Kőrösi Zoltán


Délutáni alvás


Reggel, ahogy előbb csak hunyorogva néztem a lyukakon bevetődő fényt, aztán meg felhúztam a redőnyt, mint aki fejest ugrik egy sárga vizű tóba, nagy levegőt vettem és a fák csúcsához hajolva kinéztem az ablakon, káprázott odakint minden, ragyogott a fény, és láttam, hogy odalent, a téren, a mi terünkön, a mi parkunkban egy félmeztelen férfi ül a kiégett füvet szegélyező vaskorláton, hátat fordított a napnak, a hátát, a kopaszra nyírt tarkóját tartotta oda a melegnek, s a két térde között egy lappadt, fehér nejlonszatyrot dédelgetett, még a vietnámi gumipapucsról lelógó, horgas lábujjait is begörbítette óvón, akárha valami kicsi állatot rejtegetne a nejlonban, s láttam, hogy az a férfi szürke, seszínű rövidnadrágot viselt, azt a fajta ócska anyagú, vékonyka gatyát, aminek a derekát a gumírozás ellenére még egy bojtokra kötött madzag is díszíti, éppen úgy, mint a futballisták tréningezéskor használt tornanadrágját, noha ez az ember aligha lehetett valaha is futballista, mert olyan vékonyka, göcsörtös volt a lába, mintha nem is hozzá tartozna, főként nem az inas nyakához és az izmos hátához, amit a fény felé fordított, valósággal fürdött ott a fű szélén ez az ember, a régi, jól bevált recept szerint, hogy addig sütteti magát, amíg átjárja teljesen a forróság és a fény, és ezáltal egyszerre tisztul meg kívül és belül, ám a járókelők ügyet se vetettek rá, nem számított nekik egy félmeztelen, nejlonszatyros férfi a fű szélén, a tér sarkán például éppen egy hatalmas, sárga színű busz kanyarodott be, lassan araszolt a kereszteződésig, Spanyolországból érkezett, megmutatta ezt a rendszáma és az oldalán a nagybetűs „Belmonte” felirat, fújtatva állt meg a kereszteződésben, szabálytalanul és gőgösen, úgy, hogy minden irányban elrekesztette a forgalmat,  s éppen eltakarta előlem a napfürdőző, szürke gatyás férfit, a tér túlfeléről pedig egy apáca közeledett, kockás bevásárlószatyrot szorongatott és aprókat, szaporán lépkedett a fekete férficipőjében, az árnyéka pedig illemtudóan sietett előtte az aszfalton, mint valami szófogadó háziállat, s miközben őket néztem, hallottam, hogy a házunk előtt, a nyilvános vécénél már megint kiabálnak, egy férfi és egy nő veszekedtek egymással, s meglepődtem, amikor kihajoltam, hogy megnézzem őket, mert fiatal emberek voltak, holott a hangjuk sokkal idősebb volt náluk, vastag volt a hangjuk és erős, ők pedig alig hagyhatták el a kamaszkort, egymás mellett álltak, a vécé előtt, a lány, vagy talán asszony egy kisbabát szorongatott, a fiú, vagy talán férfi viszont cigarettázott, leszívta mélyen a füstöt, elindult, mintha menni akarna, tett is két lépést, majd visszafordult, és ahogy kifújta a füstöt, rögtön kiabált is vele, faszfej, ordította a nőnek, és a hangja valóban olyan erős és durva volt, mintha nem is őbelőle jönne, a nő ellenben meg se rezzent, nézte a férfit, és mozdulatlanul állt, illetve aztán az egyik lábával előre lépett, mint aki indulna a férfi után, majd visszahúzta, mert meggondolta magát, faszfej, ordította újra a férfi, és megint mélyet szívott a cigarettából, a nő pedig megigazította az alvó kisbabát, hogy kényelmesebben feküdjön, mindig az a rohadt sör, mindig az a rohadt ivás, milyen ivás, mi, azt mond meg, milyen ivás, micsoda sör, a férfi erre visszafelé lépett, a nő, a kisbaba, a vécé felé, de csak egy lépést, aztán máris meggondolta magát, olyanok voltak, mintha valami láthatatlan kötél fogná össze őket, s a kötél végén egy cövek, ami megbéklyózza mindkettőjüket, hogy csupán egy-egy lépéssel táncolhassanak, s a kövér vécésnéni, aki mindeddig a bejárat előtti korlátra támaszkodva nézte őket, megunhatta ezt az előadást, mert ő is kiabálni kezdett, azt mondtam, menj haza, kiabálta a férfinak, a kisbabás nő pedig, mintha leckét ismételne, utána kiabálta, menjél haza, más ember felakasztaná magát, kiabálta a vécésnéni, más ember felakasztaná magát, ismételte meg a fiatal nő, és én újra meglepődtem, hogy milyen vastag és reszelős a hangja, évtizedekkel idősebb, mint a teste, a férfi közben végigszívta a cigarettáját, maga elé dobta a csikket és a cipője orrával eltaposta, és most már valóban olyanok voltak a mozdulatai, mintha táncolna, a füsttel pedig talán a dühét is kifújta, mert csak állt tehetetlenül, elhallgatott a vécésnéni is, a  bejárat előtti korlátra könyökölt, úgy, hogy a pongyolába szorított hatalmas mellei átbuktak a vason, valósággal körbefogta azt a rudat, mintha nem csak támaszkodna rá, de egyben védené is, s mert nem volt mit ismételgetnie, elhallgatott a fiatal nő is, néhány pillanatra csend támadt, csak a kereszteződésbe szorult sárga busz dünnyögött, s ettől a csendtől, a kiabálás hiányától felébredt a nő kezében a kisbaba, felébredt és azonnal riadtan sírni kezdett, a férfi erre megbontotta a táncrendet, és szorosan a nő mellé lépett, az pedig felemelte a babát, hogy mind a ketten közelebbről láthassák, ráhajoltak, egymás mellett állva, így látszott csak igazán, hogy milyen fiatalok, valósággal gyerekek még, akik összebújva nézik a kezükben tartott játékot, védtelen és sima volt a tarkójuk, és amikor a baba elhallgatott, a férfi úgy lépett hátra, hogy megütötte könnyedén a nő vállát, nem is annyira ütés volt ez, mint inkább simogatás, akárha egy régi barátját üdvözölné, a spanyol busz vezetője pedig lekapcsolta a motort, otthagyta a buszt a kereszteződés közepén,  mint egy tehetetlen kapitány a partra sodródott, irányíthatatlanná vált hajót, a nő a férfire  mosolygott, és még mindig felemelve tartotta a babát, aki már egyáltalán nem sírt, éppen ellenkezőleg, derűsen nézelődött, majd prüszkölt egyet, mint valami kölyökmacska, mert a szemébe tűző napfény zavarta,  hapci, mondta a fiatal férfi, hapci, ismételte utána a fiatal nő, marhaság, dörmögte a vécésnéni, de azt is úgy, mintha a tér túloldalára kiabálna, még hogy hapci, inkább menjetek haza, ordította, a férfi megfogta a nő vállát, add ide azt a gyereket, majd én viszem, dehogy viszed, jó helyen van itt nálam, jó, jó, bólogatott a férfi, jó, aztán a vállánál fogva húzni kezdte magával az asszonyát, elindultak a téren át, nem törődtek a sárga busszal és nem törődtek a fű szélén üldögélő félmeztelen, szürke gatyás férfival se, csak lépegettek lassan a bágyadtabbá váló fényben, mintha mind a ketten valami idegen, túlméretezett férficipőben lépegetnének, marhaság, dörmögte ordítva még a vécésnéni, és  eltűnt a piszoárokat takaró, függönyként használt kalocsai mintás terítő mögött, sütött a nap és már nem látszott a tér túloldalán a kisbabás fiatal pár, eltűntek a Balázs utca bejáratát takaró fák lombjai alatt, amikor nagy sietve, futva megérkezett a sárga busz sofőrje, felkapaszkodott a vezetőülésbe, beindította a motort és egyetlen lendülettel kikormányozta a járművét a kereszteződésből, berregve suhant ki a Mester utca felé, ragyogtak a busz oldalán az odafestett hegyormok és felvillantak a cirádás, hatalmas betűk, Belmonte, s ahogy visszanéztem, láttam, hogy nincsen ott már a félmeztelen, napfürdőző férfi sem, üres volt a fekete vaskorlát, a poros, torzsás fű, csak egy lappadt, ócska nejlonszatyrot lökdösött tétován a fel-feltámadó szél.


Délutáni alvás – 2


Amikor megálltam a félhomályos fürdőszobában, ahová a fejem fölötti ólomüveg ablakon még éppen csak besütött a nap, sárga, piros és zöld foltokat szórt a falakra és az arcomra, a fejbúbomra és a lábam elé, és nem csak a színek, de a csend is olyan volt, mintha valami tengermélyi hallgatásban álldogálnék, a vállammal a hűvös csempének dőlve, odaföntről az átszűrődő fény, s körben az újra és újra hullámzó kövek és moszatok, ez a mozdulatlanságot mímelő mozgás, illetve nem csak ez, éppen a lábam előtt egy apró sárga folt mozgott egyenletes sebességgel, akárha a bevetődő fény egy kicsiny része önálló életre kelt volna, csak amikor már a kétkedésemet legyőzve lehajoltam hozzá, akkor láttam, hogy nem fény és nem káprázat, hanem nagyon is valóságos morzsa, ráadásul nem is apró, legalábbis közelebbről nézve és a morzsát cipelő hangyához viszonyítva, szép volt ez a rendíthetetlenül masírozó sárga folt a padlón, messziről is szép és közelről is szép, a kérdés azonban kérdés maradt, mit keres egy morzsa a fürdőszobában, s mi a teendő egy rendíthetetlen hangyával, tudniillik ahol egy hangya felbukkant, ott kevés idő kell csupán, s megjelenik az egész csapat, ezen töprengtem, amikor kiabálást hallottam odakintről, az ablakon túlról, az utcáról, a másik tengermélyből, kinéztem hát, hogy naprakész legyek, kinéztem, mert az embernek is rendíthetetlenül haladnia kell, és láttam, hogy odakint nem sárga és piros és zöld foltok vannak, hanem mindenhová zubog a diadalmas reggeli napfény, és ebben a fehér zuhatagban egy asszony ült a nyilvános vécé mellett a földön, a járdán, az aszfalton, látszólag pihent, csaknem úgy, ahogyan a terünk gyöngykavicsait minden reggel végigfésülő, zöld kötényes asszonyok és férfiak szoktak megpihenni a munka közben, amikor félrerakják a sörűket és lapátokat, nekitámaszkodnak a korlátnak, kicsomagolják az otthonról hozott ennivalót, a térdükön a szatyor, a szatyor tetején a papír, s a papíron az ennivaló, és olyan békés komótossággal eszegetnek, mintha odahaza üldögélnének a konyhában, s közben beszélgetnek is, ami azt jelenti, hogy egyszerre eszegetnek és kiabálnak, nem csak azért, hogy túlharsogják az erre járó autók motorzaját, hanem mert mindegyikük folyton az összes többihez akar szólni, folyton azt szeretné, hogy az összes többi zöldkötényes hallja a hangját, a szerszámaik meg békésen pihennek mellettük a kukának támasztva, a legszebb az, amikor a barátságos vécésnéni még székeket is előhoz a függönyként szolgáló kalocsai mintás terítője mögül, ő maga is leül és helyet kínál a többieknek, s akkor már valóban olyan ez a zug, mintha egy meghitt konyhasarokban beszélgetnének, olykor egy körülöttük tébláboló gyereket elszalajtanak a közértbe, talán nem is az ennivaló miatt, hanem hogy a meghitt beszélgetés tovább tartson, uborka és chips, s talán valami nyalánkságot is, ma reggel ez az asszony azonban nem a pihenés végett ült le ide, s nem is a vécésnéni kisszékére telepedett, hanem a járdaszélre, az egyik lábát sután maga alá görbítette, a másikat pedig kinyújtotta előre, akár valami nagyra nőtt játékbaba, csakhogy a játékbabáknak nem szokott vér folyni a fejéből, ennek az asszonynak viszont feketén és ragadósan csillogott a feje búbja, és a homlokán is keskeny csíkban vér szivárgott, lefolyt egészen az álláig, s onnan a mellére csöppent, nagy, rozsdás foltként terjedt tovább, megszínezte az ingét, s egyre csak nőtt tovább, ez a szemmel látható növekedés volt az egészben a legrémületesebb, annak a csorgó vérnek az elevensége, ami sokkal vörösebb volt, mint az ólomüvegen áthatoló fény, az asszony mégis békésen bámult maga elé, az se zavarta, hogy egy kisfiú rángatta a karját, illetve próbálta felemelni őt, úgy, hogy a karját fogva beférkőzött a hónaljához, az inggyűrődései alá, hogy a vállát átkarolva föltámogassa, kicsit meg is emelte, de nyilván túl nehéz volt, visszahuppantak a földre, s közben az asszony föl se emelte a tekintetét, egykedvűen bámult maga elé, nem lehetett akkor már nem észrevenni, hogy az a vérző fejű asszony valójában rettenetesen részeg, és ebben a részegségben nem csak békés maradt, de mosolygott is, felemelkedett és visszahuppant, folyt a fejbúbjáról a vér, ő meg csak mosolygott, a kisfiú pedig egyetlen hang nélkül küszködött tovább, izzadt az erőfeszítéstől, fénylett az arca, s ő is vörös volt, pedig az ő feje búbja nem vérzett, mégis egyetlen szó nélkül gyürkőzött újra és újra a megoldhatatlan feladatnak, ráadásul arról a kivörösödött arcról nem lehetett leolvasni semmiféle érzést, se fájdalmat, se erőfeszítést se szégyent se szenvedést, kifejezéstelen maradt, miközben a derekát megfeszítve próbálta az asszonyt felsegíteni, s mivel kora reggel volt még, a tér és az utca tele volt munkába siető járókelőkkel, bevásárlószatyrot szorongató környékbeliekkel, de úgy tűnt, senkit nem állít meg a látvány, senkit nem érdekel egy kivörösödött arcú, izzadó kisfiú és egy ragacsos, vérző fejű asszony, nem álltak meg még csak sajnálkozni sem, legfeljebb a már a járdaszegélyre leszivárgó vért kerülték ki aggodalmasan, s éppen ebből a figyelemből lehetett megérteni, hogy ezek a járókelők pusztán könyörületből nem vesznek tudomást a kisfiúról, mint ahogyan nem akarják észrevenni azt se, hogy az asszony nyilvánvalóan a kisfiú anyja lehet, nem akarják elárulni neki, hogy látják és érzik a szenvedését, mint ahogyan a takarítóbrigád is úgy folytatta a reggelizését, mintha észre se vennék ez a rendíthetetlen küzdelmet, szendvicseket és sültcsirkét ettek a szatyrokra terített nejlonokból és papírokból, és barátságosan kiabáltak tovább, én pedig néztem őket fölülről, az ablakból, és arra gondoltam, hogy a könyörületnek és a tehetetlenségnek számtalan formája és nyelve van, de megesik, hogy olyannyira hasonlítanak, hogy könnyű összecserélni őket, s láttam azt is, hogy a mi szép, szecessziós díszítésű nyilvános vécénk tetején, a nagy gonddal kovácsolt és élénkzöldre festett vastulipánok védőgyűrűjében, ahol többnyire labdák szoktak díszelegni, mert a mászókák között, a gyöngykavicson focizó kisfiúk felrugdalják, s nincsen, aki leszedné nekik onnan, most nem pöttyös labdagombák tenyésznek, hanem egy szürke díszpárna szomorkodik, illetve az a díszpárna ott dacolt az idővel hetek óta már, sütötte a nap, megáztatta az eső, kiszárította a szél, de még csak nem is bolyhosodik, tartja magát rendíthetetlenül, egy szürke, díszpárna alakú szikladarab, ami most társat is kapott, ugyanis két tenyérnyire tőle egy fekete nyelű konyhakés díszelgett, az a fajta műanyag nyelű konyhai szerszám, amit a háziasszonyok inkább csak krumplihámozásra és répaszeletelésre használnak, húsokhoz és komolyabb műveletekre már nem volna alkalmas, miként kerülhet egy konyhai kés a díszpárna mellé a szecessziós vécé tetejére, olykor még a kérdések is csak újabb kérdéseket támasztanak, visszafordultam az ablaktól, vissza a mélytengeri fürdőszobába, hogy felmérjem, mekkora utat tehetett meg az a morzsát cipelő hangya, s láttam, hogy addigra már vagy kéttenyérnyi sivatagot is bejárt, éppen akkora távolságot, mint amilyen közelről a díszpárna és a konyhai kés figyelték egymást, s mert tegnap este, elalvás előtt azt olvastam, miközben a kispárnámat a fejem alá gyűrtem, hogy ez a lét a hibának vagy ballépésnek egy bizonyos neme, és azt is, hogy elmondhatjuk róla, hogy ma rossz, minden nap még rosszabb lesz, és végül bekövetkezik a legrosszabb, vagyis hogy minden élettörténet valójában szenvedéstörténet, úgy éreztem, hogy segítenem kell ennek a hangyának, lehajoltam hát hozzá, és előbb kimértem a megtett útját, valóban kéttenyérnyi volt, aztán a hüvelyk és a mutatóujjam közé fogva összemorzsoltam a rendíthetetlen harcost, éreztem egy pillanatra a savanykás illatát, s láttam, hogy sárga és piros és zöld fényfoltok már odébb kúsztak a falon, mint valami eleven morzsák, elmásztak a csempéken, éreztem az ujjaimon a savanykás illatot, felcsippentettem a gazdátlanná vált morzsát, hogy kihajítsam az utcára, visszasétáltam az ablakhoz, s megdöbbenve láttam, hogy odakint minden megváltozott, a zöld kötényes brigád befejezte a reggelizést, elpakolhatták a maradék csirkéket és szendvicseket, a konyharuhákat és szatyrokat, mert a vassöprűikkel már szorgalmasan csíkozták a mászókák között a gyöngykavicsot, a vécésnéni is elrakta a székeket, és bezárkózott a várába, de ami a legérthetetlenebb, eltűnt a járdaszegélyről az a ragacsos fejű, vérző asszony, s eltűnt az őt hiábavalóan emelgető kisfiú is, egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogyan tudta mégis felsegíteni, s főként hogyan mehettek el ilyen rövid idő alatt, mindenesetre nyomuk veszett, csak egy rozsdás folt sötétlett a járdaszegélynél, ragadósan, elevenen, s a vécé tetején szürkén bolyhosodott az odadobott díszpárna, csillogott kétternyivel mellette a konyhai kés, odalent pedig, a vécé előtt, a járdán a fejüket leszegve siettek a dolgukra, mentek a munkába a járókelők.

Délutáni alvás –3


Amikor a budai hegyek túloldaláról, és északról is sötét, nehéz felhők csúsznak a városba, és éppen a folyó fölött találkoznak, úgy, hogy valósággal megfeketedik a víz, a világosabb foltok töredezett ezüstje pedig mintha csak a majdani jégtáblák formáját mutatná, vagy a mélyben rejtekező, indulásra várakozó halrajokat, hűvös szél fúj, aztán máris összetapadnak az alacsonyra ereszkedő felhők és a fémes víz, s még a rakparti macskakövek is akárha fekete vasból volnának kalapálva, s az egyre csak súlyosbodó felhők valósággal beszorulnak a partokat övező házak, a falak közé, ahogyan a barnás tarajú, homályos hullámok is nekifeszülnek a lépcsőknek és a bazaltkockáknak, meg-meglebbentik a kikötött hajókat, semmi kétség, nem a folyó siklik el a házak között, hanem a város kel útra, egy hatalmas tutaj, kövekkel, tornyokkal és a közelgő hideg elől a belső utcákig húzódó sirályokkal, áll a víz és megállíthatatlanul úszik Budapest, elindult a tenger felé, ilyenkor a szemközti parton a Gellért-fürdő máskor oly gyorson eloszló, fehér gőzpamacsai is lelassúdnak, úgy lebegnek a márványos tető fölött, akár valami makacs füstgomolyok, tétován bodrozódva hol a gőzölgő víz, hol a felhők felé, éppoly tétován, mint ahogyan az innenső parton megálló buszból sorakoznak elő a kirándulócsoport tagjai, csupa ünneplőbe öltözött asszony, térdig vagy térd alá érő steppelt kabátokban, vakító színű műselyem sálakkal, a kezükben fémcsatos, műbőr táskák, a lábukon kényelmetlen, vasárnapi cipők, s a hajuk többnyire frissen dauerolva, mintha vörösre, feketére és szőkére festett hajsisakokat viselnének, látszólag megilletődöttek és kényelmetlenül toporognak, idegenek errefelé, s ez az idegenség a leginkább őket zavarja, nem a furcsaság, hanem az átmenetiség miatt, csakhogy más a látvány és mások a szavak, mert míg az idegenségük valójában kifelé szól, addig ők egymást közt nagyon is otthonosan vannak, olyan régi ismeretséggel beszélgetnek, hogy nem is kell már a mondatokat elmondaniuk, elegendőek a jelzések, félmondatok és szavak, s ráadásul minduntalan kibuggyan belőlük a nevetés, mintha nem is meglett asszonyok, de kisiskolás kirándulók volnának, akik végre kiszabadultak a tanári felügyelet, a szülő szigor alól, s most már csak azért is beszélnek, mert azt mondhatnak, amit akarnak, következésképp pontosan úgy társalognak, mint bármikor máskor, nézik a várost, de arról beszélnek, amit odahaza hagytak, férjről és munkáról, ráadásul folyton csúnya szavakat mondanak egymásnak, mi a picsáért állsz ide, ne lökdösődj, te barom, ott a tűzhelyen, hát kiszúrja a szemed, mondtam annak a hülyének, ugyan már, az is egy tehetetlen fasz, megmondtam neki, hogy elmehet ám a büdös francba, ejnye te, hát ne toszogassál már, efféléket ejtegetnek el, de ezen persze nem jut eszébe megütközni egyiküknek sem, hiszen úgy ismerik már egymást, hogy számukra csupán jelzések a szavak, nem is jelentések, hanem hangok, amelyek sok-sok kimondott korábbi hangra és szóra utalnak, mindarra, amit ők megéltek már közösen, a hajnaloktól estékig, s ezek közé az otthoni szavak közé szúrnak csupán néhány elejtett megjegyzést a szemközti hegyoldalról, az út fölé magasodó kőpárkányról, ami mögött az ifjú Szent István király kanyarítja maga köré a lovát, védi magát, hiszen ő meg a kezében tartott templomocskát védi, így álldogálnak várakozón a csíkosra festett, zötykölődve pöfögő busz oldalánál ezek az ünneplőbe öltözött nénik, éppolyan könnyedén cseverésznek, mint ahogyan odaát a gőzpamacsok bodorodnak, s ahogyan itt, az egyetem előtti macskakövekről felrebben egy csapatnyi galamb, surrogva repülnek felfelé, aztán meg akárha a pihetollak ereszkednének lágyan lefelé, pedig nem is tollak azok, hanem szállingózni kezd a hó, ez az első hó az idén, olyan könnyűség, mint amivel néhány hete ott a túlsó parton Bányai Peti ereszkedett le a Kelenhegyi úton, jobbról a Gellért-fürdő, a szálloda, balról pedig a hegy a Sziklakápolnával, a világítóan új lépcsősorral, ami az ifjú Szent Istvánhoz vezet, kerékpárral lebegett lefelé Bányai Peti, gyorsan és könnyedén, hogy átjárja a szél, valójában ezért is indult el, a szél miatt, mert kora hajnalban a Klinikára kellett mennie, ahová rohammentő szállította be az édesapját, szívrohamot diagnosztizálva rendelte meg a sürgősségi ellátást az orvos, Bányai Peti tulajdonképpen már a veszély elmúltára érkezett csak oda, megtörtént a beavatkozás és elhárult a katasztrófa, így mondta az ügyeletes, amikor a folyosón beszéltek az apja pedig aludt, hanyatt feküdt, behunyt szemmel, mint aki elindult álmában a tenger felé, most már nem kell aggódni, azt javaslom, ne is próbálja keltegetni, jobb, ha hazamegy, és pihen, szükség lesz még a maga erejére is, az édesapja most úgyis órákig aludni fog, Bányai Peti hazament tehát, s hogy kiszellőztesse magát, felült a biciklijére, megizzadt, mire a Bartók Béla útról nekiindulva a Ménesi út felől feltekert a hegy tetejéig, s onnan száguldott le könnyedén, akár a pihetoll könnyűségű első hópelyhek, így csúszott be a kereszteződésbe is a szálló előtt, könnyű volt és nem figyelhetett a piros jelzést mutató lámpára, az út közepéig száguldott, ahol egy sötétkék mikrobusz gyűrte maga alá, könnyű volt és nem vitt magával semmiféle papírt vagy igazolást, csak a biciklijét és önmagát, kitéve a szélnek, így aztán ismeretlen, azonosítatlan halottként vitték el a hullaszállítók, három napig feküdt névtelenül kiterítve, behunyt szemmel, ahogyan az apja hevert a kórházi ágyon, hiába kerestették mindenfelé, ott találták meg, ahol senki nem akarta, hogy meglegyen, papírok és igazolások nélkül, átfújt rajta a szél, ugyanaz a levegő, ami sötét, nehéz felhőket csúsztat a város, a folyó fölé, ugyanaz a szél, mint ami hirtelen megdobja a felrebbenő galambcsapatot, valósággal fellöki őket, galamblövedékek, fel a pamacsok és bodrok közötti világosabb nyiladékok felé, hogy ott tűnjenek el, s az ütéstől pihetollak feslődjenek elő, könnyű, súlytalan tollacskák, amelyek lassan pilinckáznak lefelé, súlytalanok, akár az idei első hópelyhek, akár a macskakövekre hulló ismerősen csúf szavak.


Délutáni alvás 4


Ott, ahol az Üllői útból a Szentkirályi utca leágazik, csaknem mindig sár van a gyalogút mellett, derékszögben kanyarodik a járda, ám aki erre jár, többnyire rövidebb utat választ magának, így aztán nem csak a fűnek nincsen esélye, de az erre barangoló szorgalmas lábak jókora gödröket koptattak a földbe, s ezekben a gödrökben hamar felgyűlik és sokáig megmarad a víz és a sár, következésképpen elég egy kis eső, és máris újra az aszfaltozott gyalogúton kell menni, éppen a gyakori lerövidítések miatt kell a hosszabb utat követni, mint annyi más dologban, itt is felcserélődik a megszokott és a szokatlan, arról nem is beszélve, hogy a hengeres hirdetőoszlop mögött, a téglakerítés és a klinika falának találkozásának mindig halmokban áll a szar, már messziről bűzlik és figyelmeztet, hogy jobb a járható utat választani a megszokott helyett, olykor egészen rémületes nagy kupacok szomorkodnak itt, nehéz elképzelni, hogy kutyák hagyták volna, ekkora kutyák már mégse létezhetnek, még akkor se, ha szemközt, a parkban, ami a Köztelek utca nevet viseli, alig van olyan napszak, hogy ne futkároznának a szabadjára engedett ebek, viszont az is valószerűtlen, hogy a szükség szorította emberek guggolnának ide a fal tövébe, legalábbis ilyen gyakorisággal, így aztán, ha süt a nap és melegebb az idő, hamar felszárad a sár, viszont a fal melletti kupacok még éktelenebbül bűzlenek, jobb a helyzet tehát, ha hűvös az idő, mindaddig, hogy nem esik az eső, mert ekkor a kikoptatott csapásokban megáll a víz, olyanok ezek a terjedelmes pocsolyák, mint valami tágra nyitott szemek, s miként sok olyan ember akad, akinek a szeme színe pontosan megmutatja a hangulatváltozásait, főként persze a nők, akiknek a besötétülő írisze, elfelhősödött, vagy épp felragyogó tekintete biztosabb útmutató a szavaknál, úgy ezek a pocsolyák is minduntalan más színekkel csillognak, hol szomorúak, hol elkeseredettek, s mi tagadás, a lehető legritkábban tűnnek vidámnak, az Üllői úton mindeközben szűnni se akar a forgalom, kékes benzingőz lebeg az aszfalt fölött, itt pedig, a szarkupacoktól és letépett plakátdaraboktól néhány lépésnyire pizsamás betegek sétálgatnak a klinika kerítése mögött, csupán egy cirádás vasrács választja el őket a Szentkirályi utcától, mégis, semmi különöset nem találnak abban, hogy pizsamában és papucsban járkáljanak fel-s alá, nézegessék a járókelőket, mint ahogyan a járókelők is természetesnek tartják, hogy pizsamás és papucsos emberek sétálgatnak mellettük, igaz, némelyik betegnek sietősebb a dolga, az ilyenek általában valami papírt is szorongatnak a kezükben, s céltudatosan a következő kezelésre sietnek, mások ellenben fáradtan és törődötten ülnek a padon, valahogy úgy, mintha odafönt, a kórteremben, az ágy szélén búslakodnának, a legkülönösebbek viszont mégis csak a cigarettások, akik hálóruhában, mezítláb sietnek le a bejárathoz, hogy mohón elszívják a soron következő cigarettát, toporognak a hűvösben és összehúzzák magukon a fürdőköpenyt, a nők a pongyolát, óvatosnak kell lenniük a kezet, lábat, olykor a nyakat és a fejet is szorító mindenféle vastag gézkötések miatt, de nincsen semmi kétségük afelől, hogy a kényelmetlenséget megéri az élvezet, nézik, ahogy a piros-fehér sorompócskával felszerelt, I. számú kapun ki-és begördülnek a mentőautók, s nézik a kerítésen túl a járókelőket, akik közt némelyek csak ráérősen sétálgatnak, mások viszont szemmel láthatóan sietnek, néhányan fáradtan és törődötten a téglalábazatnak támaszkodnak, mintha otthon bámulnának ki üres szemekkel a konyhaablakon, mások pedig mohón szívják a soron következő cigarettát, s fázósan húzzák össze magukon a kabátot, magukba merülve lépegetnek, nem gondolnak olyasmire, hogy a nyilván a szemérem se több, mint megszokás és a közmegegyezés, mindaddig legalábbis, amíg az ember maga dönthet afelől, hogy mit mutat meg önnönmagából, mi az, amit megtart, és mi az, amit elenged, így volt az a házaspár is, akik itt, a Szentkirályi utca és a Baross utca kereszteződésénél laktak, ideiglenesen költöztek be csupán abba a lakásba, amit az összegyűjtött és kölcsönkapott pénzen vásároltak, szinte körül se néztek, hiszen sürgette őket az asszony hirtelen jött terhessége, aztán az első gyerek után érkezett a második szülés is, velük meg eltelt tizenhat év, belenőttek a lakásba és a környékhez tapadtak, nem gondolkodtak boldogságon és szerencsén, mert elragadta őket az idő, tizenhat esztendőn át éltek együtt a múló idő félhomályában, mire az asszonyban eluralkodott az ideiglenesség, s addig beszélt a férjnek, míg az összegyűjtött pénzükből végrehajthattak egy lakáscserét, kiköltöztek a fénybe és a zöldbe, ragyogtak az ablakok, tizenhat év után tisztán látni a másik szeme színét, fél év se kellett és már el is váltak, meg se riadhattak a gyorsaság okán, a két gyerek az asszonnyal maradt, a férj pedig elköltözött, mert látni se bírták már egymást, látni se bírták azt, ami a másikból lett, s azt, amit a másik szemében észrevehettek, vigyázni kell tehát az éles pillantásokkal és a megszokással, mert a homályos zugokban olyan szépségek is meglapulhatnak, amelyek rémisztőbbek a rejtélyes eredetű, makacsul bűzlő szarkupacoknál is, ámbár az is ide tartozik, hogy ez az asszony egyébként tanárnőként dolgozott, s az első munkában töltött tanévében tanított diákjai maradtak mindig is a számára a legkedvesebbek, mint ahogyan azoknak a diákoknak ő is egy életen át a példaképük maradt, olyannyira, hogy az egyik legkedvesebb tanítványa követte a példamutatását, és maga is tanárnő lett, mi több, addig ügyeskedett, hogy éppen a hajdani iskolájába ment vissza tanítani, tanár és diák így kerültek egymás mellé a tanári szobában, szinte elválaszthatatlan barátnők lettek, az volt az iskolában a legszebb év, csakhogy a nyár közeledtével a hajdani tanítvány minduntalan kínzó fejfájásra panaszkodott, mosolygott, de a homlokán kiütött a verejték, elfelhősödött a tekintete, egészen sötétkékre változott az írisze, még valami csillagok is megmutatkoztak benne, mosolygott, s az őszi iskolakezdést már nem is érte meg, agytumor, így szólt a diagnózis, tudni kell elengedni azt, akit szeretünk, tanácsolta az orvos a tanárnőnek, a tizenhat éve árnyékban élő asszonynak, tudni kell, mi az, ami megtartható, s mi az, aminek már csak az emléke élhet velünk, például a mentők piros sorompós bejáratával szemben, itt, a Szentkirályi utcában bontani kezdtek egy házat, s aki nem tudta még, most megtanulhatta, hogy a rombolás legalább akkora körültekintést kíván, mint az építés, és gyakorta nem is kevésbé fáradságos, ez a ház például semmi áron nem akarta megadni magát, inkább valósággal meghajlott a fal, de nem engedett a nagy kanalas kotrógép ütéseinek, amikor pedig nem állhatta már tovább az erőszakot, olyan robajjal zuhant össze, mintha robbanás rázta volna szerteszét, porfelhő viszont nem volt, mert a munkások gumicsövekből egyfolytában öntözték a falakat, egész kis patakok csörgedeztek az utcán, kerülgethették a járókelők, amikor aztán megtört az ellenállás, amilyen legyűrhetetlenek hatott korábban az a ház, most olyan riasztó gyorsasággal tűnt el, alig három nap, és csupán egy hatalmas téglakupac maradt, egy óriási téglahegy, mögötte pedig valami betonépítmény, amin egy magányos férfi feszítővassal próbálta letaszítani a mélybe a maradék téglákat, egy magányos ember, de olyan messze, hogy a kopácsolásának már nem is hallatszott semmiféle hangja, s oldalt az utca felől mindeddig elrejtőzött szomszédos ház fala, most már ablakok és belső folyosók látszottak, szinte szemérmetlenül feltáruló járatok, kovácsoltvas erkélysorok és fürdőszobák, amelyeket nem illetett eddig a megszokás és a közmegegyezés, s ebben a változásban persze az is benne volt, hogy miközben eltűnt az egyik ház, valósággal levegőhöz jutott a másik, szinte megnőtt és kitárulkozott, akár egy asszony, aki a házasság félhomályából kilép, s mindezt a változást nem csak a járókelők látták, de nap mint nap figyelték a klinika udvarán sétálgató betegek is, nézték a falak összeomlását és a rétegenként előbukkanó, majd leomló hajdani lakásokat, s ebben a nagy elbámulásban arra gondolhattak, milyen tünékeny a határvonal a kívül és belül között, ezért kell tudni elengedni az életet, nem is csoda, hogy elég csak egyszer átlépni, és semmivé lesz a megszokás, mutatja a sok kikoptatott fűcsomó, a levágott utakat szegélyező pocsolyás gödrök sora és mutatja persze az az elviselhetetlenül bűzlő falszeglet is, ahol újra és újra kupacokba gyűlik a szar.


Délutáni alvás – 5


Amikor az ősz beálltával markológépek és munkások jelentek meg a mi terünkön, és egy-két napig úgy tűnt, mintha csupán tétován pöfögnének és sétálgatnának fel s alá, aztán meg fúrógépeket hoztak, és bontani kezdték a terünket keleti és nyugati partra osztó utat, előbb lyukakat fúrtak, majd a hirtelen támadt repedések mentén egy dühös kis markológép úgy szaggatta fel az aszfaltot, akárha valami hámló bőrt kapargatott volna nagy, felhajló darabokban, rémületes gyorsasággal tűnt el a megszokott út, aztán már a járdák is, s a terünk közepén fekete dombokban gyűlt a fölkapargatott var, csupa hegesedés és karcolás volt a föld, aztán szürke teherautók jöttek, keresztülhajtottak a hajdani füvön, s egy nagyobb markológép segédletével elszállították a bűnjeleket, elvitték a hajdani mérleghintát, a rakétát formázó mászókát, s hajléktalanoknak szabadtéri fürdőszobaként szolgáló beton és vas csorgót, a kutyamászóka vasállványát és a homokozó szegélyköveit is, elképesztő, hogy mennyi kő rejtőzhet egy füves tér felszíne alatt, így számolták fel ezek a gépek és ezek a munkások a mi terünk kettéosztottságát, a gyöngykavics és a torzsás fű találkozását, a sárga jin és a zöldesbarna jang összeölelkezését, hogy helyette földhalmos és sáros káoszt teremtsenek, két hete dolgoztak már a pusztításon, amikor megértették, hogy nem elég, hogy eltüntették az utakat, be is kell a mi terünket keríteniük, ugyanis az errefelé lakók nem akartak engedni a megszokott útvonalaikból, s fittyet hányva a domboknak és sárhalmoknak, alattomos gödröknek és kőrakásoknak, újra és újra keresztülvágtak a munkaterületen, az ide-oda forgolódó gépek közt újabb és újabb járatokat és csapásokat tapostak a puha földre, akár valami konok hangyák, nap mint nap újabb ösvényeket kerestek, hogy keresztülhatolhassanak a bomláson, ezért aztán a munkások betonkeverő autót hívtak, és vasoszlopokkal, s az oszlopokra feszített dróthálóval fogták körbe a terünket, kimerték az addigi életéből, gyorsan és diadalmasan, ahogyan a nehéz éjszakák maradékát emelinti fel a házak közül a hajnali fény, csakhogy a lezárást megnehezítette, hogy a hajdani út egyik oldalán egy ócska autó parkolt, és akkor se került elő a gazdája, amikor már a markológép körülötte mindenütt felszaggatta az úttestet, úgy maradt ott, azon az autónyi aszfaltszigeten, hogy körülötte egyre átjárhatatlanabbá vált a föld, a zöldre festett, szecessziós díszítésű, nyilvános vécénk mellett mindeközben egy kidobott ajtó árválkodott, nem volt rajta a kilincs és az üvege is kitörött, ám egyébként sértetlennek tűnt, nem is rég talán egy gyerekszobába vezető ajtó lehetett, mert a fehér mázoláson színes matricák díszelegtek, színes rajzfilmfigurák, föntről, az emeleti ablakokból az is látszott, hogy ez szép régi ajtó nagyjából akkora, mint az árván maradt autó, két zárvány a megállíthatatlan átalakulásban, hiába gondoljuk dölyfösen, hogy az élet, ami bennünk van, tán erősebb nálunk, jobb, ha ehhez azt is hozzávesszük, hogy sokkal inkább a testünké vagyunk, semmint az méltó volna, csupa hegesedés és karcolás, a mi terünktől egy saroknyira például lávaköves masszázst is lehet venni a fitnesszalonban, a vulkánok lappangó erejével lehet felkészíteni a testet az eljövendő napokra, a múlt, a jelen és a jövő ezekben a szép pillanatokban kapcsolódik össze, ugyanitt a villanyoszlopok derekán fehér papír világít, s aztán már látni, végig az egész utcán fehér papírlapok virítanak a kovácsoltvas villanyoszlopokon, barna ragasztószalag fogja oda őket, hogy mindenkinek a tudtára adják a hirdetményt, ami így szól: „Eltűnt az életemből és azóta semmilyen kapcsolatba nem tudtam lépni vele, aki látja, hívjon azonnal, és mondja meg neki, hogy szeretem őt és kell nekem, személyleírása: neve: Huskó, gyönyörű szőke haj, elbűvölő arc és mosoly, hihetetlen határozottság és akaraterő”, ennyi áll azokon a papírokon és egy telefonszám, úgy vezetnek végig ezek a fehér papírlapok, mint valami jelek, mint valami fehér bójácskák egy láthatatlan háló szegélyén, hogy kimerítsék a hétköznapokból a várakozást és a reményt, egy kolbásszagú nénike áll az egyik villanyoszlop előtt, olyan alacsony, hogy le se kell hajolnia a papírlaphoz, ami másnak csupán derékmagasságban lenne, hátrahúzza a svájcisapkáját, hogy ne zavarja az olvasásban, kövér férfi lép ki az egyik kapualjból, dühösen ordít vissza a félhomályba, megyek a csarnokba kenyérért!, láthatóan még akkor is mérges, ahogy átvág az úton, csattannak a léptei, a melegítőnadrágját felhúzza csaknem a hónaljáig, éppen akkor megy el mellette egy ünneplőbe öltözött család, helyesebben egy apa, kezében hatalmas virágcsokorral, kopaszodó, ösztövér férfi, s mögötte-mellette három gyerek, ünnepi ruhában valahányan, semmi kétség, a közeli szülészeti klinikára tartanak, szótlanul sietnek, fogják egymást kezét és úgy lépegetnek, és miközben újra szemerkélni kezd az eső, fénylik az utca díszköves burkolata, a terünkön pedig a keréknyomokban és frissen ásott gödrökben felgyűlik a sár, nem tudni, hogy végül miként tűnt el az aszfaltszigetéről az az ócska autó, este még ott fehérlett a földtúrások között, megjött egy új reggel és már nem volt ott, mint ahogyan nyoma veszett az üvegtelen ajtónak is, a teret pedig teljesen bekerítették dróthálóval, csupán a teherautóknak és a gépeknek hagytak egy lakattal és lánccal zárható, fakeretes kaput, megszűnt tehát a konok hangyák vonulása, eltűntek a napról napra megújuló gyalogösvények, az eső pedig leáztatta a villanyoszlopok derekáról a barna ragasztószalagokat, ki hinné, hogy ilyen rengeteg kő kerülhet elő a sáros föld alól, aki látja őt, hívjon azonnal és mondja meg neki, hogy szeretem őt, és ő kell nekem, esik az eső rendületlenül, ragyognak az esőcseppek a terünket körbefogó drótháló szemein, csupa karcolás és hegesedés a felhők között az ég, s mi mindannyian Huskók vagyunk.


Délutáni alvás – 6.


Ma reggel végre újra süt a Nap, felhőtlen és kék az ég, az se baj, hogy hideg van, olyan ebben a nagy csillogásban a mi terünk, mint egy hatalmas szoba, ahol hirtelen felrántották az ablakok elől a redőnyöket, beömlött a fény, és valósággal kitágultak a falak, messzebb ugrottak az ágytól és az asztaltól, hosszú árnyékokat vetítenek a virágok, bizony, a mi terünk is sokkal nagyobbnak tűnik ilyenkor, sóhajtoznak a fák, szertecsusszannak a házak, de azért még fogják egymást, az ablakok mögött szobák és történetek sejlenek, miközben soha nem látott gödrök és ösvények mutatkoznak meg odalent, a földön, s kéklő háztetők emelkednek fel a horizonton, a tetők fölött, a reggeli fény és a hó, ez a kettő képes csupán arra, hogy megmutassa ezeket a távolságokat, ráadásul amikor nekieredt a hó, nagy puha pelyhek ereszkedtek lefelé, de olyan lassan, mintha ugyanennyi erővel akár felfelé is szállhatnának, kora reggel volt, és két nő állt a térbe torkolló utca sarkán, kabátokban, sálakba és sapkákba bugyolálták magukat a hideg ellen, szinte egyenletes vastagságúak voltak mindenütt, de azért kétségkívül látszott, hogy nők, egymás szoros közelségében ácsorogtak, bokáig süppedve a friss hóba, kicsit ide-oda dülöngélve, mint valami bizonytalan súlypontú, elnagyoltan megformált bábok, az egyiküknél egy üveg pezsgő volt, a másiknak a kezében egy dobozos, másfél literes narancslé, meg-meghúzták, aztán cseréltek, mint a rómaiak a langyos mediterrán éjszakákon, narancslét ittak pezsgővel ebben a sűrűsödő hóesésben, ám úgy, hogy közben meg se szólaltak, akárha valami munkát végeznének céltudatosan, adták és vették a pezsgőt és a narancslét, kortyoltak, aztán már cserélték is vissza szótlanul, mindeközben a terünk fáin, az ágakon megtapadt a hó, kivéve a szecessziós tulipánokkal ékesített, zöldre mázolt nyilvános vécé melletti legmagasabb fa csúcsát, ahová egy hatalmas termetű varjú ereszkedett, lassú szárnycsapásokkal illesztette magát a legfelső ág hegyére, ám ahogy megkapaszkodott, óhatatlanul leporolta onnan a havat, már-már úgy tűnt, hogy megpihen, de meghajlott alatta a vékonyka gally, tömör, fényesen fekete volt az a varjú, s látszott, hogy mindjárt lebillen, csapott hát egy-kettőt a szárnyaival, hogy könnyítsen a súlyán, éppen csak annyit, hogy az egyensúlyát megtarthassa, s az ág is kiegyenesedhessen, ám ahogy megpihentette a szárnyait s újra a fára nehezedett, ettől újfent billenni készült, hiszen a kopár ágak közül kilógó gallyacska vékony volt és gyenge, vagyis újra és újra meghajlott, a varjú pedig megbillent, csapkodott a szárnyaival, de nem repült el, súly és akarat, test és erő között tétovázott, fekete csőrű, fekete varjú a fehéredő ágak fölött, se itt, se ott, valahogy úgy, mint azok a régi kínai mesterek, akik a harcművészet gyakorlása közben egy nagy, kerek kosarat homokkal vagy kővel töltöttek meg, hogy ne billenjen fel, s a tetejére állva, a peremén egyensúlyozva kezdtek körbe-körbe sétálni, s amikor fokozatosan csökkentették a homok és a kő mennyiségét, egyre gyorsabban és ügyesebben kellett egyensúlyozniuk a peremen, hogy fent maradhassanak, míg végül már szinte üres volt a kosár, s ők valósággal súlytalanul lépkedhettek ide-oda, mert erre tette képessé őket az akaratuk, persze azok a régi mesterek azt is tudták, hogy a küzdelmet főként az határozza meg, hogy ki ellen harcolsz, például a saját nehézkedésed ellen, az a két sapkákba és kabátokba bebugyolált nő az utcasarkon viszont éppen nem súlytalanul toporgott, sőt, úgy tűnt, hogy a pezsgő és a narancslé tőkesúlya nélkül talán már el is billennének, ledöntené őket a sűrű hóesés, a könnyű pelyhek tömege, talán csak a mellettük toporgó árnyékok tartotta meg őket, így van az, amikor hirtelen megérzi az ember a rázuhanó pillanatok elviselhetetlen súlyát, Eszter például azt mesélte, hogy a kihűlő szerelmének éppen akkor lett vége, amikor ő még egy utolsó próbát tett, hogy megmentse, még egy utolsó követ próbált meg kidobni a kosárból, hogy könnyű léptekkel tán akkor megmaradhatnak odafent, a peremen, ám nem lehetett szárnyuk, hogy kettőt-hármat csapjanak, s felemelkedjenek a zuhanásból, példának okáért ő arra a hétre két műsorújságot vásárolt, s az egyiket odanyújtotta a párjának, a távolodó szerelmének, hogy jelölje be, milyen filmeket, milyen műsorokat nézzenek meg összebújva szerelmesen, amikor aztán a két preparált újság bekarikázásait összevetették, kiderült, hogy nincsen közöttük egyetlen egyezés sem, nincsen, még véletlenül se, ha ugyan volnának efféle véletlenek, Eszter tehát összecsomagolt és elköltözött, hiszen ez volt az az utolsó lapát homok, az az utolsó kő, ami eddig megakadályozta a felbillenést, ez volt az a hópehely, aminek a súlya alatt leroskadt a közöttük mindaddig fennálló híd, micsoda nagy kár, hogy amiként a hóesésben se lehet felcserélni a lefelé ereszkedő pelyheket, úgy a pillanatok is csupán a megtörténtük után mutatják meg a valódi súlyukat, nincsen, aki előre válogathatna közöttük, nincsen, aki idejekorán kidobhatná a felesleget, Eszter egyébiránt pszichológusként dolgozik, és éppen a szerelmének a felszámolása idején hosszan időzött a rendelőjében egy nála alig idősebb nő, egy beteg, aki nehezen, mégis sokáig beszélt, tele volt félelemmel és fájdalommal, az utóbbit, a fájdalmat valóban érezte, szúrt a szíve és fulladozva kapkodott levegőért, a félelem csak ezután támadt fel benne, félelem a fájdalomtól és persze az elmúlástól, s nem hihette el, hogy ok és okozat éppenséggel fordítva volt, előbb volt a félelem, s abból nőtt ki a fájdalom, vagyis hogy nem a test fájdalma ébresztette föl benne az elmúlástól való iszonyatot, hanem a benne lakó félelmek hitették el vele, hogy fáj a teste, még hogy lelki eredetű volna a panasz, hitetlenkedett az a nő, hiszen ő nem csak hiszi, hogy érzi a fulladást és a szúrást a szíve körül, de valóban szenvedi is, tehát nem előzhette meg a képzelete a teste jelzéseit, s főként nem parancsolhat a lelkének, amikor a testével van a baj, hosszan és kilátástalanul folyt közöttük a beszéd, mi több, a nőben egyre csak nőtt a rémület és a kétségbeesés, olyannyira, hogy akkor már az is nagy munkába került, hogy egyáltalán Eszter azt elhitesse vele, hogy nincs valami titkos, a háttérben lappangó súlyosabb baj, nincs valami ki nem mondható diagnózis, megcsúszott az egész rendelés és elment a délután, másnap, amikor Eszter nekiindult, hogy az eddigi lakóhelye helyett újat keressen, két-három címe volt, hogy megnézze őket, este felé járt, amikor odaért az egyikhez, ám hiába csengetett, senki nem nyitott ajtót, bekopogott hát a legelső szomszédhoz, hogy felvilágosítást kérjen, ha már idejött, hát ne jöjjön hiába, az ajtó előbb kinyílt résnyire, majd azonnal visszacsapódott és sokáig zárva maradt, végül lassan, nagyon lassan tárult fel, és ott állt Eszter előtt az előző napi nő, az a beteg, aki attól volt beteg, hogy nem hihette el, hogy nincsen baja, hamuszürke volt az arca és csak annyit kérdezett, ugye, megmondtam, éreztem, tudtam és megmondtam, olyan súlyos a baj, hogy már ide, a lakásomra is el kellett jönnie utánam, kérem, végre legyen őszinte hozzám, mondja meg kímélet nélkül, mennyire nagy a baj, ha már eljött, akkor ne a szavakat válogassa, elvégre az eljövetele, a cselekedete úgyis beszédesebb, mint a körültekintő mondatok, lássa be, ki kell dobni a már elviselhetetlen súlyú szavakat, hogy ne roppanjon össze az ember, mint valami száraz, fagyos ág, Eszter pedig látta ezt a nőt, látta a hamuszürke arcát, a homlokán kiütköző hideg verejtékcseppeket, és hallotta a gyorsan, halk hadarással elsuttogott szavait, égett odabent a villany, mint ahogyan égett az ajtó előtt is, és a két ember árnyéka éppen a küszöbön találkozott, látta ezt is Eszter és megértette, hogy semmit, de semmit nem szabad mondania, gyorsan és könnyedén fordult sarkon, mint akinek immár súlytalanná vált a teste, nincsen semmi, szólt mégis hátra, csak azt akartam mondani, hogy nincsen semmi, ami azt jelenti, hogy baj sincsen és más sincsen, csak ennyi van: ez a hóesés, ezek a súlytalan, egyre sűrűbben szállingózó hópelyhek.


Délutáni alvás – 7


Van a koradélutánnak egy olyan pillanata, ami körül megfordul a nap, innentől akár újra is történhetne mindaz, ami a délelőtthöz tartozott, s az is, ami az előző napot jelentette, ferde lesz a fény és összetapadnak a felhők a budai oldalon, ekkor már odakint a rakparton folytonos a forgalom, autók és buszok kerülgetik egymást, tülkölnek és füstölnek, sárgán csiszatolnak közéjük a villamosok, éppen úgy, amilyen gépiesen a hajdani Hangya-székház előtti Nehru-pakban kerülgetik egymást a sétálni kivitt kutyák és a magukat sétáltató emberek, s ahogyan a híd túlfeléről idetévedt biciklisták kerülgetik az emlékkövet, amit maga a hírneves Radzsiv Gandhi avatott fel egy emberöltővel ezelőtt, amikor nagy, fekete ernyő alá bújt a tűző napsütés elől, száriba és fényes fekete öltönybe öltözött tolmácsai gyűrűjében nézte az akkor még csemete fákat, mintha nem is itt a Duna-partján álldogált volna, de valahol otthon, a vörös fényben, például Új-Delhi angolok építette impozáns kormánynegyedében, nem mintha erre gondolna manapság bárki is, Nehru emlékkövére, vagy Gandhi esernyőjére, főleg akkor nem, ha itt, a rakparton feltorlódik a forgalom, a hólyagosan aszfaltos kispályán fociznak gyerekek, s a kékes benzingőz kiúszik a folyó fölé, akárha egy tünékenyebb folyó lebegne a mi barnán habzó Dunánk fölött, bodrok és pamacsok csúsznak szép lassan, hogy megnézzék magukat a koszos vízben, víz és gőzök, felhők és füstök olvadnak össze, hogy bennük láthassa meg magát ez a város, tudjuk, vannak emberek, akik szeretik nézegetni a saját testüket, s nem is csupán azért, hogy önmagukban gyönyörködjenek, hanem hogy az élet bonyolultságát csodálják, effajta álmélkodó volt az a Rádli Antal is, aki postásként járta az utcákat a mi környékünkön, ő például a két kezét nyújtotta maga elé, s hosszan szemlélte az ujjait, a kézfejét, a tenyerét, s nem győzött betelni azzal az érzéssel, hogy micsoda tökéletes szerszám is ez, megfordította, aztán vissza, mint ahogyan a Mester utcai platánok tenyér formájú leveleit fordítja fel s alá a szél, igaz, ha valaki a saját ujjait és a saját tenyerét képes bámulattal szemlélni, akkor nincsen messze attól, hogy akár a levelek szépségét is megértse, s azt gyanítsa, hogy ugyanaz a titkos tervrajz érhető nyomon mindegyikben, a mi terünket egyébként úgy fogják körbe a házak, akárha egy bezárt szobába lépne az ember, még a szél is alig talál utat, leginkább, ha a Duna felől érkezik, akkor csusszan át az utcák fölött, körbetekeredik, víz és rothadás szagát szórja a fák lombjaira, máskor pedig hátulról támad, észak felől, s a hirtelen hűvösben apró páraszemek ülnek körben a falakra, igaz, vannak, akik éppen az ellenkezőjét vélik, meggyőződésük, hogy a szél innen a házak közül, a fák alól indul el a rakpart és a folyó felé, aztán meg autók és emberek szagát sodorja a víz fölé, vagy délnek indulva lecsap az Üllői út mentén, ok és okozat folyton felcserélnék egymást ebben a történetben, pontosan úgy, ahogy vannak, akik szerint azért van annyi levél itt a fákon, mert egyre csak azt várják, hogy a szél megérintse őket, míg mások azt látják, hogy a levelek meg-meglibbenő, matt háta mögül bújnak elő a levegőhuzatok, ami azt is jelentené, hogy minél több levél mutatkozik, annál erősebb a várakozás, vagy annál metszőbb a szél, annyi bizonyos, hogy az emeletekről nézve a hosszú délutánokon úgy tapadnak össze ezek a fák, mintha nem is levelek és lombok, de valami zöld víz hullámozna a házak között, folyton surrogó és neszező ár, le kell merülni benne, hogy lássuk, milyen sárga szuronyokat döfköd odaföntről a Nap, persze van, aki a sok levél láttán éppen nem a harsogó zöld vizekre gondol, hanem arra, hogy micsoda sok elszáradt és összetöpörödött levél hull majd le a nyár elmúltán, hogy aztán a zöld kötényes takarítóbrigád a vassöprűivel barna halmokba söprögesse és kukába gyömöszölje őket, az a kérdés csupán, hogy vajon a hullámzó árnak látott levelek akkor azonosak volnának-e a rozsdásan zörgő szeméthalommal, vagyis hogy a gondolatunk mennyiben szabhatja meg akár a levelek, akár a fák sorsát, nem is beszélve a szerelemről, hiszen akad, aki a szerelemben a várakozást, az önfeladást látja, másoknak viszont a szerelem maga a megtestesülő teremtés, a fokozhatatlan intenzitású cselekedet, s még nem is kell, hogy a kettő ellentmondjon egymásnak, az a bizonyos Rádli Antal például jó ideig nap mint nap járt el úgy a Tompa utcán, hogy nem vette észre, hogy a házak közt megnyíló résen éppen egy harmadik emeleti erkélyre süt a Nap, néhány óra csupán, árnyékba borul az utca, itt azonban vakító a ragyogás, s ezen az erkélyen a napsütés első percétől minden délután két nő napozik, koratavasztól bikinire vetkőznek, fogják egymás kezét, összeér a válluk, a csípőjük és a combjuk is összesimul, különös ikrek, fittyet hánynak a borzongató levegőnek és csakis a napsütésre figyelnek, szépen faragott, ügyes időjárásjelző készülék bábui, tévedhetetlenül mutatják a napot, igaz, ők nem fordulnak körbe, hanem hátradőlve ülnek a székükön, a szemüket is behunyják, hogy jobban átjárja őket a fény, ezért sem láthatják, hogy odalentről minden nap egy férfi, Rádli Antal bámulja őket, ugyanis attól a pillanattól fogva már nem tudja nem bámulni az odafönti látványt, s nem is hallhatják, hogy szinte csak magának énekli, hogy ragyogón süt a nap, szikrázik a fény, csak a szívem szomorú, ha rád gondolok én, azt pedig végképp nem is sejthetik, az erkélyük alatti strázsa nem egyiküket vagy a másikat vágyja, hanem egyszerre mindkettőjük iránt gyulladt szerelemre, s ehhez méltón a szerelme legalábbis a kétszerese a megszokottnak, azért álldogál felszegett nyakkal a ház előtt, s azért énekel a szikrázó fényről, énekel, de közben lázasan csapongnak a gondolatai, terveket gyárt, hogy miképpen küzdhetné le azt a három emeletnyi magasságot, így történt, hogy egy reggel Rádli Antal postásruhában jelent meg az utcában, kis, kerekes kocsit húzott maga után, olyan bevásárlószatyrot, amivel a vásárcsarnokba járnak a környékbeliek, s zöld színű volt a zubbonya és a nadrágja is, akár a téren a levelek, ez utóbbit már ő maga mondta el, amikor egy rég várt napon végre becsengetett a harmadik emeleti lakásba, a kiskocsiját szokás szerint a lépcsőház bejáratánál hagyta, csak a válltáskáját vitte fel, becsengetett, s miközben aláíratta a kézbesített levelet, arról beszélt a folyosó félhomályában hol eltűnő, hol újra felbukkanó két nőnek, hogy leveleket hordoz ő maga is, zöld ruhában, milyen bölcs a nyelv, hiszen akár akarjuk, akár nem, összeköti az összetartozó dolgokat, s hogy miként a téren a fák lombjai, meglehet, ezek a levelek és a bennük elküldött szavak is arra várnak, hogy megérintsék őket, így rendelődnek egymáshoz a szél és a gondolatok, attól fogva Rádli Antal minden délután levelet vitt a napozó nőknek, minden délután felcsengette őket a behunyt szemű napozásból, s minden délután elmondott valamit a szerelem és a várakozás természetéről, azt például, hogy nem tudhatod, hová tartozol, lehet, hogy hab vagy cukrozott tejen, lehet, hogy zörej, meredt éjjelen, lehet, hogy kés, ónos víz alatt, lehet, hogy gomb, amely leszakad, a két nő pedig hol bikiniben, hol a vállukra dobott kendőben hallgatta őt, álltak az ajtón belül és fogták egymás kezét, tudják, ugye, hogy a szerelem nem is más, mint önmagunk látása a másik szemében, mondta Rádli Antal egy másik alkalommal, bizony, önmagunk felnagyított mását keressük ebben a furcsa tükörben, s többnyire annyira imádjuk ezt a képet, vagyis önnönmagunkat, hogy nem vesszük észre időben a tükröt rágcsáló foltokat, aztán elég egy máshonnan érkező pillantás, és hirtelen világosan látjuk a lepattogzott foncsort, például az is lehet, hölgyeim, hogy én, ahogy itt állok, ezen a harmadik emeleti folyosón, nem is vagyok más, mint valami csalóka fénytörés, s az is lehet, hogy énbelőlem ott, odabent, önöknél verődik vissza furcsán a fény, máskor meg történeteket mesélt, megvárta, hogy a két nő aláírja a nyugtát, majd, mielőtt visszacsukódott volna az ajtó, látszólag hanyag mozdulattal a félfának dőlt, vannak, akik szerint a szerelemnek is meg vannak számlálva a napjai, mondta, éppen úgy, ahogyan a szívdobbanások mennyisége is előre kiszabatott minden egyes élethez, vagyis, hogy nem tehetünk ellene, egy reggel óhatatlanul el kell, hogy múljon a lobogás, s onnantól már csak valami vékonyka, folyton átszakadó hártya tartja fent a mélység felett az embert, elég egy óvatlan lépés, s máris átszakad, marad a zuhanás, például egy házaspár, amikor a negyven évi házasság után beadták a válási papírjukat, s a békítő szándékú bírónő megkérdezte őket a különválás indokáról, az asszony, aki az eljárást kezdeményezte, felemelte e fejét és csöndesen azt mondta: folyton a kád mellé dobta a törölközőt, negyven évig a fürdés után soha nem akasztotta fel a vizes törölközőt, hanem csak a földre, a kád mellé dobta, a bírónő pedig nem is kérdezett mást, kimondta a válást, vajon miért, meggyőzte volna őt az asszony eltökéltsége, vagy megértette és ismerte ő is az ismétlődések és megszokások mindent elborító, mindennél erősebb hatalmát, efféle történeteket szállított a levelek mellé Rádli Antal, mondván, hogy a történetek sem mások, mint szélfúvások, melyek a szavak és a mondatok matt hátoldaláról bújnak elő, s meglehet, ő pedig nem is más, mint valami friss levegő, ami ezeket az érintésre váró szavakat és mondatokat hordja ide, igaz, azt soha nem mesélte el, hogy éppenséggel az ajánlott küldeményeket ő maga írja, nem volt könnyű bekerülnie a postához, most pedig ő maga ötli ki, csomagolja és kézbesíti ezeket a leveleket, nem beszélt efféléről akkor sem, amikor a két nő délutánonként már nem ült ki az erkélyre, nem fordultak szembe lehunyt szemmel a Nappal, kevéssel azután történt ez, hogy befogadták lakótársuknak a postást, összecsukva támaszkodott a két szék a vasrácsnak, nem tudni pontosan, mennyi idő kellett ahhoz, hogy aztán az egyikük elköltözzön, akkor világosodott meg, hogy hány napra volt elegendő hármójuknak a szerelem, s azt se mesélte el senki, miként történt, hogy mire elérkezett a következő tavasz, Rádli Antal egyedül lakott már ott fent, a harmadik emeleten, noha hónapok óta kilépett a levélkézbesítésből, s visszadta a zöld postásruhát is, akad, aki a szerelemben a várakozást, az önfeladást látja, másoknak viszont a szerelem maga a megtestesülő teremtés, a fokozhatatlan intenzitású cselekedet, délutánonként, ha a házak közötti résen odasüt a nap, kiül az erkélyre, kinyitja az egyik széket és behunyt szemmel fordul a fény felé, vagy a vasrácsra könyököl, onnan éppen a térre látni, a fákra, ahol a sok-sok levél mindegyre várja, hátha megérinti őket a szél.