Boško Krstić

Kratošija, Ohrid

Egyszer a Szabadkától egyébként is távol fekvő Adriai-tenger még messzebbre került. Nem kilométerekben. Hogy hová? Ohridra (kilométerekben még messzebbre)? Miért is ne.

Az ohridi pisztráng legjobb peštani módon elkészítve. (Nem keverendő össze a pesti móddal, Peštan ugyanis egy kis halászfalu az Ohridi-tó mellett.) Kratošija vörösborral leöblítve. Azzal a feltétellel, hogy nyitva a borosüveg.

A dugóhúzót az ohridi piacon vettük, amelynek külön szakosított részlege volt a csempészáru számára, ami meghatóan emlékeztetett bennünket a szabadkai ócskapiacra, és egészen otthoni légkört teremtett. Arra a bizonyos tárgyról a legkevesebb, ami elmondható, hogy nyitó, dugóhúzó, hiszen tucatnyi egyéb éllel és eszközzel, ollóval, reszelővel, fogvájóval és ismeretlen rendeltetésű éllel készült, hogy technikailag segítse az emberi lét teljességét. Ez a piros, kombinált zsebkés a svájci Viktorinox kiváló utánzata volt, csak valamilyen másfajta jelzéssel ellátva és nyilvánvalóan más országból származva, mint sok más dolog, szép, de hamis szavak, amelyeket azokban az években rendre meg(v)ettünk. Ám a zsebkés fontos volt a dugóhúzó és a Kratošija miatt.

A dugóhúzó spirálját magabiztosan laza mozdulatokkal csavartam a kissé hűtött Kratošija palackjának parafa dugójába. Bal kézzel a palackot fogtam, jobbal könnyedén kihúztam a dugóhúzót, a zsebkésnek nevezett bonyolult szerkezetet az asztal egyik felére tettem, a borosüveget pedig a pohár fölé emelve kissé megdöntöttem, hogy a pisztrángra várakozva kitöltsem magamnak az első korty bort.

Egy csepp, nem sok, annyi sem jött ki az üvegből, amely zárva maradt, bedugva, a dugó közepén pedig alig látszott a dugóhúzó nyoma, amelyet az imént még olyan magabiztosan tekertem bele, és amelyről azt hittem, hogy ki is nyitottam vele az üveget.

A zsebkés a fehér asztalterítőn piroslott, és egy hosszabb, addig még nem látott eszköz kandikált ki belőle. A dugóhúzó spirálja a dugó kihúzásakor nemes egyszerűséggel teljesen kiegyenesedett. Közönséges, nikkelezett huzalból készült ugyanis! Könnyen görbült, majd amikor egy ceruza segítségével megkíséreltem csigavonalban feltekerni, hogy annak látszatát keltsem, miszerint a zsebkéssel minden rendben van – egyszerűen eltört.

Egy ideig az így megrokkant zsebkést ceruzahegyezésre használtuk, aztán egyszer csak nyomtalanul eltűnt.

*

Néhány évvel később, a londoni Heathrow repülőtéren Mira feleségemet hidegfegyver birtoklása miatt megállították a rendőrök a radarellenőrzés után. A dugóhúzó nélküli, számtalan értelmetlen kiegészítővel ellátott, piros zsebkés becsúszott a táskája mélyébe, ahol mindaddig nem vettük észre. Akkor is csak egy pillanatra láthattuk, amikor a biztonság éber hivatalnoka magasra emelt kézzel, hogy mi is láthassuk, de mások is (talán ez valamilyen eljárás része, vagy csupán az elkövető kigúnyolását célozza), a tiltott és elkobzott dolgok tárolására szolgáló konténerbe dobta. Egyáltalán nem volt kár érte.

Molyrágta idő

Užicében, amely akkor még Titoé volt, az általános iskola nyolcadik osztályának befejezése után, 1960 tavaszán egy diákkiránduláson jártam először: a Partizánok tere, Josip Broz Tito mellszobra, a Forradalom Múzeuma, Kadinjača, május elsejei tüzek a környező hegyekben.

1992-ben fordultam meg ismét ugyanitt. Baranyában és Boszniában dúlt a háború. Az užicei autók rendszámtábláin TU (Titovo Užice) és UE (Užice) egyaránt olvasható. Josip Broz Partizán téri emlékművét már ledöntötték. A Broz ledöntött arcán taposó gyerekek fényképei, akiket magukkal ragadott és felbátorított a felnőttek szenvedélye, már bejárták Jugoszláviát és a világot. Éjjel, amikor minden elcsendesül, hallatszik a Drinán túli pergőtűz.

A Forradalom Múzeuma zárva volt, a bejárattól jobbra, teljesen beolvadva a sövénykerítésbe, félénken kandikált Josip Broz, pontosabban a Franc Kršinić által megformált bronzalakja. Mégis, a kopogtatás után, egy meglepett nő ajtót nyitott, valószínűleg ő volt a múzeumőr. Meglepetéséből megértettük, hogy itt nagyon régóta nem járt senki, alig találta meg a belépőjegyeket, nem tudta azonnal megmondani az árukat, végül pedig, noha négyen voltunk, egyfajta lelkifurdalástól vezérelve csak kettőt fizettetett meg velünk. Megindítóan szolgálatkészen felajánlotta, hogy végigvezet bennünket a Múzeumon, de megköszöntük neki. Azután bekapcsolta a fényeket, és visszavonult a portásfülkébe, amelyben régi plakátok és képeslapok lógtak a falon a Partizán térről és Broz emlékművéről.

Sok izzó már kiégett, így azon a nagy térképen, amelyen 1960-ban feszült figyelemmel követtük nyomon a németek, a partizánok és a csetnikek csapatmozgását, a felszabadított területet, a támadások és a visszavonulások irányait, most alig láttunk valamit. Minden más is félhomályba merült. Csupán az egyik falon, az ép izzók teljes fényében csillogott egy kisebb vitrin. Valamilyen ruhadarab, egy zubbony, de, már messziről látszott, foszlányokban, mintha egy sebesültről vették volna le, akinek a hasát és testének alsó részét a zubbony aljával együtt elvitte egy gránát. Talán épp az erős fény miatt, az egész Múzeum egyetlen kivehető képeként elindultunk feléje. És tényleg, olyan, barnára festett, goromba parasztszövetből készült zubbony volt, amilyet a vidék eldugott falvaiban még ma is viselnek. És a felirat: Partizánzubbony, amelyet az Užicei Köztársaság idején varrtak az užicei asszonyok. A felső része teljesen megőrzött állapotban volt, de alsó fele foszlányokban lógott. Lent, a vitrin aljában egy halom finom, sötét színű por. És arról a foszladozó részről, a szemünk láttára apró szálak váltak le, és mint valamilyen apró fekete eső a vitrin aljában levő rakásra hullottak. És csak amikor ez az egész tudatosult bennünk, és kirajzolódott a teljes kép, szemünk pedig alkalmazkodott az apró részletekhez, vettük észre, hogy a blúz alsó, foszladozó részében száz és száz moly, megzavarva a váratlan fénytől épp az utolsó falatot lenyelve igyekszik menedéket keresni a partizánzubbony durva parasztszövetének ritka szövésében.

Mint valamilyen homokórában, amelyben azonban nem homok, hanem valamilyen élő mechanizmus működik, a szemünk láttára fogyott, folyt el egy idő, és ezrek életének logikája, értelme változott át egy halomnyi holt, fekete porrá.

A zsíros kenyér

Most, amikor kellő történeti távlatból szemlélem a huszadik század közepének (kutatásaim időpontjának) eme konyhaművészeti vívmányát, bizonyossággal állíthatom, hogy saját, autentikus gyorsételünkről van szó, amelynek – szabály szerint – senki sem tudta kialakítani az arculatát, levédeni elkészítési technológiáját és hogy megnyisson egy étteremláncot szigorúan meghatározott berendezéssel, formatervezéssel és minden egyébbel, ami egy ilyen projekttel párosul.

Jó, egy kicsit túlzásba estem (ami errefelé első számú szabály). Talán az iránt nem, nyilvánult meg igazi igény, mert a receptet gondosan ápolták az otthoni, házi kézművességben, általánosan elterjedt volt és általánosan elfogadottá vált minden, magára valamit is adó, komolyabb házban, ahol, istenuccse, alig húzták ki a hónapot elsejétől elsejéig.

Világos, hogy a ZSÍROS KENYÉRRŐL van szó, azaz egy darab, disznózsírral megkent kenyérről, amelyet ebben a többnyelvű közegben többféleképpen hívtak: LEBAMASTI vagy MASTILEBA, de persze MAŠĆOM KRUVA és persze ZSÍROS KENYÉR, egy olyan étel, amely a vajas császárzsemle közvetlen szociális ellentéte volt.

A látszólag egyszerű receptnek több változata is volt, és mint minden különlegességnek, ennek is megvoltak a maga kis titkai. Először is a KENYÉR. Csakis valamelyik magánpéktől származhatott, akik arányosan eloszlottak a városrészek között, a vásárlók meg váltig hangoztatták, hogy az ő pékjük és annak a kenyere a legjobb a városban. Az enyémek Boro bácsinál és Danica néninél, a Nikoloszki pékségben vásárolták, amely akkortájt a Mayer fivérek sarkán, a Kakas-iskolával szemben működött. Az étel elkészítésében kimagasló eredményre csak a háromkilós, szép barnára sült héjú és legalább harminc centiméter átmérőjű cipó esetén lehetett számítani. Mivel általában mi gyerekek mentünk kenyérért, mindig, amikor épp kiszedték a kemencéből, forró volt és általában jórészt a hazafelé vezető úton elfogyott. Nem tudom miért, talán valamiféle társadalmilag szervezett ellátás és a pékek ellenőrzése végett, a szüleim minden elsején elvittek egy zsák lisztet a pékségbe, ahonnan a kenyeret hoztuk, anélkül, hogy fizettünk volna érte, mert a pék valamilyen füzetbe húzgálta a vonalkákat, minden kilóra egyet. A kenyér egyik oldalát még a sütés előtt bevágták, így a héja az eltérő ízlések valóságos térképe volt. Az alját különösen szerettük, általában meg volt égve, de többi része igazi gasztronómiai élvezeteket nyújtott: barna, jól átsült héjból volt a legtöbb, de a legédesebb az az aranysárga része volt, ahol a pék késsel bevágta a meggyúrt tésztát, mivel ott dagadt a leginkább a bükkfával fűtött kemencében, és a kenyérnek általában az volt a legízletesebb része. Érkezésnél ezt a darabot a végére hagytuk, amolyan desszertnek.

És akkor még a ZSÍR. Minden háznál évente legalább egyszer, ki hogyan bírta, disznótort tartottak. A számunkra akkor igen kegyetlen szertartás egyik legértékesebb terméke a zsír volt. Külön, fedeles bödönökben tartották, és minden éléstárban kitüntetett helyet foglalt el. Ez a helyiség egyébként olyan volt, mint egy stressz–kezelő rendelő (akkor még nem volt divatos a mostani aszkéta külső, soványnak lenni meg egyenlő volt a szégyennel, hiszen a szegénységet tükrözte, különösen pedig az eladósorban levő lányokra nézve volt hátrányos). Érdekes mód ezeknek a különleges edényeknek a fedelét lakattal le lehetett zárni, ha több család számára szolgáló spájzban helyezték el, ami csak fokozta az edények tekintélyét és tovább növelte az értéküket.

A FŰSZEREK: őrölt paprika, apróra vágott vöröshagyma, fokhagyma. És cukor!

AZ ELKÉSZÍTÉS MÓDJA: késsel a cipóból lehetőleg a legszélesebb részén egy lehetőleg minél nagyobb szeletet vágni, persze úgy, hogy a héj a már említett legfinomabb részét is tartalmazza (a kenyérszelet méretének egyértelmű presztízsszerepe volt fogyasztása közben). Ezután késsel vékony zsírréteget kentek rá, majd a három ujj közé a fa sótartóból felcsippentett sóval meghintették. És itt az alapreceptnek vége is volt.

Az alaprecept mellett, mint már mondottuk volt, a lehetőségek és változatok gazdag tárháza állt rendelkezésre. Eléggé kedvelt és gazdag változatát jelentette az apróra vágott vöröshagymával megszórt, természetesen meg is sózott zsíros kenyér. Az elkényeztetettek, vagy beteges gyomrúak számára készült a fatüzelésű tűzhely lapján megpirított kenyér, amelyről gondosan lekaparták az esetleg megégett héjat, majd bedörzsölték egy gerezd fokhagymával, és természetesen megkenték egy kevéske zsírral, majd megsózták. Az anyák külön figyelemmel viseltettek a gyengécske vagy a nagyétkű gyermekek iránt, amikor cukrozott zsíros kenyeret készítettek a számukra. Ez még azok számára is vonzó volt, akik ezt a különlegességet komplett étekként fogyasztották: először egy szelet sóval, hagymával, majd pedig egy cukorral.

Ezt követte a legfontosabb rész: a degusztálás és a fogyasztás. Itt már kiütköztek a jövőbeni személyiségjegyek. A zsugorija, szűklelkűje, aszociálisa, és minden lehető legrosszabbja kenyérszeletét szó nélkül majszolta a házban vagy az udvarban, majd úgy, zsíros szájjal és kézzel jött ki az utcára, ahol gyerekek százai játszottak. Mi megvetettük az ilyeneket és nem vettük be őket semmilyen játékba sem. Összes szociális vívmányát, a gyerekek közötti viszonyokat, a valós értékrendet és elégedettséget a zsíros kenyér az utcai nyilvános elfogyasztása során juttatta kifejezésre.

A FELHASZNÁLÁS MÓDJA: a hatalmas, megkent kerek szeletet két kézzel kellett fogni. Ha még forró volt a kenyér, a zsír lefolyt a könyökig, ahol összegyűlt, majd onnan lecsöppent a porba. Egy, a közepére mért hatalmas harapással azután meg lehetett kezdeni az álmok álmaiban szereplő étel elfogyasztását. Mivel mindig először a kenyér közepét ették ki, hogy a finom héja a végére maradjon, a fej mind mélyebbre merült a hatalmas szeletben, a kenyér héja pedig mindkét oldalról fokozatosan nőtt, és lassan fülig ért. A zsíros kenyér őrölt paprikás változatában ez a személyleírás részbeni módosulásával járt együtt.

Minden zsíroskenyér-tulajdonos az érkezés idejére a figyelem középpontjába került. Mivel az egy nagyjelentőségű eseménynek számított, a falatozó körül pillanatok alatt kialakult az „adjegyharapást” kellemetlen, elkerülhetetlen társasága, amelyet szívesen mellőztünk volna, de a kenyér magányos eszegetése nem nyújtott semmilyen élvezetet, no meg arra is gondolni kellett, hogy esetleg holnap már te magad is ehhez az alternatív csoporthoz fogsz tartozni. Így azután általában a legjobb barát egy harapással megkezdte a másik felét is, ahonnan azután a többiek is egyenként haraphattak, olyan sorrendben, amelynek a meghatározásához sohasem alakítottak ki különösebb szabályokat. Ez azután arra sarkalt, hogy jómagad is nagyobb sebességgel falatozz a magad oldaláról, az „adjegyharapást” társaság meg a másikról. A kenyér lassan eltűnt, a gyermeki arcok és szemek pedig mind közelebb kerültek egymáshoz a külvárosi szegény sorsúak talán legmeghatóbb közös falatozása során. Sok barátunk a jómódú házakból, akiknek a fülükön jött már ki a vajas császárzsemle, gyakran jöttek hozzánk egy szelet zsíros kenyérre, vagy ők is csatlakoztak az „adjegyharapást” kunyerálók táborába.

Ja, majd elfelejtettem! A zsíros kenyér igen bonyolult fogyasztási módja (az irdatlan kenyérszelet, az utcai közeg, az érdekeltek száma) miatt a kenyér néha a porba hullott, persze mindig a megkent felével. Ez egyet jelentett a katasztrófával, amit sokan nem tudtak elfogadni. A kenyeret gondosan megtisztították, nem igazán szigorún igyekeztek elkerülni a legporosabb falatokat, és így lassan kezdett beteljesedni az az itteni jóslat, hogy mindenki csak addig él, amíg meg nem eszik a saját súlyával azonos mennyiségű homokot.

A Pál utcai hősök

Nem „hősök”, hanem „fiúk” javítja ki minden olvasó Molnár Ferenc híres regényének a címét, de ez a történet több látszólagos hibát is tartalmaz, a címben foglalthoz hasonlóan, de az is lehet, hogy ezek a hibák a történet kezdetétől (már aki megérte a mai napot, 2004. február 7-ét) leélt negyvennégy év hibái.

Talán kezdjük így: hol van a síráshatár? Melyik az a pillanat, amikor az addig teljesen vidám fiúk és leányok szeme elkezd nedvesedni, hogy nem sokra rá patakokban folyjon a könnyük? És mi lehet az, ami kiváltja, hogy egyszerre, egy jókora, fiúkkal és leányokkal megtelt teremben mindenki, szemük alól nem kandikálva másokra és nem titkolva – elkezdjen sírni? Minek kellene ma megtörténnie ahhoz, hogy ez megismétlődjön, és mi történt valójában azon a szerdai napon, 1960. február 17-én?

Azon a napon, 17 órakor a Népkör nagytermében elkezdődött A Pál utcai hősök című előadás bemutatója, Molnár F. regénye alapján, a Gyermekszínház Úttörő Színpadának előadásában, Ormai József rendezésében. A dramaturg Đurđica Dević, a díszlettervező a neves Petrik Pál volt, a jelenetező Milan Petrović, a súgó meg Katarina Šokčić volt. Ha saját generációnkra emlékezünk, akkor azt általában valamilyen időszakhoz kötjük: háborúhoz, háború utánihoz, munkaakcióshoz, hippishez – vagy eseményhez, mint amilyen a woodstocki koncert, a Haj színielőadása, vagy a film bemutatója, a Beatlesekhez, vagy kinek-kinek éppen mi jut az eszébe. Amikor a korosztályomra és arra az időre gondolok, ez az előadás jut az eszembe, és úgy tűnik, mintha mi mindannyian, az egész generációm együtt játszotta volna el, és hogy a szerencsétlen Nemecseket siratva valahogy ellágyítottuk lelkünket, és mintha csak előre megéreztük volna, milyen élet vár ránk, minden szépet és minden nehezet, ami velünk fog történni.

Mi az, ami ennyire ellenállhatatlanul köt bennünket ehhez a történethez? Úgy gondolom, hogy a sorsok, az életmód hasonlatossága, a környezet… Igen, a környezet! Budapesten megmutatták nekem azt a helyet, ahol Molnár elképzelt története a Pál utcai fiúkról lejátszódott. Ez egy park (Füvészkert), egykoron talán egy nagy fatelep a ludovikások hatalmas, Üllői úti épülete tövében, amelyben egykoron még Miroslav Krleža is tartózkodott. Mi, itt Szabadkán fatelepeinket az akkor még sűrű Sétaerdő bozótosában és a II. világháborús bombázások elhagyatott romjain találtuk meg: ott, ahol ma a Munkásegyetem áll, a bombatölcsérekben a mai Pátria Szálló helyén, a Május elseje utca üres telken, ahol egykoron alternatív stadion létezett mindenféle játék és mindenféle sportok számára.

Ormai József heteken át járta a szabadkai általános iskolákat, és kis audíciókon válogatta ki a legtehetségesebbeket, hogy az újonnan megalakult Gyermekszínházban létrejöhessen az Úttörő Színpad. Az általa kiválasztott 130 fiú és kislány közül A Pál utcai hősökben (a későbbi cserékkel és helyettesítésekkel) harmincegynéhányan léptek fel. Az előadás tényleg sikeres volt: többször is játszották szabadkai közönség előtt, majd pedig díjakat szerzett az óbecsei Májusi Játékokon (Ormai József rendező díjat és 20.000 dinárt kapott, Ivan Romićot fényképezőgéppel jutalmazták Nemecsek szerepéért, Mihajlo Kovač pedig, aki egy időben osztrák nagykövetünk volt, rádiókészüléket kapott Boka szerepéért), és következtek a vendégszereplések és a sikerek – Kikinda, Kraljevo és Eszék. A šibeniki Gyermekfesztiválra viszont pénztelenség miatt nem jutottak el. Mintegy ötven előadást tartottak.

A kis színészek között volt egy igazi kis csoda: Ivan Romić, ma neves építész, aki Nemecseket alakította olyan megindítóan, hogy a tragikus zárójelenetben még a vele szereplő fiúk is elsírták magukat. Igazából színjátszása számukra is titok volt, mivel külön próbákra járt Ormaihoz. Fényes színészi karriert jósoltak neki, gyermekként foglalkoztatták a Népszínházban, a Košutnjakra utazott próbafelvételekre, ösztöndíjat is ígértek neki, ő mégis az építészet mellett kötelezte el magát.

– Mindaz sokat jelentett a számomra – meséli Ivan Romić. – Egyfajta televízió voltunk. Egyesek még ma is felismernek az akkori előadás alapján. A színház irányított bennünket, mi az, ami törekednünk kell, segített bennünket a jó és a rossz megértésében. Sohasem teszem túl magam azon, hogy nem lettem színész. Gyönyörű volt. Még szerelmes leveleket és házassági ajánlatokat is kaptam. Anyám aggódott, mert mindez nyílt levelezőlapokon jutott el hozzám. Együtt éltünk a szerepeinkkel.

Duško Đuričin fényképész, a vasút sokéves hivatalnoka egyike azoknak az embereknek, akik Romić mellett sokat segítettek a régmúlt történéseinek a felidézésében.

– Gerébet alakítottam, az előadás egyik legunszimpatikusabb figuráját, amit nagyon nehezemre esett elfogadni. Ormai beszélt rá, és bizony voltak előadások, mint például Nagykikindán, amelyek alatt megjegyzéseket tettek rám, és meg is fenyegettek.

Sámi Rudolf (1946–2003) nyomdászmérnök sem volt elégedett Pásztor I. neki osztott szerepével.

– Ez egy történet volt a jó és a rossz fiúkról, én a rosszat alakítottam, de Ormai ezt meg tudta nekünk magyarázni. Néhány előadás után a pajtások másként néztek ránk, különösen az óbecsei nagy sikert követően.

Az, hogy valaki szerepelt-e az előadásban és hogy ki látta – ez abban az időben a kérdések kérdése volt, a válaszok alapján pedig össze lehetett állítani a népszerűségi ranglistát.

– Egyszer csak elkezdtek ránk felfigyelni a városban, az általános iskola hetedik-nyolcadik osztályába jártunk, így ez sokat jelentett nekünk, ha a kislányokról volt szó – emlékszik vissza Milan Rankov, ma az ismert Bates étterem tulajdonosa, akkoriban pedig Csónakos megtestesítője.

Mások emlékezetében is meseszerűen maradtak meg az akkori idők: Igor Međanskiéban, aki ma a Dimničar igazgatója, Miroslav Marković színészében, aki karrierjét abban az Ormai-féle előadásban kezdte meg, és aki ma is a Gyermekszínház társulatának megbecsült tagja. Egyesekről sikerült megtudnunk, hova lettek, másokról nem.

Az idők során az előadásokban mások is bemutatkoztak: Wilheim László – Lackó (valahol külföldön él), Branimir Kesić, Stipan Bošnjak, Ubavka Mijatović (pszichológus), Branislav Palić építész…

– Akkortájt az iskolákban is kötődtünk a színjátszáshoz – meséli Branislav Palić. – Lackóval és Ladislav Lučićtyal játszottunk abban az iskolai előadásban, mely Zmaj Három hajduk című költeményéből készült. Rajtunk kívül szerepelt még Branislav Somborac, Biserka Vasiljev, Tamara Šarić, a későbbi népszerű énekesnő. Egyszer tanáraink, Bela Gabrić és Slavka Krstajić jelenetet készítettek Ćopić Nikoletina Bursać kalandjai című kötetéből. Én alakítottam Nikoletinát, Anica Stipić az anyát, Somborac Jovica Ježt, Lackó meg a Talijančićot.

A Prosveta kiadásában megjelent A Pál utcai fiúk remek előszavát Dušan Makavejev írta:

„Minden embernek, tekintet nélkül arra, hogy mi az apja foglalkozása, és hogy él-e az anyja, egy tárgyat nagyon meg kell tanulnia, az pedig a szerelem. Ehhez a tantárgyhoz nincs tankönyv, soha nem is fogják kinyomtatni. Súgás nincs. A nem átmenő osztályzatokról nem is szólva. Az átmenő osztályzat sokkal nagyobb, mint a hármas, négyes vagy az ötös. Az átmenő osztályzat egy egész emberi élet. (…)

Amióta Molnár Ferenc megírta A Pál utcai fiúkat (1907., a szerző megj.), Budapestjük két forradalmat és két világháborút élt meg.

Nem tudom, mit adnék azért, hogy megtudjam, mi történt azokkal a fiúkal.

Hogyan tartották magukat Nemecsek pajtásai népük súlyos pillanataiban? (…)

Ez a könyv arra tanít bennünket, hogy felismerjük, ki az ember, és mi a ruha.”

Ezeknek a fiúknak a szabadkai Pál utcákban élt generációi is sok mindenen keresztül mentek. Egyesek itt, mások külföldön, egyesek sikeresek lettek, mások kevésbé, egyesek élnek, mások…Sok minden megváltozott, megváltozott a felnőttek és a gyermekek mentális szerkezete. És létezik egy időbeli, gondolati és érzelmi ív. A máig húzódik, elér hozzánk, amilyenek ma vagyunk, kiindulópontja pedig valahol A Pál utcai hősök bemutatója körül keresendő, amikor még másmilyenek voltunk. Nos, ezt a dolgot egészen egyszerűen csak életnek szoktuk nevezni. 

Poros élet

Annak az elméletnek a rövid elemzése, miszerint a régi étrendek alapján rekonstruálható az élet

Hogy az ételek élvezetével kapcsolatos felfogás mennyire viszonylagos, a legjobban egy mérgesi fejezte ki híressé vált axiómájával: „Mit ehetik vajon a király, ha én fánkot mártogatok a paprikásba?” Ismerek embereket, akik arról álmodoztak, és óvatlanul azt kívánták, hogy úgy éljenek, mint Onasis, aztán meg rosszul lettek, amikor először kóstolták meg a kaviárt.

Amikor azonban felmerülnek ezek a jelentős kérdések, bennem általában a régi általános iskolák uzsonnáinak az íze sejlik fel. Volt aki teljes árat fizetett, volt, aki csak egy részét, egyesek pedig, s talán ők voltak a legtöbben, ingyen kapták. Függetlenül attól, hogy valaki esetleg (igaztalanul) megmosolyogja az akkori naiv kort, azok az uzsonnák komolyabb benyomást keltenek, ha tudjuk, hogy az uzsonnát MINDEN általános iskolában MINDEN tanuló megkapta! Akkor hát, végezzük csak el az alcímben szereplő kísérletet.

Étrend, napokra lebontva: marmeládos kenyér és tea (vegyes marmelád faládából), kenyér felvágottal és kakaó (hihetetlen, hogy milyen vékonyra szelték a felvágottat, viszont nagyon ízletes volt, hiszen akkoriban még húsból készült), sárgasajtos kenyér (én úgy gondolom, inkább narancssárgás) a nemzetközi segélycsomagokból.

Hopp, álljunk csak meg egy pillanatra! Azt hittem, hogy azt a sajtot soha többé nem fogom megkóstolni, nem csupán azért, mert semmiféle segélyre nem lesz szükségünk, hanem annak reményében, hogy ha ismét nyomor és éhínség fenyeget bennünket, akkor majd másfajtát küldenek. Mindig azt hittem, hogy az a narancssárga sajt a legolcsóbb sajt, amelyet az amerikaiak küldhettek nekünk, egészen 2003 őszéig, amikor néhány kellemes körülmény folytán részt vehettem egy bensőséges fogadáson, a chicagói Hilton Szálló egyik tágas lakosztályában. Mindazok mellett, amit a gazdag fogadásokon látni lehet, őszinte megrökönyödésemre, megláttam gyermekkorom narancssárga sajtját az amerikai segélycsomagból, amint jellegzetes színével mindenféle komplexus nélkül kiemelkedik a camembert, rockfor, gorgonzola és a többi drága sajt közül. Persze, a narancssárga sajtnak is van neve: chedar. Az iskolai uzsonna így kötötte össze a szabadkai zsinagóga udvarában szerencsétlenkedő általános iskolámat és a gazdag Hiltont Chicagóban, több ezer kilométeres távolságból, azzal az érthetetlenlogikával, hogy egy szokatlan színű, narancssárga sajt ilyen meggyőzően jelentkezhet a szegénységben is, és a gazdagságban is. Igen, a narancssárga sajtos kenyeret szolgálták fel nálunk is, mégpedig tejjel, természetesen, tejporból készült tejjel.

Az iskolai étrendben egy nap a szabadkai November 29-e Húsárugyárban készült kenőmájassal megkent kenyéré volt, ami mellé tea járt. Mivel az ügyeletes tanítónőktől a legtöbb időt a kenőmájas kenyérre kenése követelte, ezt a munkát már kora reggel megkezdték, így a nagyszünetre, amikor az uzsonnát osztották, a kenyér szélein a kenőmájasnak már valamivel sötétebb színe volt. De nem emlékszem, hogy bármi baj is lett volna a tanulók gyomrával, de az is lehet, hogy a tájékoztatás volt gyengébb. Az iskolai konyhák szép napjait a két leggyűlöltebb étel rontotta el (nekünk úgy tűnt, hogy arra a napra jutottak, amikor a legnehezebb, vagy legrosszabb óráink voltak), mégpedig a főtt rizs egy kevéske fahéjjal meghintve, egy másik napon meg az elkerülhetetlen tejbegríz. Persze, tejporból készült tejjel. Mivel mindig ebből maradt ki a legtöbb, a tanítónők a soványabb tanulókat könyörtelenül arra kényszerítették, hogy ebből a „különlegességből” hihetetlen mennyiségeket egyenek meg. Így azután ezek a gyerekek többnyire végleg szakítottak ezekkel az ételekkel, miután befejezték az általános iskolát. Azt hiszem, hogy az ételeknek ebbe az utóbbi csoportjába tartozott néha a minden képzelőerőt nélkülöző kombináció, a margarinos kenyér, amely akkoriban a gépolajra emlékeztetett egy kissé, mellé gyenge orosztea, kevéske citrommal, de legnagyobb örömünkre, mindig nagyon édesre elkészítve. Az ügyeletes tanítónő, vagy pedig a felszolgáló mérte ki nagy merőkanállal egy nagy kazánból.

A felszolgálás módja megfelelő evőeszközöket igényelt. Az alapszerelést egy zománcozott bögre jelentette, és egy alumíniumkanál, amely mindig elgörbült, mi pedig addig egyenesítgettük, amíg el nem tört. Nem tudni, hogy ilyen edény létezett-e az iskolai uzsonnák kora előtt is, vagy kifejezetten ehhez tervezték, de ennél eszményibb edény nem létezett. Az akkori legismertebb edénygyárak, a celjei Emo és a čačaki Sloboda gyártotta kék, barna, fehér és zöld színben. Az uzsonnánál használatos edény színe alapján a szakemberek, festők és formatervezők között még egy szabatosan meghatározott elnevezést kapott ez az árnyalat, mindenki csak láboskéknek nevezte. A fehér edényt kerülték, mert azon minden folt meglátszott, ahol csak megpattant a zománc, a többi szín kiválasztása pedig az iskolai konyha kis vendégeinek a hajlandóságától és ízlésétől függően történt. Persze nyilvánvaló, hogy minden edényen megpattant már a zománc, amihez nap, mint nap újabbak csatlakoztak, vagy az iskolából hazatérőben megejtett birkózás közben, vagy amikor csibészesen, a nagyokat utánozva a kúton a kezünkből ittunk, az iskolatáskához kötött bögre pedig a magas betonlefolyóhoz csapódott. Általában ezek a bögrék csengőként kísérték hazáig a gyerekeket.

A bögre nem nézett ki túlságosan nagynak, mégis négy deci fért bele. Alul keskeny volt, tán öt-hat centiméter, a felső része pedig majdnem kétszer nagyobb átmérőjű volt. Ezt a nyílást mintha csak a merőkanálhoz méretezték volna (vagy a mérőkanálét a bögréhez), így a bögre megtöltése közben egy csepp sem veszett kárba. Ha valakinek ma kellene megterveznie az iskolai uzsonna jelképét (emlékművet valószínűleg nem fognak), akkor a bögre lenne a legmeggyőzőbb helyen.

Még egyszer, sokkal később láttam ismét a bögrét, egy fényképen, dr. Bogdanka Prćić Knežević kabinetjében, a szabadkai Városi Kórház transzfúziós osztályán. Valójában az egy újságkivágás volt, egy műtétről készült fénykép valahol a Szovjetunióban. Egyike azoknak a képeknek, amelyek bennünket, potenciális pácienseket egyszerűen megrémítenek, de ellenállhatatlanul vonzanak bennünket, hogy megnézzük őket. A műtőasztalon fekvő szerencsétlen ember teljesen fel volt vágva és szét volt nyitva, a maszkos orvosok egy csoportja pedig valamit matatott a hasüregében, egyikük pedig egy, az uzsonnáinkból ismert bögrével kaparászott az üregben. A kifolyt vért gyűjtötte össze és öntözte vissza a transzfúziós készülékbe. Ennek talán van is valamilyen gyógyászati logikája, hiszen, mint mondják, a legbiztonságosabb a saját vérrel történő vérátömlesztés, de ezt talán többnyire mégsem bögrével teszik.

Amíg erre a képre gondolok, kaparást érzek a belsőmben. Mintha bögrével szednék ki belőlem azt a sok szegényes uzsonnát és napot, miközben érzem a tejpor ízét és illatát.

Gyermekkorom illatát. A poros gyermekkorét.

       

A szerelem szabadkai iskolája

A szeretkezéshez az igazi útmutatás a régi Jugoszláviában Szabadkáról érkezett! Ennek az iskolának a tényleges eredményeiről nem rendelkezünk semmilyen visszajelzéssel, a résztvevők, vagy az esetleges tanúk pedig nem szívesen nyilatkoznak erről. A könyv, amelyet ki nem engedtünk a kezünkből, a Nemi élet volt. A mai ötvenesek esetleges virtuális kvízjátékában, lemerem fogadni, szinte mindenki tudna erről a könyvről, de a többség számára még a joker sem lenne elegendő a titokzatos szerző – Palics Miklós azonosítására. Én sem tudtam ki is ő, nagyon sokáig nem tudtam.

A hatvanas évek egyik újévére összeszedtem egy csúnya allergiát, tele voltam hólyagokkal, emiatt a barátaim elvittek a szakrendelőbe, amely akkor még a Poliklinika épületében, a Petőfi Sándor utca és a Fasizmus áldozatai tér sarkán működött, amelyet az idősebbek egyszerűen csak Conen-palotának hívtak. Egy kedves természetű orvos kalcium-injekciót nyomott belém, megnyugtatott, majd elmesélte, hogy mennyire furcsa is ez a betegség, mivel egyszer eljött hozzá egy szegény földmunkás, aki örökké tele volt hólyagokkal, mindaddig, amíg meg nem állapították, hogy allergiás a – földre.

A hetvenes években, amikor egyszer újságíróként felkerestem Weil Erzsébet szobrásznőt, aki Danilo Kiš, Munk Artúr és sok más személyiség mellszobrát készítette, gipszportréi között felismertem azt az orvost, aki néhány évvel korábban kigyógyított az allergiámból. Akkor tudtam meg, hogy ő dr. Steinfeld Sándor ismert szabadkai bőr- és nemibeteg-szakorvos (Szabadka, 1905 - Szabadka, 1972).

Az Újvidéki TV drámaműsorainak akkor nagyra törő szerkesztősége (Saffer Pál szerkesztő, Végel László, Deák Ferenc és a fiatal Svetislav Jovanov) a hetvenes évek végén tervbe vette egy tv-sorozat forgatását a hírhedt szabadkai Sárgaházról, a Híd köré csoportosult szabadkai fiatalok haladó mozgalmáról és arról, hogy hogyan vesztek oda a II. világháború kezdetén. Mivel ezzel a témával már korábban foglalkoztam (Slobodan Stanojevićtyel erről a Večernje novostiban 18 folytatásban írtunk, a forgatókönyvet én és a kitűnő belgrádi dramaturg, Vesna Jezerkić (igen, a neves labdarúgó, Jezerkić lánya) írtuk. A háború előtti szabadkai ifjúkommunisták névsorában szerepelt Steinfeld Sándor is, akinek a lakásán rövid ideig bujdosott Papp Pál forradalmár, amikor illegálisan Szabadkán tartózkodott (Pappról nevezték el a palicsi felüljáró utáni első utcát jobbról). Mivel a hidasok, ugye, mindannyian újságírók is voltak és igen angazsáltan népszerűsítették eszméiket, a folyóirat évkönyvei a sorozathoz szükséges adatok igazi kincsestárának bizonyultak. Mivel gyakran kellett bujkálniuk a rendőrök elől, meg különben is, ez akkortájt divatos volt, mindegyiküknek volt írói álneve is. Steinfeld Sándornak is. A gimnáziumban Somori Sándor néven jelentette meg verseit, a Híd munkatársaként pedig - a Palics Miklós álnevet használta!

És a fejemben csak akkor állt össze a kép, fonódott egybe ez az ember és egy könyv, amely nélkül a mai ötvenévesek el sem képzelhetik ifjúságukat.

Rodin csókja

A városi utcák emlékművei, vagy a történelem órán tanultak mellett, az első szobor, amely az emlékezetünkbe vésődött Rodin A csók című alkotása volt, amely Palics Miklós Nemi életünk című könyvének borítólapját díszítette. Ahhoz képest, hogy a média révén ma milyen tüzes erotikus előadásokat láthatunk, ez a csók teljesen ártatlannak hat, annak idején azonban igazi botrányokat okozott. Palics, azaz, most már tudjuk, hogy dr. Steinfeld, könyvében leírja, hogy 1924-ben az európai művészek tokiói kiállításáról a szervezők eltávolították ennek a szobornak a másolatát, nehogy megbotránkoztassa a látogatókat.

No de térjünk rá a legfontosabbra: a könyv hozzánk, az akkori tizenévesekhez titokzatosabb utakon jutott el, mint Steinfeldhez a háború előtti illegális propagandaanyag. Általában a szülők hálószobájából vettük kölcsön, és titokban olvastuk (nézegettük), vagy az iskolában óra alatt. (A pedagógusoknak akkoriban nem jutott eszükbe, hogy a földrajz, a gépelemek, a háztartástan vagy az anyagismeret közé beiktassák a szexuális oktatást is.) Esetleg egy-egy napra kölcsönkértük valakitől, de közben nagyon kellett vigyázni, nehogy ezzel a titkos könyvvel tetten érjenek a tanárok vagy a szülők. A könyvet, legnagyobb sajnálatunkra, igen szerényen illusztrálták, és különösen az idegesített bennünket, hogy néhány konkrét problémát igen sematikusan ábrázoltak. A lányok már akkortájt, különösen a bizalmas beszélgetések során, elárulták egymásnak, hogy olvasták-e már a könyvet vagy sem, ami alapján kialakult a szexuálisan felvilágosultak és a teljesen tudatlanok valamiféle hierarchiája. Ezek az információk végezetül tévedhetetlenül eljutottak hozzánk, fiúkhoz. Persze, bennünket is a legfontosabb dolog érdekelt. Amiról Steinfeld nagyon tapintatosan, gyengéden, humorosan és költőien írt, igen költőien, mert mindegyik fejezetet valamilyen nagy irodalmi műből vett idézettel kezdte. Például az V. fejezetet balzaci idézettel kezdte: „A szerelmes nő egy hárfa, amely titkát csak annak fedi fel, aki játszani tud rajta.” s „Egyetlen férfinek sem lenne szabad megházasodnia, ha nem ismeri a nő anatómiáját.” Ebben a tényleg okos könyvben sorakoztak Byron, Buddha, Oscar Wilde, Démoszthenész, Zola, Napóleon és a kultúra, a történelem tucatnyi más alakjától vett idézetek, akiket egyébként sokkal unalmasabb témák alapján ismertünk. Benünket természetesen akkor jobban érdekelt a nemi közösülés, a mikor elkezdeni a nemi életet és hasonló kérdések, viszont átugráltuk a nemi betegségek vagy a vallás és a nemi élet témáit, amelyek szerintünk feleslegesek voltak. Ez a könyv azzal fenyegetett, hogy komoly vetélytársa legyen az idősebb fiúk történeteinek, akik hihetetlen meséket regéltek nekünk „arról a bizonyos dologról”, amit ők már, természetesen, maguk mögött tudtak, és akik most már úgy hajóztak a szexualitás tengerén, mint igazi kapitányok. Ebből a szamárkorszakból származik az az ismert szólás, miszerint „Mit ér, hogy lefeküdtem vele, ha nem mondhatom el senkinek?”. Így azután sok volt a mese. No meg a hazugság. És még valami: soha egyetlen szerelmünk sem teljesült be úgy, ahogyan azt előre a szakirodalom alapján alaposan elterveztük, illetve nem fedték egymást a történések és a szemtanúk állításai. Mert mindegyik szerelem más, akárcsak az emberek. Ezt csak azután értettük meg, amikor sokkal későn ismét elolvastuk ezt a gyönyörűséges könyvet.     

Példányszám, mi is az?

A híres szabadkai kutató és irodalmár, Székely Tibor egyik nekem adott interjújában megemlítette, hogy a Kumevava, az őserdő fia című könyvét Japánban mintegy 40.000 példányban adták ki. Azok számára, akik nem egészen biztosak annak megítélésében, hogy mi a nagy, és mi a kis példányszám, csupán annyit jegyzek meg, hogy mai íróink műveit ötszáz-ezer példányban adják ki, a sikerkönyveket pedig néhány ezerben. Úgy véltem, hogy Székely említett ifjúsági regénye minden idők bármely szabadkai írójának legnagyobb példányszámban kiadott kötete. Steinfeld Sándor, alias Palics Sándor Nemi életünk című könyve módosítja ezt a sorrendet. Első kiadása 1953-ban jelent meg (a kiadó az újvidéki Testvériség-Egység) 8.000 példányban. Az Előszóban, amivel úgy látszik, igen-igen komolyan kellett megindokolni ennek a könyvnek a megjelentetését, Steinfeld többek között arról írt, hogy az Újvidéki Rádió felkérésére 1952-ben néhány rövid előadást készített elő a nemi betegségekről. Aminek hallatán egy bácsföldvári nagymama rémülten kapcsolta ki a készüléket, amikor a bemondó bejelentette az adást, mondván, hogy „Én ilyen dolgokat nem fogok hallgatni. Ez a kicsi – mutatott a másfél éves unokájára, aki a földön mászott – elég sokat hallhat még ezekről a csúnya dolgokról, de nem az én házamban.” Másutt másmilyen volt a reakció. Temerinben a szövetkezet tagjai, amikor elkezdődött az előadás, felhangosították a rádiót, és a székeket a készülék közelébe húzták. A következő műsorra másutt is sok ráérő gyűlt össze meghallgatni a beharangozott folytatást. Amely azonban akkor, ahogyan a bemondó értesítette a hallgatóságot, „műszaki okokból elmaradt”.

Hát így valahogy kezdte Steinfeld a nép szexuális felvilágosítását, az ellenzőknek pedig, akik attól tartottak, hogy aláássa az erkölcsöt és megmérgezi a fiatalok lelkét, a könyv előszavában III. Edvárd (?!) jól ismert szólását idézi: „Szégyellje magát az, aki rosszra gondol!” „Nem a tudástól, hanem a tudatlanságtól kell félni” – üzente a szerző. Az első kiadást néhány hónap alatt szétkapkodták, csakúgy mint az azonos időben megjelentetett magyar nyelvű kiadást, de érdeklődtek macedón, szlovén és albán nyelvű kiadók is. Nagyon gyorsan, 1955-ben 15.000 példányban megjelent a II. kiadás, 1956-ban pedig 10.000 példányban a cirill betűs kiadás is. Steinfeld szerint a háború után cirillül ebben a témában csupán dr. Aleksandar Kostić trilógiája jelent meg. A Testvériség-Egység azután kiadta a IV. és az V.kiadást is, a hatodikat pedig már a Forum. Időközben még két kiadás jelent meg magyarul, vagyis összesen három, a példányszámot már nem tüntették fel. Végezetül pedig, 1975-ben egy luxuskivitelű, színes, szlovén nyelvű kiegészített kiadás jelent meg Spolno življenje címel. Mivel a későbbi kiadásokon nem tüntették fel a példányszámot, feltételezhetjük, hogy az meghaladta a 100.000-et. Ez minden idők szabadkai írójának legtöbb példányban megjelentetett könyve! A könyvet magyarról Đorđe Beljanski, Paulina Nandor és Vladislav Rotbart fordította, lektorálta dr. Andrija Stančić.

A szerelem árnyoldala

Steinfeld doktor emellett magyar nyelven megjelentette még Négyszemközt az orvossal című könyvét (Forum, 1959), amelyben az orvosi praxisa során előfordult konkrét problémát dolgozott fel az egészségügyi kultúra népszerűsítésének leplezetlen céljával, a szabadkai Minerva pedig 1957-ben adta ki Kedves fiam…(levelek a fiatalok nemi problémáiról) című könyvét, amelyet Steinfeld (Palics) Vladislav Taborral együtt jelentetett meg. A szexuális nevelés, a nemi betegségek és a prostitúció témájával a későbbiekben is foglalkozott, így az egészségügyi kultúra történetével foglalkozó tudományos társaság 1969. évi közlönyében jelent meg dolgozata a szabadkai prostitúcióról az 1750 és 1969 közötti időszakban. A látszólag bizarr adatokból, a nyilvános házakra vonatkozó rendszabályokból, a prostituáltak számából és a rendőrségi jelentésekből kiviláglik az élet és a kor. Steinfeld közli, hogy 1884-ben a polgárok kérték a Szarvas kocsma bezárását, mert abban prostituáltak tartózkodnak. A Zombori út és a Preradović utca sarkát az idősebb szabadkaiak még ma is a régi kocsma alapján azonosítják. A fiatalabb szabadkaiak számára most már mégiscsak ismertebb az egykori Virág, a Tejpiac elejénél levő vendéglő, amelynek a neve éveken át egybeforrt a legősibb mesterség és az alapvető piaci kínálat fogalmával. Most a helyén négyemeletes luxusépület áll. Mégis, ma már csupán legendaként él a piros lámpás utca, amely a rendőrségi nyilvántartásokban is igen gyakran szerepelt, ez pedig az Ágyús (Topnička), a mai Zaharije Orfelin utca, közismertebb nevén a Görbe utca. A jelentések szerint abban tucatnyi nyilvánosház működött. Sőt, II. világháború után még a különleges egészségügyi rendőrség is foglalkozott az utca utolsó „titkos” örömtanyájával.

Mégis, Steinfeldnek az említett egészségügyi összejövetelen elhangzott előadásából a legérdekesebb az a rész, amely az 1944 utáni prostitúcióval foglalkozik. Mivel eme tevékenység művelőit a népellenség kategóriába sorolták, az elhagyott kelebiai birtokon, az ún. Piuković-féle szálláson munkatábort, a prostituáltak javítótelepét hozták létre.

Ennek a nagyra törő vállalkozásnak a sorsáról Stevan Mačković történész egy későbbi szövegéből tudhatunk meg részleteket, amely a Rukovet 1999. évi 5, 6, 7, 8. számában jelent meg. A javítótelepet bezárták, mert egy 1945. évi váratlan éjszakai rajtaütés során megállapították, hogy „a katonaság egyes tagjai, akik ugyanazon a birtokon tartózkodnak, éjjel átjárnak a javítótelep munkásnőihez, akikkel intim kapcsolatba lépnek”. Mindez egy kegyetlen topolyai razziával és politikai botránnyal ért véget, amikor a szabadkai bűnügyi rendőrség „…szörnyű módon, amely meghaladta még a fasiszta módszereket is, egyszerű hajtóvadászatot indítottak némely személyek ellen, anélkül, hogy a kapott dolgokat leellenőrizték volna, emiatt a néprendőrség szerveinek ilyen eljárásával megsértették az Alkotmányban szavatolt jogokat, a személyes szabadságot és a lakás sérthetetlenségét”. (Elképzelhetik, mi történt valójában, ha egy kommunista jelentés ilyen minősítéseket tartalmazott.)

A szöveg objektivitása kapcsán biztosan mindenki választ vár arra kérdésre, hogy: És ma? Manapság, ugye, minden a tömegkommunikáció kérdése, hiszen ilyen típusú ajánlat megtalálható az újságokban is. A Görbe, a mai Zaharije Orfelin utca egy békés városi utcácska, amelyben csak a legidősebb szabadkaiak számára rémlik fel a halk zene, a poharak csendülése és a leányzók nevetése.

A Virág vendéglő már réges-rég megszűnt, nem áll már a helyén örököse, a rossz hírű Halászcsárda sem, amelynek dupla ajtaján egy ideig az állt: „Minden időben friss halászlé”, aztán már nem írt ott semmit sem, ám még a legkevésbé beavatottak is ismerték a napi (és éjjeli) kínálatot. és mégis, az egykori Virág körül, de az egész negyedben esténként ma is bolyonganak lányok, akik valakinek a pillantását keresik, őrizve a régi hely emlékét.

Betűgyűjtők szentélye

Manapság már nincs semmilyen bizonytalanság a tekintetben, hogy milyen rendeltetést kapnak a vendéglők, cukrászdák és más üzletek – mindből bank vagy fogadóiroda lesz. Épp ezért egy olyan időszak, és egy olyan esemény, amikor egy exkluzív cipő-, kalap-, esernyő-, ing- és fehérnemű-kereskedés helyén könyvesbolt nyílik, mélyrehatóbb elemzést igényel. Ez pedig valójában annak titkát tárja fel, hogy miként is jött létre a város egyik nevezetessége.

Ma egész Szabadkán három könyvesbolt és néhány papírkereskedés működik, pedig a két világháború között csak a fő (azaz a Karađorđe) téren öt könyvesbolt várta a vásárlókat. És akkor még meg sem említettük a legfontosabbat – Marko Tikvicki háború előtti könyvesboltját a Rudics utca 3. alatt, ott, ahol ma is megtalálható a Napredak egyik üzlete, azaz valójában most valamilyen emléktárgy-kereskedés. Ezzel kezdődik a történet.

„Nem tudom, hogy Szabadkán élt-e tőle szerényebb ember. Attól a naptól kezdve, ahogy megismertem, egészen élete végéig, anélkül, hogy egy kicsit is megváltozott volna – olyan maradt, amilyennek megismertem. Igazi társasági ember volt.” – emlékszik Marko Tikvickire Lévay Endre újságíró és író Régi utcák porában című könyvében (Életjel, 1989.).

Marko könyvesboltja a könyvmolyok számára tele volt ritka kincsekkel. Volt egy kis antikváriuma is… Szüntelenül olvasott, még akkor is, amikor az utcán mendegélt. Állandóan kutatott, lázasan levelezett, csakhogy valamilyen irodalmi újdonsággal lephesse meg az olvasókat, vagy hogy mire futhatna rá a számos elfeledett szabadkai házkönyvtár porosodó polcain.

De, ahogyan az ilyen emberekkel lenni szokott, ők sosem állnak meg. Így azután Marko Tikvicki nem engedte el a füle mellett a fiatalok javaslatát, hogy csináljon egy sátrat, és júniusban, vagy egy másik hónapban rendezze meg benne a könyvnapokat. Az elképzelés teljesen magával ragadta, hiszen ez egy újabb tevékenységi területet jelentett a számára. Nem sokra rá már üzent is, hogy elkészült a könyvsátor. Hogy jöjjek el és nézzem meg. A sátor nem volt összecsapva, nem olyan volt, mint a vásári sátrak. Marko Tikvicki maga készítette az árusítóhely terveit, az asztalos pedig, minden egyes részét Marko rajzai alapján készítette el, és a tervrajzoknak megfelelően elülső részére népi motívumokból készített fafaragást. A pavilont diófából készítették el, sötétbarna színű volt, mint a dióolaj, az árusítópultokat pedig népi motívumokat tartalmazó takarók és könyvprospektusok díszítették… A nyári vásárra sikerült megszereznie a nemzet íróinak legújabb műveit.

Könnyen felismerhető, ugye? Tikvicki még a második világháború előtt, Szabadkán elsőként megszervezte a könyvvásárt.

A Marko-féle első könyvesbolt, mondottuk már, a Rudics utca 3. szám alatt volt, de újabbkori dicsőségét Tikvicki már egy másik helyen szerezte, ott, ahol ma a Danilo Kiš Városi Könyvesbolt működik. Azon a helyen a háború előtt Roth Armin Balihoz címzett exkluzív lábbeli, kalap-, fehérnemű- és divatáru-kereskedése állt. A háború sok mindent megváltoztatott, az üzleteket is. Roth Armin családjának is kijutott a koncentrációs táborok tragédiájából, a felszabadulás után pedig a régi gyárosok, gyáraik és boltjaik a régi (még nem lehetett sejteni, hogy az eljövendő) idők terhes örökségét jelentették, így azután a Városháza előtti téren levő üzlet, de a Rudics utca 10–es szám alatt vezetve egy ideig még, úgy tűnik amolyan „rendelkezésre állási” állapotban leledzett. De… új cégek jöttek létre, mindenekelőtt a GRAMAG (Gradski magazin), amelyből azután kiváltak a szakosított kereskedések: vegyesbolt, vaskereskedések, könyvesboltok… Valahol, szerencsére, úgy döntöttek, hogy Rothék régi üzlete helyén nyíljon meg egy új vállalat, az 1947-ben alapított Napredak reprezentatív könyvesboltja. S mivel az újjáépítés ideje sem múlhatott el a régi káderek nélkül, munkavezetőjévé Marko Tikvickit nevezték ki. A szabadkaiak, akik hajlamosak mindent néven nevezni, a Napredak 1-es számú könyvesboltját egyszerűen Tikvickinek nevezték el. Az új Jugoszláviában ez lett a könyvek szabadkai címe.

A könyvesbolt megörökölte Rothék régi üzletének szép bútorzatát, amelyet mintha csak a földtől a mennyezetig érő könyvespolcnak teremtettek volna. Első pillantásra az embernek az az érzése támadt, hogy a bútorzatot épp könyvesboltnak készítették, ám a régi szabadkai üzletekről készült fényképek tanúsága szerint a többit – üvegeseket, gyógyszertárakat, textilkereskedéseket – is nagyon hasonló bútorzattal látták el. A mintegy 300 folyóméternyi, 13 sorban elhelyezkedő polcot a legfinomabb furnérral borították be, régi mesterek technológiájával munkálták meg, az éleket alt deutsch stílusra emlékeztetető fafaragásokkal látták el, a parketta pedig úgy készült, hogy örök időkig szolgáljon. A helyiség mennyezetét középen két, azonos stílusban készült faborítású oszlop tartja, rajtuk csiszolt tükrök, amelyek két „titkos” teret rejtenek, a láthatatlan oszlopok és a falak között két belső ablak van, amelyeken keresztül a könyvesbolt másik részéből rálátni a bejáratra és a kirakatokra. Néhány azonos stílusú pult részben kiállítói területként is szolgál, másrészt meg ott helyezkedik el a pénztár és az adminisztráció. A főhelyiségből kis ajtó vezet a tágas raktárba. Hogy ki készítette az üzlet gyönyörű bútorzatát, mind a mai napig nem sikerült megállapítani. Igaz ugyan, hogy az egyik vitrinen, amelyet a legutóbbi renováláskor átszállítottak a Városi Könyvtárba, egy réz lapocska állt bevésett felirattal és évszámmal, de annyira elkopott volt, hogy semmi sem ismerhető fel rajta (valaki meg később még ezt a lapocskát is eltávolította).

Valamikor az ötvenes évek végén, amikor Tikvicki már nyugdíjba készülődött, a könyvesboltba egy inas érkezett, aki titkolta, hogy szemüveget hord, mert arról álmodott, hogy a Sever labdarúgócsapatában középcsatár lesz. A Sever akkoriban a legrégibb szabadkai labdarúgópályán játszott, a Sétaerdőben. A főnököt, mint már mondottuk, Markónak, az inast meg Mirkónak hívták. Kovács volt a családneve, mégis könyvkereskedő lett. A szabadkai könyvkereskedelem legendája távozóban volt, de akkortájt még senki sem tudta, hogy magában a könyvesboltban van valaki, aki árgus szemekkel követi és figyeli, igyekszik ellesni minden kereskedői és könyvárusi tudományát, s aki egyformán készül arra, hogy a Sétaerdőben középcsatár, a régi, Marko-féle könyvesboltban meg főnök lehessen. Akkor még senki sem sejtette, hogy Tikvicki utóda már megérkezett a Marko-féle könyvesboltba, amely egyszer a Mirko-féle könyvesboltra változtatja a nevét.

Marko Tikvicki tett még egy könyvárusi fordulót: a Korzón ő rendezte és indította be a Forum könyvesboltját. A régi Tikvickinél pedig a dolgok elindultak a maguk útján. A fiatal inas befejezte a kereskedelmi iskolát, középcsatár lett a Sétaerdőben, és majd kettészakadva két szerelme – a labdarúgás és a könyvesbolt között – elment katonának. A sors, pontosabban egy irányíthatatlanná vált katonai teherautó megoldotta kétségeit: hónapokig gyógyítgatta sérült lábát és mindörökre a könyvesboltban maradt.

Mirko Kovač. A bejárati ajtó felé fordított fotelben ül, és precíz radarjával érzékeli, mikor kell felállnia és odalépnie ellenállhatatlan kereskedői charme-jával és a kötelezően kétnyelvű, „Izvolite, tessék!”-jével. Én azt hiszem, hogy abban az esetben minden potenciális vásárló számára az a legrosszabb változat, ha nem vásárol semmit. Következetesen, kivétel nélkül úgy tartja, hogy a vevőnek mindig igaza van, különösen akkor, ha nincs. Hogy ehhez néha hihetetlen erő szükséges, jómagam is meggyőződhettem néhányszor, amikor a tankönyvbeszerzési időszakban helyette emelgettem a telefonkagylót. Néha nagy kedvet éreztem hozzá, hogy a telefonálótól elkérjem a címét, hogy szemtől szemben állva tisztázzuk, vajon tényleg én vagyok az oka annak, hogy a könyvek drágák, hogy még mindig nincs meg a matematika, miért adták el a tankönyvcsomagot, amikor a tisztelt vásárló csupán tíz napot késett, hogy világos, miért megy tönkre az ország (magától értetődően miattam), hogy a háború (melyik) előtt jobb volt, és hasonló balgaságokról. Általában Kovač mentett ki, aki a velem folytatott beszélgetést követően felbőszült vásárlónak sikerült válaszolnia minden feltett kérdésére. Most mindannyian szemüveget hordunk (olvasáshoz). Egyedül Kovač veszi le az övét (távolnézésre), ha el akar olvasni valamit. Nem focizik, viszont asztaliteniszezik, azt pedig ezzel a szemüveggel is lehet.

A tükrök mögé rejtett titkos vitrinekben őrzi a megrendelt könyvkülönlegességeket, a rezerváltakat, egy-egy gyöngyszemet, így, amikor kinyílik ez az ajtó, mintha a nemzeti bank trezorját nyitnák ki. Ebből a rejtekhelyből kapni könyvet valóságos privilégium, és annak bizonyítéka, hogy „valaki” vagy ebben a könyvesboltban. Dolgozott itt Simonyi Sándor, Kozma Teréz, Julija Marinković, Színes Jusztina, Stipan Ivković, Boruzs Ferenc, Jelena Lukić, rövid ideig Doro Sándor is, majd kialakult a könyvesbolt mai személyzete: Mirko, Nada Grlica és Dobrila Čubrilović, akik szó nélkül is szót értenek egymással, és hibátlanul hajtják végre azt a nagyon is bonyolult politikát, amelyben nagyon fontos eladni a könyvet. Ennek a könyvesboltnak a kiadók bizományi árusításra adtak könyvet akkor is, amikor mindenkitől azt kérték, hogy fizessenek előre, amely következetesen ápol több évtizedes kapcsolatokat a régi ország kiadóival és a vásárlókkal, így egyik is, másik is, a sajátjának érzi ezt a könyvesboltot. Folyamatosan gondot visel arról, hogy polcain megtalálhatók legyenek a szerb és a magyar nyelvű könyvek, az utóbbi időben pedig a horvát nyelvű kiadványok is, de emellett az egyik legnagyobb könyvesbolti kampányt a tankönyvek jelentik. Évek óta a szabadkai tanulók többsége itt szerzi be a tankönyveket. Kevés olyan szabadkai van, aki ne fordult volna itt meg legalább egyszer, mások meg állandóan ide járnak. Sokak számára, akik külföldön élnek, a hazalátogatás azt is jelenti, hogy ellátogatnak ebbe a könyvesboltba.

A könyvkereskedést jelentős mértékben először a nyolcvanas években újították fel, annak idején, amikor nagy akció folyt a homlokzatokat igencsak elcsúfító dobozkirakatok eltávolítására. A szabadkaiak ismét felfedezték a homlokzatok szépségeit. S aminek nyomán nagyobbak lettek a központban található üzletek kirakatai is. Akkor Ante Rudinski a Roth-féle dobozkirakatok eltávolításakor a könyvesbolt elé megtervezte a hat korinthoszi oszlopot, amelyek hozzájárulnak ahhoz a benyomáshoz, hogy valóban egy szentélybe lépünk be.

A könyvesbolt feletti sötét felhők akkor kezdtek el gyülekezni, amikor mindannyiunk számára beborult. A cégek, így a Napredak is lassacskán lelassultak, megszűntek, átalakultak, mindenki mindenkitől tartott – vajon az a másik kifizeti-e az árut – így azután a könyvesbolt polcai kiürültek. A sors úgy hozta, hogy ezzel egyidejűleg csukott be a Nolit könyvesboltja a Városi Könyvtár épületében, a Forum felszámolta Korzón levő üzletét, és minden azt a baljós gondolatot támasztotta alá, hogy az ország városainak többségéhez hasonlóan Szabadkán is megmaradnak a papírkereskedések, viszont eltűnnek a könyvesboltok. Azután jó fordulatot vettek a dolgok: a könyvszeretők és az írók is felemelték szavukat, ezt megfelelő módon meghallotta az önkormányzat és Mirko Kovačcsal megalakult az új cég, a Danilo Kiš Városi Könyvesbolt. Az üzlethelyiséget Gordana Vujnović Prčić tervei alapján felújították, új fényt (új könyveket) kapott, és megszilárdította nem hivatalos városnevezetességi titulusát. Belső ablakainak egyikében ott áll Danilo Kiš gipsz mellszobra (Weil Erzsébet alkotása), és egy gyermekkori fényképe, amely szülővárosában, Szabadkán készült, a másikban pedig Kiš egy másik fényképe, Párizsból. Este, amikor Mirko Kovač bezárja az üzletet, bekapcsol egy kis fényszórót, amely Danilo Kiš párizsi fényképét világítja meg, így éjjel úgy néz ki, mintha az író egyedül lenne a könyvesboltban, könyvesboltjában.

A szüntelen irodalmi és egyéb konzultációk mellett, amelyek színhelye a könyvesbolt közepén levő három fotel, itt kellemes irodalmi találkozókat is rendeznek húsz-harminc résztvevővel (a létszámot a székek száma határozza meg), amelyek kötelezően nem befejeződve érnek véget, mert utána még sokáig egy-egy ital mellett folytatódnak az elkezdődött beszélgetések, illetve veszik kezdetüket újabbak.

A könyvesbolt titkos programja zárás után kezdődik. Egymás után érkeznek a beavatott állandó vendégek, de gyakran egy–egy új is, és néha éjszakába nyúlóan tárgyalódnak meg a sehol be nem jelentett témák. A betű- és szókedvelők titkos rendje ez.

Az alkony szabadkai sugárútja

Annak idején hova is mehettél? Az öregek akkoriban, hallottuk, először „utókezelésre” utaztak Szlovénia valamelyik részébe, majd a vám és vámosok nélküli átkelőkön Triesztbe , onnan pedig a nagyvilágba. Vagy a másik turista útirány: Bécs, valamelyik menekülttábor, utána meg Kanada, vagy a Dél-Afrikai Unió. Itt, a keleti oldalon még nem volt Európa, hanem a szocializmus és a folytonos forradalom, így hát (mi mást tehettünk) – moziba jártunk. A moziban meg!!!

A nagyvilágba való utazásról (szökésről) szőtt álom hepienddel ért véget: míg Hollywoodban, valahol az Alkony sugárúton kortyolgatod a whiskydet arra várva, hogy a nyolcvannyolcadik filmed harmincharmadik főszerepének újabb jelenetéhez szólítsanak, Szabadkán este fél nyolckor kiürül a Korzó, a Munkás mozi zsúfolásig megtelt termében szorong az egész utca, lelkifurdalástól gyötörve hajtja le a fejét összes igazságtalan tanárod, szervezetten jönnek az osztályok mindazokból az iskolákból, amelyekben jártál, magától értetődően a rokonok, a szülők és a szomszédok, azok a lányok, akik rád sem akartak nézni annak idején, amikor majd megvesztél értük, most bűnbánóan picsognak, a topogók ingyen osztogatják a jegyeket, és mindenki könnyes szemmel, csodálattal bámul TÉGED a főszerepben.

Minden vidéki eme titkos álmát a legmeggyőzőbben tárta elénk a szabadkai bohémek egyike, akiről utólagos kutatással sikerült megállapítanunk, hogy Kerti Imrének hívták, de mindenki csak Cigány Siminek hívta és ismerte. A Virág kocsma törzslátogatója volt, de a többiben is rendre megfordult, koromfekete hajával, amelyet különleges, hullámkészítésre használt csipeszekkel csavart fel, és amely csak úgy ragyogott a hatalmas mennyiségű dió–hajolajtól. Valamilyen csoda folytán nem folyt le a homlokán. Amúgy meg örökösen szesszel állította optimális szintre bohém hangulatát.

Egy nap (hogy ő röppentette-e fel, vagy valaki más, nem sikerült megállapítani) híre kelt, hogy Cigány Simi főszerepet játszik az éppen megérkezett „cinemascopetechnicolor” amerikai filmben, amelyet a Munkás moziban vetítenek. Így azután az első vetítési napon Simi barátai és szomszédai ellepték a mozit, márpedig volt belőlük elég, na meg persze a többi, művészfilm–kedvelő. A film plakátja és fényképei előtt tolongott mindenki, és tényleg, saját szemével győződhetett meg Simi észbontó sikeréről.

A történet vége szomorú: az a valaki nem Cigány Simi volt, hanem Sammy Davis Jr., aki ikertestvérként hasonlított Simire, majd ez az elkeserítő igazság végigzúdult a városon, mint még egy igazságtalanság, amely minden, fel nem fedezett Gary Cooperrel meg szokott esni. És Simi? Simi szabadkai főszerepe a postánál levő gyalogátkelőn fejeződött be. Ott ugyanis időről időre a lassan haladó teherautók elé ugrott, majd elesett, lenyúzva magát, majd pedig az elhűlt és rémült sofőrrel néhány dinárról alkudozott, hogy ne hívjon rendőrt. Ez mindaddig így zajlott, amíg egyszer – feltételezhetik – egy teherautó ugyan nem haladt gyorsabban, csak épp vezetőjének voltak rosszak a reflexei.

És mégis, az igazi filmópium (ismét) magával ragadott bennünket a hatvanas években. A Városi Könyvtár könyvkölcsönző osztályán szétkapkodtuk Mate Lovrak Pero Kvržica bandája, Tone Seliškar A Szürke sirály bandája, Ivana Brlić Mažuranić Hlapić inas kalandjai, Ćopić Szamárévek című könyveit, valamint a többi kötetet a híres Kadok és a Plava ptica sorozatból, mindaddig, amíg a tőlünk avatottabbak fel nem hívták a figyelmünket egy terjedelmesebb könyvre, amelynek Az ezüst tó kincse volt a címe, valami Karl May írta. Nos, ekkor minden a feje tetejére állt: következett a Winnetou, majd a többi. Úgy tűnik, hogy ugyanazt a dogot egy másik helyen, Németországban elolvasta valami Harald Reinl, hivatása szerint filmrendező, mert ott 1962. december 12-én bemutatták a May regényéből, Pierre Brice-szel Winnetou és Lex Barkerrel Old Shatterhand szerepében. Barkert már ismertük az utolsó Tarzanok egyikeként. Azután következett a Winnetou I., Winnetou II., Winnetou III., majd Old Shatterhand, ugyancsak sorszámozva. Itt azután bekapcsolódtak a mi filmgyáraink, a Jadran és az Avala is, amelyek színészi és műszaki szolgáltatásokat nyújtottak, és a megfelelő (jugoszláv) tájainkat a fehérek és a rézbőrűek, később pedig, mint az megtapasztaltuk, élőben mindenki másnak a küzdelméhez.

Nos, ezután először érkeztek Szabadkára utcabeli vagy korzói barátaink fényképei, indián jelmezbe öltözve, indiánnak sminkelve, amint spontánul és kötetlenül beszélgetnek vagy pózolnak Winnetouval vagy Old Shatterhanddel. Noha nagyon nehéz volt a statiszták ezrei között épp a mi színészeinket felfedezni, ők elég nagy felfordulást és változást okoztak a korzói erőviszonyokban, illetve a leányzók legnépszerűbb fiúkat tartalmazó sikerlistáján.

Azokban az években egy szabadkai szőke srác állandóan a mozitermekben lógott, titokban ismételgette a filmbeli párbeszédeket, mindinkább meggyőződve arról, hogy egyszer nekivág a nagyvilágnak és megpróbálja megvalósítani azt, amit mi többiek nem mertünk. Emellett lázas ökölvívó–edzéseken vett részt a Jadran pincéjében, arra az eshetőségre készülve, ha nem lesz sikere a filmen. Ő volt Darko Čović. És tényleg. 1968-ban bepakolta koffereit és nekivágott élete nagy szerepének. Először Nino Benvenutti ökölvívó edzőpartnere volt, majd dublőr, epizódszereplő harmadrangú filmekben, de markáns arca gyorsan megnyitotta előtte a komolyabb szerepek felé vezető utat a kaland- és akciófilmekben. Franco Neróval, Claudija Cardinaléval együtt szerepelt, majd Bud Spencer filmjeinek egész sorozatában…Megfordult a film fővárosaiban: a római Cinecittában, Hollywoodban, tucatnyi országban és Sacha d`Arc, Darko Hadrian… művésznevek alatt alakított rockert, fenegyereket, regényes hőst. Čović saját álmait élte és forgatta.

Egyszer, 1999. április 16-án Costa Ricáról küldött egy fényképet és ez képeslapot, amelyen ezt írta: „Kedves barátom, ma péntek van és tizenharmadik napja vagyok Costa Ricán. harmadszor érkeztem Európából Amerikába. Olvasom a könyvedet (Senke), és újraélem gyermekkoromat a Gaj és a Subota Vrlić utcában. Sok mindenen keresztülmentem, hét nap kellene, hogy mindent elmeséljek neked. Voltam öklöző, profi bokszoló Olaszországban, 96 filmben szerepeltem, Mastroiannival, Sophia Lorennel, Sordival, Bronsonnal, kidobóemberként dolgoztam világhírű lemezklubokban, megsebesültem, 32 napig le voltam bénulva… Most szeretnék saját filmet forgatni az életemről. Egykoron mindannyian arról álmodoztunk, hogy nekivágunk a nagyvilágnak, én el is jöttem, s rájöttem arra, hogy valójában milyen kicsi is. Nektek van családotok, szüleitek, gyermekeitek, énnekem meg minden másom megvan, de nincs az, ami nektek van. De ezt én akartam: meg akartam ismerni az igazi életet és csak aztán minden mást.”

Tavaly, 2003-ban is itt járt. Élete és a film továbbra is összefonódnak, örömtelien vagy kesernyésen, mikor mi van. Itt mindig szívesen látják barátai: Idriz Kurdali, Rade Krstić és Vanja Jovanović öklözők, és a többiek, akikkel az elmúlt napokban befordult a Danilo Kiš Könyvesboltba, hogy órákon át beszélgessünk. Azután ő elmegy, mi meg itt maradunk, mint annak idején. Mindig arra kér, hogy írjak neki. Legutóbb egy irónt hozott ajándékba nekem.