Ifj. dr.Korhecz Tamás

Testvéri szeretet, avagy

miért ritka madár a magyar befektető a Vajdaságban?

I.1. Bevezető (Problémafelvetés)

Közel öt esztendővel a milosevicsi rezsim bukása után immár nagy bizonyossággal állíthatjuk, hogy Szerbia hosszú távon elkötelezte magát a demokrácia és az európai integráció mellett, és hogy Szerbia polgárainak többsége szakítani szeretne a Milosevicsi hagyatékkal. Az europer Borisz Tadics meggyőző győzelme a 2004 júniusi elnökválasztáson, a demokratikus pártkoalíció győzelme a 2004 októberi vajdasági tartományi választásokon, és helyi önkormányzatok többségében ezt hitelesen igazolta. Ugyancsak a rendszerváltó folyamat visszafordíthatatlanságát igazolja, hogy az EU elfogadta Belgrád társulási, azaz kivitelezhetőségi tanulmányát és 2005 őszén várható a társult tagsághoz vezető tárgyalások megkezdése is. Az sem mellékes, hogy a polgárok közel 80% egyértelműen az EU-s integráció és tagság támogatója. 

Mindazonáltal a kilencvenes évek öröksége még sokáig nehezedik majd a demokratizálódó Szerbia erőtlen vállaira. A teljesen elhanyagolt és szisztematikusan lezüllesztett igazságszolgáltatás, oktatás, egészségügy, államigazgatás, a versenyképtelenné vált ipar és mezőgazdaság, az elterjedt korrupció, a szürke és feketegazdaság erőteljes jelenléte, a jogállamiság hiánya és a sokáig államilag védelmezett és támogatott szervezett bűnözés, a gyűlölet-politika maradványai, a nemzeti hősökből lett háborús bűnösök kiadatása a hágai nemzetközi bíróságnak embert próbáló feladatok elé állítják a rendszerváltó szerbiai kormányokat. Minden nehézség ellenére a haladás kétségtelen, ám a polgárok ma már kénytelenek megbarátkozni a ténnyel, hogy a rendszerváltásnak bizony sokan vesztesei lesznek – nagyon sokan vesztesei lesznek – és, hogy a Közép-Kelet Európai országok zöméhez hasonlóan Szerbia is nagy árat fog fizetni a felzárkózás érdekében.

A szerbiai gazdasági reformfolyamat egyik kulcsa a privatizáció, illetve a külföldi tőke bevonása a gazdaság felélénkítésébe – ezáltal a versenyképtelen, technológiailag elavult és tőkehiányos gazdaság olyan elengedhetetlen lökethez juthat, amely biztosítja az ország gazdasági feltámasztását, ami az európai integráció és az életszínvonal emelkedésének alapfeltétele.

A magánosítás folyamata immár végéhez közeledik. Ennek során több ezer társadalmi tulajdonban levő vállalat (az állami tulajdon sajátos „jugoszláv” változata) került külföldi illetve hazai magánbefektetők tulajdonába. A privatizáción illetve a közvetlen tőkeberuházásokon keresztül 2001-től kezdve közel két milliárd Euró külföldi tőkét ruháztak be a szerbiai gazdaságba. A neves külföldi óriáscégek közül sokan jelentek meg Dollár százmilliós beruházásokkal az országban, többek közt a francia Lafarge és Societe General, az amerikai Philipp Morris, a német Henkel, az osztrák OMV stb. A nagy multikon kívül kevésbé tőkeerős beruházók is megjelentek, ezek közül is kiemelkednek a horvátországi, valamint a piciny Szlovéniából  érkező cégek, amelyek több-tíz millió Eurót ruháztak be csak 2003-ban. 

A magyarországi tőkések részvétele ebben a folyamatban elenyésző mértékű volt, a maga 10 millió eurós nagyságrendjével Magyarország, a magyar beruházók igen gyengén szerepelnek a beruházó országok nem hivatalos eredményességi lajtorjáján. Tény, hogy a 2005 év bizonyos változásokat sejtet – a MOL megkezdte szerbiai benzinkúthálózatának a kiépítését – de ez inkább kivételt képez a főszabály alól. A felületes ismeretekkel rendelkező elemző számára is nyilvánvaló, hogy a magyar befektetők nem tartották és nem is tartják a szerbiai tőke-beruházási lehetőségeket kedvezőnek. Noha a magyar befektetőknek számos objektív helyzeti előnyük van a többi beruházóval szemben a szerbiai – vajdasági térségben (erről a továbbiakban bővebben is szólunk) ők mégis úgy ítélték meg, hogy a szerbiai piac túlságosan is kockázatos a számukra. 

Ennek az írásnak nem palástolt célja, hogy magyarázatot találjon a magyarországi beruházók óvatosságára, és, hogy rávilágítson miként hiúsult meg a délvidéki magyarság jelentős részének azon elképzelése és elvárása, hogy az általa lakott térség (amely egyébként a fővárost leszámítva az ország leggazdagabb és legfejlettebb régiója) a magyarországi tőkeberuházások célpontjává váljék. 

II.1. A vajdasági magyar remények és magyar tőkés helyzeti előnyei

Az alábbiakban megkísérelném pontokba foglalva ismertetni azokat a tényeket, amelyekre alapozva, a vajdasági magyarok közül sokan és okkal remélték, hogy a magyar tőke nagymértékben és meghatározó módon vesz részt a szerbiai privatizációban, illetve, hogy legalábbis a magyarok lakta fejlett határövezetben a magyar tőke fokozottan lesz jelen, ami a magyarok- lakta térség gazdasági felzárkózásához, a munkavállalási lehetőségek bővüléséhez vezethetett volna. Voltaképpen azokat a gazdasági szempontból releváns tényezőket szeretném csokorba szedni, amelyek a magyar tőkét (tőkést) előnyösebb helyzetbe hozzák, vagy hozhatták volna a vetélytársakkal, azaz a máshonnan érkező külföldi tőkével szemben általában. Itt most nem arról szeretnék értekezni, hogy általánosságban jók vagy kevésbe jók a külföldi befektetők lehetőségei Szerbiában, ezek olyanok amilyenek, és ezek az általános körülmények általánosan befolyásolják a befektetési kedvet. Célom, hogy rámutassak azokra a specifikumokra, amelyek objektív előnyt jelentenek, jelenthetnének a magyarországi befektetők számára, amelyek miatt joggal remélhettük, hogy a magyar tőke valós potenciálját meghaladva lesz jelen Szerbiában, azaz inkább a Vajdaságban, elsősorban a magyarok lakta térségben.

II.2. A magyar befektetési tőke megjelenése

A szerbiai rendszerváltás, gyakorlatilag egybeesett azzal az időszakkal, amikor jelentősen megizmosodtak, feltőkésedtek, hatalmas hasznot termeltek a legjelentősebb magyar vállalatok. A MOL csoport, az OTP bank, a Richter Gedeon, a Pick, hogy csak a legnagyobbakat említsük stb. a kilencvenes évek során olyan tőkefelhalmozást valósítottak meg, amivel túlnőtték a magyar piacot és ez alkalmassá tette őket a külföldi terjeszkedésre. Tehát, amikor megnyíltak a szerbiai befektetési lehetőségek, Magyarország már nem csupán tőkeimportőr, de tőkeexportőr is. Tehát a tőkemozgás kétirányúvá vált, és a magyar vállalatok meglehetősen jelentős szabad, mozgatható tőkével rendelkeztek. A kilencvenes évek első felével ellentétben az új évezred kezdetén a magyar, vagy pontosabban a magyarországi székhellyel rendelkező vállaltok egy jelentős része olyan helyzetbe került, hogy mérlegelhette, hová és merre terjeszkedik, hol mennyit ruház be – természetesen mérlegelve a befektetés kifizetőségét a kockázat mértékét stb. A legnagyobb magyar vállalatok ennek jegyében aktívan terjeszkedtek is a környező országokban. Külön említésre méltó a MOL példája, amely jelentős részben megvásárolta a Slovnaft, szlovák, illetve INA horvát olajtársaságot, de Románia szerte komoly beruházásokat folytatott. 

II.3. A vajdasági magyarság meghatározó politikai pártjának jelentős kormányzati szerepvállalása

A szerbiai privatizáció, illetve a külföldi beruházások felerősödése, egy olyan időszakra esik, amikor a háromszázezres vajdasági magyarság meghatározó politikai ereje a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ), mint a Milosevicset megbuktató ellenzéki politikai koalíció (Szerbiai Demokratikus Ellenzék) tagja kormányzati tényezővé vált. A rendszerváltással merőben új helyzetbe jutott a nyolc évtizede kisebbségi sorsban élő vajdasági magyarság. A kisebbségi közösség bizalmát élvező magyar nemzetiségű politikusok a valós politikai hatalom közelébe jutottak.  Hét határ-menti járási (községi) önkormányzatot (mintegy 350 ezer lakkossal) VMSZ-es polgármester vezetett 2004 októberéig. A 2004 októberi helyhatósági választások a VMSZ részleges visszaesését eredményezték, de Szabadkán a tartomány második legnépesebb és legfejlettebb városában és további három magyartöbbségű önkormányzatban a párt megőrizte vezető szerepét.  A Vajdaság Autonóm Tartomány Kormányában a VMSZ fontos miniszteri tárcákkal rendelkezik 2000 novemberétől, és befolyását a 2004 es választások után tovább erősítette. Egyebek mellett a Környzetvédelmi és a Kis és Középvállalatokkal és a privatizációval megbízott tartományi titkárságot (minisztériumot) is a VMSZ politikusai irányítják. Ezen túl 2001 és 2003 között a VMSZ elnöke, Kasza József közgazdász a Szerbiai Kormány egyik alelnöke volt. A VMSZ a hatalmi koalíció tagjaként a társadalmi élet, az állami döntéshozatal különböző területein került döntéshozó, vagy a döntéseket befolyásoló helyzetbe. A vajdasági magyarság legitim képviselői, most először beleszólhattak az állami pénzalapok elosztásába és felhasználásába, a tőkeerős állami vállalatok irányításába, az alkotmány és törvénytervezetek kidolgozásába, törvényszéki elnökök és rendőrkapitányok kinevezésébe, ott ültek az állami nagyvállalatok, egyetemi karok, klinikák, gimnáziumok stb. igazgató bizottságában. Természetesen az országot, és Vajdaságot továbbra sem a VMSZ irányította, hiszen a legfontosabb pénzügyi és gazdasági döntések nem a tartományi vagy a helyi kormányzat szintjén születnek meg, de az is kétségtelen, hogy az Észak-vajdasági térségben a VMSZ befolyással bírt és bír ma is.

És hogy mindennek mi köze a magyarországi befektetők tőke-beruházási lehetőségeihez és a befektetési biztonságához? Először is az, hogy a VMSZ nyíltan hangoztatott célja, hogy serkentse a külföldi, de elsősorban a magyarországi tőke beáramlását elsősorban az Észak-Vajtaságba. A magyar tőke-beruházásoktól a legbefolyásosabb magyar párt azt remélte, hogy új munkahelyet teremt az itt élő magyarságnak és felerősíti Magyarország és a határon-túli magyarság kapcsolatait – kötéseit. Ezt a várakozást még akkor sem kell bagatellizálnunk, ha közismert, hogy a tőkét, így a magyar tőkét sem a nemzeti érzelem irányítja. Amennyiben tehát elfogadjuk, hogy a VMSZ serkenteni és támogatni kívánja a magyarországi befektetéseket, akkor a VMSZ jelentős hatalmi befolyása a magyarországi tőkét kedvező helyzetbe hozhatja, hiszen ez a „tőke” bizonyos többlet-támogatásra, „védelemre” számíthat a VMSZ részéről. Hovatovább, a nyelvi, kulturális rokonság a VMSZ-es politikusok, közigazgatási vezetők és a magyarországi tőkések között, ha mást nem hát megkönnyítheti a kapcsolatfelvételt, kommunikációt, stb.

II.4. A Magyar Kormány és a VMSZ befektetés-serkentő intézkedései

A szerbiai rendszerváltás kezdetétől fogva a Magyar Kormány számos intézkedéssel kívánta serkenteni a magyarországi tőkeberuházásokat a Vajdaságba és Szerbiába. Egyebek mellett az állami irányítású ITD Hungary évek óta irodákat működtet Belgrádban, Újvidéken és Szabadkán is a tőkeberuházások serkentése, illetve a gazdasági kapcsolatok serkentése érdekében. Az sem mellékes, hogy Magyarország külön állami hitelkeretet biztosított az Eximbankon keresztül a szerbiába beruházni szándékozó magyarországi cégek számára.

Kétségtelen, hogy a jó szándék ellenére az említett intézkedések nem bizonyultak hatékony eszköznek és, hogy minden bizonnyal ezek nélkül is létrejöttek volna a meglevő szerény magyar  beruházások.  

II.5. A határmenti régió előnyei – nyelvi rokonság – fejlettség

Gazdasági szempontból minden kétséget kizáróan előny, ha a külföldi befektető, a helyi gazdasági élet vezetői és szakemberei, az önkormányzati tisztségviselők és a munkavállalók között nincsenek kommunikációs nehézségek, amennyiben a befektető anyanyelvén szerezhet hiteles, teljes és megbízható információkat. Mindez biztosított a magyar határ-menti térségben ahol a magyar nyelv ismerete általánosnak mondható. Mindez természetesen önmagában nem elegendően vonzó a befektető számára, amennyiben az adott térség a minőséges és olcsó munkaerő, az infrastruktúra és az általános fejlettség szempontjából elmaradott. Szerencsére a magyarok által tömbben lakott térség sok szempontból Szerbia legfejlettebb térségei közé tartozik. A fővárost kivéve ebben a térségben a legfejlettebb a vasúti és közúti infrastruktúra, itt működik legjobban a kommunális ellátó rendszer itt a leghatékonyabb a bíróságok és a közigazgatás működése és talán ebben a térségben a legkevésbé rebellis a szakszervezet és a munkásság is. Jó példa erre Magyarkanizsa önkormányzata, amelynek lakossága közel 90%-ban magyar nemzetiségű, és amelyben már másfél évtizede magasabbak a bérek az országos átlagnál és több életképes, haszonnal termelő nagyvállalat is működik a területén.

Mindebből az a megállapítás következtethető ki, hogy a többi magyarlakta határon túli régiótól eltérően a vajdasági magyarság lakta terület relatív fejlett mikro-régiót képez, amely számos előnnyel rendelkezik a külföldi befektetések szempontjából, különösen a magyarországi befektetők szempontjából. 

II.6.  Rokoni és baráti kapcsolatok – több tízezer áttelepült magyar

Magyarországot, és a délvidéki, vajdasági magyar területeket, illetve az ott élő magyarokat a nyelvi, kulturális és történelmi kötődéseken túl összeköti az a 35-40 ezer magyar nemzetiségű polgár, akik a Dél-szláv válság és háborúk során települtek, több hullámban Magyarország (de más nyugati országok) területére 1991 és 1999 között. Sokan arra számítottak, hogy ez a népesség, legalábbis ennek egy része hídszerepet tölt be a magyarországi befektetők és szülőföldjük között. Tekintettel arra, hogy az áttelepült populáció az átlag vajdasági magyar populációhoz viszonyítva fiatalabb, mobilisabb, tőkeerősebb és képzettebb – közülük sokan lettek sikeresek és befolyásosak a magyarországi gazdasági, politikai életben a média területén stb. A vajdasági magyar körökben sokan számítottak ennek az áttelepült közösségnek a befektetéseket serkentő tevékenységére, sőt arra is, hogy Milosevics bukását követően az elszigeteltség felszámolásával az áttelepült vállalkozók maguk is beruháznak a szülőföldjükön és másokat is erre serkentenek, sőt, hogy egyesek visszatérnek szülőföldjükre és a megváltozott körülmények között, Magyarországon szerzett versenyképes tudásukkal és tapasztalatukkal segítik a magyar közösséget. Az elvárás megalapozottnak tűnt, hiszen az áttelepültek kettős kötődéssel rendelkeznek, helyismerettel, nyelvismerettel és különböző kapcsolatokkal a határ mindkét oldalán.  

III. Miért hiúsultak meg a magyarországi beruházások a Vajdaságba – avagy a hídszerepről a tapasztalatok ismeretében?

A poszt-milosevicsi közel öt évet, a külföldi beruházások szempontjából értékelve megállapíthatjuk, hogy a magyar befektetők gyakorlatilag nem éltek azokkal az előnyökkel, amelyekkel – legalábbis papíron – rendelkeztek a többi potenciális beruházóhoz viszonyítva. Míg Magyarország kivitele Szerbiában drasztikusan nőtt, addig a magyarországi beruházások mértéke igen szerény maradt, és messze elmaradt a térség fejlett országainak beruházásai mögött (Ausztria, Horvátország, Olaszország, Szlovénia), sőt igaz ez még a magyarok lakta észak-vajdasági térségre is. A kérdés, miért? Természetesen most sokan rávághatnák, hogy a magyar szabad tőke jóval kisebb a fejlett EU-s országokhoz viszonyítva, hogy a tőkeerős magyar cégek már nem magyar tulajdonban vannak, hogy a magyar beruházóknak kisebb a kockázati tőkéjük, vagy, hogy óvatosabbak a többi befektetőnél. Ezek a gyors válaszok azonban nem igen állják ki az alapos vizsgálatot, hiszen Magyarország GDP-je ma már megközelíti sok régi EU-s országét és a magyar befektetők igenis erőteljesen jelen vannak a Dél- Kelet-európai térségben stb.

Hát akkor honnan ez a visszafogottság? Mivel magyarázható, hogy a sok potenciális (a fentiekben felsorolt) helyzeti előny ellenére, a magyarországi befektetők távol tartják magukat a magyarok lakta szerbiai térségektől?

Talán egyeseket meghökkent, de ezen írás szerzőjének véleménye szerint az előállt helyzetért a leginkább a vajdasági állapotokról kialakult hiányos, szubjektív és eltúlzottan negatív magyarországi összkép a felelős! Sőt mi több, a negatív kép kialakításában nyomatékosan és tevőlegesen részt vett a vajdasági magyar közösség, egyrészt a vajdasági magyar politikai elit, másrészt a Magyarországon élő vajdasági magyar közösség. Természetesen a meghatározó magyarországi „Szerbia-kép”, „Vajdaság-kép” számos forrásból táplálkozik (a magyar diplomácia, média stb.), ugyanakkor ez az összkép talán a legnagyobb mértékben maguktól a vajdasági magyaroktól függ.

III.1. A magyarországi magyar emigráció híd, vagy sánc szerepéről – avagy az önigazolás kényszere

Számtalan személyes ismerősöm, barátom költözött-szökött- emigrált, a kilencvenes évek folyamán Magyarországra. Sokan közülük befolyásos, un. „sikeres” emberek lettek új hazájukban. Vannak közöttük menő egyéni vállalkozók, múlti-cégek vezetői, médiák főszerkesztői, megyei bíróságok bírái, ügyvédek, országgyűlési képviselő, egyetemi tanárok stb. Ezekkel az emberekkel folyamatos kapcsolatban vagyok, időről időre elbeszélgetünk és megtárgyaljuk a közéleti kérdéseket is. Amit ezen beszélgetésekből egyértelműen megállapíthattam, hogy többségük borúlátóan ítéli meg a vajdasági és szerbiai politikai, gazdasági helyzetet. A beszélgetésekből egyértelműen kihallottam, hogy beszélgetőtársaim Szerbiát továbbra is élhetetlen helynek tartják, amelyben jóformán semmi sem változott 2000 óta. A magyar embernek, de az egész magyar közösségnek nincs perspektívája, nincs érvényesülési lehetősége, a tisztes megélhetés és gazdálkodás lehetetlen stb. stb. Ez a negatív megítélés még akkor is kiérződött ismerőseim mondataiból, ha tisztában voltak azzal, hogy „magán” és „hivatalos” véleményem, álláspontom egyaránt merőben eltér az övékétől. Természetesen a simulékonyabbak őszinte véleményét csak hangsúlyokból és félmondatokból tudtam kihámozni. A beszélgetésekben kevés tárgyilagos, tényekkel alátámasztott érv hangzott el, és ami még inkább jellemző, hogy beszélgetőtársaim sorra tájékozatlannak bizonyultak az „otthoni” helyzettel kapcsolatban. Csak kevesen hallottak azokról az eredményekről és a haladásról, amelyek kétségtelenül bekövetkeztek a szülőföldjükön. Kevesen tudtak valamit is a befektetési sikertörténetekről a jelentős tőkeberuházásokról, az új (magyar) intézményekről, de annál többen értesültek a  botrányokról, verésekről, bűnözésekről, privatizációs mesterkedésekről stb. Jóformán senki sem akart tudni a kézzelfogható haladásról, mint amilyen a háborús veszély teljes elmúlása, a civil katonai szolgálat bevezetése, a pénzügyi rendszer stabilitása, az egyre kedvezőbb hitellehetőségek, vagy a háborús bűnösökkel és hétpróbás fenegyerekekkel történő nehézkes de tagadhatatlan leszámolás stb. Azt pediglen még kevesebben tudták, hogy mondjuk egy középiskolai tanár fizetésének vásárlóereje Szabadkán és Szegeden közel azonos.

De miért van az, hogy ezek az emberek (de legalábbis igen sokan) oly makacsul és következetesen ragaszkodnak ahhoz a képzethez, hogy a szülőföldjük továbbra is élhetetlen hely, hogy ott továbbra sem lehet érvényesülni és megélni, hogy „onnan” el kell menni még az ott maradott embereknek is ha „élni és megélni” szeretnének?

Azt hiszem, hogy ennek egyetlen valódi magyarázatát (a hiányos tájékozottságon túl) az ember örökölt önvédelmi és önigazolási képességében kell keresnünk. Magyarán, erre a sötét, borúlátó szülőföldképre azért van szükség, hogy az áttelepültek megnyugtassák saját lelkiismeretüket, tompítsák kétségtelenül lappangó honvágyukat.

A legtöbb áttelepülő annak idején nehezen döntött a szülőföldről való tartós elköltözés mellett. Az ilyen elhatározásokhoz arra volt szükség, hogy hosszú, belső vívódás után eldöntsék: a szülőföldön nincs maradás, a milosevicsi háborús nacionalista őrület beláthatatlan ideig tart, a vajdasági magyar közösség végérvényesen a pusztulás útjára lépett, a talpra állásra, érdemi változásra pedig nincs esély, se ma sem holnap! Az egyéni döntések nehezen születtek meg, a termékeny délvidéket lakó ember fölhöz kötött, ezer szál köti ősei földjéhez. A nehéz döntéseket csak a „kényszer” és a „kilátástalanság” képzete könnyíthette meg, hiszen az ember mindig könnyebben megbirkózik a szenvedéssel, nehézségekkel, ha azokat elkerülhetetlennek ítéli meg. Kétségtelen, hogy a kilencvenes évek elején, majd részben 1999-ben nem kellett írói fantázia ahhoz, hogy a nacionalista őrületbe ájult, nemzetközileg elszigetelt, háborúzó Szerbiát valaki „kilátástalan” helynek könyvelje el – legfőképp, ha az illető ráadásul még magyar nemzetiségű és szabadságszerető is egyúttal.  Szóval az áttelepültek ezzel, a nem teljesen megalapozatlan szülőföld imázzsal az agyukban távoztak és legtöbbjükben továbbra is ez a kép él a szülőföldjükről. Talán még azok esetében is ez a meghatározó szülőföld-kép él tovább, akik nem égettek fel minden hidat maguk mögött, és rokonlátogatóba havonta „otthonról” „haza” járnak.

A Vajdaságban bekövetkezett változások, a háborúzó nacionalista rendszer bukása, az ország nyitása és lassú gazdasági- pénzügyi talpra-állása, a szülőföldjén maradt magyar közösség életképességének beigazolódása bizony új helyzet elé állították az áttelepült, délvidéki magyar közösséget. A közösséget alkotó egyéneknek szembesülniük kellett volna azzal, hogy az elköltözésüket megalapozó „kényszerhelyzet”, „szülőföld-kép” bizony változik, hogy nincs háborús veszély, nincsenek nemzetközi büntetőintézkedések, hogy megjelentek a nagy „Multik”, hogy egyes hadurak rács mögött várják büntetésüket és, hogy főleg a képzettebb vajdasági magyar emberek előtt egyre több vezetői állás nyílik meg. Sajnos a legtöbb áttelepült magyar nem volt hajlandó szembesülni a kialakult szülőföld imázs, kép átértékelésének a szükségességével, inkább választotta a virtuális és élhetetlen Vajdaság imázs makacs és mesterséges fenntartását. Hogy miért? Hát, talán azért mert ezek az emberek megijedtek attól, hogy újból a menni, vagy maradni, azaz pontosabban most már a visszamenni vagy maradni, fájdalmas dilemmája elé kerülnek. Megrémültek a lehetőségtől, hogy öt-tíz-tizenöt esztendővel ezelőtt talán mégis tévedtek, amikor tarthatatlannak, javíthatatlannak és kilátástalannak ítélték meg a „szülőföld opciót”. Ezek az emberek nem akarnak átélni még egy hazaváltást, de egy újabb gyötrelmes mérlegelést sem. Ezek az emberek öt, tíz, tizenöt éve illeszkednek be új környezetükbe, új családi, baráti és gazdasági kötelékek kötik őket Magyarországhoz. Jobb fenntartani az élhetetlen szülőföld egyre kevésbe igazolható virtuális valóságát, mint szembesülni azzal, hogy talán mégsem jól döntöttek, amikor végérvényesen elhagyták szeretett szülőföldjüket, amikor felégették a hidakat és hátat fordítottak rokonaiknak, barátaiknak – amikor élve temették el a vajdasági magyar közösséget! Nem, egy ilyen felismerés sokaknak túl fájdalmas lenne. Talán ezért is van az, hogy ezek az emberek nem töltötték be és nem is fogják betölteni azt a híd szerepet, amit sokan reméltek tőlük a Milosevics útáni Vajdaságban. Ezek az emberek, saját magyarországi mikrokörnyezetükben, az új helyzetben nemhogy serkentették volna a tőkeberuházásokat, de az állapotokat sötétre festve, a nehézségeket felnagyítva éppen ahhoz járultak hozzá, hogy azok elmaradjanak. Tekintettel, arra, hogy a nevezett emberek között igen sok befolyásos ember is van, ők hatványozottan hatottak a magyarországi Vajdaságkép kialakulására.

Természetesen a fentiekben ismertetett viselkedési modell nem általánosítható és korántsem vonatkozik minden Magyarországon élő Vajdaságból elszármazott magyarra. Egyrészt vannak emberek akiknek nem volt, nincs és nem is lesz honvágyuk, nem okoz nekik gondot az elsősorban gazdasági megfontolású migráció,  másrészt  vannak olyanok akik a többségtől eltérően éppen ellenkezőleg azon fáradoznak, hogy a megváltozott körülmények között serkentsék a magyarországi beruházásokat, vagy maguk költöznek haza és ruháznak be szülőföldjükön.   Egészében azonban, úgy gondolom, hogy ez az áttelepült közösség inkább elriasztotta, mint támogatta a magyar beruházásokat a Vajdaságban. 

III.2. A vajdasági magyar politikum magatartása

Igazságtalan és valótlan lenne, ha a XXI századi negatív magyarországi Vajdaság-képért sommásan a szülőföldjéről áttelepült vajdasági magyarokat hibáztatnánk. A dolog ennél jóval összetettebb. Nagy valószínűséggel állítható, hogy a „negatív kép” kialakulásáért, legalább annyira felelősek az itthon maradt magyarok, mint az anyaországa vándorolt földijeik. Azaz, pontosabban fogalmazva, a szerző szerint a vajdasági magyarság politikai, közéleti, értelmiségi elitje – vezető rétege markánsan hozzájárult a Vajdaság – Szerbia kép magyarországi sötétre festéséhez. Ami az értelmiségiek, publicisták, újságírók pesszimizmusát illeti arra pontosan körülhatárolt és meghatározó magyarázatot nem tudok felkínálni, a „vele született magyar borún”, az embereket tartósan megkeserítő felhalmozódott keserű tapasztalatokon túl. Mindazonáltal, talán a legfontosabb véleményformáló erőt a mérvadó politikai szereplők kinyilatkozásai, állásfoglalásai és tevékenysége képezik. A magyarországi média a vajdasági helyzetet elsősorban az alapján értékeli, amit a megszólaltatott helyi riportalanyok nyilatkoznak, ezek pedig leginkább az ismert politikusok, vezetők, politikai helyzetelemzők. És azt hiszem, itt van a kutya elásva.

A vajdasági magyar politikai pártok, politikusok, közéleti személységek zöme képtelen a váltásra. A teljesen új helyzetben, a kormányzati hatalom részeseként (legalábbis is tartományi és önkormányzati szinten), – a kétségtelen pozitív haladás ellenére is – az egy évtizeden keresztül kialakított és felhalmozott ideológiai munícióval hadakozik. A milosevicsi elnyomás és peremre szorítás idején felvett politikai reflexek és választási jelszavak élnek tovább egy teljesen új helyzetben. A vajdasági magyar politikai pártok és vezetők a kilencvenes években a választóik támogatását a magyarság elnyomására, veszélyeztetettségére és kirekesztettségére építették – megjegyzem nem alaptalanul. Az etnocentrikus,  kirekesztő, nemzeti háborúkat folytató nacionalista rezsim, de a jelentősebb ellenzéki pártok  mintegy a magyar politikusok ölébe kergették a magyar választópolgárokat. Ezt a folyamatot serkentették a magyar pártok mindent megváltó autonómiát, következetes és kemény érdekvédelmet és magyar állampolgárságot ígérve választóiknak.

Az új helyzet válaszút elé állította a vajdasági magyar politikai vezetőket: vagy folytatják a veszélyeztetettségre, kirekesztésre alapozott sérelem-politizálást, vagy váltanak és az új helyzetben a konkrét eredményekre, a hatékony gyakorlatias érdekképviseletre helyezik politizálásukban a nyomatékot és a hangsúlyokat? Az új szemléletű politizálás lehetősége elsősorban a legerősebb és legtámogatottabb magyar párt a VMSZ előtt nyílt meg, hiszen ez a párt 2001-től gyakorlatilag a hatalom minden szintjén kormányzati szerepet vállalt. A nagy kihívást az jelentette, hogy miként lehet ezt a kormánypárti hatalmi szerepet a leginkább a magyar közösség javára fordítani. Hogyan lehet, új kisebbségbarát jogszabályokat alkotni, hogyan lehet nagyobb költségvetési támogatást biztosítani a magyar oktatási, tájékoztatási és művelődési intézmények számára, hogyan lehet növelni a közszférában a magyar nemzetiségűek foglalkoztatását, hogyan lehet új magyar intézményeket létrehozni és hogyan lehet serkenteni a magyarlakta térségek gazdasági talpra állását? A felsorolt területeken megvalósított haladás – és annak tudatosítása a választópolgároknál jelenthetné a magyar pártpolitika új alapjait. Az új helyzetben, a vajdasági magyar választópolgárok nem azért szavaznának a magyar pártokra, mert a szerb pártok kirekesztik őket, mert veszélyben vannak nemzetiségi hovatartozásuk miatt, hanem azért mert „kifizetődik”, mert a szavazataik által javul a közösségük össztársadalmi helyzete, mert minőségesebb és teljesebb az anyanyelvű közoktatás, tájékoztatás, mert elérhetőbbek a tisztviselői állások, mert javultak a gazdasági perspektíváik. Kétségtelen, hogy a VMSZ – ben 2001 óta jelen is van az új szemléletű politizálás, de az is tagadhatatlan, hogy a szemléletváltás korántsem teljes, hogy a magyar politikum továbbra is szívesen nyúl vissza a régi jól bevált, és valljuk be kényelmes módszerekhez. Ez egyértelműen megmutatkozik 2004 óta, amikor is a VMSZ visszatérni látszik a valójában sohasem teljesen elfelejtett nemzeti sérelem-politizáláshoz. A tevékeny, eredményekre és teljesítményre alapozó „sikerpolitizálást” újból háttérbe kezdi szorítani a veszélyeztetettségre, félelemre és illúziókra alapozó sérelem-politizálás. A 2004 őszi választási kampányban a vezető magyar párt két központi téma köré épít, az egyik a magyar állampolgárság követelése Magyarországtól, a másik az ún. „magyarverések” témája. A magyar perspektíva megteremtését háttérbe szorítja a magyarok veszélyeztetettsége. A VMSZ előbb Magyarország, majd a nemzetközi közösség védelmét kéri az objektíve elszaporodó etnikai indíttatású incidensek kapcsán (gyűlölködő falfirkák, verbális fenyegetések, fizikai támadások stb). A segítségkérés, kiabálás eredményesnek bizonyul, az EU az Európa Tanács foglalkozik az üggyel és nyomásgyakorlása következtében az államapparátus is belendül, aminek következtében csökken az ilyen incidensek száma. Csakhogy ez a hangos segélykiáltás nem csupán a diplomácia figyelmét keltette fel, hanem többszörösen felerősítve és eltorzítva eljutott a magyarországi közvéleményhez is, amely kapcsán olyan kép alakult ki, hogy a Vajdaságban, aki magyar azt megverik, fenyegetik, elüldözik. Miközben a helyzet a terepen egészen más, és nem hiszem, hogy az itteniekhez hasonló incidensek ne lennének Magyarországon, Románia-szerte, Horvátországban vagy akár nyugatabbra is, mindenhol ahol különböző nemzethez, valláshoz, fajhoz tartozók élnek. Legfeljebb ritkábban fordulnak elő és a hatóságok reakciói határozottabbak és keményebbek az elkövetőkkel szemben. Mindebből , nem azt akartam következtetésként levonni, hogy egy magyar érdekvédelmi szervezetnek tétlenül és ölbe tett kézzel kell szemlélni az elszaporodó etnikai indíttatású incidenseket, még akkor is ha azok leggyakrabban súlyos következmények nélküliek is, csupán arra utaltam, hogy ezeket az incidenseket a politizálás fókuszába helyezni, a és a nemzetközi és hazai közvélemény felé  közvetíteni igen kockázatos dolog. Hiszen, a külföldi, magyarországi beruházók vajdasági befektetése állami és magyar nemzeti érdek egyaránt, ha az egyébként is óvatos befektetőket elriasztjuk a segélykiáltásainkkal, akkor nem csak Szerbiának, és a szerbeknek, de a magyaroknak is kárt okozunk. Sajnos a vajdasági magyar politikusok egy részének fontosabb volt , hogy a veszélyeztetettség érzésére alapozva, igazi teljesítmény nélkül esetleg választókat mobilizáljanak, mint az, hogy ezzel serkentik, vagy gátolják-e a térség gazdasági talpra-állítását. Nem lehet egyszerre veszélyesnek és kockázatosnak kikiáltani a térséget és ugyanakkor elvárni a tőke beáramlását, sőt mi több, a hangos segélykiáltások sokáig visszhangzanak majd a befektetők fejében, hónapokkal, talán évekkel az után is, hogy azok elhangoztak a választási kampányok során.

Mindazonáltal van itt még egy apróság, ami nehezíti a vajdasági magyar politikai, művelődési és értelmiségi vezető réteg szemléletváltását, ez pedig a magyarországi húsosfazék, azaz,  azok a támogatások, forint-százmilliók, amelyekből oly szívesen részesül ennek a délvidéki magyar vezető rétegnek majd-minden tagja, amiből egyesületek százai szereznek jelentős támogatásokat. A szülőföldi állapotok és lehetőségek lesajnálása talán bőkezűbbé, adakozóbbá teheti a mindenkori magyar kormányzatot, ugyanakkor minden javulás, és ennek propagálása visszafoghatja az anyaországi adakozó kedvet, vagy ha mást nem újragondoltathatja mit, kit és hogyan támogasson. A húsosfazék körül ülőknek az sem mindegy, hogy Magyarország mire szánja a forint százmilliókat, ugyanis a támogatási rendszer reformja, újragondolása és átcsoportosítása sokakat fosztana meg eddigi mellékjövedelmétől, attól függetlenül, hogy ezen mellékjövedelmek mögött voltak, vannak-e valós teljesítmények megalapozott igények, vagy sem.

A vajdasági magyar politikai vezetők és szervezetek választás előtt állnak, vagy folytatják a veszélyeztetettség érzésén alapuló sérelem-politizálást, vagy irányt váltanak és a teljesítményorientált érdekvédelmi politizálást választják. Az első út kétségtelenül könnyebb, mert egyrészt rutinból lehet csinálni, másrészt nem kell hozzá valódi erőfeszítés és teljesítmény. Ugyanakkor a kitaposott út egyre kevésbé járható, azaz ez a politizálás egyre kevésbé eredményes, hiszen az új körülmények között a magyar szavazók egyre kisebb hányada hajlandó a nemzeti, azaz a sérelmekre alapozó nemzeti opcióra voksolni, függetlenül attól felturbósítjuk, vagy éppen agyonhallgatjuk a kisebbségellenes jelenségeket. Minél előbb fogjuk fel, hogy az első irányban út nem vezet, hogy lábaink alól nemsokára elfogy a szilárd útburkolat, annál inkább szavatolt a politikai siker is. Kétségtelen, hogy a másik út nehezebb, de a képviselt választók életében valódi javulást hozhat, és ez alapján hosszú távon is biztosítja a politikai párt talpon maradását. Végezetül pedig azt a délibábot sem szabadna tovább kergetni, amely szerint a Vajdaság és az itt élő szerbség sorsa elválasztható a magyarság sorsától és boldogulásától, hogy bárki segítségével lehetségessé válhat, hogy mi magyarok bőségben és jogbiztonságban élhessünk szülőföldünkön, miközben szomszédjainkat ellepi a bűnözés, korrupció és a szegénység. Mert amíg az elképzelhető, hogy az állami elnyomatás és kirekesztés következtében a kisebbség rosszul él, a többség pedig ennél sokkal jobban, addig ez fordítva nehezen elképzelhető.

A vajdasági magyarság alapérdeke az általa ezer éve lakott térség hatékony gazdasági felzárkózása, az európai integráció és a jogállam kiépítése, minden, ami ezt elősegíti alapvető nemzeti érdekünk és minden, ami ezt hátráltatja, az árt a magyarságnak, még akkor is, ha vastagon piros-fehér-zöldbe öltöztetjük.