Léphaft Pál

Egyedül növök, ha már magasra nem

Beszélgetés Kaján Tibor karikaturistával, a műfaj elismerten legkiválóbb magyar művelőjével

Rajzolok, tehát vagyok

Karikaturistának álcázott filozófus. Szellemes, maró ötleteibe keserű igazságokat, paradoxonokat, életbölcsességeket csomagol. Töprengő, visszahúzódó ember – egy korábbi interjúdban olvasható rólad ez a találó leírás.

– Ki vagy te?

– Kalász Tiborként Miskolcon születtem 1921-ben. Szüleim egy évre rá Pestre költöztek. Apám rövidáruüzletet nyitott a Ráday utcában, s hosszú ideig a raktárhelyiségben laktunk. Érettségi után, mivel a numerus clausus miatt nem gondolhattam továbbtanulásra, egy harisnyagyárban dolgoztam és kitanultam a kötőszövő-kötő szakmát. 1942-ben behívtak munkaszolgálatra. A Horthy-proklamációkor többedmagammal hazaszöktem, a szüleim azonban azt tanácsolták, hogy menjek vissza, ott nagyobb biztonságban leszek. Így is tettem. A szüleimet nem láttam többé soha. A  családi tragédia ellenére megvolt bennem az élniakarás, a hit, hogy jó is vár rám.

– Hogy lettél Kaján?

– Már a gimnáziumban szerettem rajzolni és előszeretettel készítettem karikatúrákat. Az egyiket látva nevezett el bosszúságában valamelyik tanárom kaján alaknak. Akkor ragadt rám ez a gúnynév. A pályám 1945-ben indult. Beiratkoztam a Képzőművészeti Főiskolára és rajzolónak jelentkeztem az akkor induló Ludas Matyihoz.

Így visszapillantva, az az érzésem, hogy bugyuta, rossz pályát választottam. A karikatúrának a társadalomban szerintem nincsenek meg a gyökerei. Például, nincs egy olyan főiskola amely tanítja, és ez a művészeti pályán már hendikep.

Hendikep a sajtóba való besorolása is. A sajtóban, ahol az alfabetikus gondolatkifejtés a lényeg. Aki nem ír, az egy mellékes, nyomdatechnikai ember, valamilyen műszaki ember. A karikaturisták valahogy így lebegnek ezek között. Sem a képzőművészet, sem az írótársadalom nem fogadja be őket. Emlékszem,  a képzőművészeti főiskolán azt a szót, hogy karikatúra, nem volt szabad kiejteni. Az egy alacsonyabbrendű, jampecrajzolásnak számított, nem művészetnek. Ez nem mindegyik mesterünkre vonatkozott. Volt köztük, aki Párizst is megjárta, és tudta, hogy ott a karikatúrának Daumier és a Charivari óta van valami rangja. Kmetty Jánossal és Berény Róberttel, akik szintén készítettek karikatúrákat, tudtam erről a szakmáról beszélni. A többiek előtt, különösen Bernáth Aurél és Szőnyi István előtt kiejteni sem volt szabad a karikatúra nevét. Ennek ellenére, egy nap az évben, az úgynevezett tökavatáson, amikor az új növendékeket avattuk, a miénk volt a főiskola. Ilyenkor én voltam az úr, csapatommal telerajzoltam az egész főiskolát a szigorú tanárok portréival és neveket is adtunk nekik, mint Mozaik tanár, Padló Picasso vagy Márki de Fád. Jól éreztük magunkat. Másnap, minden folytatódott úgy mint régen.

A művészettörténet órán, két alkalommal volt szó a karikatúráról. Olyankor, amikor azokról a nagy, klasszikus mesterekről esett szó, akik még karikatúrát is csináltak, ilyen volt Goya és Leonardo. Ezt senki sem vette komolyan. Ezért mondom neked, hogy egy ambivalens pályát választottam, amit nem nagyon fogadnak be. Sem az újságírók, sem a képzőművészek. Egymagunkban kell nőni – mint ahogy Cyrano mondja – ha már magasra nem. Egyedül növök, ha már magasra nem!

– Abban reménykedtem, hogy ebben a szabadnak tűnő világban, a karikatúrának is helye lesz. Ma miért nem lehet ezt komolyan csinálni?

– Azt hiszem, azért, mert a képzőművészet olyan útra tévedt, ahol a gondolatnak kevés a szerepe. Inkább a formák, a színek, tehát a képnek a megjelenési formája került előtérbe. A gondolati kifejezés az, amit én üzenni szeretnék -- és itt hangsúlyozni szeretném, hogy nincs karikatúra üzenet nélkül -- az háttérbe szorult. A modern művészet, egy kicsit nemcsak a karikatúrát, hanem a realista művészetet is háttérbe szorítja. A karikatúrát nem fogadják be a művészetek családjába.

– Szerinted mi a karikatúra?

– Rejtett összefüggéseknek a kifejezése. Rejtett összefüggések, amelyekről nem nagyon beszélünk, amiről nem nagyon írnak az újságok, nem nagyon beszélnek a televízióban. Ezeknek a gondolatoknak a vonalakkal való kifejezése, a karikatúra. Ad absurd vivae! Szöveg nélkül, betűk nélkül is lehet gondolatokat kifejezni. Pusztán a vonalakkal.

– Nekem a vonalakról Steinberg jut eszembe. Ő is a vonalra esküdött.

– Jól szúrtad ki ezt a nevet, mert Steinberg tulajdonképpen megváltoztatta a karikatúra jelenlétét a világban azzal, hogy száműzte  belőle az ábécét. Mindent vonallal (All in Line, 1945), ahogy az egyik kötetének a címe is jelzi. A legelvontabb dolgokat is, az érzéseket is vonallal fejezni ki. A karikatúra morális és kritikai műfaj. Ítéletet mond. Ugyanakkor, mint kis fehér sziget a szövegtengerben beemeli a művészetet a sajtó hasábjaira.

– A festett portré megrendelt alkotás, amit az alany megrendel, megnézi, ha elégedett, kifizeti és átveszi. Míg a karikatúra, a meg nem rendelt portré, amelyik úgy készül, hogy az ember nem rendeli meg, és nem szólhat bele. Csak utólag láthatja meg.

– Szemben az alkalmazott grafikával, én alkalmazhatatlan grafikának nevezném. Tudniillik, nem azt adja amit várnak tőle. Ellenkezőleg, meglepetést okoz. Nem nagyon lehet irányítani. Rá van bízva a karikaturistára, de a szerkesztőségi munka, a belső viszonyok és a hangulat, sokat segíthet a műfajon. Úgy gondolom, hogy ma hiányzik az újságon belül folyamatosan végzett nevelő munka. Ez a témakör beleférne a mai újságíró-iskolák tananyagába. A karikatúra két lábon áll. Nagyon fontos a téma, és természetesen a téma vonalba való transzformálása is, ami csak a karikaturista agyán keresztül történhet. A szerkesztő legfeljebb elfogadhatja. Ez az agy úgy van beállítva, hogy vonallá tud alakítani majdnem mindent.

– A te agyad is?

– Az enyém is. Sajnos, már évtizedek óta, ebben az állapotban élek. Rá kell döbbennem, hogy egy furcsa életet éltem, mert ez a gondolkozás és maga a karikatúra behatárolta az életemet. A valódi életből, ami húsból, vérből, mozgásból, ügyekből áll, én nem nagyon vettem ki a részemet.

– Sajnálod?

– Igen. Egy kicsit sajnálom, mert az ember teljességre törekszik.

– Szerinted mi a teljesség?

– A teljesség? Azt hiszem, hogy a természet erőinek való engedelmeskedés. Azt hiszem. Tehát, úgy viselkedni, ahogy azt a nagy teremtett természet megköveteli. Nem szembe menni vele, nem eltorzítani, hanem elfogadni. És ebben valahogy a karikatúra is benne van. Tudod, az elégedetlen ember már a Bibliában is megjelenik és nem tudja, nem érti a saját életét, nem tudja, hogy az ő létének mi a célja. És ezt keresi egész haláláig, és nem találja. Ezért száz választ ad rá, százezer választ ad rá, százezer mesterséget, tevékenységet talál ki magának, hogy a végső pontig eljusson. Én itt a végső ponton ugyanott vagyok, ahol az elején voltam. Nem értem tulajdonképpen. Azt hittem, hogy vannak céljaim és örömet is leltem bennük. Örültem, amikor valamit sikerült az elképzeléseim szerint megvalósítani. De alapjában véve most, így a végén, az az érzésem, hogy ez nem volt teljes élet.

– Nem az örök ember elégedetlensége beszél belőled? Én benned pontosan az ellenkezőjét, egy bölcs nyugalmat látok. A te szálkás rajzod mintha nem te lennél. Én benned a harmóniát látom. A rajzok mondanivalója rád vall. Harmóniakereső ember vagy.

– Nagyon sok dráma és tragédia ért engem az életem során. Elvesztettem az egész családomat, de mégis azt kell mondanom, hogy sikerült magammal kibékülnöm. A világgal is sikerült valahogy alkut kötnöm, megalkudnom. Ez egy valamilyen nyugalmat ad.

– Nem beszélhetünk a karikatúráról anélkül, hogy a humor szót ne boncolgassuk egy kicsit.

– Nekem az a tapasztalatom – és ezt már sokszor elmondtam –, hogy a homor tulajdonképpen egy vélekedés, az ember a legkeservesebb helyzetekben, emberi méltóságát védi meg  a humorral. A legmegalázóbb helyzetekben is van egy fogantyú, a humor, amellyel az ember fölülkerekedhet a helyzeten. És ez a karikatúrának is értéket ad. Hiú dolog kirekeszteni a művészetekből, a poetikából és a zenéből, mert odatartozik.

– Fölül tud emelkedni a humor, a karikatúra a szemben álló szekértáborok szellemiségén?

– Nekem az a véleményem, és ne tartsál nagyképűnek, a karikaturistának egy kicsit bölcsebbnek kell lennie a politikusoknál, a közéleti nagyságoknál. Egy kicsit bölcsebben át kell látnia a szitán. A rejtett összefüggéseket fölfedezni és birtokba venni ezeket a dolgokat, és ez különleges feladatot, küldetést jelent a karikaturista számára. Nem vagyunk sokan a világon, karikaturisták. Azt elismerem, hogy különböző szinten csináljuk. Sok az amatőr.

– Ma a magyar karikatúra fölül tud-e kerekedni, tud-e egy kicsit bölcsebb lenni a közéleti szereplőktől?

– Szerintem tud. Ez a motorja a tevékenységünknek. Ezt akarjuk megélni, ezt a kis bölcsesség többletet. A baj az, hogy a szerkesztők, akik nagyon jó írók lehetnek, ezen a vizuális területen, ahová a karikaturista is tartozik, képzetlenek. Ebben nem ismerik ki magukat, nem tudják hova tenni. Inkább elfogadják és egy bizonyos mértékig erősítik is azt a tévhitet, hogy a karikatúra egy kis rajz, egy kis illusztráció, vagy a keresztrejtvény fő sorait bemutató rajz, vagy valami viccecske. A karikatúrának nagy múltja van. A karikatúra nagyon messzire nyúlik vissza, olyan időkre, amikor még a szó, hogy karikatúra meg sem volt. A karikatúra szó csak a XVII. században született meg, még pedig Bolognában, a Carachi fivérek jóvoltából – ez egy festő család volt, amely egy festő, rajzoló akadémiát hozott létre, és az volt a módszerük, hogy kis rajztömbbel járták az utcákat, és lerajzoltak minden érdekes figurát és jelenetet. És ezt egy kis kötetben kiadták. Di trati caricaturi, ebben a kötetben jelent meg először az a szó, hogy karikatúra. A túlzás, a megterhelt kocsi képét vetíti elő ez a könyvcím és a műfaj későbbi megnevezését. Egyszerűen túlzásnak nevezzük ezt a műfajt. Túlozva ábrázolni, vagy elmondani valamit. Ezt először a XVII. században Bolognában írták le. De ezt megelőzően, mint ahogy már említettem, Goya és Leonardo és mások is rajzoltak már karikatúrát anélkül, hogy annak nevezték volna. Kevesen tudják, hogy például Bernini, Victor Hugo, Engels, Petőfi, Kafka és Fellini is készített karikatúrákat.

A színház világából véve a hasonlatot, nekünk az életet jelentő deszkákat az újságpapír vagy az album lapjai, mindenképpen a papír jelenti. Majdnem hatvanéves pályám alatt, nekem nem sikerült a karikatúra értékeinek a megőrzése, pedig voltak szakosztályaink, szakszervezetünk, kis csoportjaink is, de annyira heterogének voltunk, annyira nem értettünk egyet, annyira nem volt egyértelmű a karikatúráról vallott véleményünk, hogy a szerkesztőknél, a kiadóknál nem tudtuk érvényesíteni a véleményünket. Nem vettek bennünket komolyan. Volt egy másik, nagyobb csoport, amelyik megelégedett a karikatúra olcsóbb változatával. A közvéleményben elterjedt viccrajz rányomta a bélyegét a lapokra. A karikatúra mint kritikai műfaj mindig egy kicsit háttérben van a grand arttal, a nagy művészettel szemben.

– A portrék? Szép sorozatot készítettél élőkről és azokról akik eltávoztak.

– Én ez utóbbi rajzokat, amelyeket az elhunyt művészekről készítettem, nekrológ karikatúráknak neveztem. Ha valaki meghalt, akit nagyon tiszteltem, és ismertem, vagy a munkásságát becsültem, akkor már a halála napján készítettem egy olyan búcsúzó rajzot, amely nemcsak a portréját ábrázolta, hanem egy kicsit a sorsát is. Beleszőttem a rajzhálóba. Ez is bizonyítja, hogy a karikatúra nemcsak szatirikus támadás. Ez egy tiszteletrajz. Ez egy felemelő karikatúra. A karikatúra felemelni is tud, nemcsak dorgálni. Az a politikus, akit nem rajzoltak le, az nem rúg labdába.

– A politikusok is így fogják föl?

– Nem, nem törődnek vele. Inkább magukkal törődnek. Sőt az országgal sem törődnek.

Rossz rajzokkal vannak teli az újságok. Ízléstelen rajzokat a szerkesztők ma már nem adnak vissza. Ráadásul lapok épülnek a pornográfiára. Olyan rajzokat látok, amilyenek a WC-ajtókon jelenhetnének meg. Ezt a terhet is mi viseljük, akik nem ennek tartjuk a karikatúrát, hanem nemesebb elképzeléseink vannak a műfajról. Minket rekesztenek ki a művészetek családjából emiatt. Nem tudtunk szembeszegülni az újságok és szerkesztők rossz divatjával. A karikatúrát is nyesegetni, ápolni kell. Attól a pillanattól, hogy megszülettünk, teljesen esélytelenek vagyunk.

– A humor életmódot jelent? Könnyebb-e vele az élet?

– Igen, életmódot jelent. Általa nem lett könnyebb az életem, de élni sem tudtam volna nélküle. Nekem a rajz az anyanyelvem. Ezzel tudom magam a legjobban kifejezni. Enélkül teljesen megnémulnék.