Tóth Annamária

A jótett józansága

Módszertani bevezetés: a nő megismerhetősége

Georg Simmel A relatív és az abszolút a nemek problémájában című értekezésében behatóan foglalkozik a nőiség mibenlétének kérdésével. Írásában megdöbbentő kijelentést tesz: „…a nő lényegét könnyebb meghatározni, mint a férfiét.”¹ Ez a tézis méltán szöget üthet a fejünkbe, s talán annál is inkább, minthogy Simmel maga is csupán körüljárja, s nem határozza meg a női lényeget. Fenti kijelentését a következőképpen árnyalja: „Ezért létezik számtalan nőléleltan, de férfilélektan alig. Minden további nélkül belátható, hogy a meghatározási lehetőségek ezen aránya rögvest megfordul, mihelyt nem nemi típusokról, hanem egyénekről van szó: az egyes férfit nagyjából-egészében jobban le tudjuk írni, mint az egyes nőt.”² A feladat bonyolultságának mértéke megfordul, amint az egyén jellemének elemzése a tét. Nem hagyhatjuk azonban figyelmen kívül a kérdést: mennyiben tehetünk általános megállapításokat egy-egy nem kapcsán? Nem torkollik-e óhatatlanul általánoskodásba fejtegetésünk, ha a női nem lényegét akarjuk meghatározni? Egyetérthetünk-e Simmellel, aki azt sugallja: általánosságban könnyebb a nőiség titkát felfednünk, mint az egyes esetek kapcsán? Ha továbbgondoljuk ezt az álláspontot, egyre közelít felénk a sejtés: a nőt általánosságban meghatározni nem hogy nem könnyebb, mint egyediségében, de egyenesen lehetetlen.

Írásomat nem szívesen áldoznám oltárán egy ilyen kétes vállalkozásnak. A nő általános ismérveinek bemutatása helyett két konkrét nőt, két rendkívüli és lélegzetelállítóan izgalmas nőalakot veszek górcső alá: Sartre Az Ördög és a Jóisten című drámájának Hildáját s Brecht A szecsuáni jólélek című művének főhősét, Sen Tét. Sartre és Brecht is sajátos közegbe helyezi szereplőit: az előbbit a középkor végi parasztháborúk világába, az utóbbit Szecsuan nyomornegyedébe; Hildának és Sen Tének ilyen szorongató közegekben kell helyt állnia. A két szerző szándéka természetesen nem lehetett csupán az, hogy színműveikben e két női szereplő érdemeit méltassák, hibáikat taglalják, s lerántsák hihetetlenül bonyolult gyökerű motivációikról a leplet. Ha azonban tudatosan összegezzük Hilda és Sen Te cselekedeteit, jellemvonásait, az olvasó előtt új megvilágításba kerül sajátos természetük, tetteik ereje, nőiségük mibenléte. S ezen összegző-elemző izgalmas oknyomozás közepette talán a női nem általános ismérveiről is meghozhatjuk következtetéseinket.

A kétféle jó

Simmel Női kultúra című értekezésében így ír a nőről: „…mindig csak személyes javakkal foglalkoznak, még ha ezen éppen egy új komolyság és kötelességek értendők is. Egyes emberekért küzdenek, akik akár sok milliónyian is lehetnek, nem pedig olyasmiért, ami túlmutatna mindenen, ami egyedi és személyes.”³ Sartre Az Ördög és a Jóisten című drámájában igazolódni látszik Simmel tézise. Míg Götz, a főhős abszolút kategóriák betöltésén fáradozik, a legfontosabb női szereplő, Hilda az egyes ember felé fordul, s ezzel tartósabb és igazabb eredményeket ér el, mint a férfi, akinek megálmodott végleteket űző célkitűzései minduntalan kicsúsznak a kezéből. Götz a dráma elején az abszolút Rosszat, a mű második felében az abszolút Jót igyekszik valóra váltani. Mindkét célkitűzésének alapja az Istennel való viszony. A Rosszat azért szeretné minél tökéletesebben megvalósítani, hogy dacoljon a Teremtővel, akit az egyetlen méltó ellenfélként feltételez: „Fütyülök az Ördögre, ő szedi össze a lelkeket, de nem ő kárhoztatja el őket. Méltóságomon aluli, hogy Istenen kívül mással parolázzak. Szentek, szörnyek egyaránt tőle függnek. Isten lát engem, ... tudja, hogy megöltem a fivérem, és szíve vérzik. Nos hát igen, megöltem. De te mit tehetsz ellenem? A legszörnyűbb bűnt követtem el, s az igazságosztó Isten nem tud megbüntetni: már több, mint tizenöt esztendeje hogy kárhozatra ítélt. No de mára elég: ünnep van, megyek, iszom egyet.”⁴ Máris hatalmas célt sikerült elérnie: annak ellenére, hogy sorsa a kárhozat, Istennek mindeddig nem sikerült pokolra juttatnia. Ki tudja miért, még mindig a Földön van, s a Rossznak él. Nem szabad megfeledkeznünk azonban arról sem, hogy magatartása nem nélkülözi az iróniát, sőt az öniróniát sem. Ékesen bizonyítja ezt az is, hogy szerepét képes könnyedén az ellenkezőjére fordítani: egy fogadás alkalmával elhatározza, hogy ezután egy évig csakis a Jónak él. Döntéséhez mindvégig hűen ragaszkodik, s teszi ezt a kereszténység eszméinek teljes mértékű követésével: „Tudom, hogy a Jó nehezebb, mint a Rossz. A Rossz csak én voltam, de a Jó maga a mindenség. Én nem félek. Kell, hogy langyos legyen a föld? A Szeretet parazsát hintem rá. Isten rendelése, hogy tündököljek, és én tündökölni fogok, véresre sebzenek a fényesség sugarai. Izzó zsarát vagyok, melyet Isten lehelete szít, s elevenen eléget.”⁵

A Jót és a Rosszat ebben a megközelítésben elsősorban nem az ellentétesség jellemzi. Itt sokkal inkább hasonlóak egymáshoz: mindkettő szélsőséges viszonyulást, már-már brutális magatartási formákat feltételez. S ami a megvalósításukra irányuló törekvésben mindenképp közös: Götz célja, hogy mindenáron valóra váltsa ezeket az eszményeket, s mindeközben nem fontos számára, hogy a vele érintkező egyes emberekkel mi történik. Az sem baj, ha az életük a Jó következtében sem mozdul pozitív irányba – a lényeges az, hogy ő mindvégig következetesen a Jóra törekedett. Nem véletlen, hogy a dráma ezen későbbi részében, Götz jó útra térésének idején bukkan fel a kulcsfontosságú női szereplő: Hilda. Az ő jótettei ugyanis sokkal hatékonyabbak Götzéinél, habár ő maga valójában nem is törekszik arra, hogy az eszményi értelemben körülhatárolt Jót tegye. Magatartása mindig az aktuális helyzetre támaszkodik: nem elemzi, hogy mennyiben felelt meg cselekedete egy előre meghatározott normának, csupán teszi a dolgát. Az első megnyilvánulása, mely szemünk elé tárul: Hilda szalmát hoz a betegek számára. S mikor a háború elől a templomba menekült emberek megkérdezik tőle, hogy szép idő van-e odakinn, nem tud válaszolni. „– Hát nem néztél az égre? – Nem. Szalmát hoztam a betegek alá.”⁶

Az égre nézés aktusa természetesen itt jelképes értelmet is hordoz: Hilda nem fürkészi az ég akaratát, mindenkori célkitűzése, hogy segítsen, nem meditálva azon, hogy a szenvedők segítése, kiszolgálása megegyezik-e Isten akaratával.⁷ A korszakra jellemző istenközpontú világkép egyébként is távol áll tőle: ő az emberekre figyel.⁸ A műben szereplő katonáknál fegyelmezettebben végzi dolgát, s nem ítéli el azt sem, akinek meggyőződése különbözik az övétől. Az olvasójáért könyörgő öregasszonyra ráförmed ugyan, de hamar rájön: az ő számára a hit jelent menekvést a borzalmak elől. „Imádkozz, nem bánom, imádkozz, többet ér az ima, mint a jajveszékelés, így legalább nem csapsz olyan lármát”⁹ – mondja, miközben egyáltalán nem titkolja álláspontját, miszerint Istent teszi felelőssé minden rosszért, ami őket érte. Az Istennel való szembehelyezkedésnél is jellemzőbb azonban az a megállapítása, miszerint az emberek nem bűnösek üdvtelen helyzetük kiváltásában, s nem kell a pokoli körülmények között még emiatt is önmagukat emészteniük.¹⁰ Nyíltan lázad a lelkek ilyesfajta megkülönböztetése ellen, ami egyeseket az üdvösségre, másokat a pokolra, ismét másokat végeláthatatlannak tűnő földi szenvedésekre kárhoztat. „Csak megvetést érzek ostoba kiválasztottaiddal szemben, akiknek van kedvük vigadni, amikor kárhozott lelkek pörkölődnek a Pokolban, és szegények szenvednek a földön.”¹¹ Kijelentése annál is meglepőbb, minthogy környezetében senki sem képes hasonló megnyilatkozásra.

Másokat ugyanis különböző hit- és hiedelemrendszerek mozgatnak, míg Hildát a mindenkori szituáció. Magatartásának hatékonysága leginkább abban rejlik, hogy képes minden pillanatban mérlegelni: vajon hogyan könnyíthetne momentán az őt körülvevők szenvedésein. Götzcel ellentétben nem fáradozik azon, hogy valamiféle abszolút Jó körvonalait rögzítse, s mindenkor követendő erkölcsi téziseket hozzon létre. Hilda etikája szituációs etika: ott és akkor úgy segít, ahogy a leghatékonyabban tud. Ez adja szabadságát is: a jót¹² cselekszi, s semmiféle előre rögzített szabály nem akadályozza ebben. Lehetséges persze, hogy nem egyértelmű számunkra, miért akadályoznák az erkölcsi elvek, szabályok éppen a jócselekedeteket. Azonban a mű cselekményét áttekintve láthatjuk, a szabályok itt bizony sokszor éppen ellentétes cselekedeteket sugalltak, mint ami ott és akkor helyénvaló lett volna, vagy éppen olyan hosszú hezitálásra késztettek valakit, hogy a szenvedők csak későn kaphatták meg a tőle várt segítséget.¹³ A Hildára vonatkozó megállapításaink köre így bővülhet: a dráma e szereplője nem csak jó, de szabad is. Szabadsága éppen abban rejlik, hogy mindig akként értelmezi a jót, ahogyan a pillanatnyi helyzet követeli tőle. Ez a szabadság azonban nem vezet szabadossághoz: élettapasztalata, kiváló emberismerete és mély empatikus készsége mindig hozzásegíti ahhoz, hogy helyesen cselekedjen.

A külvárosok angyala¹⁴

Sartre és Brecht témaválasztása látszólag teljesen eltérő. A szecsuáni jólélek a távol-keleti város szegénynegyedébe kalauzol el bennünket. Az ide látogató három isten azt igyekszik kifürkészni, vajon él-e még akár egyetlen jó ember a földön. A hosszú ideig hiábavalónak bizonyuló keresgélés után megnyugtatóan hat rájuk a prostituált, Sen Te léte, aki véleményük szerint a testet öltött jót példázza, hiszen ismeretlenül is szállást adott nekik éjszakára. Mielőtt még megkönnyebbülve távoznának a Földről, figyelmeztetik a lányt: továbbra is kötelessége a jó gyakorlása, s az éjszakai szállásért tőlük kapott pénzt is a jó ügy érdekében kell befektetnie.

Látszólag elüt e mű cselekménye a fent elemzett parasztháborús témájú, és csakis reálisnak, földinek mondható szereplőket felsorakoztató drámáétól. Sartre írásában a transzcendens elemek (az Isten és az Ördög) csak a szereplők beszélgetésében jelennek meg, megtestesült formában nem lépnek elénk. Legfeljebb a monológokat teszik valamiképpen dialógussá, azokban az esetekben, amikor egy-egy szereplő hozzájuk intézi szavait, ők azonban értelemszerűen nem válaszolnak. Brecht drámájában az istenek nagyon is kézzelfogható formában vannak jelen, s utasításaik egyértelműek. Valójában azonban mindkét műben a transzcendens parancs diktál valamilyen szélsőséges helyzetben, s ebben a helyzetben egy nőnek kell helytállnia. Míg Hilda önként vállalta az elesettek helyzetének jobbítását, Sen Te az istenek parancsára szembesül új feladatával.

Hilda korábbi életéről vannak értesüléseink. Götz kérdésére az egyik paraszt felvilágosítást ad: a lány korábban a gazdagok életét élte, majd klastromba vonult, mára azonban elhagyta a kolostort, s csak a szegények segítésének szenteli napjait.¹⁵ Láthatjuk tehát, hogy józan belátás, a szörnyű valósággal való folyamatos szembesülés vette rá arra, hogy ezt a létformát válassza. Sen Te esetében nem beszélhetünk minderről, számára valóban „égből pottyant” feladatnak bizonyult az istenek megbízása. Habár Sen Te korábbi életéről nem sokat tudunk, annyit mindenesetre sejthetünk, hogy születésétől fogva nyomorban élt, a gazdagság sohasem volt az osztályrésze, s valószínűleg azért nem merült fel benne soha a segítés gondolata, mivel önmaga létének fenntartása is embertelenül nehéz feladatnak bizonyult számára. Most azonban, hogy az istenek egy kis vagyonhoz juttatták, máris készen áll arra, hogy embertársain segítsen.¹⁶ De vajon lehetséges-e mindez egy olyan világban, amelyben számolatlanul bukkannak fel az éhező, követelőző ismerősök, még olyanok is, akikről Sen Te már-már megfeledkezett? Akik nincstelensége idején elkerülték őt, most mint régi bennfentesek toppannak elő a múltból, s enni kérnek tőle. Nem szabad megfeledkeznünk azonban arról, hogy a mű szélsőséges világában nem is várhatnánk a nincstelenektől erényes cselekedeteket, hiszen az emberi méltóságot, a természetes szemérmességet réges-rég szétrombolta az éhség ellentmondást nem tűrő parancsa. Mindezt Sen Te is tudja és mélyen átérzi, hiszen nemrég ő is hasonló körülményektől szenvedett. Jóakarata azonban kevésnek bizonyul: a követelőzők túl nagy száma azzal fenyeget, hogy a szűkös, ám biztos anyagiak felőrlődnek, semmivé lesznek, s az előző kilátástalan állapot köszönt be újra. A kezdeti egyértelműen adakozó magatartás ennek következtében módosul. Szükségessé válik Sui Ta megjelenése, aki rendet teremt unokahúga pénzügyei között.

A gazdag nagybácsi ötletét Sen Te egyébként „vendégeinek”, a rajta élősködő szegény rokonoknak, ismerősöknek köszönheti, akik javasolják: az egyéb követelőzőknek, például a trafik polcainak árát behajtani akaró asztalosnak hazudja azt, hogy van egy nagybátyja, aki alkalomadtán mindent kifizet. Sen Te először tiltakozik a hazugság ellen, később azonban nem marad más választása: magára kell öltenie a nagybácsi jelmezét, hogy olykor mint a könyörtelen Sui Ta, máskor pedig mint a szelíd, jólelkű Sen Te jelenjen meg környezete előtt. A vele érintkező emberek hamarosan döbbenten tapasztalhatják: az általuk kitalált nagybácsi „csakugyan létezik”...

Felmerülhet bennünk a kérdés: vajon mennyiben volt szükség valóban a nagybácsi felbukkanására? Vajon miért kellett Sen Tének egy férfi maszkja mögé bújnia ahhoz, hogy az ő szűkös kis pénzén gátlástalanul élősködőknek megálljt parancsoljon, s kimondja az igazságot: a készlet túl csekély ahhoz, hogy mindannyian tartósan megéljenek belőle: „Az unokahúgom természetesen nagyon sajnálja, hogy a vendégbarátság parancsát nem tudja korlátlan ideig teljesíteni. Önök ugyanis túlságosan sokan vannak itt! Ez itt kérem: trafik, és Sen Te kisasszony belőle él.”¹⁷ Sui Ta tehát kimondja azt, aminek kimondása már nagyon időszerűvé vált, ám Sen Tének nem volt ereje, szíve és bátorsága közölni a rászorulókkal: mindez így nem mehet tovább. Személyiségének másik oldalát Sui Tában ismerhetjük meg, s a nagybácsi által nemcsak más típusú tulajdonságok, de más világnézet is helyt kap. Sen Te ugyanis látja, érzi, tapasztalatból jól tudja, milyen nehéz a nincstelenek sorsa, így szó nélkül mindent elkövet helyzetük jobbítása érdekében, még annak árán is, hogy e hozzáállás következtében valóban kénytelen súlyos hibákat is elnézni. A szegény család ugyanis, akivel szerény otthonát és egyben üzletét, dohányboltját megosztja, annyit mindenképp beláthatna, hogy Sen Te áldozatok árán tartja el őket, s közös érdekük, hogy vigyázzanak az anyagiakra. Ők azonban mindössze arra ügyelnek, hogy minél többet kisajtoljanak maguknak. Számukra ugyanis felfoghatatlan, hogyan sikerült az egykor nyomorgó Sen Tének vagyonra szert tennie. A szerény trafikot tejjel-mézzel folyó Kánaánnak tekintik, s persze arra is van gondjuk, hogy rajtuk kívül más ne húzzon hasznot vendéglátójuk nagylelkűségéből. Sen Te világosan látja ezt a helyzetet: „Mind, mind gonoszak./ Mindenkit gyűlölnek./ Más csuprából a rizst is kinézik./ Mindent irigyelnek./ De lehet-e kárhoztatni őket?”¹⁸

Énjének megkettőződését, kettéválását éppen ez a szörnyű dilemma váltja ki: átérzi vendégei helyzetét, de tudja, hogy nem is oly sokára puszta létét veszélyezteti majd a megállíthatatlan sáskahad. Sen Te-ként nem akarja elmarasztalni a segítségét igénybe vevőket, szeretne megmaradni annak az egyértelműen jólelkű, gondoskodó lénynek, akinek kezdettől fogva mutatkozott. S ráadásul az istenek parancsát is teljesítenie kell, akik azzal bízták meg, hogy a jót cselekedje.

Sen Te énjének megkettőződése

Talán éppen az istenek jelentik a legnagyobb problémát: mivel nem jártasak a földi viszonylatokban, nem tudják, mennyre korlátozott eszközöket bocsátottak valójában Sen Te rendelkezésére. Visszatérvén a földre, igyekeznek ellenőrizni védencüket, s csak a hibáit észlelik, ráadásul a nagybácsi létéről is tudomást szereznek. Az előállt helyzettel kapcsolatban maradéktalanul elégedetlenek, s nem értik, miért kell folyton pénzről és üzletről beszélni és gondolkodni, miközben az ember ehelyett annyi jót tehetne: „No, mi a nagybácsit sem ítéljük el meghallgatás nélkül. Elismerem, hogy semmit sem értek az üzleti dolgokhoz. Talán ki kellene puhatolnunk, hogy mik az üzleti szokások. De egyáltalán üzlet! Van arra szükség? Állandóan üzletelnek! Hát a hét jószívű király talán üzletelt? Az igazságos Kung talán hallal kereskedett? Mi köze az üzlethez a becsületnek és a tisztességnek?”¹⁹ Láthatjuk, hogy az istenektől mi sem áll távolabb, mint a földi viszonylatok világos áttekintése. 

Valójában az ő világtól elrugaszkodott mivoltuk készteti arra Sen Tét, hogy a nagybácsit életre hívja. Az istenek és a világ kettős szorításában férfira van szükség, de olyanra, aki a környezet konkrét egyénein túlemelkedve valamiféle abszolút férfiassággal bír. Sen Te voltaképp önmagából, lényének eleddig rejtett elemeiből konstruálja meg Sui Tát. A nagybácsi így részint azonos unokahúgával, részint ellentétes vele. Azonos annyiban, hogy testi mivoltában természetesen megegyezik Sen Tével, másrészt Sen Te tudata hívta elő saját elképzelései szerint. Viszont ellentétes is: a lány, aki épp e megkonstruált egyén viszonylatában vált unokahúggá, saját tulajdonságainak és gyengeségének tudatában alkotott egy másik egyéniséget: valakit, akinek lesz ereje rendet teremteni.

Sui Ta megjelenésének szükségessége nem kevesebbet bizonyít, mint hogy Sen Te, habár az istenek parancsára, de saját természetének megfelelően cselekedte a jót. Ha ugyanis nem legbelső igényéből fakadtak volna jótettei, egy idő után arra is képessé válik, hogy elkergesse vendégeit, megálljt parancsoljon a követelőzőknek, kíméletlenül elhárítsa a nincstelenek panaszáradatát. Georg Simmel megállapítását idézve – „a szabadság mégiscsak azt jelenti, hogy cselekedetünk törvényében saját természetünk fejeződik ki”²⁰ – láthatjuk, hogy Sen Te képtelen volt megválni ettől a szabadságtól. Sui Tát tehát nem a megalkuvás, hanem a megalkudni nem tudás hívta életre. Sen Te az őt szorongató világban számtalan kompromisszumra kényszerült, arra azonban, hogy lemondjon arról a nehezen megszerzett lehetőségről, hogy jót tegyen, nem volt képes.²¹

Nem mellékes a kérdés: mennyiben hozható összefüggésbe Sen Te adakozó lelkülete egykori prostituált mivoltával. Ha egy pillanatra a lélektani elemző szerepébe helyezkedünk, arra a nem elhanyagolható felismerésre juthatunk, hogy törekvése a jóra egyfajta késői bizonyítási vágyként is értelmezhető. A korábbiakban azt vehettük szemügyre, milyen mértékben táplálkozik Sen Te cselekedeteinek összessége a szereplő természetes hajlamaiból. Most viszont az a kijelentés tűnik a leginkább helytállónak, hogy nem csupán a természetes beállítódás, de valamiféle hangsúlyos, permanens tudatosság is munkált benne, s mindez annak is köszönhető, hogy az istenek ajándékának átvétele után igyekezett maximálisan kihasználni azt a lehetőséget, ami mindaddig nem adatott meg számára. A világban elfoglalt helye lett más ezáltal, s a nehezen, szinte csoda folytán megszerzett felemelkedést a jövőben egy percig sem akarta kihasználatlanul hagyni. Az istenek intése tehát feleslegesnek bizonyult. A jótettekre való, kissé erőszakos buzdításuk nélkül is úgy cselekedett volna Sen Te, ahogyan végül valóban cselekedett.

Vizsgálódásunk során ismét bizalommal fordulhatunk Georg Simmelhez, aki A prostitúció jelenéről és jövőjéről című tanulmányában részletesen elemzi ezt a társadalmi réteget. Sen Te korábbi, még az istenek megjelenése előtti korszakára is teljesen igaz a következő megállapítás: „A társadalom… ellenségének látja a szerencsétlent. Mert a balszerencsés – az önhibájából vagy véletlenül megrövidített, akit a kitaszítás igazságos vagy igazságtalan ítélete sújt – az összességet hibáztatja azért, hogy neki benne nem adatott hely. Gyűlöli, s ezt a társadalom gyűlölettel és a szerencsétlen mind mélyebbre taszításával viszonozza. Ahogy a vagyonos és sikeres embert helyzetének szerencsés közvetlen következményeire ráadásképp még meg is jutalmazza a társadalom azzal, hogy tisztelettel övezi, magasra emeli és mindenben elsőbbséget biztosít neki, úgy a szerencsétlent még meg is bünteti szerencsétlenségéért, amikor úgy bánik vele, mint született ellenségével.”²² Sen Te valószínűleg sohasem realizálta, milyen mértékben fordul el tőle sajátos helyzetéből következően a társadalom egésze, az egyes emberek elutasító viselkedésének konstatálására bőven volt alkalma.²³ Szinte hihetetlen annak mértéke, mennyire átlátja környezete viszonyrendszerének torzultságát, s a deformáció okait. Ez arra enged következtetni, hogy nincstelensége idején is mélyen átérezte az emberek egymás közötti versengésének, kicsinyes gyűlölködésének okait, s most, hogy szerény, ám egyelőre biztosnak látszó vagyonnal rendelkezik, hasznosítja régebbi ismereteit. Ha az ellenkezőjéről lenne szó, nem segítené, hanem eltaszítaná régi ismerőseit.

A prostituáltből lett üzletasszony szerepe Sen Te esetében tehát a külvárosok angyalának figuráját is magával hozta. Nem tekinthetünk el azonban attól sem: nem bizonyos, hogy korábbi mestersége feltétlenül közegének megvetésével találkozott volna. Az, hogy prostituált volt, horribile dictu kevésbé számított elítélendő dolognak, mint hogy nincstelenül élt.²⁴ Georg Simmel gondolatmenete mentén haladva azt is mérlegelnünk kell, mennyiben vélekedhettek hasonlóképpen egy ázsiai közeg lakói, mint egy európaiéi. „…minél alantasabb a nő helyzete, minél inkább csak neme egyik példánya, annál kevésbé tűnik fel áru és ár aránytalansága. …a nők kevésbé egyének még, s nem csorbítja oly nagy mértékben az emberi méltóságot, ha hagyják, hogy odaadásukat annyira nem egyedi értékkel mérjék, mint a pénz.”²⁵ Közhelyszerű tény, hogy a nő szerepe, közegében kijelölt szerepe Ázsiában más, mint európai viszonylatok között: sokkal inkább alávetett szerepet játszik férje és családja relációjában. Így volt ez Brecht jelenében is, s itt azonnal felvetődik a kérdés, mi indította a szerzőt arra, hogy távol-keleti közegbe helyezze a cselekményt. Ez a tény ugyanis sajátságos Janus-arcot ad drámájának, hiszen miközben a keleti közeget is számba véve igyekszünk elemezni a művet, nem szabad elvonatkoztatnunk attól, hogy Brecht európai alkotó. Sen Te általunk ismert alakja nem születhetett volna meg maradéktalanul egy ázsiai író tollából, esetleg egy no-dráma keretei között. Egy távol-keleti szerző más többlettartalmakat kapcsolt volna Sen Te személyiségéhez, olyanokat, amelyekről sejtelmünk sem lehet, ugyanakkor nélkülözte volna a brechti dráma eszköztárát. Sen Te szelídsége, jósága más árnyalatot kapott volna, s szinte biztosan nem lenne az a nyugtalanító felismerésünk, hogy hiába a sajátos közeg, hiába az abszurd életkörülmények, Sen Te egyéniség, mégpedig a maga közegében nagyon is jelentős egyéniség. Gazdag érzelemvilágából, életbölcsességéből és kristálytiszta logikával teremtette meg önmaga ellentéteként, mégis képmásaként Sui Tát, aki a nőből hiányzó határozottsággal s egyben kíméletlenséggel tudja uralni a már-már uralhatatlan viszonylatokat.

Elhibázott fókuszváltás

Hogy mennyire idealisztikus a rideg, számító, ámde a többi szereplő relációjában mégiscsak igazságos Sui Ta, felmérhetjük akkor, ha a dráma egyik nagyon is átlagos szereplőjével, Jang Szunnal hasonlítjuk össze. Szunt találóan így jellemzi Sen Te: „Ő rossz ember, és azt akarja, hogy én is rossz legyek. Itt vagyok én, aki szeretem, és ő a nagybácsimra vár. De engem körülvesznek a szerencsétlenek: az öregasszony a beteg férjével, a szegények, akik rizsre várnak reggelente az ajtóm előtt… S mind engem védenek azzal, hogy bíznak bennem.”²⁶ Sen Tének valóban szüksége lenne védelemre, hiszen az egyetlen meggondolatlan lépés életében az volt, hogy átengedte magát a Jang Szun iránti szerelemnek. Ez a tény jócselekedetei számára új irányt szabott: a lány gondoskodó szeretetét egyre inkább szerelmére fókuszálta. Szun igényeinek eleget tenni azonban jóval nehezebb volt, mint az éhező szegények ellátása. Míg Sen Te ismerősei beérték egy-egy tál rizzsel, Jang Sun az lány vagyonát is meghaladó pénzt kért tőle, hogy szert tegyen egy új állásra. Ezt az állást is becstelenség árán sikerült volna magáévá tennie: egy becsületes emberre kellett volna hanyagságot rábizonyítani, s ennek a helyét foglalhatta volna el Szun.

Sen Te jósága, önfeláldozása tehát baljós kényszerpályára sodródott: szeretne tenni valamit, mindent szeretne megtenni szerelme érdekében, ám szükségszerűen felismeri az üdvtelen helyzetet. Ha ugyanis boltját eladva minden pénzét szerelmének adja, megszűnik annak lehetősége, hogy környezete rászorulóinak ételt osszon. Mivel a nincsteleneken való segítés az anyagi javak birtokolásának függvénye, Sen Te a legelemibb adakozás követelményeinek sem képes megfelelni ezentúl. Az istenek megszabta kötelezettségeit nem tudja ellátni, s ami a legfájóbb: a két öreg embernek, akik őt kétszáz ezüstdollár kölcsönnel segítették, nem tudja visszaadni tartozását.

Az életcéllá vált adakozás felfüggesztése, az isteni parancs teljesítésének megtagadása, a védtelen öregek cserbenhagyása – s mindez egy züllött és felelősen gondolkodni nem tudó ember szerelméért. Sen Te kétségbeesésében így vázolja helyzetét Sin asszonynak: „Sin, maga is az utcán nőtt fel, akárcsak én. Könnyelműek vagyunk? Nem. Hiányzik belőlünk a szükséges brutalitás? Nem. Kész vagyok arra, hogy magát nyakon kapjam, és addig rázzam, míg ki nem köpi, amit tőlem lopott, tudja azt maga. Az idők iszonyúak. Ez a város a pokol, de mi a sima falra is fölkapaszkodunk a tíz körmünkkel. És akkor rásújt valamelyikünkre a balsors: szerelmes lesz. Ennyi elég. El van veszve. A legkisebb gyengeség és vége van. Hogy szabadulhatnánk meg minden gyöngeségtől, s különösen a legpusztítóbbtól: a szerelemtől? A szerelem képtelenség! A szerelem megfizethetetlen! De mondja, lehet úgy élni, hogy örökké résen álljon az ember? Micsoda világ ez?”²⁷

Sen Te tehát felismeri, hogy ez a szerelem mindent romba dönthet, minden eredményt megszüntethet. S még ha őszinte szerelem lenne a viszonzás! Ám erről szó sincs, hiszen Szun színt vallott Sui Ta előtt: a lány pénzéből csak egyetlen jegyet vett Pekingbe, nem akarja magával vinni Sen Tét. A csalódott lány ezúttal racionális döntést hoz: nem folytatja tovább e meddő viszonyt, inkább enged Su Fu úrnak, a gazdag borbélynak, aki már számos esetben hangsúlyozta: segíteni szeretné, pénzzel támogatná Sen Te jócselekedeteit, hogy e nemes elgondolások ne az anyagiak hiányán bukjanak el, hanem valóban teljesüljenek. Az elhatározás azonban, amit a józan ész sugall, nem vezet eredményhez: amint Szun újra megjelenik, Sen Te követi őt, végleg belátva, hogy nem küzdhet végzete ellen.²⁸

Láthatjuk tehát, hogy Sen Te segítő szándéka, amely korábban egész környezetét beragyogta, most Szunra fókuszálódott. A férfi mindvégig kitartott üdvtelen taktikázása mellett, sőt mikor bizonyossá vált számára, hogy Sen Te legalább az öregek pénzét mindenképp meg szeretné adni, a lányt kijátszva Sui Tához akart fordulni némi anyagi juttatásért. Sen Te egyre inkább rájött arra, hogy gondoskodásának irányultsága elhibázott. Ám ebből a helyzetből, úgy tűnt, nincs kiút.

A jótettek új célja

Sen Te figyelme többé valóban nem oszlott meg környezete minden rászorulóján, irányultsága azonban módosult egy váratlan felismerés kapcsán: gyermeket vár. Ettől a perctől fogva megszűnt az a belső bizonytalanság, amelyet mindig érzett Szun ügyletei és az azokban való önnön szerepe kapcsán. Rájött: gyermekéért mindenekelőtt felelős, s ez a felelősség szüntette meg a Szun iránti, mindaddig permanens módon fennálló gyengeségét is. Gyermeke közelgő világrajövetelének tudatában többé már nem volt kétsége afelől, hogy Sui Tát legalábbis egy időre vissza kell állítania az üzleti ügyek élére, hogy biztos alapot teremtsen a gyermek felneveléséhez. „A csatorna volt az iskolám, / Csalás, ökölcsapás tanított, és ezentúl / Tudományom téged szolgál, fiam, / Hozzád leszek jó – s tigris és vadállat mindenki másnak, hogyha muszáj. / Pedig muszáj.”²⁹

Sen Te életében elérkezett tehát az a pillanat, amikor születendő gyermeke érdekében félre kellett söpörnie minden bizonytalankodó latolgatást. A tudat, hogy gyermeket hord a szíve alatt, hihetetlen erővel ruházta fel. A megváltozott biológiai állapot módosult tudatállapotot is produkált, s ezzel a dráma fordulópontjához érkezett. „Egy kis ember készül itt bennem.”³⁰ – ez a mondat kettéosztja Brecht színművét. Elhangzása előtt a jót tenni akaró, ámde állandóan bizonytalankodó, s többnyire csak félsikereket elkönyvelő Sen Te volt főhősünk, most viszont egy olyan, mindenre elszánt nő, akinek gyermeke megóvása érdekében új szent célja született. Elgondolkodtató kérdés lehet, vajon Sen Tének miért nem jutott eszébe ezen a ponton teljesen „kikapcsolni” Sui Tát, azonban ha újfent egy pillantást vetünk az üdvtelen környezetre, máris készen vagyunk a válasszal: nem lehetett. Érdekes módon Sui Ta éppen itt nyeri el végső létjogosultságát, a születendő gyermek relációjában válik a világ legitim összetevőjévé. Mindaddig, míg egy leendő, védelemre szoruló lény nem igényelte sziklaszilárdságát, rettenthetetlenségét, a nagybácsi végső soron mégiscsak kétes figurának számított, legalábbis a mű innenső oldaláról visszatekintve most látjuk csak, mennyire az volt. S mintha most Sui Ta méginkább határozott és eltökélt lenne. Szervezőkészsége eredményeként létrehoz egy kis dohánygyárat, ahol a környék összes dolgozni hajlandó nincstelenét foglalkoztatja, s habár a bér szűkös, az egykori semmittevők még így is haszonra tesznek szert. Közülük az egyik éppen Jang Szun, Sen Te egykori szerelme, akinek mindig aggodalmaskodó édesanyja, Jang asszony most végre elégedett lehet: fia züllött emberből hasznos emberré lett.³¹

Jang Szunt valóban itt látjuk elsőként dolgozni. A korábban mindenkin élősködő, éhenkórász Szun most kénytelen megfogni a dolog végét. Jang asszony egy, számunkra elgondolkodtató kijelentést tesz Sui Tára utalva: „Szinte minden jót napfényre hozott, ami Szunban rejtőzött. Nem tett olyan képtelen ígéreteket, mint az unokahúga, hanem becsületes munkára szorította.”³² El kell ismernünk, hogy Sui Ta viselkedése valóban sokkal inkább építő módon hatott Szun jellemére, mint Sen Te jósága. Hiszen míg ez utóbbi megbocsáthatóvá tette e léhűtő életmódját, az előbbi a munka világába kényszerítette őt. Igaz, Szun jelleme nem változott jelentősen: továbbra is már-már kóros felsőbbrendűségi érzet töltötte el, s hajlott a korrupcióra. Azonban mindennek ellenére megérthetjük Jang asszony határtalan boldogságát, hiszen fia az egyértelműen züllött életformát a többé-kevésbé elismert munkavezető életére cserélte fel. Mégis fel kell tennünk a kérdést: vajon igazabb módon formálta-e át Sui Ta szigora Jangot, mint Sen Te szeretete. Mélyebben áttekintve e relációk sajátos szövevényét, rá kell jönnünk, hogy habár a nagybácsinak sikerült rászorítania a munkára az eleddig léhűtő férfit, a lány őszinte ragaszkodása mégis mélyebb nyomokat hagyott benne. Sui Ta következetessége csupán arra volt jó, hogy Szun ideig-óráig a pénzkeresők sorába lépjen, ám amint Sen Tét a nagybácsi váltotta fel, a férfit gyötörni kezdte a lány hiánya. Sen Te szeretetének értékére csak annak elveszítése után ébredt rá. Joggal feltételezhetjük, hogy Sen Te iránti érdeklődése őszinte, annál is inkább, mivel időközben Szun tudomására jutott, hogy a lány gyermeket vár. Sui Ta mindeközben alapult dohánygyárának munkásai – az egykori nincstelenek – is azért indítanak pert a nagybácsi iránt, mert feltételezik: főnökük rabságban tartja unokahúgát. Márpedig Sen Te töretlen rokonszenvnek és hálának örvendhet: egykori pártfogoltjai semmiképp sem mondanak le arról, hogy szorongatott helyzetében segítségére siessenek múltbéli jótevőjüknek.

A külvárosok angyala egykori környezetének rokonszenvét csak növeli az, hogy Sen Te hamarosan anyai örömök elé néz, a Sui Ta gyárában dolgozók tehát egy emberként sorakoznak fel az eltűntnek vélt lány mögött. Sen Te Georg Simmel megállapítása szerint is nőiségének jelentős változásán esett át azáltal, hogy gyermeket vár: „… a nő nem csak nőies, mert ő az általános, a nemeket szubsztanciálisan vagy genetikusan átfogó alap: anya.”³³ Sen Te tehát amellett, hogy megmaradt nőnek, felül is emelkedett e minőségén azáltal, hogy anya lett. Furcsamód azonban ott motoszkál bennünk a kérdés: nem tekinthettük-e azelőtt is anyának, mielőtt ezen minősége egy gyermek révén realizálódott volna. A gondoskodó szeretet, az odaadás, mely ezidáig jellemezte, mindvégig valamiféle anyaszerepbe emelte azelőtt is, mielőtt gyermeke valóban megfogant volna. Hasonlóképpen vélekedhetünk Sartre hősnőjéről, Hildáról, aki saját kényelméről, gazdagságáról lemondva minden szenvedőn segített, még Götzön is, akit pedig a Jót és a Rosszat kénye-kedve szerint felcserélő magatartása miatt méltán elítélhetett. Azonban amikor látta a férfi meghasonlottságát, mellé állt: „Te vagy a legnyomorultabb: így melletted a helyem. Itt maradok.”³⁴ A férfit nem elégítette ki momentán célkitűzése, hogy a Jót cselekedje, Hildához fordult meghasonlottságában, akit ez esetben sem hagyott el a szituáció sugallta jóra való törekvése.

Zárszó

Ha kissé felületes summázatra törekednénk, mondhatnánk azt is, hogy végül a jó győzött a Jó felett, a szituációs, helyzetfelismerő etika az idealizált erkölcsi normák felett. Azonban óvakodnunk kell az ilyesfajta elhamarkodott kijelentésektől, hiszen a vizsgálódó ezzel óhatatlanul is egy újabb, látens, és lássuk be, kissé bugyuta erkölcstan avatott kivitelezőjévé devalválná önmagát. A tanulmány célja semmiképp sem az volt, hogy eldöntse akárcsak az elemzett művek szintjén is, hogy a férfiak vagy a nők magatartása bír-e igazabb értékekkel. Mindössze annyira vállalkozhattunk, hogy a Simmel által fent kijelölt nehezebb utat válasszuk: az egyes nőre vonatkozóan tegyünk adekvát kijelentéseket. Hilda és Sen Te személye természetesen megfelelőképp rejtélyes, azonban nagyrészt megismerhető is. Ami a két nőalakot összeköti: mindig a megfelelő helyen igyekeztek segíteni, annak legcsekélyebb szándéka nélkül, hogy viselkedésükért elítéljék a szenvedőket, a segítségükért könyörgőket. Mindketten átlátták közegük körülményeinek szélsőséges volát, az emberi szenvedés sokszor nem megtisztító, de porba tipró erejét, s a mindenkori legjobb belátásuk szerint igyekeztek, amit tudtak, korrigálni a sors kiismerhetetlen palettáján. Tették ezt sokkal inkább bölcs ösztöneik szerint, mint valamiféle előzetesen körvonalazott Jó normáit követve. S jellemüket, cselekedeteiket áttekintve kijelenthetjük: az a valami, ami belülről diktált nekik a szélsőséges helyzetekben, jó súgónak bizonyult.

BIBLIOGRÁFIA

Brecht, Bertolt: A szecsuáni jólélek, in.: Három dráma (fordította: Nemes Nagy Ágnes), Európa Könyvkiadó, Bp., 1985, 97-218.

Sartre, Jean-Paul: Az Ördög és a Jóisten (fordította: Bajomi Lázár Endre), Európa Könyvkiadó, Bp., 1963.

Simmel, Georg: Női kultúra; A relatív és az abszolút a nemek kategóriájában; A prostitúció jelenéről és jövőjéről, in.: A kacérság lélektana (fordította: Berényi Gábor és Bognár Virág), Atlantisz Könyvkiadó, Bp., 1996, 25-44; 45-70; 139-150.