Szilágyi Zsófia

Só, gyufa

Móricz 1926-ban pohárköszöntőt tartott a Schöpflin Aladár ötvenedik születésnapjára rendezett baráti vacsorán. Ebben a később A költő és a kritikus címen a Nyugatban megjelent szövegében mondta a következőt: „Schöpflin Aladár egy percig sem tartozott a «Költő és Kritikus» ismert viszonylatába. Sohasem ült a bírói székbe, hogy elevenek és holtak felett csalhatatlan ítéletet mondjon. Sohasem nézte le a költőt azért, mert él, és sohase lett elmúlt nagyságok szemellenzős professzorává. Különös nagy érdem, hogy mindjárt kezdetben ideállott közénk, s kitette magát írótársai életéből s idegizzásából kiáradó sugárzásnak.” Ha vállalod, hogy nem menekülsz el a sugárzás elől, nemcsak azzal kell szembenézned, hogy él a költő, író, akit olvasol és akiről írsz, de azzal is, hogy élsz te is. És ha azt, amit átéltél, néhány évvel később szövegként látod viszont, döntened kell, megmaradsz-e az irodalomelmélet jótékony, felmentő tapintatánál, és kizárólag elbeszélőről, beszédmódról, szövegszerveződésről beszélsz, vagy vállalod, hogy nem helyezkedhetsz el kényelmesen a bírói székben, mert te is ott ülsz ebben a könyvben. Ugyanúgy, ahogy ott ültél (vállaljam most már az irodalomtudományban annyira szívesen mellőzött egyes szám első személyt: ültem) 2000. októberében a pécsi Művészetek Házában, amikor Lovas Ildikó megérkezett felolvasni. Vajdaságból Magyarországra. A zajból a csöndbe, ahogy ő mondta akkor.

„Október 6-án rengeteg érzéssel indultam Pécsre: otthontalanság nélkül, de a védekező vidékiesség, a feszengés, szorongásérzés olvasmányélményeivel, a legfeljebb őrizhető hagyomány súlyával, ugyanakkor valami más is volt bennem, az út hatásának tudtam be, hogy Pécsre érkezem egy háború végéből, hogy nagyzoljam, maszatoljam így, ültem nyugtalan érzéseimmel egy ablakmélyedésben: valami más van bennem. Alig tudtam megmaradni a fenekemen.” Forradalomból érkezett akkor Ildikó, tudtuk ezt mindannyian, akik hallgattuk. Idegizzásával ő teremtett csöndet, majd keltett viharos tapsot – a forradalmárt is tapsoltuk, nemcsak az írót. Pedig olyan kevéssé hasonlított egy „igazi” forradalmárra – arra, akit gimnazista koromban láttam, akinek fekete haja volt, szakálla, izzó tekintete, akiért aggódtunk, amíg néztük a tévében a romániai eseményeket, mert sejtettük, a történések középpontjában lehet, és nem tudtuk, él-e még, aztán egyszercsak azt mondta a kaputelefonban: Majla Sándor vagyok, Székelyudvarhelyről. Erdélyből jött, költő volt, sovány és éhes.

A forradalomban egy nőnek arra kell figyelnie, hogy senki ne legyen éhes, tanultam meg nagyanyámtól. Ő nem szerette a forradalmakat és a háborúkat, 1913-ban született, így a világ, amelyet először meglátott, háborús világ volt, két testvérét vesztette el a katonai szolgálat és a háború következtében, aztán a második világháborút már két gyerekkel vészelte át, 1956-ban pedig félt újra, mert a háború és a forradalom számára egyet jelentett. És 1986. októberében, kisújszállási magányában úgy érezte, forradalom lesz megint. Ezért levelet írt nekünk, akik akkor már öt éve a veszélyes Budapesten éltünk, hogy készüljünk fel: vegyünk sót és gyufát, mert ezek lesznek a legnehezebben beszerezhetők, minden mást elő lehet állítani. Nagymama nem viccelt, az ő kisúji háza valóban magába zárt szisztéma tudott volna lenni, ha úgy hozza a forradalmi szükséghelyzet: neki még szemetese sem volt, soha, a hulladékot feldolgozta, visszaforgatta, eltüzelte. És bár nem termelt búzát vagy cukorrépát a kertjében, nem tartott tehenet sem, biztosak lehettünk benne, megoldana mindent, ha kellene. Egy lakótelepi ház tizedik emeletén viszont nemcsak nagymama véres rendszerváltást vizionáló levele volt nagyon mulatságos, de annak végiggondolása is, vajon mi hogyan állítanánk elő kenyeret. Tejet. Cukrot. Hogy sót és gyufát nem tudnánk, így nem is kell vele próbálkoznunk, legalább abban megnyugodhattunk.

1986. októberében szembesültem vele először, hogy forradalom nemcsak a tankönyvekben lehet. Először nagymama levele figyelmeztetett, aztán az egyik órára megérkezett az általános iskolához igen közeli harmadik kerületi pártbizottságról egy elvtárs, aki előadást tartott nekünk 1956 négy fő okáról, aztán elmagyarázta, hogy semmi gond nincs ugyan, nincs és nem is várható, mégis azt kéri, ma ne csoportosuljunk. És ki is fejtette, hogyan kell csoportosulni, nehogy tudatlanságunkban tévedjünk: ha kettőnél többen vagyunk az utcán, az már annak számít. Éppen ezért barátnőimmel, akikkel bőven átléptünk a csoportosulás minimumát, hiszen heten jártunk a közeli étterembe előfizetéses ebédünket megenni, megszerveztük, hogy ezen a napon kettesével megyünk el az étteremig, és ott találkozunk csak. Hetedikesek voltunk. És minden bizonnyal nagyon veszélyesek – nagymama joggal érezte a kisújszállási Kígyó utcában, hogy Pesten újra készül valami.

Lovas Ildikó Kijárat az Adrián című regényében a forradalom és a pécsi út ideje álomemlékként jelenik meg. És az Adria mára teljesen illuzórikussá vált egykori birtoklásán keresztül keveredik össze a megélt valóság az ember által létrehozottal, egy képeslappal: „2000 októbere valóban jó érzés volt. Mint egy gyermekkori emlék, álomemlék, amikor arra ébredtem, hogy az utcánk végén volt a kicsi tengerem, valamelyik képeslapom kékje, oda igyekeztünk a barátaimmal az augusztusi hőségben, ami mégiscsak nagy butaság. De a talpamban még éreztem a kavicsokat, az orromban a rózsaszín műanyag szandál szagát, kezemben meg két almát.” A forradalom megállítja az időt és kiszakít magának egy saját teret, vagyis fikcióvá változtatja a valóságot. Az álom pedig valóságossá teszi a lehetetlent: a Szabadkától nagyon távoli Adriát könnyen elérhetővé változtatja, megelevenítve az ott csak képeslapként jelenlévő tengert.

Ha a képek életre kelése álomszerű, akkor 2000 pécsi októbere álom volt nekem is. Írók elevenedtek meg, akiket addig csak fényképen láttam. Vagy még úgy sem. („Magát én még fényképen sem láttam. Így hangzott a megismerkedéssel járó kézfogást követő első mondata, így ismerkedtem meg E. P. nagy magyar íróval.”) És kezdett lassan felengedni az a jeges rémület, ami az irodalmi élet „idegizzásával” való első szembesüléskor költözött belém az elvárható felhevülés helyett. Szigligetre visszagondolva, ahol 2000 augusztusában először láttam írókat három dimenzióban, leginkább ijedt bolyongásomra emlékszem az Alkotóház folyosóin, szervezők, házigazdák, egyáltalán, emberek után kutatva. Egyvalaki bóklászott akkor hozzám hasonlóan elveszetten: a Szabadka melletti Palicsról érkezett Tolnai Ottó. Megismertem a fényképeiről.

Pécsre ezzel az élménnyel érkeztem, és nem gondoltam, hogy szorong ott rajtam kívül bárki is. Különösen nem az elsöprő lendülettel érkező forradalmár. Aki egyesítette magában, „kertvárosi háziasszony forradalmárként”, a forradalom mindkét oldalát. Harcolni a szabadságért, sétálni, együtt maradni, megdönteni a diktatúrát és közben gondoskodni sóról és gyufáról. Felolvasni Pécsett, mert a forradalomban sem lehet egy írónak a szónál semmi fontosabb – még akkor sem, ha ettől az „igazi” forradalmárok könnyen hülyének nézhetik, ahogy Kosztolányit annak idején, felesége visszaemlékezése szerint: „Közben azonban tart a Károlyi-forradalom. Az uram, az írók egyesületének egy ülésén föláll és azt indítványozza, hogy alakítsanak bizottságot a helyes és tiszta magyar beszéd fejlesztésére, az idegen szavak kiküszöbölésére. Egy kézmozdulattal leintik. Valóban más gondban főtt akkor az emberek feje. Neki első és legfőbb gondja mindig a magyar nyelv. És amikor szülővárosát az idegen hadsereg megszállja, fájdalmasan feljajdul.” Ez a közös szülőváros, Kosztolányi, Csáth és Lovas Ildikó Szabadkája a Kijárat az Adriára szövegében kiszakad az időből: az olvasmányélmények a személyes emlékek mellé kerülnek, a klasszikus elődök eleven írótársakká változnak, valóság és művészet határai elmosódnak. Hiszen olyan világ ez, ahol nemcsak az álom vagy az író alakíthatja át az életet fikcióvá, de a hétköznapok is egy pillanat alatt ember által létrehozott fantáziává (fantazmagóriává) változhatnak: „Az ember nem hiszi, hogy lelőhetik, mint egy kutyát. Filmekben, könyvekben. De nem az életben. Míg csak nem.” Az élet pedig egy halálos performansszal fordítható át remekművé: „Csáth Gézáé volt a tökéletes. A hibátlan műalkotás, az egyszeri, a megismételhetetlen. Ott maradni a határon homokba fúrt fejjel.”

A határon elpusztuló Csáth Géza képe a Kijárat az Adriára szövegében a mű határára kerül: a könyv utolsó oldalára, amelyen túl már a kritikus világa kezdődik. A kritikusé, aki most nem akart a bírói székbe ülni, pedig tudta, hogy az a biztonságosabb. Hiszen ha azt elhagyja, a védett pozícióját adja fel, mint az írással kísérletezni kezdő Schöpflin Aladár, éppen ötvenedik születésnapja táján: „most íme pályája tragikusra fordult: egyet botlott s bezuhant közénk.”