, azt a színt keresem, azt a mélytüzű ultramarint, hetekig, hónapokig, évekig, és már ősz van, értelmezhetetlen, délszaki ősz, az intarziás asztalon datolya és füge, ezen élek, meg sangrián, fél tizenegy múlt három perccel, és akkor lesz meg, végülis semmi különös, de én azért vadul és elég hülyén vigyorgok, pontosan nem tudom miért, de az tény, hogy a tenger jól ki van dolgozva, és már csak kereteznem kell, picit méregetnem és gyalulnom, madzagdarabokkal meg halasbicskával, nem érdekel, aztán kiemelni, egyedül, az ablaktáblákat, még egy kis vasmunka, és aztán nincs többé terasz, ablak, képszög, és kabócák sincsenek, se tűzfal, se tengerszag, mert a festményem hajszálpontosan illik az ablakkeretbe, a napfény kicsit átvilágít a vásznon, és épp így tökéletes, be volt kalkulálva, aztán még egy cigaretta, majd ahoy!''

– magyarázta tükörképének az árpádharagosi Fiume Szálló homlokzati ablakából, ahonnan szintén nem lehetett látni a tengert, csak a városházát, meg néhány poros akácot, de aztán mégiscsak visszacsomagolta a másfél kilós gyalogsági revolvert abba a vastag, hideg olajtól szürke vászondarabba, bedugta utazótáskájának legmélyére, majd megmosta az arcát, kikocsizott a vasútállomásra, de végülis nem Kecskemétre ment, nem is a fővárosi gyorsra szállt föl, hanem visszavonatozott Fiuméba, két hét múlva pedig elhajózott Afrikába, mert a Zenta egykori sorhajóhadnagyát nem abból a fából faragták, hogy hajlandó legyen engedni élete színvonalából.