Ferenc Hajnalka
Fogoly-utazó – kereső utazó
Krasznahorkai László két regénye: Az urgai fogoly (1992), valamint az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó... (2003) utazásregények. Térben mindkettő keletre visz el: Az urgai fogoly Kínába, a másik regény Japánba.
Az utazásregény „azon regények összefoglaló elnevezése, amelyeknek cselekménye valamely utazás eseményeinek kereteibe illeszkedik. [...] nehezen körvonalazható, hiszen az a puszta tény, hogy valamely regény eseményei egy utazás cselekményében jelennek meg, túlságosan formális és elvont ahhoz, hogy igazi műfajteremtő tényező legyen. Nem véletlen tehát, hogy az e kategóriába sorolt regények általában más műfajok reprezentánsaiként is (vagy úgy sokkal inkább) ismertek.”1
Mindkét mű esetében bátran használhatjuk az utazási regény meghatározást.
Az Északról hegy, Délről tó... utazásregény, hisz „az utazási irodalom műfajai közé szokás sorolni [...] a fiktív cselekményeket és hősöket megjelenítő utazási regényeket (vagy utaztató regényeket) is.”2
Az urgai fogoly pedig egy ténylegesen megtörtént utazás élményeit rögzíti.
Az urgai fogoly – a fogoly-utazó
Már a dantei mottó: „Az emberélet útjának felén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam...” jelzi a mű „alvilági utazás”-szerűségét, azt, hogy ez itt most „...olyan úti élményekről beszámoló elbeszélések ciklusa, amelyek az utazót néhány hétre életén túlra, ´más világba´ vezetik”.3
A papírra vetés folyamatos jelenében zajlik a múltbeli események újraélése, a melankolikus kószálás az emlékké fonódott eseményszálak labirintusában: az emlékezés, a bejárt térbeli út (a kínai utazás) rekonstruálása a jelen-folyamatban.
Az események múltidejűsége kiegyenlítődik az elbeszélés jelenével, a narrátor a megtörténtség személyes élménye által beszél, benne a múlt ezentúl már mindig jelen, van.
Emlékezés: a történtek többlete, hisz a megéltek lerakódottságának fényében peregnek le újra az események, immár az olvasó előtt is.
A regényben az elmozdulás (elutazás) által megbontott majd újraszerveződött, újradefiniálódott szubjektum, az immár tapasztalataiban, élményeiben gazdagabb ember sétál előttünk önnön múltjában. Az elbeszélő „...fragmentumokban próbálja újrateremteni az élmény megértett változatát”.4
Fragmentumok, lazán összefüggő novellák (Rugási), linearitás-nélküliség: az elbeszéltek nem a múltbeli történések időrendjének, hanem a melankolikus emlékezés gondolati csapongásának rendelődnek alá.
Az utazás itt lényegkeresés, létértelmezés a térbeli események által.
Az útra kelés, a valahonnan-elmozdulás háromszintű: a „valahonnan máshova” nemcsak a reális térben történt meg akkor „egyszer”, hanem az szubjektumban önmagában is, és „most” még egyszer: az emlékezés alkalmával az emlékezőben is.
A történet nem befejezett, nem is lehet, hisz olyan utazót látunk itt, „aki elsősorban önmagára kíváncsi, s önmaga határvidékét tudja fölfedezni”5
A bejárt út körkörös: a narrátor „önmagából” indul el és önmagába tér vissza úgy, hogy végül követhetetlenné váljék majd a befogadói átélés számára: eltűnik, „visszaazonosul” önnön körkörösségébe. Önmagába való visszatérése, az utolsó meghatározó élmény elbeszélésével bekövetkező történetvég nem lezárás: az elbeszélő az emlékezés, az írás befejezésével magára a Folyamatra mutat, a folytatódás, a folyamatos történés-képződés/keletkezés folyamatára: a jelenből, az 1990-es évekből a jövő, 2000 felé.
Az utazó „valahonnan máshova”-elmozdulása térben elindulás egy új valóság felé, önmagában történő elmozdulása pedig szakítás a korábbi kulturális és öndefiniáló meghatározottságokkal.
A nyugatról keletre érkezés ütközés valami teljesen mással. A valahonnan és a másvalami ütközése.
„...nem mozdul, nem változik a táj, s ebben a kíméletlen állandóságban egyszeriben olyan érzésem támadt, hogy talán nem is a térképeim használhatatlanok, hanem a fogalmaim, a szándék, mely kilométerekre próbálja darabolni azt, ami itt valóban oszthatatlan, ennek a minden múlandó tartalmától megszabadított térnek a határtalan tágasságát.” (10. o.)
A sivatag az a nagy elválasztó határ, amely a két világ, a két kultúra, kelet és nyugat között áll, az a közeg, ahol megvalósulhat a törekvés: „nyomtalanná válni, önmagunkat eltűntnek nyilvánítani” (19. o.).
A nyomtalanság, a „semmi- és senkiség” megvalósulása szükséges ahhoz, hogy az utazó be tudja fogadni az újat, hogy átjutva a sivatagon időtlen, kötődésmentes lélekként bolyonghasson. Kötődésmentesen, hisz az eddigi mértékek ezentúl már alkalmatlanok.
Maga is észleli: „...beletévedtem egy útvesztőbe...” (42. o.) – út-vesztő, út-vesztés: az eddigi meghatározottságokból összeálló gondolati utak elvesztésének szükségszerű bekövetkezése annak érdekében, hogy valamilyen módon bemérhesse az eddig meglévő fogalmaival bemérhetetlent, valamint, hogy eljuthasson néhány, számára fontos felismerésig, mint például:
„az öröklét nem egyéb, mint az ismétlődés dermesztően eszményi, felülmúlhatatlan tökéletessége” (19. o.)
„...megértettem: a keresett alfa és omega, aki ama bizonyos hajszálát irányítja az életemnek, a királyi szék megnevezhetetlenje, az én Uramistenem nem a valóságból, hanem a Bibliából következik.” (73. o.)
Kiábrándítónak érzett jelenéből tekint vissza a múltbeli utazásra, mintegy kapaszkodót, pihenőt találva emlékeiben a jelen problémái között. Egy lesz helyenként „utópisztikus” az egyébként is melankolikus emlékezés (pl. a színházi előadásra való emlékezés esetében).
Melankóliájának romantikus vonása: vágyódás vissza a múltba. Mert bár az élmény az övé, örök jelenű, mégis az időbeli meghatározottság által az egész már múlt, olyan „megkövült történet”, ahová nincs visszatérés: így melankóliájára feloldás, vágyai számára beteljesülés sem lehet.
Az utazó hazatérése előtt Urgának lesz foglya néhány napra, egészében véve pedig foglya marad önmagának, azaz európaiságának, de Kínának is, az élménynek, az emléknek.
„...nem léphet be életem színpadára...” – írja a kínai színésznő a narrátorhoz szóló levelében. Az elbeszélő-emlékező tehát kirekesztett fogollyá lett. Oda nem tartozó, emlékei fogsága által a visszavágyódás állapotában, egy mély melankóliában ismét csak fogságban lévő, maradó.
Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó... – a kereső utazó
A Kyotóba érkező, rendkívüli érzékenységű és szépségű Genji herceg unokája, az utazó (jelen esetben inkább kereső), átlép a kolostor kapuján, „mely az érkezőt más irányból várja, és más irányba vezeti, máshonnan máshová” (11. o.), hogy ott benn a kolostorban felkutassa a világ legszebb kertjét. Utazássá itt a keresés lesz.
A szüzsét három szál hullámszerű egymás mellet futása alkotja: Genji herceg unokájának útja, az epizódszerű (tájábrázoló) mozaikképek sora, valamint a keresőt (azaz Genji herceg unokáját) keresők köré fonódó szövet. Legyen épp bármelyik a felszínen, a mélyben ott érezzük a többi jelen-levőségét, (át) hatóerejét.
A pasztellszínű mozaikkockákból álló narrációs építményben a polifonikus szerkesztés szálait alkotó képek önmagukban is megállnak, mind egy-egy rövid meditáció, kitágított pillanat, szelíd szemlélődés, fuvallatszerű eszmefuttatás, halk zajlás, lényegtelen történés. Egymásmellettiségükben olyan összhangot alkotnak, amely egy légies regényvilágot „eredményez”.
Az ábrázolásmód egyszerű, rajzszerű, a „rejtett jellemvonásoknak biztos felkutatása és előadása”6, „néhány vonallal tájolt, finom stilizációval kidolgozott látvány”7, a dolgok misztériumának megjelenítése.
Genji herceg unokája nem klasszikus regényhős. Alakja időn kívüli: fiatal, nyomozása a kert után mégis évszázadok óta tart már. Az időtlenségből előlépő, önmaga időtlenségéből adódóan (is) a hétköznapiság felett álló Genji herceg unokája egy olyan világba tér be, ahol a megszokottól eltérően másféle léptékek az irányadók, „...ahol emberre vonatkozó kérdések többé már nem merülnek fel.” (25. o.)
Az európai olvasó így nemcsak földrajzi értelemben kerül egy másmilyen térbe, hanem a hős által spirituális értelemben is: a profánból a magasztosba jut, a zen kolostor, a csend, a szellem, a transzcendens felé fordulás világába.
Az epizódszerű, tájábrázoló „kockák”, azaz a részletek realitása (Kyoto, a kolostor, a hagyomány és vallás szellemiségének felvillanó képekben kibomló látványa) Genji herceg unokájának útja (tovasuhanása) által látható/láttatható meg.
A harmadik szál, a „profán” tér alakjai a vasutas, a herceg unokáját kereső, italautomatázó, utazásuknak célját vesztett részegsereg és az általuk megszólított öregasszony, akitől útbaigazítást kérnek. A keresőt keresők útvonala ez, akik magatartásukkal, bódult fejű tévelygésükkel, a körülöttük megjelenő tárgyakkal (italautomata, vasúti szerelvény) az „értékeket veszítő jelen kort” hozzák a regényvilágba.
Mind e szálak meditatív hullámzása közepette a regényt a hangtalan, eseménytelen, eseményesség csendje hatja át.
”...nem is tudott kitől útbaigazítást kérni, mert kihalt volt valahogy minden, mintha valahol ünnep lett volna vagy baj.” (7. o.)
A vonatállomáson „...nem szállt le senki, nem szállt föl senki” (18. o.), az állomásfőnök az üres szerelvény előtt hajol meg mélyen, szertartásosan, „...mindössze a szellő néha-néha, más semmi”. (15. o.)
A történet gócpontjai: a bevezetés-bonyodalom-csúcspont-megoldás-befejezés a regényegészre jellemzően áttetsző módon, lényegtelenül, „stilizáltan”, szinte csak körvonalaiban jelennek meg. Genji herceg unokájának alakja előtűnik az időtlenségből, bejárja a kolostort, hogy felkutassa a világ legszebb kertjét, majd anélkül, hogy rátalálna, anélkül, hogy meglátná, észrevenné – pedig elhalad mellette – hangtalanul libben tova.
A „hős” útjának (keresés-vonalának) szála és az epizódokból felépülő „tájleírás” szála együtt egy olyan világ filmszerű láttatása, olyan képek kimetszése az idő folyamatából, melyek által a zen-buddhista Japán szellemisége idéződik meg, azaz maga a zen-buddhista magatartás, világlátás, szellemiség. Mindez a zen művészi alkotásmód jegyében.
Ha felmerülne bennünk a kérdés, hogy ha Genji herceg unokája csupán megjelenik, tovasuhan, és nem történik vele valójában semmi – hisz nem talál rá a kertre –, vajon miért van szüksége a szerzőnek erre a történetre(?), akkor a választ is a zen-buddhizmus filozófiája, alaptétele adhatja meg.
A zenre nem találhatunk párhuzamokat más kultúrában, „lényege” a lényegtelenség, maga az út: „...a zen cél nélkül való utazás, hiszen nincs is hová eljutni. Az utazás maga az élet, a valahová eljutás pedig a halál.”8
Mint ahogy a zen sem szimbolikus művészi formákat teremt, Genji herceg unokája sem szimbólum, hanem eszköz. Eszköz, hogy általa láthatóvá váljék egy egészen „más” világ, egy olyan világ, amely a lényeggé tisztult minőségekből épül fel.
A mű egészében véve haikuszerű, hisz nem mond ki semmit, nem szimbolizál, hanem láttat, felvillant és – akárcsak a haiku – képeket tár elénk.
A haiku megjelenik a papírfelületen, elolvastatja magát, kihasít egy szeletet a térből és időből, és „értelmetlenségével”, lényegtelenségével eltűnik a semmibe. „...csak felkap egy témát, hogy szinte azonnal el is ejtse. [...] ...a jó haiku a gondolkodás állóvizébe dobott kavics, amely asszociációkat hív elő az emlékek gazdag tárházából. Részvételre szólítja fel a hallgatót, ahelyett, hogy ámulattól elaléltan otthagyná, miközben a költő hangtalan tovalibben.”9
A rejtőzködő narrátor kiragadja Genji herceg unokáját az időtlenség szürke homályából, hogy megvillantva útjának egy szakaszát, hamarosan oda vissza is ejtse.
Részvételre hívja fel az olvasót azáltal, hogy a háttérben marad, hogy nem mond ki semmit közvetlenül, nem bölcselkedik, nem hirdet igét, egyszerűen csak láttat.
A felvillantott képi és gondolati mozaikkockák az olvasóban konstruálód(hat)nak valamiféle „lényegtartalmú” egésszé, jelentéssé.
Párhuzamvonás
Annak ellenére, hogy Az urgai fogoly valódi utazásregény, az Északról hegy, Délről tó... viszont utaztató regény, valamint annak ellenére, hogy egymáshoz viszonyítva a kettőben önnön természetükből adódóan másképp alakul az utazás, az utaztatás, a „regényhős” „helyzete”, a narrátori magatartás stb., a különbségek mellett, sőt épp a különbségek által néhány párhuzam vonható meg.
Genji herceg unokája nem egy idegen világba utazik el, hisz annak ellenére, hogy a hely számára ismeretlen, mégsem új: tudja, mit jelent betérni a kolostorba. A rituális szokásoknak megfelelően veti le lábbelijét, gyújt füstölőt, ül le szertartásosan. Egy ismert világon belül lesz kereső-utazó-tovasuhanó.
E műben – nem úgy, mint Az urgai fogolyban – nem az idegennek és a sajátnak a szembeállítása történik meg: nincs olyan idegenszerűség, amely hangsúlyozott volna, oly módon lenne ábrázolva, hogy mögé „a szerző odagondolja a saját, a megszokott, a jól ismert világ hátterét.”10 Az ismert-ismeretlen helyett a magasztos és a profán, a múlt, a hagyomány megkövült „nagysága” és a gyökereit elfeledett jelen áll szemben egymással.
(Genji herceg a tiszta szellemiség terében utazó kereső. A profán térben pedig azok mozognak, akik önerőből nem képesek a felemelkedésre, csupán a spirituális teret ismerő keresőt követve haladnak imbolyogva útjukon.)
„Az utazási esszéregények írói számára az utazás sohasem turisztikai élményekkel szolgál, hanem mindig az önismeret és a világról, a világ rendjéről szerzett tapasztalat elmélyülésével. Az utazás nem pusztán az ismeretszerzést szolgálja, inkább a korábban felgyűlt ismeretek megújítását, rendszerezését és értelmezését vagy átértelmezését. Az utazó, miközben idegen országokkal, városokkal, kultúrákkal és emberi – mondhatnám így is: antropológiai – változatokkal, lehetőségekkel ismerkedik, önmagát is jobban megismeri, az önismeretnek olyan mélységeihez jut el, amelyekre odahaza talán nem is gondolt. Az önismeret egyszersmind azt jelenti, hogy az utazónak meg kell ismernie saját létezésének metafizikai értelemben elfoglalt helyét abban a világmindenségben, amelynek titkos törvényeire ugyancsak az utazás során szerzett tapasztalatok világítanak rá.”11 Így utazik Az urgai fogoly-beli utazó.
Genji herceg unokája fiktív személy, aki „a várakozás homogénnek tetsző világából”12 kel életre. A kíséretétől megszökött unoka „annyi reményben eltöltött évszázad után” (87. o.) egy ifjú tudós útmutatása nyomán talán most rátalál a kertre. Így „...maga a várakozás válik (talán öntudatlanul is?) a regénybeli nemlétező-történet vezérlő elvévé”13. Genji herceg unokáját nem az „ismeretszerző megismerés”, hanem a rátalálásra való várakozás röpíti, „utaztatja”.
Genji herceg unokája is – ugyanúgy, mint a mindenkori és ugyanúgy, mint a fogolyutazó – belekerül egy útvesztőbe: a kolostor épületei között jár be labirintusszerű utat, indul el a kert (valami vágyott/ismeretlen) felé. Útja viszont jellemfejlődés, önmagára ébredés, felismerések megszületése, bármiféle rátalálás („lényegiség”) híján hangsúlytalan tovasuhanássá lesz.
Hangsúlytalanul tovasuhan a narrátori tekintet is egy-egy kőzetrétegződésen, fakoronán, Genji herceg unokája a kolostoron és egyben a „történeten”, az olvasói elme pedig az alkotáson, és e hangsúlytalan tovasuhanások közepette kirajzolódik egy nagyon finom, elvont tere az emberi élet alapjait meghatározó vonalaknak (ráadásul ez is hangsúlytalanul).
Szegő János szerint: „Ennek a könyvnek ténylegesen van filozófiai oldala, bölcseleti jelentése, ám ez semmiképp nem illusztráció a ’nagy világvallások’ vagy a ’mesés Kelet’ c. könyvhöz, és nem szépelgő szócikk a ’dekadencia: lásd világválság’ témakörhöz, hanem metafizika, mert a szöveg mondatai túlmutatnak egyfajta valóságon. Lételmélet ez, de könyörtelenül, Hamvas Bélához hasonló meditáció, elmélyedés, humanizmus.”14
A narrátor Az urgai fogolyban egyes szám első személyben beszél, míg a második regényben harmadik személyű. Mindkét narrátori magatartás a végső kérdésekre, az emberi alapmeghatározókra és a „földi valóságon” túlmutatókra irányítja a figyelmet.
Mindkét mű építkezése fragmentális. Az urgai fogolyban nem „tájábrázoló”, filmkockaszerű, hanem emlékképek villannak fel, amelyekből múltbéli események bomlanak ki a jelenből beszélő gondolati indáival befutva.
Mindezzel együtt egyfajta lemondó melankólia tölti be a tárgyalt regények hangulatát.
Buddha a világtól elfordított fejjel ül szentélyében „...hogy ne kelljen tudomásul vennie, maga előtt, három irányban, ezt a rohadt világot” (39. o.). Genji herceg unokája az aranycsarnokban meghajolva kérdezi tőle, vajon merre keressék őt, van-e értelme a keresésnek, majd ezt mondja: „nem tudjuk már, mit gondoltál a világról. Minden szavadat félreértjük. Elvesztettünk egészen.” (33. o.)
„...mintha az istenek Genji hercegnek legalább egyetlen kívánságát mégis teljesíteni igyekeztek volna, az unoka tekintetébe építették bele mindazt, amit az egykori világhírű ős a ragyogó szépség tartalmáról tudott, s melynek örökös vesztét, omlását, végzetét oly sokszor megsiratta.” (133. o.)
Az urgai fogoly melankóliáját pedig hősének fogoly-helyzetéből adódó melankóliája „eredményezi”.
A dolgozat végső konklúzióalkotása érdekében a kyotói kolostor a kiüresedett világ metaforájaként is értelmezhető lenne.
A „történet” jelenthetné azt is, hogy már a csupasz lényegiségben, a transzcendencia semminemű földi leképeződésében sem található meg a „vágyott kert” a földi lét számára. Így már csak út lehet, utazás, a lélek átutazása mindazon, amit a földi lét struktúrái kínálnak.
Az urgai fogolyban elhangzik: a keresett alfa és omega csupán a bibliából következik – nincsenek azok a határpontok, amelyek a „földi életben” kapaszkodók lehetnének.
A fogoly-utazó a fotelben ülve a múltra emlékezvén vigaszként 2000 felé mutat a cselekvésről, a további keresésről lemondva, a cselekvő, a kereső-utazó pedig a kolostor falai között rátalálás nélkül suhan el, folytatja útját: eltűnik az időtlenségbe (feloldódik a tisztaságba).
A valóságból nem következik az Isten – olvasható Az urgai fogolyban –, Isten a Bibliából következik. A valóságból, a megélt eseményekből nem a lényeg, nem a rátalálás következik, hanem a további folyamatban-levés/maradás.
A megértés keretébe emelt szellemi élménydarabok élménykomplexummá alakulnak a befogadói átélésben. Láthatóvá válik a lényeg-telenség lényegisége: a konstrukció (a mű, e két mű), azaz az „egész” mögötti folyamatosság, folytonos Folyamat.
FELHASZNÁLT IRODALOM
Világirodalmi lexikon – Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994.
Szerdahelyi István: Műfajelmélet mindenkinek – Budapest, Akadémiai Kiadó, 1997.
Bókay Antal: Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban – Budapest, Osiris Kiadó, 2001.
Zsadányi Edit: Krasznahorkai László – Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 1999.
Szegő János: Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó...
in: Szépirodalmi figyelő, 2003./3., 87-88. p.
Rugási Gyula: A felhők bekeretezése – www.es.hu
Györffy Miklós: Egy európai viszontagságai Kínában (Krasznahorkai László: Az urgai fogoly) – Jelenkor, 1992., november, 948-950. p.
Pomogáts Béla: Regény az idő ellen (Az urgai fogoly gondolati horizontja) – www.elender.hu /kortars/9903/pomogats.html
Mihail Mihajlovics Bahtyin: Tér és idő a regényben
in: uő: A szó esztétikája (Válogatott tanulmányok) – Budapest, Gondolat Kiadó, 1976.
Lyka Károly: Kis könyv a művészetről – Budapest, Corvina Kiadó, 1967.
Alan W. Watts: A zen útja – Polgár Kiadó, 1997.
Szimbólumtár – Budapest, Balassi Kiadó, 2001.
Krasznahorkai László: Az urgai fogoly
Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó... – Budapest, Magvető Könyvkiadó, 2003.
1 Világirodalmi lexikon – Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994.
2 Szerdahelyi István: Műfajelmélet mindenkinek – Budapest, Akadémiai Kiadó, 1997.
3 Györffy Miklós: Egy európai viszontagságai Kínában (Krasznahorkai László: Az urgai fogoly) – Jelenkor, 1992., november, 948-950. p., 948. o.
4 Bókay Antal: Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban – Budapest, Osiris Kiadó, 2001. 90. o.
5 Györffy Miklós: Egy európai viszontagságai Kínában (Krasznahorkai László: Az urgai fogoly) – Jelenkor, 1992., november, 948-950. p., 950. o.
6 Lyka Károly: Kis könyv a művészetről – Budapest, Corvina Kiadó, 1967.
8 Alan W. Watts: A zen útja – Polgár Kiadó, 1997., 202. o.
9 Uo.: 190. o.
10 Mihail Mihajlovics Bahtyin: Tér és idő a regényben in: uő: A szó esztétikája (Válogatott tanulmányok) – Budapest, Gondolat Kiadó, 1976., 270. o.
11 Pomogáts Béla: Regény az idő ellen (Az urgai fogoly gondolati horizontja) – www.elender.hu/kortars/9903/pomogats.html
14 Szegő János: Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó... in: Szépirodalmi figyelő, 2003./3., 87-88. p., 88.