Tóth Annamária

Állataink állapotai

Napjainkban egyre többet hallunk az emberi jogok tiszteletben tartásának fontosságáról. Az emberi jogok területe többé-kevésbé mindenki számára egyértelműen körvonalazódó princípium, hiszen evidens: mindenkinek joga van az élethez, az emberséges bánásmódhoz, a kínzásmentes környezethez. Az emberi jogok felett nemzetközi szervezetek őrködnek, s mi sem természetesebb, hogy aki szalonképes véleményt szeretne formálni, soha, a legkisebb mértékben, semmilyen részletében nem vonhatja kétségbe e szabályok létjogosultságát. Viták legfeljebb abban a témában születhetnek, hogy egy-egy nemzetközi szervezet a megfelelő módon és mértékben végzi-e a dolgát, a védelem, az alapvető jogok megóvása kellően megvalósul-e, s mindig azok kerülnek-e ki győztesen egy-egy eljárásból, akik joga valóban sérült. Fontos továbbá az emberek megfelelő tájékoztatása, hogy mindenki tisztában legyen vele: jogait nem sérthetik meg büntetlenül, ha valóban olyan sérelem érte, amely az említett nemzetközi szervezetek hatáskörébe tartozik, a megfelelő formában kérheti ügye kivizsgálását.

Sokkal inkább megosztja a véleményeket az a napjainkban egyre terjedő nézet, hogy nem csak az embereknek, de az állatoknak is joguk van a számukra megfelelő életkörülményekhez, s az ettől való megfosztásuk szankciókkal szabályozható. Az Európai Unió részletes szabályrendszerrel szabályozza az állattenyésztést, célul tűzve ki az állatok életminőségének javítását. Az alapelv szerint az állatnak joga van kíméletes, higiénikus és lehetőség szerint kellemes életet élni. A kérdés csupán az, Unión belül és kívül hogyan sikerül a köztudatba bevonni ezt a csöppet sem hiábavaló és a legkevésbé sem talmi gondolatrendszert. A tapasztalat azt mutatja, hogy vannak még hiányosságok e téren. Több felháborodott véleményt is hallottam, melyek szerint nem azon kellene lamentálni, hogy mi a jó az állatoknak, hanem azt kellene elsősorban elérni, hogy az ember életminősége javuljon. Nézetem szerint azonban e két tendencia nem gyengítené, hanem erősítené egymást. Az állatok életkörülményeinek javítása ugyanis egészségesebb feltételeket biztosítana az ember számára is. Az állati eredetű táplálékunk minősége csupán addig kerülheti el a figyelmünket, amíg nem kell szembesülnünk valamely betegséggel, ami a rossz táplálkozási szokásokra vezethető vissza. Ilyenkor természetesen elsősorban azért vádoljuk magunkat, mert túl sok húst, zsírt, állati eredetű fehérjét fogyasztottunk, s talán eszünkbe sem jut, hogy a táplálékbevitel nem megfelelő aránya nem az egyedüli oka problémánknak. Megtörténhet, hogy nyugodtan fogyaszthattunk volna kellő mennyiségű húst, tejet, tojást, ha az adott táplálék alapjául szolgáló állatot olyan körülmények között tartották volna, amelyek biztosítják, hogy a belőle származó termék emberi fogyasztásra valóban alkalmas legyen.

Hogy az állatok jogainak tiszteletben tartása eszerint szükséges, és az ésszerű szabályok betartása az embert nem hogy megrövidíti, de egészségesebb körülményekhez segíti, mindenki számára belátható. A kételkedés talán nem is ebben a relációban merül fel, hanem abban a viszonylatban, amely a tanulmány írója szerint hasonlóképp evidens: a XXI. században végképp elérkezettnek látszik az idő, hogy szakítsunk az állatokat érintő üdvtelen hagyományokkal, s többé-kevésbé rehabilitáljuk is valamiképp ezeket a lényeket, akikkel egy planétán osztozunk. A haszonállat, amelynek léte abban kulminál, hogy asztalunkra kerül, rövidke élete során kapja meg azt az alapvető bánásmódot, amely megilleti. Ha áttekintjük az állatok helyzetét a történelemben, akkor pedig az az igény is felmerülhet bennünk, hogy valamiképp jóvátétellel is szolgáljunk számukra.

A történelemkönyvekben persze nem sok szó esik arról, egy-egy korszakban hogyan éltek az állatok, ha csak nem annak kapcsán, hogy a gazdaságban milyen szerepet töltöttek be. „Személyes” történetekkel nemigen találkozunk, hacsak nem lapozunk fel olyan, alapjában véve nem is e témában íródott könyveket, mint Arthur Koestlernek a halálbüntetéssel foglalkozó írását, az Egy mítosz anatómiáját. Ha elolvassuk a mű idevágó részét, sokáig nem tudunk elvonatkoztatni a bizarr képtől: „A kocát emberi ruhába öltöztették, lábait megkötözték, s a hóhér tartja féken, a vesztőhelyen, fejét a városi törvényszolga felé fordítja, aki egy tekercsből olvassa fel az ítéletet. A vesztőhely körül tolongnak és lökdösődnek az emberek… Az anyák magasra emelik kicsinyeiket, hogy jobban lássanak, egy zord arcú úr pedig ujjával a visító kocára mutat; testtartása és arckifejezése pontosan érzékelteti, amit mond: csak azt kapja, amit megérdemel…”¹

Igen, egy sertés nyilvános kivégzéséről van szó. Ehhez az idézethez felesleges bármilyen kommentárt fűzni. A ma embere józanésszel el sem képzelhet ilyen jelenséget, míg nem olvas róla. A groteszk ceremónia, mely a leírás során elénk tárul, nélkülöz minden rációt, s azon önkéntelen kérdésre sarkall: vajon józan eszük birtokában voltak-e azok az emberek, akik ezen abszurd cselekménysor lebonyolítására vagy akár végignézésére vállalkoztak? A kivégzett sertés egy csecsemő felfalásában volt bűnös, s ez persze korunk olvasójában is felháborodást kelt, de természetesen nem a koca, hanem gazdája irányában. Aki ugyanis felelőtlenül egy helyiségben hagyja gyermekét a sertéssel, ne csodálkozzon, ha hazatérve tragédia fogadja. Manapság természetesen az állat gazdáját ítélnék el jogosan, kiskorú veszélyeztetésének vádjával.

A középkorban azonban még a sertésnek kellett felelnie a bíróság előtt – s ez annál is abszurdabb, mivel, mint már Desmond Morris is rámutatott, az állatokat akkoriban minden értelmet és lelket nélkülöző lényeknek tartották.² Hogyan vonhatták tehát felelősségre őket, ha abban a hitben éltek, hogy jószágaik nem rendelkeznek értelemmel? A legmegdöbbentőbb az, hogy a látszólagos ráció formáját húzták rá e minden ésszerűséget nélkülöző tartalomra. A tények aprólékos áttekintésével hozták meg bizarr ítéleteiket. Egy az említett sertéshez hasonló bűnt elkövetett másik koca nyolc kismalaca ellen is eljárást indítottak, őket azonban „a bűnrészesség egyértelmű bizonyítékának hiányában felmentették”³. Szerencsére azonban „az állatokra kirótt halálbüntetések fokozatosan ritkultak, majd feledésbe merültek. Az utolsó eset, amelyről tudomásunk van, 1906-ban történt a svájci Délémont-ban; ekkor egy kutyát ítéltek el és végeztek ki rablásban és gyilkosságban való bűnrészesség miatt.”⁴

A ma olvasója elképedve tartja kezében a könyvet, s értetlenkedéssel, vegyes undorral gondolja ismét át meg át az olvasottakat. A jelenbe tekintve minden bizonnyal megnyugtatóbb állapotokat feltételez, s a felkavaró információkat tompítani igyekezve nyugtázza, hogy manapság ilyesmi szerencsére már nem fordulhat elő. Ha jobban belegondolunk azonban, a mai körülmények sem tökéletesek. A boszorkányüldözési perekkel analóg módon eltűntek az állatok kivégzését eredményező bírósági eljárások is, amelyek az egyes élőlényt megtéve bűnbaknak, végeztek vele. Kirívó esetek manapság már csak elvétve fordulnak elő, az általános rossz körülmények, kegyetlen bánásmód azonban sokkal általánosabb. Éppen az Unió szigorú szabályozása az, ami rámutat arra: ha nem von maga után szankciókat a nem megfelelő állattartás, akkor nem lehet bízni abban, hogy az állattartók maguktól is igyekeznek megfelelni a követelményeknek.⁵

De valóban arról van-e mindössze szó, hogy képesek vagyunk-e ilyen-olyan előírások betartására, s mennyire félünk attól, hogy kiderül: háziállatainkkal az állatkínzás határát súroló módon bántunk? Számítanak-e csakugyan a paragrafusok, ha nem jószántunkból figyelünk oda a bennünket körülvevő, érző lények életminőségére? A törvény ugyanis sok esetben kijátszható, s általában nem lohol utánunk permanens módon egy ellenőr, hogy számot vezessen arról, kacsánk-libánk milyen füvet legel, elegendő vízmennyiséghez jut-e, fajtájának igényeihez igazodik-e háztáji gazdálkodásunk.⁶

Természetesen az állattenyésztők helyzete ebből a szempontból áttekinthetőbb, hiszen esetükben az ellenőrzés fokozottabban valósul meg. Ez indokolt is, hiszen aki nem a piac számára termel, kevéssé valószínű, hogy állatait a gyors haszonszerzés reményében minősíthetetlen körülmények között tartja, s célja mindenekelőtt az, hogy minél nagyobb mennyiségben, minél rövidebb időn belül szállítsa a nyersanyagot a feldolgozóipar számára. Az, hogy a sertést az Unióhoz frissen csatlakozott országokban sem szabad moslékkal etetni, sokakban felháborodást kelt, pedig ha végiggondoljuk, hogy csakugyan logikus lenne állataink védelme, hiszen ez egyben minket is megvéd az esetlegesen kialakuló fertőző betegségektől, igencsak indokolt az óvatosság. Napjainkban a madárinfluenza jelent globális problémát, s a gazdaságukban olyannyira fejlett országok polgárainak is szembesülniük kell a ténnyel: a vándormadarak országhatárra való tekintet nélkül hozzák-viszik a vírust világszerte. A helyzet itt annyiban speciális, hogy a vírus terjesztésében vadmadarak is részt vesznek, ám a betegség kimenetele mégis a háziszárnyasokat és az őket elfogyasztó embert érinti leginkább. Egyértelműbb a helyzet, ha a sertés- illetve szarvasmarha-állomány közegében lép fel fertőző betegség, amire a közelmúltban szintén volt példa. Mindenképpen érdemes tehát átgondolni, hogy tehetünk-e valamit e globális nagyságban fellépő veszélyek ellen. Véleményem szerint a válasz egyértelmű igen.

Persze a csupán higiéniai szempontból indokolt intézkedéssorozat nem nyit különösebb távlatokat etikai szempontból. Egy bizonyos ponton túl mindenki belátja, hogy az állatok rossz körülmények között tartása a mi egészségünket is veszélyeztetheti – ettől kezdve nincs sok helye a tétovázásnak, meg kell tennünk, amit érdekeink, egészségünk megkíván. Sokkal szerteágazóbb motivációs rendszert jelentene számunkra, ha azért is szeretnénk tenni, hogy háziállatainknak valóban jobb legyen.

Ehhez viszont sokkal rögösebb út vezet, hiszen ez a szemléletváltás a mentalitásunkban végbement változást igényli. Ilyen radikális módosulás a gondolkodásunkban nehezen érhető el. Jó módszer lehet a változás előmozdítására, ha megismerkedünk néhány olyan szerző írásával, akik szívügyüknek tekintették az állatok helyzetének javítását. Az etológia tudományának talán legismertebb alkotója, Konrad Lorenz valamennyi könyve jó kiindulópont lehet. Az Ember voltunk hanyatlása című kötetben különös jelenségre hívja fel figyelmünket a szerző: az állatokkal kapcsolatos nem megfelelő bánásmód sokszor nem is hanyagságból fakad, hanem az ember furcsa viszolygása kapcsán, amely egyes háziállatok látványának hatására lép fel. „Rejtélyes kapcsolat figyelhető meg szépérzékünk és a … domesztikációs jelenségek között, amelyek szinte minden háziállatnál és a civilizált embernél is fellépnek. A háziállatok túlnyomó többségénél – legyenek akár madarak, akár emlősök – a hosszú, csöves csontok és a koponyaalap megrövidült, a kötőszövet fellazult, a harántcsíkolt izomzat tónusa csökkent; mindehhez pedig hízásra való kifejezett hajlam járul”⁷. A szerző hangsúlyozza, hogy ezek a tényezők – az izmok elsorvadása, a hízásra való hajlam – nem csak egyes háziállatok, de az ember életében is problémát jelentenek. Mi okozza hát e totális meg nem értést, elfordulást, ellenszenvet? Miért látunk egyes külső vonásokat „állatiasnak”, ha azokkal mi is rendelkezünk?

A kérdés megválaszolására több lehetőség kínálkozik, de talán a projekció jelensége az, ami leginkább útmutatóul szolgálhat. A háziállatokban saját „nemszeretem” tulajdonságainkat fedezhetjük fel, s nem csupán testi jellemzőikben. Lorenz rámutat: a domesztikációs jelenségek a viselkedésben is érzékelhetők. „Ahogyan a háziasítás testi jegyeivel kapcsolatos reflektálatlan nézeteinket negatívaknak tartjuk, ugyanígy csúfnak és „közönségesnek” érezzük a legkülönbözőbb háziállatoknál – és bizonyára civilizált embereknél is – rendszeresen megfigyelhető viselkedésváltozatokat. A táplálékfelvétel során a háziállatok túlnyomó többsége kevésbé válogat, mint a vad forma, ezért többet is eszik. Ami a szexuális magatartást illeti, valami hasonló érvényes számos háziasított állatformára, emlősökre és madarakra egyaránt. Az a negatív értékelés, amely az ’állatias’ szóban kifejezésre jut, onnan ered, hogy az ember a háziállatokat ismeri a legjobban”⁸. Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy a háziállatok végső soron az ember egykori akarata révén érték el mai formájukat, felesleges tehát őket hibáztatni állítólagos rútságuk miatt. Ha a sertés megtartotta volna egykori izmos, és a maihoz képest kétségtelenül légies alakját, bizonyára nem lenne ilyen domináns áldozata a húsfeldolgozó iparnak. Hozzá kell tennünk persze, hogy e csúfnak nevezett állatok a feldolgozás során teljes mértékben megszabadulnak állítólagos rútságuktól. Desmond Morris Az állati jogok szerződése című kötetében rámutat: a modern kori húsfogyasztókat (az egykori vadászó életmódú ősember leszármazottait) már a legkisebb mértékben sem deprimálja a hús, az állati zsigerek egyesek számára visszataszító látványa, hiszen a csomagolás elrejt minden eredeti jellemzőt.⁹

Ez a tény nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy az ember sikeresen megszabaduljon az állatok iránt érzett egykori tisztelet utolsó morzsáitól is. De hát hogyan is válthatna ki elismerést az ólban, ketrecben senyvedő jószág, vagy pláne a konzervdobozba zárt állati sejthalmaz látványa? Ennek megkövetelése természetesen minden logikát nélkülöző óhajnak tűnik, Desmond Morris gondolatmenetét követve azonban mégis bír némi létjogosultsággal.

Az állati jogok szerződése már címében is a szerződéselméletekhez való kapcsolódását jelzi, és valóban több vonatkozásban elemzi az ember és állat közötti – a szerző nézetei szerinti – szerződéses viszony alakulását. Kezdetben ez a megállapodás mindössze abból állt, hogy a vadászó ember csupán annyi állatot ejtett el, amennyire fennmaradásához feltétlenül szüksége volt.¹⁰ Kissé egyoldalú szerződésnek tűnhet ez, hiszen az állatok számára semmiképp sem jelenthetett kedvezőbb helyzetet ahhoz az állapothoz képest, amikor még egyáltalán nem ejtett zsákmányt az ember, ám a mai állapotok fényében joggal érezzük méltányosnak, hiszen amellett, hogy az elejtett vadak száma az ember számára feltétlenül szükséges húsmennyiségre korlátozódott, őseink még nem devalválták zsákmányukat elformátlanodott háziállatokká (az elejtésig hagyták őket természetes környezetükben élni), s ráadásul tiszteletet éreztek irántuk, hiszen felismerték, hogy e lények sok mindenben ügyesebbek, rátermettebbek náluk.

A szerződésben változás következett be akkor, amikor az ember háziasította az állatokat. A gazdálkodó életmód meghonosodásával a növényevők hamar megjelentek az ember környezetében, mégpedig azért, hogy a termést lelegeljék. „A termesztett növények immár nem csupán élelemmel látták el az emberi településeket, hanem házhoz vonzották a húst. Többé semmi szükség nem volt a vadászatra: a zsákmány maga ment a ragadozóhoz, és megindult az állattenyésztés.”¹¹

Az ember tehát felismerte azt a lehetőséget, hogy az állatokat fogságban tarthatja és saját irányításával szaporíthatja. Fontos volt ez abból a szempontból is, hogy az ember élete a növénytermesztéssel helyhez kötötté vált, s már nem nyílt számára olyan tág tér a vadászatra, mint korábban.¹² Ezzel együtt alapvető, elsődleges éberségét is elveszítette, egy a korábbinál sokkalta egyhangúbb életmódot választva.¹³ A kényelmes, izgalommentes, helyhez kötött életmód azonban nem csupán az ember, de a háziállat sajátja is lett. A szerződés megújítására volt szükség, s ez a megállapodás az állatnak már sokkal inkább kedvezett, mint a korábbi. „Vonzó szerződés volt állatnak, embernek egyaránt. Egyszerűen ezt mondta: Vigyázok rátok, és teljes, tevékeny és természetes életet élhettek, annak fejében, hogy a végén megeszlek benneteket.”¹⁴

Ez a szerződés valóban helytálló volt annyiban, hogy az állatoknak is biztosított némi többletet, nevezetesen azt, hogy táplálták, óvták, védték őket, s emellett bizonyos kereteken belül engedték mindannyiuknak, hogy természetüknek, adottságaiknak megfelelő életet éljenek. Habár ilyen formán az állatok háziasodtak, mégis terük nyílt rá, hogy tartalmas és megfelelő minőségű legyen létük. Gondoljunk csak arra például, hogy még nagyanyáink korában is kihajtották a sertést a szabadba, ahol egész nap mozoghatott, friss levegőt szívhatott, s természetének megfelelően turkálhatott, makkozhatott. Ezt a szerződést tehát a földművelés kezdetétől a közelmúltig sikerült betartani, az elmúlt évtizedek azonban – a Lorenz által említett technomorf mentalitás előretörése révén¹⁵ – katasztrofális változásokat hoztak. Elég, ha csak a ketreces baromfitartásra gondolunk, vagy felidézzük azoknak a sertés- szállító teherautóknak a látványát, amelyekkel nap, mint nap találkozunk.

Leszögezhetjük tehát, hogy az elmúlt korokban az állatok sok helyütt nagyobb megbecsülésnek – és ezzel együtt kedvezőbb életkörülményeknek – örvendhettek, a nosztalgiázás azonban nem minden téren helytálló. Mert habár a háziállatokat többnyire adottságaiknak megfelelőbb körülmények között tartották, más állatok küzdelmeiből olcsó látványosságot rendeztek. „Sok vadállatot kínoztak a mulatság kedvéért, akárcsak a bikát és más nagy testű háziállatot. A kutyás bikaviadalt azzal védték, hogy ez a sport próbára teszi a bátorságot és élesíti az elmét.”¹⁶

Desmond Morris bár szerződésről beszél, mégsem világít rá egyértelműen arra, mennyiben volt az ember e szerződés tudatában. Mennyiben tartotta be annak szabályait, s egyáltalán: egy pontosan ki nem dolgozott szerződés mennyiben minősül valósnak? Ráadásul végig kell gondolnunk, hogy az állatokat tekintve semmiképp sem beszélhetünk megállapodásról, hiszen ők akaratukon kívül kerültek bizonyos (számukra olykor üdvtelen, máskor valamelyest kedvező) helyzetekbe. Szerencsére napjainkra felerősödni látszik néhány olyan tendencia, amelyek kapcsán reménykedhetünk: nem kell nap, mint nap szembesülnünk házi- és vadállatok nyomorúságos helyzetével. Nem kell óvatlan járókelőként egyszer csak elborzadnunk embertelenül összezsúfolt sertés- vagy baromfiszállítmányok láttán, s miután e benyomás birtokában hazaérve bekapcsoltuk a televíziót, nem kell egy újabb vadállatfaj sajnálatos kipusztulásáról értesülnünk. Ez a példa persze a szemléletesség kedvéért kissé sarkított, ám érzékletesen mutatja be, hogy az állatokkal foglalkozó szférán kívül élők is nap mint nap találkoznak ilyen jelenségekkel, így tehát érzékelhetik a vészjósló állapotokat.

Égető szükség van tehát a mielőbbi változtatásra, azonban ha egyszer s mindenkorra igyekszünk megváltoztatni az üdvtelen körülményeket, igen fontos, hogy kellő átgondolás után kezdjünk hozzá. Először is számba kell vennünk az állatok tulajdonságait, hiszen csak ezek milyenségének tudatában vagyunk képesek a helyzetet orvosolni. Ahogyan Csányi Vilmos Az állatok tanulása a természetben című kötetében rámutat, számolnunk kell azzal, hogy az állatok reakcióit más irányítja, mint amit általában az ember – önmagából kiindulva – elgondol. Hajlamosak vagyunk antropomorfizálni állatainkat, így például a fiókáit gondozó madarat sokszor az anyai ösztön legszebb példájának tekintjük, azt gondolva, hogy kicsinyeit egy ember érzelemgazdagságával neveli. Valójában azonban viselkedésének kulcsa egy nagyon is egyszerű ösztön, nevezetesen a fiókák tátogó csőrének látványa a fészken belül. Ha a szülőmadár valami miatt nem lát tátogó csőrt, vagy azt a fészken kívül észleli, nem eteti tovább fiókáját.¹⁷ A Csányi Vilmos által leírt állatkerti eset jól bizonyítja ezt: a madárfiókákat folyamatosan táplálták az ápolók, így a kicsinyek nem voltak éhesek, nem tátogtak, amikor szüleik megérkeztek a fészekhez. „Ez a természetben sohasem fordulhat elő, mert a fióka mindig éhes. Ekkor lép működésbe egy másik kulcsinger. Ha a szülők a fészekben olyan fiókát találnak, amely nem tátog, azt azonnal eltávolítják onnan. Ennek a magatartásnak nagyon fontos szerepe van: természetes körülmények között a nem tátogó fióka rendszerint beteg, vagy már el is pusztult, és veszélyezteti ép, egészséges társait. Fészekből való eltávolítása éppen olyan fontos, mint például a fiókák ürülékének összeszedése és elhordása. A jóllakott állatkerti fióka tehát a higiéniai rendszabályok következtében gyorsan a fészken kívül találja magát. Ott persze idővel megéhezik, és újra tátogni kezd, de hiába. A gondozásra szoruló fiókákat a madárszülők nem ismerik fel, fiókának kizárólag a fészekben tátogó valamiket tekintik.”¹⁸

Láthatjuk tehát, hogy a madár teljesen másképp érzékeli fiókáit, mint az ember a gyermekeit. Helytelen tehát olyan magyarázatot keresni viszonyulására, amely az emberi viselkedésből indul ki, márpedig ezt tették az említett énekesmadarak ápolói: feltételezték, hogy a szülők azért nem etetik kicsinyeiket, mert nem akarják, hogy azok is fogságban éljenek, inkább halálra éheztetik őket.¹⁹

Ez az érvelés természetesen nem helytálló. De akkor hogyan határozzuk meg az állatok, jelen esetben a madarak egymáshoz való viszonyulását? Semmiképp sem úgy, mint az emberek interperszonális viselkedését. El kell fogadnunk, hogy az állatok másként, gyakran más ingerek nyomán érzékelnek, mint az ember, s ez a felismerés segíthet nekünk abban, hogy állatainkat kiismerve kedvezőbb feltételeket szabjunk nekik. Az állati észlelés sajátos voltára találunk példát Gere Tibor és Csányi Vilmos Gazdasági állatok viselkedése című könyvében, melyben többek között egy birkával végzett ilyen jellegű kísérletről olvashatunk. A juh agyában található neuronokat vizsgálták, miközben a kísérleti állat elé képeket vetítettek. „Az elektródákkal ’megtűzdelt’ birkának képeket vetítettek, amelyek között voltak a birka által sohasem látott, idegen fajtájú juhok képei, néhány, számukra jól ismert, saját fajtájú egyed, valamint ember- és kutyaképek. A vizsgálat több kategóriába sorolható neuronokat talált. Voltak olyanok, amelyek a juhok képeire kezdtek ’tüzelni’, de csak az idegen fajtájúakéra és azok közül is azokéra, amelyek szarvat viseltek. A juhok dominancia-kölcsönhatásaiban igen fontos szerepe van a kosok szarvának, tehát ezek a neuronok is a szociális kapcsolatokban játszhatnak szerepet. Találtak olyan neuronokat is, amelyek az ismerős fajtára adtak reakciót. A legnagyobb volt ezeknek a neuronoknak az aktivitása, ha az ismerős fajta egyedét személyesen is ismerte az állat. Az emberi arcra és a kutyaképre reagáló neuronokat is találtak, ezek kisebb reakciót akkor is adtak, ha szarvakat viselő juhot látott a kísérleti alany. Tehát minden valószínűség szerint ezek a neuronok a fenyegető helyzettel kapcsolatosak. A kutya és az ember domináns a juhok fölött, elegendő alkalma volt megtanulni, hogy ezektől némiképp tartson.”²⁰

Mint láthatjuk, a juh észlelése természetesen differenciáltabb, mint a madaraké, ám hasonlóképp bizonyos kulcsingerek nyomán alakul. A képen szereplő kosok szarva erőteljes ingerkent hatott, s némiképp fenyegető jelleget is öltött, amely az emberhez és a kutyához közelítette e „fajtárs” iránti reakciót. Fontos megállapítás, hogy a vizsgált egyed a képeken felismerte azt az állatot, amelyet előzőleg személyesen látott. E sokrétűnek mondható észleléssorozat alapján követi nyomon az állat az éppen aktuális helyzetet.²¹ Elmondhatjuk tehát, hogy míg az egyes állatok észlelése – agytérfogatuk függvényében – különbözőkképp differenciált, összességében a különböző kulcsingerekre adott reakciók alapján szerveződik.

Ha tehát alapvető változást szeretnénk elérni állataink életminőségében, nagyon fontos, hogy megismerjük természetüket, alapvető szükségleteiket. Nem elég pusztán a segítő szándék, habár természetesen ez az elsődleges. Azonban ha már felvillant bennünk a segítés, jobbítás igénye, tudnunk kell, hogy mindemellett hatalmas munka vár ránk.

Az olvasó talán fenyegetőnek is érezheti ezt a kijelentést. Hatalmas munka? Akkor nagyobb megfontolást igényel a döntés, hogy egyáltalán belevágjunk-e. Természetesen az esszé írója nem várja azt senkitől, hogy azonnal élete fő céljául válassza az állatok védelmének ügyét. Ahhoz, hogy az állapotok megváltozzanak, természetesen idő is kell, ráadásul, mint említettem, az alapvető gondolkodásban beállt változások nélkül a gyakorlatban megvalósuló módosulások legfeljebb olyan erősek lehetnének, mint egy gyökér nélküli fa. A változásoknak be kell érniük, s ebben különböző fokozatok léteznek az új tendencia előmozdítására. Már az is eredmény lehet, ha valaki a kérdést jobban átgondolva nem érvel többé ellene, vagy egy beszélgetés kapcsán ezt a nézőpontot erősíti ismerőse véleményével szemben. Az így lassanként megváltozó gondolkodásmód aztán alapot teremthet ahhoz, hogy ráépülve egy, az állatoknak is kedvezőbb életfeltételeket biztosító közeg épüljön ki. A gondolkodásmód átalakulása önmagában persze nem elég, de nem is nélkülözhető.

Persze semmiképp sem lenne szerencsés, ha ez az írás valamiféle újmódi agymosásban kulminálna, amely célul tűzné ki az olvasó nézeteinek megváltoztatását. A szabad véleményalkotás senkitől sem vitatható el. De talán gondolatébresztő lehet, nem is elsősorban ez az esszé, hanem Konrad Lorenz műveinek olvasása. Ezekben olykor megdöbbentő tényekkel szembesülünk, máskor az állatok szeretetreméltósága kelti fel jóleső megdöbbenésünket. Végül pedig úgy tesszük le a könyvet, hogy már nem tudjuk nem szeretni a benne szereplőket.

BIBLIOGRÁFIA

Csányi Vilmos: Az állatok tanulása a természetben, Mezőgazdasági Könyvkiadó Vállalat, Bp., 1987.

Gere Tibor, dr. Csányi Vilmos, dr.: Gazdasági állatok viselkedése – Általános etológia, Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, Bp., 2001.

Koestler, Arthur: Egy mítosz anatómiája (ford.: Makovecz Benjamin), Osiris Kiadó, Bp., 1999.

Kozák János: A lúdtartás főbb jellemzői, in: uő.: Magyarország baromfigazdasága és  szabályozórendszerének EU-konformitása, Agroinform Kiadó, Bp., 1999, 62-85.

Lorenz, Konrad: Ember voltunk hanyatlása (ford.: ifj. Kőrös László), Cartaphilus Kiadó, Bp., 2002.

Morris, Desmond: Az állati jogok szerződése (ford.: Szappanos Gábor), Európa Könyvkiadó, Bp., 1995.