Nő a végeken

Határok közt

– Olyan mökös vagy! – ripakodott rám anyám, ha leszidtam a rendetlenségért. Nem mentegetőzöm, de ritkán látogattam meg és mindig ugyanaz a látvány fogadott: a kiskonyha csempéinek egyedüli jellemzője a zsírral átitatott por volt. Ez a zsírral átitatott por rámaként nyelte el a csempéket. Nem szerettem. Olyan ritkán mentem haza, akkor is ez fogadott. Na meg a gyerekek is tettek-vettek, leejtettek-felvettek, nyaltak-faltak.

Mindig mökös lettem ha valami nem tetszett, bár nem igazán értem hogy mit akart ezzel mondani. Ez afféle mórahalmi mondás. Volt még néhány ilyen mondása, ha ingerültebb voltam, mondtam is neki – Muter, beszéljen már magyarul! – ilyenkor csak fintorra húzta a száját, a szóváltás elmaradt. Mert én olyan mökös vagyok.

Nem tudott veszekedni. Megmagyarázhatatlan és szinte irritáló nyugalom áradt belőle, ahogy a kiskonyhában ült, egy tucat macskával körülvéve, a zsírral átitatott porral lepett rádió mellett törökkávét szürcsölt meggysziruppal. Ilyenkor semmi sem zavarta. Abból lehetett tudni, hogy éberen figyel, hogy a rádió rekedtes hangjára néha válaszként felnyögött. Bár lehet, hogy csak böffentett. Ilyen állapotban még az sem zavarta, ha öt éves lányom a ráncos bőrét vizsgálta. Képes volt akár egy órán át mereven kinyújtva tartani a kezét csak azért, hogy a gyerek a löttyedt kéz önuralmát bámulja. Kis ujjaival meg-meglökte az öregasszony löttyedt bőrét, majd figyelte miként hintázik vissza nyugalmi állapotába. Nem is szerettük, ha sokáig ott vannak a gyerekek.

Érdekes szokásait Mórahalomról hozta magával. Soha nem magyarázta meg senkinek, hogy például miért issza mézédes sziruppal a törökkávét, a szokásaival élt és így mi is. Apámat, mint a Partizán és a Konszolidációs hadseregei között ingadozó (attól függően, hogy ki kit győzött le, és kit kellett éppen szolgálni), Mórahalom lápos tanyáin barangoló határokat vadászként ismerte meg. Mikor 1946-ben összeházasodtak Becsére költöztek. Az akkori politikai viszonyok miatt, melyek tomboltak Magyarországon éppúgy, mint Jugoszláviában, nem engedélyezték az utazgatást egyik országból a másikba, így a mórahalmi kapcsolatok lassan feledésbe merültek. A hírek is elmaradtak. Meghalt a nagybátyám, a nagyanyám, a nagynénim pedig, aki apácának adta a fejét, időközben hozzáment egy alkoholistához. Talán a változatosság kedvéért. Az én anyám meg böfögve mormogott a becsei kiskonyha poros hangulatában. 1960-ig nem tudott a családjáról, mert csak ekkor engedélyezték, hogy felvegye a jugoszláv állampolgárságot és így hazalátogasson. De akkor már nem volt miért.

Apám, miután kiszolgálta a kommunizmust, és miután az kiszolgáltatta őt, sofőrként látta el a családot. Magyarán nem volt otthon. Anyám semmittevésében megtanult főzni. Az anyósa tanította meg arra, hogy hogyan kell minden ételt nagy mennyiségű kaporral elkészíteni. Nagyanyámmal nem lehetett vitatkozni. A kommunista párt aktivistája volt és így a szegény sorsú polgártársainak osztotta a kapros ételt az ingyenkonyhán, meg ami vele jár, szappan, törülköző, és hasonlók. A már akkor is kitagadott rokonok remélték, hogy ők is részesülnek majd a kommunista párt jótettjeiből a protekciónak köszönve, de a nagyanyám hallani sem akart róla. Több mint valószínű azért, mert ugyanez a rokonság gúnyt űzött belőle, mert lánykorában takarítónőnél többre nem tudta vinni a bordélyházban. Bezzeg a többiek... A hű, önfeláldozó kommunistát el is nevezték Marsall Verának. Egy ilyen robusztus asszony mellett kellett anyámnak asszonnyá válnia.

Míg apám a jugoszláv államokba szállította a különböző földi jókat, anyám kereskedelemre adta a fejét. Törött paprikát és szotyit árult, délelőtt a piacon, délután a kiskonyha előtti asztal mellett, ahová kihallatszott a zsíros porral fedett rádió rekedtes hangja. Hozzánk bárki bejöhetett. Becse egész roma lakossága hozzánk járt szotyiért. Ha rákérdeztek a piacon, hogy – Jel’ juto, baba? – anyám büszkén mondta – Tlideset dinara.

Apám és bátyám halála után megváltoztak a dolgok. Továbbra is kijárt a piacra, az időt továbbra is azzal ütötte el, hogy a kissámlin figyelte a járókelőket, továbbra is böfögve mormogott a rádióra. De én már nem voltam mökös. Különösebb figyelemmel nem reagált semmire. Ekkor jutott eszembe néhány mozzanat amire, én is emlékszem az életéből. Például, amikor a helyi rendőrség egyik beosztottja előléptetés reményében többször beidézte anyámat kémkedés vádjával. Anyám ezekről a beidézésekről sokáig nem mesélt. Nem is tudott volna mi mondani, hiszen nem értett szerbül. A kém, aki szabadidejében szotyit és töröttpaprikát árul. Vagy például, mikor apám halála után megtudta, hogy az öregnek szeretője volt. Izgalmában és dühében az összes virágcsokrot letépte a sírjáról attól rettegve, hogy az a nő is kijár a temetőbe és ezzel megalázza őt. Arról értesítettek, hogy anyám megbolondult, dühöngve csokrokat dobál a temetőben.

’97-ben tevékenységei lecsökkentek. A kék bicikli kikerült a garázsba, a törött paprika szét lett osztva, a szotyit eltették a szomszédok. A kiskonyhából néha mordult valami, teljes feledésben és teljes érdektelenségben. Ekkor már nem beszélgettünk sokat, bár még mindig zavart a kosz és a rendetlenség, de inkább a gyereket pisszentettem le ha a nagyanyó karját babrálta buzgón figyelve a ráncokat. Hallgatott, hallgattam én is. Próbáltam felidézni valami értelmeset ami elhessegetné a feszélyezett csendet. Próbáltam emlékezni. Nem jutott eszembe semmi érdemleges, ami szóra bírta volna őt.

Néhány hónap múlva meghalt.

Szó nélkül

Akkor még brandyt ivott és dohányzott. Kéjesen lehelte ki a füstöt, mintha leheletével mérgezni akarna. Akkor még szőke volt és karcsú. Csípője vénuszi. Akkor még...

Nem is mertem megszólítani. De ugyan ki merte volna? A barátnőjének a barátnőjét? Így csak ültem vele szemben és figyeltem kifinomult mozdulatait. Amint mutatóujjával körbejárta a poharat, összehúzott szemöldökkel merengett, és kéjesen lehelte a füstöt.

Hazamentünk. Jelentéktelen fecsegés. A péntek esti korzózás. A múltheti bál. Az egyetemisták a bálban. Közutálat. Mindig kigúnyoltak a kiejtésünkért. A folyosón fogadott egy kettős jelentőségű hír. Barátnőm elsődleges partnere hazalátogatott a katonaságból és izzadó tenyérrel várta a talákozást a nappaliban, az ablaknál, mert ott kellemesebb. Sorozatosan pirult el mindenki, kivéve a váratlan vendéget, aki már rég elpirult. Rühellem a jeleneteket. Az egész nyári flört csak könnyebbülés volt neki is és nekem is. Ehhez tartottam magam.

De már késő volt, a kiskatona ott állt velem szemben, kérdően mért végig, majd szúrósan az ő kedvesére nézett. Magyarázkodás, hablatyolás, irulás-pirulás. Én lettem Anikó kedvese, Anikó is rögtön itt lesz. Anikó? Hát jó. Anikó. A család jószervezettségének köszönhetően, és a falusi pletykák elkerülése érdekében gyorsan történtek a dolgok. Anikó jön. Anikó itt van. Anikó! A vénuszi csípő és a karcsú derék! Nem jutottam szóhoz. Meglepett a hirtelen barátnő. A feszélyeztetett és igen csak gyanús beszélgetés után magukra hagytuk a turbékolókat, hiszen már olyan régen látták egymást. Még a kapuban kaptam egy gúnyos tekintetet az anyától. Mintha azt mondta volna, megmondta, hogy ez lesz. Mondta ezt nekem akkoriban sok anyuka.

De ott állt mellettem Anikó. Kocsikáztunk. Elmesélte, hogy már találkoztunk. A könyvtárban. Már nem tudom kivel jártam ott. Anikó pedig tudta, hogy nem fogok emlékezni a körülményekre és bölcsen biccentett. Nem akart hazamenni. Én sem akartam, hogy hazamenjen, így kocsikáztunk tovább. Másnap is, és azután is. Kezdtem megszokni. Bár nem igazán ilyet képzeltem megszokottnak, vagy megszoknivalónak. Bálokba jártunk, moziba, színházba. Egyszer még Szegedre is elszökött velem. Nem beszélgettünk. Csak élveztük a dolgokat a magunk módján és nem is volt szükség a beszédre.

Azután kezdett a régi hangulatom visszatérni, hogy Szabadkára költöztem. Kocsma, terasz, bál, élő zene és a szebbnél szebb nők. Addigra már minden anyukát és csalódást elfelejtettem, tehát kezdtem ismét úgy érezni, hogy akár a legyet is reptében...

Egyik reggel Anikó várt az ajtó előtt. Nem mondott semmit, nem is kellett, hogy bármit is mondjon. Hirtelen elmúlt a felújult érzés. Összeházasodtunk. Munkába álltunk, dolgoztunk, moziba jártunk, színházba, bálba, utaztunk. Négy év múlva, mikor ő is akarta, lett egy gyerek. Négy évre rá, mikor beleegyezett, lett még egy.

Ezután nevelgettem, bújócskáztam, beteget játszottam, tartottam magam felett a gyerekeket addig, míg le nem köptek. Bőrömből kiugrálva táncoltam körülöttük. Taníttattam őket, színházba küldtem őket, moziba, bálba... Külföldre vittem őket, megmutattam az Eiffel tornyot, meg az Atomiumot. Zenélni, énekelni, táncolni tanultak. A fiamat a lányokról oktattam, a lányomat pedig intettem, hogy vigyázzon a férfiakkal. Beszélgettünk, beszélgettünk, de mennyit beszélgettünk. Mindenben a véleményemet kérték. Mindent nekem akartak elmesélni. Apu nélkül nem lehetett lányt randira hívni. Apu mindig tudta, milyen virágot kell vinni. Apu értette, mi az, ha valakinek megszakad a szíve. Tudta, milyen az, ha kihasználják az embert. Apu tudta.

Most már felnőttek, kifinomultak, okosak, igényesek. Ezt nekem köszönhetik. Viszem is magammal a képeiket mindenhová. Még a kórházba is bevittem. Mutattam is a szívsebésznek az én fenegyerekeimet és meséltem, meséltem. Most már nem keresnek. A maguk útját járják.

Mintha lemaradtam volna. Nézegetem a képeket, Anikó pedig zilálva mered rám. Ő nem bírja tovább. Elege van. Csak most veszem észre, hogy megöregedett. A szemét ráncok veszik körül, a szája is mintha összezsugorodott volna, nem az a csókra hívogató. Keze piros, már nem olyan kifinomult. Inkább nyúzott, ijesztő. A formái is megnyomorodtak. A feszes mellek, a karcsú derék, a vénuszi csípő mintha sosem lett volna ott, ahol, ha jól emlékszem volt. Most elege van.

Nem mond többet. Nem is kell, hogy többet mondjon.

Telihold Kelet-Európában

Ma sem tudtam aludni. Forgolódom a gondolataimba burkolózva, és nem tudok szabadulni az álmatlanságtól. Kiszolgáltatottnak érzem magam. Mintha mindaz, amit eddig féltettem és titkoltam, elárulna. Találkoztam egy jelenséggel. Valójában el sem hiszem, hogy találkoztunk, mint egy álmot gyötrő jelenség. Először nem is figyeltem fel rá, gondolom ő sem rám.

Kijelentette, hogy nem vagyok mindennapi. Erre figyeltem fel. Bár nem akartam feszegetni a témát, végül is mi újat tudnék én egy negyvenen felülinek mondani, tovább kevergettem a furcsa gyümölcslevest. Nem mindennapi, de miért? Nem hagyott nyugton ez a mondat. Nem mindennapi. Meg is kérdeztem, miért vagyok én nem-mindennapi? Konkrét választ nem kaptam, csak egy tekintetet, egy olyat, ami azt mondta, hogy „még kérded?”

Unatkoztam és a falat bámultam. Szitkozódtam, mert unatkoztam. A falon nem volt semmi érdekes, se kép, se hang. Ezért is szitkozódtam. Ő az ajtónak támaszkodva vizsgált. Mosolygott a szitkozódásaimon. Szabadkáról kezdtünk beszélgetni. Szabadka nem unalmas, a falon van kép és hang. Szabadka szép, szecesszió meg ami vele jár. Olyan nőies. Olyan érzéki. Tetszett neki a szecessziós beszámolóm, figyelmesen követte mozdulataimat, a nyakamat, az arcom színét. Én nem tudtam, hogy valójában nem is figyel, csak vizsgál, vizsgálja a nyakamat. Csak este, mikor a parkban sétáltunk, bökte ki, hogy a nyakam jobban tetszett neki, mint a szecesszió. Szép. Nem beszéltem többet a szecesszióról. Megijedtem. Nem szeretem, ha különösebben felfigyelnek rám, hallgassanak meg, de ne nézzenek. Ha néznek, rögtön zavarba jövök, elpirulok. Valószínű azért, mert arc-ember vagyok, vagyis semmilyen érzést nem tudok eltitkolni, minden érzésem kiül az arcomra, és mindent elárul. Neki meg ez tetszett. Mást sem csinált, csak a szemeimet, na meg a nyakamat fürkészte. Idegesített a nyugodt arca, míg a nyakamról beszélt. Csodálta a nyakamat, és közben élvezte amint zavarba jövök. Nekem még senki nem mondta, hogy szép a nyakam. Csodálta az arcom bőrét. Ez már az őrületbe kergetett. Olyan kifinomultan mutatott rá női értékeimre, melyeket csak sejtettem valahol, hogy libabőrös lettem a tekintetétől. Kimondta azokat a dolgokat, melyeket még magamtól is féltettem. Figyelt, és közben csodált.

A golyóstollammal játszottam. Forgattam a hosszú ujjaim között. Mérgelődtem, mert mindig leejtettem. Egy-két pörgetés és csattanás. Hozzámhajolt és azt mondta „meg akarom harapni a nyakad” majd megfordult. És ismét csatt. Eszembe jutott, mit mesélt Líbiáról. Állítólag Líbiában megvadítja a férfiakat a telihold. Olyankor történik a legtöbb autóbaleset, a falakba vésik körmeiket az elmebetegek és még az olyan hűvös emberek is, mint ő, kiállnak az ablakba, és énekelnek a holdnak. Felforr a vérük. Egy nő tekintetétől pedig egyenesen megvadulnak. A tenyerük izzadni kezd és csak szoronganak.

Ez eszembe jutott akkor is, amikor egy kelet-európai vendéglőben vacsoráztunk, ami egy vasútállomás várótermére emlékeztetett, és macedón népzenét játszott a háromfős lengyel zenekar. Mellettem ült és dúdolt. Figyeltem, most én csodáltam, míg elöntött a sivatagi láz. A közelségét akartam érezni, azt akartam, hogy érezzem a bőre melegét, azt akartam, hogy megérintsen. Ő csak dudorászott. Ültünk egymás mellett, izzadtunk a vágytól, hogy a másik megérintsen, de csak ültünk. A combomba véstem a körmöm, az orrom kitágult és éreztem amint a veríték letáncol a hátamon. Szenvedtem. Próbáltam érvelni, elutasítani ezt a számomra még ismeretlen érzést. Minden elvem és érvem gyenge volt ahhoz, hogy ellentmondjak, ellenálljak.

Hazakísért, de egy szót sem szólt. Én akartam mondani valamit. Valamit, ami megfékezi a pillanatot, leállítja az időt, és mi ott maradunk, bandukolva a főutcán a szélben, izzadva Líbia teliholdjától. De nem tudtam mit mondani. Mit is mondhatnék egy férfinak, aki mindent kiolvas a szememből. Kiszolgáltatott a szemem, nem kellett semmit mondanom. Ő látta, hogy küszködöm, és elmosolyogta magát. Megfogta a kezem, és a körmeimmel játszadozva szótlanul sétáltunk tovább. Ügyetlenül váltunk el. Néhány esetlen szót intéztünk egymáshoz, mint amikor egy gyűlés után a tárgyaló felek a további együttműködés reményében kezet ráznak, majd sarkon fordulnak és távoznak.

Egy rövid üzenet várt másnap. „El kellett volna kerülnöm a búcsúzkodást tegnap este. Kínos volt valami értelmeset mondani, míg csupán a szenvedély fülsüketítő dobverését hallottam, és egy kicsit megbántam, hogy nem lettem áldozata emberi ösztönömnek.”

Azóta nem láttam. De mindig eszembe jut, ha sétálok a korzón, a városháza körül, a Raichle palota előtt... és ismét érzem Líbia melegét.

Csempefény

Álmos vagyok és gyötört. A fürdőszoba kék csempéi elmosódnak előttem. Hogy ki volt az aki ezt a kéket választotta? Szinte hányingerem van tőle. Vagy csak a szagok. „Bánatában bezárkózott a fürdőszobába, és megivott egy liter csempefényt.” Hogy mit jelenthet ez? A gyerek sem normális mostanában. Mit kell neki ilyen filmeket nézni. Az én a kedvencem a vasárnapi magyar film. Olyankor pokrócba bújva elnyúlok a kanapén, és csupán a kávé kedvéért dugom ki az orrom a pokróc alól. Nem szeretem az új dolgokat. Megfájdul tőlük a fejem.

Rövid haj, nadrág, szingli... azt sem tudom mit jelent. De most ez a divat, én meg azon rágódom, hogy hol legyen a slicc a szoknyán. Persze, a fülüket sem mozdítják ha hangosan bekiabálok a nappaliba „anyátok szoknyát akar varratni, hol legyen a slicc?” Semmi válasz. Csak nyúlnak a kanapén. Mint általában. Mint mindig. Én megmondtam! Így nem lesz belőlük ember, persze én csak hallgassak! Mit tudhatom én! Bár meglehet hogy ma már a semmittevésből is meg lehet élni. Nem tudom, és nem is akarom tudni, mert még megfájdul a fejem. Hát csak nyúljatok, míg anyátok felnyalja a fürdőszobát, megeteti azokat a dögöket, megfőz, kimos, kivasal, stb. Most mind fintorog és azt kérdi mi bajom. Semmi! Csak szerintem is kényelmes az a kanapé.

Régebben azért mintha más lett volna. Mintha jobban hallgattak volna rám, de az is meglehet, hogy én voltam türelmesebb. Csacsorásztak körülöttem, gagyogtak, gügyögtek én meg vissza. Na de, bevallom, akkor sem voltam az a legtürelmesebb. Nem tudom, valahogy úgy tűnik, hogy amíg ők bújócskáztak, korcsolyázni jártak, úszni tanultak én a feltételeket kellett csak hogy biztosítsam. Legyen tele a bendő, és legyen tiszta, szépen vasalt ruhácska. Tiszta, mosolygós arc. Talán ebbe fáradtam bele. Ebbe belefáradhat az ember, nem? Azt hiszem bele is fáradtam. Vagy inkább beleuntam. Akár azt is mondhatnám elegem van. Talán ha dolgok egy kicsit másként alakultak volna... például ha nem lett volna az a rengeteg kényszerszabadság, vagy ha nem lettem volna munkanélküli... még jó erőben vagyok! Ötven éves sem vagyok. Anyám a legerősebb asszony volt ötven évesen a faluban. Mindenki tartott tőle. Na igaz, nem igazán tiszteletből, merthát kicsit szeretett beleszólni mások dolgába. De most nem erről van szó.

A kezeim sem olyanok mint régen. Az arcom pedig teljesen megnyúlt. Pedig régen milyen fehér volt és feszes! Na jó, egy kicsit pufók, de most? Nem is csoda ha nem vesz már észre. A sok szemérmes, „ne, meglátnak a gyerekek” év után rám unt. Na, ezt lehet, hogy én rontottam el. Talán túlságosan szemérmes voltam? Hiszen szerettem ha közelít, kacsint, ha csintalan, és mégis elutasítottam. Hogy miért, azt már nem tudnám megmondani. Annyira igyekeztem ügyelni a gyerekekre, hogy végül az ő életük is kisiklott az enyémből. Néha úgy érzem mintha mostohaanyjuknak néznének. Ez nagyon fáj, és ez fel is tud idegesíteni. Ilyenkor kimondottan gonosz vagyok. Pedig nem akarok az lenni, csak fáj, hogy míg én a hajukat fésülgettem, a gallért igazgattam ők felnőttek és eltávolodtak tőlem. Beszélni sem akarnak velem. Nem tudnak. Azt mondják én mindent félreértek és túlzásba viszek. Vajon... de hiszen én is voltam fiatal! Nekem magyaráznak! Ha-aha!

Bevallom. Nem tudtam őket megdicsérni. Azt hiszem egyiküket sem dicsértem meg még úgy, hogy abból ne fintor lett volna. Vagy én fintorogtam, vagy ők. Pedig néha annyira szeretném megölelni őket, végighallgatni a mondandójukat, nevetni vagy sírni. Dicsérni. De félek, hogy elbízzák magukat. Csínján kell bánni a szép szóval! Na jó, én még a szép szóval is smucig vagyok, de csak a javukat akarom. Bár ezt már annyiszor mondogattam nekik, mikor dühösen csapták be maguk után az ajtót, hogy már néha én is kételkedem.

Vajon hol rontottam el? Vagy én rontottam el? Nekem jobban tetszik az a verzió, hogy mindenki más, de hát ez azért nem ilyen egyszerű... nem? Talán most magamnak kellene azt mondanom, amit nekik mondtam, mikor nehezemre esett végighallgatni a vádakat és kihirdetni a bűnöst. Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Így könnyebb volt. Slussz-passz, mindketten a sarokba!

Bevallom, azért egy kicsit mintha bűntudatom lenne. Vele olyan jól megvannak. Nevetgélnek, énekelnek is néha. Táncolnak, zenélnek. Én meg vasalgatok magamban. Talán mert munkakényszerem van. Talán ez az oka. Vagy inkább mégsem.

Ő úgy néz rájuk, mint alkotásokra. Mintha még a szemei is könnyeznének. Az enyém miért nem könnyezik? Nem értem. Hiszen mennyit gürcöltem! Mindenemet belemostam a ruháikba és ő még csak észre sem veszi, hogy itt ülök vele szemben. Nézem amint mosolyog. Még a ráncai is kisimulnak. Ő nem lát. Itt maradtunk ketten, mint valami megszokott dolgok a mindennapi életben.