Farkas Zsuzsa

Összefonódott sorsok: Lifkáék és Szabó Edit

Amióta elolvastam Brenner János Lifka Sándorról szóló, tényfeltáró könyvét, azóta furdal a kíváncsiság: milyen is volt ez a nagyérdemű ember (meg a felesége) a magánéletében, aki temérdek fontos, nemcsak a szűkebb közösségét, hanem majdhogynem az egész Közép-Európát művelő tette mellett, s kerékbe tört karrierje ellenére talált még magában annyi erőt és eltökéltséget, hogy örökbe fogadjon egy hadiárva testvérpárt is. Ennek igyekeztem utánajárni neveltlányuk visszaemlékezései és némi levéltári kutatás alapján.

A családi szájhagyomány szerint ,,a kinematográfia közép-európai megismertetőjét'', a vándorlásai miatt csak későn – negyvenévesen – házasodott Lifka Sándort és a nála tizenkét évvel fiatalabb Beck Erzsébetet az azonos érdeklődési kör, a munka hozta össze. ,,Erzsébet volt az én igazi szövetségesem a munkában" – írja német nyelvű visszaemlékezésében az európai film úttörője. A szép szál, elegáns, finom modorú úriember – miután az Osztrák–Magyar Monarchia területén elsőnek (1911. október 13-án) megnyitott kőmoziját már két éve működtette Szabadkán – elment egyszer a Bácskai Hírlapba hirdetést feladni, s ott találta a németül is jól beszélő, kereskedelmi iskolát végzett helyes fiatal tisztviselőlányt, aki a tetejében még fogalmazni is jól tudott. Rábeszélte, menjen át őhozzá dolgozni. Erzsébet zsidó földbirtokos és kereskedő családból származott, s a szülei nemigen lelkesedtek ezért a ,,komolytalan" állásért, amelynek gyakorlása közben a lányukat még különféle inzultusok is érhették a bárdolatlan közönség részéről, de a technika új vívmányai iránt élénken érdeklődő apa végül is megenyhült, vállalva még azt is, hogy munkaidő után megvárja és hazakísérje a lányát. Erzsébet egy, a Kossuth Rádió szerkesztőjéhez 1977-ben írt levelében így emlékezik a munkájára: ,,A kereskedelmi iskola után a Bácskai Hírlap kiadóhivatalnak lettem tisztviselője. Itt lehetőségem volt megismerni Gyóni Gézát, Somlyó Zoltánt, Stella Adorjánt – kik külső vagy belső tagokként működtek a Bácskai Hírlapnál. A Bácskai Hírlap után a Lifka Moziban kaptam könyvelői, de legfőként a magyarul szövegezendő falragaszok, egyéb reklámok, filmkritikák megírására utasításokat. Mivel az akkoriban megjelent német, francia, angol, amerikai modernek nagy ismerője, jobban mondva olvasója voltam – nem beszélve a mögöttem levő időben olvasott klasszikusokról – ez könnyű feladat volt." Gyümölcsöző együttműködésüket a világháború szakította meg: Alexet, ahogyan a családban Sándort nevezték, behívták katonának. (Galíciába küldték, s miután megsebesült, Bécsbe, a Filmkriegs Pressehez került, majd Badenban operatőrként dolgozott a főparancsnokságnál.) Erzsébet magára maradt Lifka Ernesztinával, a fia által rajongásig szeretett, ,,fejedelmi szépségű'' mamával, s azon kívül, hogy kiváló érzékkel vezette, a mozivállalatot, még a mamára is lelkiismeretesen gondot viselt. Amikor Alex négy év után, 1918-ban hazatért Szabadkára, nagy örömmel konstatálta, hogy a két talpraesett asszony modernizálta, új, korszerű gépekkel látta el a mozit, s azt is, hogy teljes az összhang közöttük. Ez annyira megindította a megrögzött agglegényt, hogy végre – 1920-ban – oltár elé vezette hűséges munkatársát. Házasságukból egyetlen gyerek, egy kislány született, de igen rövid ideig élt csak, s a továbbiakban e két nagyszerű ember teljesen a munkának szentelte magát. ,,1914-től 1920-ig, de később is, egészen 1933-ig magam vezettem a Lifka mozit’’ – írja Erzsébet fent említett levelében –, a férjem a filmkölcsönzővel, a vetítőgépekkel és a felvételekkel (dokumentumfilmek készítésével – a szerző megj.) foglalkozott. Személyesen ismertem sok filmszínészt, rendezőt, kik nálunk felléptek, Medjaszai Vilma, Király Ernő, Lábass Juci, szabadkai lány volt, Déesy Alfréd, a Kerpely vonós négyes tagjai, ismertem Kosztolányi Dezsőt és családját, Lányi Ernőt, a zenede igazgatóját, két gyönyörű lányukat, Hedviget és Saroltát, stb. " Elégedetten konstatálja azt is, hogy a társadalombiztosító elismerte neki a 25 évi ,,moziigazgatói'' munkáját.

Szabadkán rengeteg filmet készített Lifka. Saját följegyzése szerint a Városháza befejezéséről, a nagy vásárról, a palicsi ünnepségről, amelynek védnöke a zsidó nőegylet volt, a Szent Teréz-templom felújítása alkalmából rendezett ünnepségről, a körmenetről, a korzóról stb. ,,Mindezzel nagy erkölcsi sikert értem el, úgyhogy a közönség lassan megszerette a filmet, rendszeresen eljárt az előadásokra.'' – jegyzi meg.

Felemelni a közösség kulturális színvonalát – ez volt a jelszavuk. ,,A férjemnek kimagaslóan az a legnagyobb érdeme, hogy a kezdeti időkben a sátoros utazó mozival városról városra mentek – úttalan utakon haladva, a tömeg, a NÉP elé vitték a felmérhetetlen étékű kultúrát. Az öt kontinens természeti csodáit, a tudomány laboratóriumi eredményeit, az irodalom örökbecsű remekműveit. Ehhez járultak saját kamerájával készített aktuális felvételei, amelyekkel kizárólag a tömegnek a mozi iránti szeretetét, érdeklődését kívánta felkelteni – Lifka Sándor soha nem volt törtető. Szerényen tudomásul vette a tömeg tetszésnyilvánítását a műsorról. Egyéni felfogása szerint is ebben a népnevelő munkában találta meg az igazi elhivatottságát." – írja a Magyar Szó filmkritikusához, Ládi Istvánhoz, 1975 végén intézett levelében Erzsébet asszony. Való igaz, hogy nagyfokú igényességet hirdettek mindig, a korabeli feljegyzések szerint is, széles távlatokat nyitva az emberi műveltség tájaira. A harmincas évek közepén aztán egyszer csak kerékbe tört a sikeres filmes pálya. Kijátszotta őket egy ,,jó barátjuk'', elveszítették a film- és kölcsönzővállalatot.

,,Nincs nagyobb bűn, mint amit az emberiesség ellen követ el valaki, megcsúfolva önnön emberségét is.'' – írta le egy bölcs ember. Ez történt esetükben is. A házaspár azonban nem vált megkeseredetté. Igyekezett feltalálni magát az élet s a munka más területein, és tovább segíteni nemcsak magán, hanem rászoruló embertársain is, a második világháború vérzivataros idejében kiváltképpen.

Negyvennégy februárjában e nagyszerű emberpár örökbe fogadott két hadiárva pesti testvérlányt, s felnevelte őket, embert faragott belőlük, igazi meleg otthont teremtve nekik, a sajátjaiként. Egyikük mostani interjúalanyunk, a Szabadka-szerte ismert sebész szakorvosnak, dr. Evetovics Lajosnak a felesége, Lifka (szül. Szabó) Edit, végzettsége szerint magyartanárnő, aki azóta is Szabadkán él, s aki az alábbiakban megrázó őszinteséggel vall életéről, a nevelőapjához és -anyjához fűződő kapcsolatáról s a maga magyarországi családjának sorsáról.

Az Evetovics házaspár Radić fivérek utcai lakásán ülünk, kecses holland barokk bútordarabokkal körülvéve. A szelíd, bájos arcvonású, finom modorú Edit asszony vállán a beszélgetésünkbe minduntalan bele-belekotyogó, bűbájos Robi nevű papagályukkal kezdi gombolyítani emlékei fonalát. Szemben velünk Lifka Sádor 200 éves vitrinje, az ablakon a faragott függönytartó, mely véletlenül itthon maradt az özvegy halála után a Városi Múzeumnak átadott, de máig sem felállított dolgozószoba tartozékai közül. Ennek a mintázatát örökítette át az ügyes kezű, a politikán kívül minden iránt érdeklődő, álmodozó lelkületű öregúr élete vége felé egy képkeretbe, melyet Editke 18. születésnapjára faragott a nagykorúvá lett kedvenc fotója számára. Szemben velünk Lifka Erzsébetnek az Oláh Sándor által megfestett portréja, amely – interjúalanyunk elmondása szerint – sokáig a falnak fordítva ott porosodott ,,az Apu'' királyhalmi műhelyében. Mert a modell – eléggé hiú lévén – túl öregnek találva magát rajta, nem kívánta kifüggeszteni. Aztán a monarchia szintén hírneves festőművészével, Jakab Károllyal egy kicsi módosíttatott a festményen – karcsúsította a derekát –, majd berámáztatta, így került be egy kirakatba. – Az eredeti szerző, Oláh Sándor, arra járva meglátta, mit műveltek a képével, s bepörölte az Anyut. Ha jól emlékszem azonban, a pört elejtették, mondván, hogy magántulajdonnal azt tesz az ember, amit jónak lát.

Tizenkét éves volt a kislány, amikor Lifkáék – 1944 februárjában – örökbe fogadták nővérével, a nála másfél évvel idősebb Ilonával együtt. Az édesapjuk az orosz fronton, a Don-kanyar poklában nyomtalanul eltűnt, édesanyjuk pedig 43 szeptemberében – mindössze három nap alatt – vakbélgyulladás következtében a kórházi ágyon meghalt. Hogy humánus megfontolásból tették Lifkáék, amit tettek, az nyilvánvaló, de hogy miért éppen a két Szabó kislányra esett a választásuk, a rengeteg hadiárva közül, azzal kapcsolatban sok feltételezés született. Egyesek azt tartják, hogy Lifkáné Beck Erzsébet zsidó származását kívánta a magyar gyerekek befogadásával ellensúlyozni. Edit asszony határozottan cáfolja ezt, mondván: a nevelőanyja már 1920-ban átkeresztelkedett – valószínűleg jövendőbeli anyósa kívánságára –, s mint a szabadkai Történelmi Levéltárban őrzött okirat is bizonyítja, az akkori törvények értelmében nem minősült zsidónak. A tanúsítvány szövege, amit a magyar hatóságok adtak ki 1942-ben, s amely megtalálható a szabadkai Történelmi Levéltárban, így hangzik: ,,Az 1939. évi – rendelet értelmében a bemutatott okiratok alapján megállapítom és tanúsítom, hogy Lifka Sándor Andrásné, szül. Beck Erzsébet szabadkai, Horthy Miklós út 20-as számú lakos, aki Beck Jakab és Fischer Rózsi szülőktől Győrött 1892. év május hó 7. napján született és akinek vallása római katolikus, az 1939-es évi 4. törvénycikkely 34. bekezdése 3. pontja értelmében nem tekinthető zsidónak."

Lifka Sándor Edit asszony szerint az Osztrák–Magyar Monarchia tipikus ,,produktuma'' volt, egész Közép-Európában otthon érezte magát, alapvető kommunikációs szinten számos nyelvet beszélt, erre késztette a vándormozijával járó munkája is, s mindig az embert nézte, nem a nemzetiséget. Mint sok helyütt leírták már róla, cseh eredetű, osztrák származású, romániai születésű, szabadkai lakos lévén linzinek vallotta magát egészen a jugoszláv állampolgárság felvételéig, amire még a régi s nem – mint egyes források tévesen állítják – az új Jugoszláviában került sor. A nemzetiségi hovatartozásról – mint nevelőapja – Edit sem szívesen beszél, mellékes kérdésnek vélve ezt az emberség kategóriája mellett, elvégre, mindenki az, aminek érzi és vallja magát, mondja.

Emlékfoszlányok a kisgyerekkorból

De kövessük Edit asszony megrázó és igen tanulságos élettörténetét kisgyerekkorától kezdve.

Esztergomban született (1931), Szabó Mihály (1908) lakatosmester és Aschenbrenner Ilona (1908) háziasszony lányaként. – Esztergomról csak homályos emlékeim vannak – kezdi visszaemlékezését –, mivel háromévesen már Pestre költöztünk. Esztergom bányaváros, ugye, ott dolgozott az apám lakatosmesterként. Hétgyermekes, jómódú polgári család lévén a szülei zokon vették, hogy a törvénytelen születésű, nincstelen anyámat vette feleségül. Többször emlegették Mórt, ahonnan az édesanyám családja származik, de az anyám nem ismerte a szüleit. Az édesanyja, úgy mesélték, sváb származású színésznő volt – talán ezt vehették tekintetbe Lifkáék, amikor örökbe fogadtak bennünket, nem tudom, erről sohasem meséltek nekünk. Az újszülöttet dajkaságba adta az anyja egy falusi családhoz a Szolnok megyei Alattyánba, mert akkor ez ,,divat'' volt. A dajka szerint 1917-ben látogatta meg utoljára a kislányát az édesanyja, s ezekkel a szavakkal búcsúzott tőle: ,,Te kisz randa, majd megnősz nadra.'' Aztán kiment Amerikába azt remélve, hogy valakik majd utána viszik a gyereket, de erre nem került sor, mert a hatóságok nem engedélyezték, hogy a nem vérrokon kivándorló családdal tartson, s akkor nyoma veszett a színésznőnek. A dajkaságot vállalt család aztán – miután a pénzforrás elapadt – kegyelemkenyéren tartotta a kislányt, majd ide-oda sodródott, ahhoz, aki éppen megkönyörült rajta. Esztergomban ismerkedett össze az apámmal. Szerelemházasság lehetett, mi gyerekek sohasem láttuk őket veszekedni, az anyám kiváló anya volt, sokat foglalkozott velünk, tanított bennünket, énekelt és mesélt nekünk. Nem éltünk nagylábon, de szükséget nem láttunk semmiben. Az apám mindent beteremtett a család számára. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy az édesanyám mindig otthon ügyelt ránk, az apám meg mindig katona volt. Van egy óvodás kori emlékem is: a kedves nővérekhez jártam, akik egy karácsonyi műsorban egy versikét mondattak velem záró számként. Talán, mert én voltam a legkisebb. Még ma is emlékszem a szövegére: ,,Kicsi vagyok, amint látják, mégis én beszélek, én mondom, hogy vége van már a szép ünnepségnek. Isten velük, így búcsúzunk, jaj, de jól is tették, hogy a mi kis óvodánkat ennyien felkeresték!" A közönség tapsolt, az apám pedig büszkén felállt, odajött, lekapott a színpadról, és boldogan átölelt. Pestre talán azért költöztünk el, mert – mint említettem – apám esztergomi családja nemigen szerette, lenézte az anyámat. Volt az apunak egy gyerekkori jó barátja, Szabó László vegyészmérnök, a bánya akkori vezérigazgatója, aki Pesten kapott állást, s ő magával vitte az apámat is, mondván: a fővárosban is szükség van jó szakemberekre.

A X. kerületben laktunk, bérházban, közel ahhoz a gyárhoz, ahol az apu dolgozott. Arra is emlékszem, hogy egyszer, amikor a nővérem középiskolába kezdett járni, megjelent nálunk egy jól öltözött úriember, az anyu azonban eltávolított bennünket a közeléből. Amikor aztán hazajött az apu, mondta neki: képzeld, itt járt az apám – akit ő nem ismert –, és felkínálta az anyagi segítséget: hogy ha már engem nem tudott felnevelni, legalább az unokái neveltetéséért fogadjak el valamit. Nem fogadtam el. (Edit asszony nem mondja ki, de abból, hogy talált Lifka Sándorról egy 1907-ben, Esztergomban készült fényképet, esetleg arra is következtethetünk, hogy az 1908-ban született Aschenbrenner Ilona az ő leánya is lehet – A szerző megj.) Szegény anyám! Mit kapott a sorstól?! Kétségbeesetten, könnyek között könyörgött a nevelőanyjának, hogy ne küldje el, mondván, ő a krumplihéjjal is beéri, csak maradhasson. Azt is mesélte, hogy amikor első áldozók voltak, mindenkit szépen fel volt öltöztetve, csak neki nem volt ünnepi ruhája. Akkor a tanító néni megkönyörült rajta, s lepedőből csinált neki. Minden volt, csak nem boldog. Férjhez ment, az apám meg: mindig katona. Valószínűleg csak azért jött a világra, hogy bennünket megszüljön. És amikor egy picit élhetett volna, el kellett mennie. Harmincöt évesen. Hogy milyen a sors! Tudja, ez annyira bennem maradt! Amíg nem töltöttem be a 35. évemet, úgy féltem, de úgy! Olyan szeretettel csüngtem a gyerekeimen, Istenem, nehogy erre a sorsra jussanak – és aztán megismétlődött a történelem: apám 41 óta kint volt, ugye, az orosz fronton, mindössze egyszer jött haza szabadságra, 43-ban pedig eltűnt a Don-kanyarban, egy éve semmit sem tudtunk róla, amikor anyám hirtelen kórházba került. Mi az apánkat, ugye, elveszítettük a háború miatt. És képzelje el, hogy amikor itt nálunk kezdődtek a harcok, s a fiamat behívták katonának. Indult a menet Baranyába. és én szaladtam utána a két kislánya kezét fogva. De hogy visszatérjek az anyámhoz: pénteken rosszul lett, bevitték a kórházba. Szombaton megoperálták, és vasárnap mentünk hozzá a szomszédasszonnyal látogatóba. Fölmegyünk a kórterembe, mondjuk, keressük Szabó Mihálynét. ,,Ugye, nem az, aki most halt meg?! – mondta valaki. Nem, az én anyukám nem halt meg! – tiltakoztam én. Aztán hazakísért bennünket a szomszédasszony, és mi az Icával leültünk a küszöbre, és nem mertünk bemenni. Féltünk. A szomszédok megsajnáltak bennünket, és hol az egyiknél, hol a másiknál aludtunk. Szeptember volt, kezdődött az iskola. Nem messze volt tőlünk a karmelita zárda. Valószínűleg azért helyeztek bennünket oda, az anyu halála után egy héttel, mert közel volt hozzánk. Hogy kinek a közbenjárására? Az édesanyámnak volt egy nagyon jó barátnője: Sáska Rúzsó. Az ő vőlegénye és az apu egy században harcoltak az orosz fronton. Vele együtt az apu csapatából visszajött vagy 70–75 ember. Amikor meghallották, hogy mi történt velünk, nem engedték meg, hogy a neveltetésünk költségeit a meglevő anyagiakból, az ingóságainkból fedezzék, hanem a lakást lepecsételtették, azzal, hogy ami ott van, az legyen majd a gyerekeké, ha nagykorúak lesznek, s afféle véd- és dacszövetségként maguk fizették a zárdai ellátásunkat. Látogatni csak a Rúzsó néni jött hozzánk rendszeresen – ő csináltatta nekünk a gyászruhát is –, az apám családjából pedig egyszer-kétszer az apám egyik húga. A nagymama életében először és utoljára akkor járt nálunk, amikor az anyut temették. A gyámunk Szabó bácsi lett, az apu barátja, aki azért nem fogadott örökbe bennünket, mert a felesége zsidó volt, s bizonytalan lett volna ott a sorsunk. Zsidó gyerekeket is rejtegettek a zárdában, emlékszem pl. Kaufmann Rózsira, Ferek Marikára, Korupcsák Magdira. A nővérem 4. gimnáziumba járt, én akkor indultam másodikba. Hogy milyen volt ott az életünk. Szigorú rend uralkodott, reggeli előtt mindig szentmisét kellett hallgatni. Engem azonban, mivel a tömjénfüsttől mindig rosszul lettem, felszabadítottak ez alól a kötelesség alól. Emlékszem, egyszer, mint afféle csintalan gyerekek, rossz fát tettünk a tűzre, és a kedves nővér, Annamária, lefekvés előtt azt mondta, tessék mindenkinek kórusban bocsánatot kérni: ,,Ne tessék haragudni, máskor nem csinálunk rosszat!" Mivel én nem éreztem magam vétkesnek, néma maradtam. A kedves nővér észrevette ezt, és így szólt: a többiek mehetnek aludni, de te, Edit itt maradsz, egyedül kérj bocsánatot. Nem kértem. Inkább vállaltam, hogy egész éjjel kint álljak a folyosón büntetésül. Emlékszem, nagy hangsúlyt helyeztek a nővérek az egyéni nevelésünkre, volt pl. egy Franciaországból érkezett kislány, akivel rendszeresen beszélgettek franciául, hogy el ne felejtse az anyanyelvét, énvelem meg külön foglalkozott a némettanárnő, mert észrevette, hogy jó érzékem van ehhez a nyelvhez. Nekem meg még néhányunknak mindig mindent kellett tudni. Színkitűnő tanuló voltam mindig – mutatja a bizonyítványát, a csupa egyest! – , és amire külön büszke vagyok: évente ha egy-két órát hiányoztam! Egyszer pl. azért, mert elvitt a szemorvoshoz az anyám, hogy szemüveget kapjak. (SZEMÜVEGES KÉP!) És amikor megtanultam olvasni, engem hiába hívtak játszani, én örökké csak olvastam.

Ahogy most vissza tudok emlékezni, borzasztó nagy törés lehetett akkor a lelkünkben, de azt jó volt érezni, hogy az Annamária kedves nővér mindent megtesz, hogy ne szomorkodjunk, s hogy megkülönböztetett figyelemmel kezel. Egyedüli rossz emlékem a zárdából talán csak az, hogy egyszer, amikor jött a látogató vasárnap, s én kiültem az ablakba, és vártam, vártam – de nem jött senki. A Rúzsó néni valami miatt el volt foglalva.

Aztán egy novemberi délutánon egyszer csak betoppant hozzám Annamária, és szemügyre vett tetőtől talpig: be van-e szépen fonva a copfom, hogy áll a masnim, rendben van-e a harisnyám? És elvezetett a látogatószobába. Útközben közölte velem: jött egy néni, aki szeretné, ha lenne egy kislánya, engem elvinne, akarok-e vele tartani? Dehogy akartam. Egy hónappal előtte halt meg az édesanyám, s alighogy megszoktam a zárdai életet. Úgy meg voltam ijedve, mint egy kis megriadt vadállat. Aztán egy hét múlva megint eljött hozzám látogatóba ez az ismeretlen, határozott asszonyság, a Lifka anyu. S egy hét múlva megint. Vagy tíz-egynéhányszor utazgatott föl Pestre Szabadkáról – engem akartak megnyerni, a kisebbet, hogy aztán Ica is velem tarthasson, ha befejezi az osztályt –, mindenféle szépet mesélt Királyhalomról, ahol a nyári lakjuk volt, hogy milyen gyönyörű almák teremnek ott, micsoda finom szőlők, hogy ott van a Palicsi-tó is, ahol fürödni lehet – de nem tudott meggyőzni. Aztán, egy gyenge pillanatomban megkérdeztem tőle: kutya van? Van. Jó, akkor megyek.

A találkozás

Félve érkeztem meg Szabadkára 1944. február 29-én, ezzel a kemény, túl határozott asszonnyal, csak abban bíztam, hogy az a bácsi, akihez visznek, más lesz. A megriadt gyermeklélek gyengédségre vágyott. Amikor ideérem, az Apu ott ült a fotelban, fölállt, rám nézett, megsimogatta a fejemet, és csak ennyit mondott: meglátod, nagyon jól megleszünk egymással. Abban a szent pillanatban olyan végtelen bizalmat éreztem iránta, hogy az mindvégig megmaradt bennem. Lifka Sándor akkor 64 éves volt, a felesége 52. Edit asszony jól emlékszik még arra a meghitt hangulatra, amely Lifkáéknál uralkodott, arra is, hogy a dolgozószoba kanapéján ágyaztak meg neki, s hogy le ne essen, körülbástyázták fotelokkal. Az Anyu volt a ház úrnője, aki nemcsak a saját kifogástalan külsejére fordított nagy súlyt, hanem a háztartás minden apró részletére is, ügyelve arra, hogy minden olajozottan működjön, hogy a férje – aki szent és sérthetetlen volt számára – mindenben ki legyen szolgálva, hogy úgy fessen mindig, mintha skatulyából húzták volna ki... Amennyire féltem az Anyutól, annyira vonzódtam az Apuhoz. Azt mondhatnám, hogy az Apu volt a szív, az Anyu pedig az ész ebben a házasságban. Hogy illusztráljam a kettejük közötti különbséget, s hogy lássák, mennyire kellett ez a két ember egymás mellé, arra elmondok egy példát. Háborús időket éltünk, elkezdődtek a bombázások? vasárnap délelőtt volt, jött hozzánk valahonnan egy öregasszony. Kint ült az előszobában, és az Anyu nem hívta meg ebédre. Énnekem mintha gombóc lett volna a torkomban, az Apu pedig felállt az asztaltól, és így szólt: ,,Erzsi, ne haragudj, de én nem tudok enni.'' Az Anyu majdnem elsírta magát: ,,Ti nem tudjátok értékelni, hogy én mekkora energiát fektetek abba, hogy megteremtsem az asztalra valót. Örülök, hogy nektek van!" Az Apu olyan volt, hogy aki csak hozzá fordult segítségért, senkitől sem tagadta meg, ha csak tehette, adott mindenkinek. Az Anyu nemegyszer talált a zsebében holmiféle kis kézzel írt cetliket arról, hogy ez meg az ennyit és ennyit kapott tőle kölcsön. Persze sohasem látta viszont a pénzét, de nem is számított rá. Az Apu csupa szív és lélek volt, az Anyu tiszta realitás. Mai fejjel mindkettőjükről csak a legszebbeket tudom mondani. Az Apunak rendkívül hálás vagyok azért a szeretetért és melegségért, ami nekem általa jutott, az Anyunak pedig azért, hogy a reális életre nevelt végeredményben. Az Anyu tulajdonképpen az értünk vállalt felelősségének is tudatában volt. Hogy ezekből a gyerekekből embert kell nevelni. Mert felnőtt ésszel már tudjuk, hogy a gyereket a legkönnyebb szeretni. De néha az embernek önmagán is erőt kell venni, hogy a gyerekből embert faragjon.

És ez a szerep az Anyunak jutott. És ez nem hálás szerep. Akkor, amikor történtek, nagyon fájón érintettek bizonyos dolgok. Most, ebből a perspektívából azonban másként látom őket.

Lifkáék élete a háború utáni Szabadkán

Akkortájt, a háború után Lifka Sándor régóta nem foglalkozott már a filmmel. Harmincegyben megvonták tőle a munkaengedélyét. Két okból: mert olyan művet vetített a mozijában, amelyben egy cigány a Csak egy kislány van a világon-t hegedülte, és azzal vádolták meg, hogy propagandát fejt ki, a magyar zenét népszerűsítve, a másik ok pedig az volt, hogy a működtetési szerződés felújításakor kijátszott vele egy ügyvéd, a kedvese kezére játszva a mozit és a filmkölcsönző vállalat vezetését. Villamossági szaküzletet nyitott hát a korzón, mert valamiből élni kellett, s neki a Bécsben szerzett főiskolai végzettsége is megvolt ehhez a szakterülethez. Lifka Sándor villamoscikkek és rádiókereskedése – áll a Történelmi Levéltárban az özvegy által átadott hagyatékban található levelezőlapon. Az üzlet a Kossuth utca 8. alatt állott (a mai Korzón, az ivókútnál), s műhellyel, irodahelyiséggel is el volt látva. A háború alatt Lifka nem egy szerb és zsidó ismerősét mentette meg a munkaszolgálattól, azzal, hogy bejelentette mint alkalmazottját. A levéltárban megvan egy véleményezés is róla, amelyben anglofilnak, megbízhatatlannak nevezik a magyar hatóságok.

– Amikor idejöttem Szabadkára, mindjárt következett a ,,felszabadulás" – gombolyítja tovább emlékeinek fonalát Edit asszony. – Rám zúdult a szerb nyelv, meg oroszból is kellett vizsgázni, a cirill írásmóddal akkor találkoztam először. Megbuktam persze. A kisérettségit is magánúton tettem le. Az anyu azt mondta, hogy nem fogjuk szaporítani a tehetségtelen entellektüelek számát, tessék olyan pályát választani, amiből majd megélek. (Akkor vették el a királyhalmi szőlő nagy részét is meg az üzletet is a Lifka házaspártól, s olyan pszichózis uralkodott, hogy mindent el lehet venni az embertől, csak a tudását, szakmáját nem.) Ne gimnáziumot végezzek, hangzott a tanács, mert az nem ad semmilyen szakképesítést, hanem iratkozzak be a vegyészeti technikumba, vegyésztechnikusnak lenni egy reális hivatás, amiből meg lehet élni. Nem gondolt arra az Anyu, hogy nekem mihez van kedvem, tehetségem. Az Apu – aki akkoriban már erősen depressziós lehetett, s magával is elég baja volt, nemhogy az enyémmel is törődjön – csak ennyit mondott a maga szelíd módján: ,,Erzsi, remélem, tudod, mit csinálsz?''

Néhány hónap után teljesen nyilvánvaló lett aztán, hogy énbelőlem vegyész soha nem lesz. Magyarból én voltam a legjobb az osztályban, de a szaktantárgyakat, sem a vegytant, sem a fizikát nem értettem. Az Anyu becsületére legyen mondva, belátta ezt, de azt mondta, valamit csinálnom kell, ha azt akarom, hogy legyen belőlem valami. El kell mennem dolgozni, és a munka mellett magánúton tanulhatok. Semmi sem lehetetlen, ha megküzd érte az ember. Így kerültem el Kisboszniába, a Földműves-szövetkezetbe bérszámfejtőnek, s az anyagkönyvelést is én végeztem. Reggel hatra már kiértem kerékpárral, s délután jöttem vissza. És a munka mellett magánúton végeztem a gimnáziumot. Mind a négy évet. Utána pedig a főiskolát, sőt miután férjhez mentem, az egyetemet is. Arra is jutott időm, hogy ússzak. Ezt nagyon szerettem, a víz mindig megnyugtatott. A Spartakba jártam, Palicsra, a Ladócki fivérekkel, Pribojjal, Kmeccel mi élesztettük újjá annak idején a klubot. Én ugyan nem voltam valami fényes tehetség, de sokan közülünk országos versenyekre jártak, nekem az volt a fontos, hogy ússzak. A nevelőszüleim is örültek ennek, mert látták, hogy szolid és megbízható közösség az, ahova eljárok. A Kmec Bandi bácsi – úgy hívtuk, kokszkirály a fekete bajusza miatt – úgy vigyázott ránk, mint a szeme fényére, semmiféle kilengés nem volt. Igazi sportszerű életet éltünk. Az Apu is azt mondta mindig, hogy mozogni kell. Habár az Anyu gondoskodott arról, hogy mozogjak. Adott feladatokat. Hogy kimehessek edzésre, azt ki kellett érdemelni. Villamossal, gyalog vagy kerékpárral naponta kijártam. Semmi sem volt nehéz. Dolgoztam, tanultam, úsztam. Mindenre volt idő. Örök életemben sokat olvastam, és tájékozott voltam, sokkal tájékozottabb, mint a korosztályom. Szépirodalmat, útleírást, újságot forgattam, de a lapokban inkább csak a helyi jellegű hírek érdekeltek, mint a nevelőszüleimet is, mert ami a napi politikát és a pártpolitikát illette, azt mellőztük mindig.

A királyhalmi birtokot harmincegyben vették, szintén akkor, amikor a mozi megszűnt számukra, mint jövedelmi forrás. Az Anyu volt a ,,gazdatiszt'', ő vezette a szőlőt és a gyümölcsöst. Lifka Sándor szőlészeti és borászati mintatelep – így nevezték, így lett bejegyeztetve. Összevásárolta a kis földeket az Anyu, s egy tagban volt vagy 18 hold. Csodálatos dolgokat művelt ott. A régi gyümölcsösöket teljesen letaroltatta, s új facsemetéket telepített, kiváló fajtákat. Már akkor a legkorszerűbb módszerekkel formáltatta meg pl. a gyümölcsfák koronáját, dróttal szabályozva őket, emlékszem, középen volt a körtelugas, kb. 70–75 centiméteres törzsű fákkal – Pap Jani bácsi telepítette őket, egy végtelenül egyszerű, de nagyon hozzáértő ember –, bal oldalt volt a csemegeszőlő, jobb oldalt a borszőlő – a zamatát ma is itt érzem a számban. Délután leszedték a gyümölcsöt – emlékszem a hatalmas fontos almákra!, s akkor következtünk mi az Anyuval: megnéztünk minden fürtöt, ollóval kivágtuk az esetleges romlott szemeket. A faládák ki voltak bélelve újságpapírral meg faforgáccsal, arra helyeztük a szőlőt. Aztán gumirádlis speditőr kocsival szállítottuk be a szabadkai piacra, ahol már tolongtak érte a kofák. Két órakor keltünk, s ültünk fel az Anyuval együtt a kocsis mellé a speditőrre? s délfelé már kint voltunk Királyhalmon megint. Télen benn, a városi lakásban, nyáron kint szeretett a család ebben a kis édenkertben, amely mindössze 800 méterre húzódott a magyar határtól, s ahol idényben tizennyolc munkás dolgozott. (Ma ami megmaradt belőle a nacionalizáció után, parlagon hever, mert aki örökölte, Edit asszony unokahúga Zágrábból nemigen érkezik gondját viselni.) A házról fényképek is készültek annak idején, nem egyet találtunk a levéltárban, a legszebbek azok, amelyeken együtt üli körül a kerti asztalt a jókedvű társaság. Két kedves idegen kislányt is láthatunk e képeken, akikről Lifka Erzsébet levelezéséből megtudjuk, hogy verbászi származású németek. A szüleik a ,,változás''-kor kimentek Németországba, Lifkáék gondjaira bízva a gyerekeiket addig, amíg nem találják fel magukat, s nem mehetnek tovább Amerikába. Mint a háziasszony írja: ,,A két kislány, Klein Renáta és Felicitas, verbászi svábok, atyjuk Klein Gyula volt katonakarmester, jugoszláv kapitányi rangban, Lifka Sándor barátjának lányai, két évig voltak rejtegetve mint talált zsidó gyerekek, vagyis zsidóknak bejelentve. Iskolába Bacski vinogradon jártak, a mi költségünkön.'' Ismét egy bizonyíték a házaspár humanitására. Akárcsak a később már kintről érkezett hálálkodó levelek. Kukkantsunk be egybe, amely 1948. X. 18-án íródott, Schloss-Freibergből érkezett a kislányok anyukájától, aki így kezdi mondandóját: ,,Kedves jó Erzsikém és Alexkám! – Gyula itt állást nem kap, majd talán Amerikában. Hogy vannak a lánykák? (Edit és Ica – a szerző megj.) – Remélem, a kocák meghíztak, és lesz vágás télire, szép az mégis, ha lehet vágni és lesz a házban szalonna, mi csak most látjuk, ha nincsen és nem lehet venni, milyen nehéz – így küzdünk, de amint látom, nálatok sem olyan, mint régen, elmúltak a boldog, szép idők. Van-e remény, hogy visszatérnek? Üdv. a lányoknak is és sok szeretettel csókollak: Florád" Felicity is boldog karácsonyt kíván, hozzátéve: ,,Mivel ki akarunk utazni, szorgalmasan tanulok angolul. Ismét kolostorban vagyok, szép itt, de nem olyan, mint Királyhalmon. Sok puszit küld: hálás Felicity. Reméljük, hogy az új évben el fogunk innen kerülni és új hazát találni, mert itt nem élet az élet.'' Részlet Gyula leveléből: ,,Íme, már a harmadik karácsonyt is itt töltjük, sajnos, itt rekedtünk, pedig nem így volt elképzelve, no, de most ki kell még egy kicsit tartani. Én majdnem az egész napot gyakorlással töltöm. Sajnos, a jó világ elmúlt. Mások is át akarnak menni a ,nagy vízen' – Lici kolostorban van, a Nada nagylány lett, tavaly elvégezte a gép- és gyorsíró tanfolyamot, most zongorázik és angolt tanul, úgyhogy négy nyelven beszél, hát ez is valami. Erzsikém, nagyon sajnálom a szép szőlőt, és a sok-sok fáradságodat a körül, na és most majdnem semmi az egész (A 46-47-es nacionalizációra gondol a levélíró, csak három hektárt hagytak meg Lifkáéknak, később azonban Erzsébet asszony lassan visszavásárolta a birtoka nagy részét – a szerző megj.), de mink meg ezerszer rosszabbul jártunk.'' Érdekesek a 46-ban Chicagóból, a Klein család rokonaitól érkezett levelek is, amelyekben arról van szó, hogy küldenek csomagot az árváknak, mind a Klein lánykáknak, mind Editnek és Icának is, csinos ruhákkal, cipőkkel, miegyébbel, de amire külön oda kellene figyelnünk: a tudás, a műveltség megszerzésének fontosságára hívják fel íróik a figyelmet, a lányok esetében is, hiszen azt látják, hogy az ottani ismerőseik gyerekei ,,a legmagasabb színvonalú magasiskolába járnak, ahol az intelligenciaátlag nagyon magas fokon van.'' ,,– Kérlek, mondd meg, hogy tanuljanak, a szívem majd megreped, ha hallom, hogy nem lesz művelt lányka (Editből talán? – a szerző megj.), csak elfecsérli ezeket az éveket, most ebben a korban, amikor oly fogékony az ész és oly könnyen tanulnak. Kellemes karácsonyt! Drága Erzsikém, végtelen hálával köszönök minden jót, amit az árvákkal tanúsítottál. Örök hála a jóságodért!'' – írja Klein Gyula húga Chicagóból, 1946. december 3-án keltezett levelében.

De térjünk vissza a gyümölcsöshöz! Edit asszony azt is említésre méltónak tartja, hogy Lifkáné éles szeme már akkor látta: azon a tájon különös gondot kell fordítani a talajvíz levezetésére, ami napjainkban ismét igen-igen aktuális Királyhalmon. ,,Az Anyunak volt szíve az ő telkétől egészen a határig, majdnem a vasúti sínekig árkot ásatni, hogy a talajvizet levezesse. S azt mindig karban is tartotta. És amikor elvették a gyümölcsöst, aki megkapta – kapta, aki marta! –, az, ha árok mellett volt a földrésze, betemettette azt, hogy be tudjon járni! "

Nos, így járunk, ha nem ismerjük fel, nem becsüljük meg a múlt tapasztalatát, gazdag örökségét.

– Az Anyu végig nagyon józanul gazdálkodott. Kereskedelmi iskolát végzett, ugye, kereskedelmi akadémiának mondták, kétéves volt, az úgynevezett Kakasiskolában működött, abban az időben egy lány számára az volt a képzési maximum. Ezt mondta a gyümölcsössel kapcsolatban az Anyu: egy év a lábon, egy év a pincében, egy év a zsebben. Értve ezen, hogy az embernek úgy kell gazdálkodnia, hogy mindig legyen hova nyúlnia, az egy év termésének az ára mindig a zsebben kell hogy legyen érintetlenül. Mindig megtalálta valahogy a módját annak, hogy az értékeket valamilyen módon megmentse, s valószínűleg a megmentett étékekből vette meg az Antunić – a mai Đura Đaković – utca 3-as számú házában azt a lakást is, ahol ma a magyar főkonzulátus működik, amikor a zsidók 48-ban kezdtek kimenni Izraelbe. Minket, mint az eddig elmondottakból is kitűnik, kemény munkára nevelt, de a vasárnapokat mindig megünnepeltük: fél tizenkettőkor templomba mentünk, ünneplőben, a szagos misére, utána kisétáltunk a korzóra, miközben otthon a bejárónő megfőzte az ebédet.

Mi a meghatározó egy ember személyisége kialakulására: az öröklött gének-e vagy a nevelés? – teszik fel minduntalan a kérdést a kutatók, s mindenki másként látja a feleletet. Szabó Lifka Edit vajon hogyan vélekedik erről?

– Én azt gondolom, hogy a nevelés. Én mindenképpen köszönöm a természetes szüleimnek, hogy ezeket a géneket örököltem, mert semmiből nem lehet valamit kihozni. A Lifka apu azt hozta ki belőlem, amit pozitívnak tartok. Olyan ,,szövetség'' volt közöttem és az Apu között, olyan harmonikus együttélés! Nem tudom, hogy a gyerekek hogy szeretik a természetes szüleiket – nem beszélek az én gyerekeimről! –, de ha a nevelőszüleim iránti érzelmeimet analizálom, úgy gondolom, hogy nem szerethettem volna jobban a természetes szüleimet sem. Olyan dolgokat csináltam meg – nem, mert kellett, hiszen senki sem kényszerített rá –, ami ma szinte hihetetlen számomra. Az Anyu nem volt itthon, elment nyaralni a Splitben élő nővéréhez. Az én nővérem meg nagyon hamar elment Zágrábba élni. Jól feltalálta ott magát de hát. Távol a szemtől, távol a szívtől – tartja a német közmondás. Én egyedül maradtam otthon az Apuval. Mint említettem, naponta kijártam dolgozni Kisboszniába. Egy délelőtt, munka közben valami rossz érzésem támadt, hogy talán az Apuval valami nincs rendben, mert eléggé gyengélkedett akkoriban. Tíz órakor felpattantam a kerékpárra, és hazabicikliztem. Emlékszem, az Apu elbóbiskolt a széken, én letérdeltem elé, fölnézem az arcába, nem történt-e valami baja. Kinyitotta a szemét, fölébredt, és megsimogatta a fejemet. ,,Nagyon jó kislány vagy'' – mondta. Ez volt az elismerésének a csimborasszója. Mert ő olyan ember volt, hogy igényelte ugyan a szeretetet, de ő maga nem volt egy teátrális típus, nemigen akarta kimutatni az érzelmeit. Hogy én mennyire boldog voltam akkor! Madarat lehetett volna fogatni velem, s szinte repültem vissza a munkahelyemre.

Hát igen, az Apu.

Érdekes, mondom, hogy a háború után soha senki nem kérte fel Lifka Sándort, hogy kamatoztassa tudását a filmművészet terén. Vajon emlékezik-e a lánya arra, hogyan kommentálta a kiváló dokumentumfilmek szerzője azt a művész – és a művészettörténet – számára tragikus tényt, hogy szégyenletes emberi kapzsiság és a saját hiszékenysége miatt a megőrzésre átadott kiváló, annak idején több arany- és ezüstéremmel jutalmazott filmjei ragasztó-alapanyaggá lettek, alig néhány maradt meg belőlük az utókor számára.

Edit ezt feleli: – Ami bántotta, azt magába zárta. Ő nem volt narrátor típus. Csak akkor beszélt valamiről, ha rákérdeztünk. Inkább az Anyu mesélt. Sajnálta, de nem szívügyeként tekintett a történtekre. Inkább az anyagi vetületét nézte a dolgoknak. Üzletasszonyként viselkedett mindig.

Kilenc évig nevelkedett Edit Lifka Sándor mellett, annak 52-ben bekövetkezett haláláig, s nem győzi eléggé hangsúlyozni, milyen hálás a sorsnak, hogy e meleg szívű, kiváló ember fogadta lányául.

– Jóhiszemű, bizalomkeltő, finom ember volt az Apu. Ilyen volt már a megjelenése is. A modorát egy tőle hallott kis történettel illusztrálnám. Mivel csak negyvenévesen nősült meg, addig főként vendéglőkben étkezett. Történt egyszer, hogy az ebédje elköltése közben cigarettára gyújtott az asztalszomszédja. Az Apu csak ennyit mondott neki: ,,Uram, nem zavarja, hogy én ebédelek."

A nevelési elveiről ezt tudjuk meg: – Egyetlen mottója volt: gyerekek, csináljatok, amit jónak láttok, de nagyon vigyázzatok, hogy mindig egyenes úton maradjatok. Nem tudlak rákényszeríteni benneteket semmire, amire nincs tehetségetek. De ha valamit elvállaltok, azt végig kell csinálni. Közép-Európa filmes pionírja végtelenül szerette a zenét. Már az általa bemutatott némafilmekhez is gyakran maga komponálta a kíséretet, testvérével, Karllal együtt, akinek ugyancsak kiváló zenei érzéke, abszolút hallása volt. (Az a hír járta felőlük, hogy hazatérve a hangversenyekről hibátlanul eljátszották hegedűn és zongorán a hallott műveket.) Egész életében komponált, de különösen azután, hogy elvették tőle a mozit. Mi is kézbe vehetjük az Edit asszony által őrzött, nagy precizitással lejegyzett kottákat, az egész zenekarra hangszerelt szerzeményeket, keringőket és főként az akkor divatos indulókat. Erzsébet asszony levelezéséből megtudjuk azt is, hogy egy ilyen indulót (a Vajdasági induló címűt) 1955-ben elküldött Tito kabinetjének, s megérkezett rá az elnök nevében a köszönő válasz, ezekkel a – a már megmosolyogni való – zárószavakkal: Smrt fasizmu – sloboda narodu! (Halál a fasizmusra – szabadság a népnek!) Egyébként ezeket a kompozíciókat Edit asszony már nemegyszer felkínálta a város szakembereinek, hogy nézzék meg, talán nem volna érdektelen előadatni őket. Mindeddig azonban senki sem jelentkezett erre a feladatra. Élete vége felé a filmezést pótolta Lifka Sándor számára a zene. Komponált is, játszott is, koncertekre járt a családjával. – Meg tudod különböztetni a hangszerek hangját. – kérdezte a lányától. – Csukd be a szemed, és ne nézd a zenekart. Mondd meg, melyik hangszert hallod!

Kiváló pedagógiai érzéke volt. A nővérem szépen énekelt, én megtanultam zongorázni, ő pedig hegedült. És olyan jól éreztük magunkat! Hogy az Anyu közben mit csinált? Megteremtette a lehetőséget, hogy így éljünk.

Az Apu kálváriája

A háború zűrzavarában, amikor terelték a foglyokat, beszállásoltak hozzánk egy orosz tisztet. Zeneértő lehetett, mert nagyon szívesen hallgatta az Apu hegedűjátékát. A háború után, amikor az orosz katonai rendőrség összeszedte azokat a szabadkaiakat, akikről feltételezték, hogy bent voltak a kultúrbundban – soha többé nem látták azokat az embereket! –, az Apu is közéjük került, de ez az orosz tiszt elment, és kikereste, kik voltak valóban a tagjai, s látva, hogy az Apu neve nem szerepel a listán – politikával soha nem foglalkozott, ellenben tagja volt a szabadkőműves páholynak (Velika loža Jugoslavije) ma is őrzi a levéltár a tagsági könyvét –, hazahozta őt. Az egészségi állapota a háború után fokozatosan romlott. Nagyon sovány, beteges, szívbeteg ember lett. S érdekes, hogy az Anyu mire fel nem használta ezt a tényt! Hogy megmentse a királyhalmi birtok pincéjét a kifosztástól, cselhez folyamodott: befektette a férjét az ágyba, egy orosz katonával felíratta papírra, hogy ,,tífusz'', s egy nagy vörös kereszttel együtt kiakasztotta az ajtóra. Nem is jött be oda senki!

Lifka Erzsébet Splitben élő nővére, ,,Terka'' megőrizte a Lifkáéktól neki küldött leveleket, s most ezeket forgatjuk vendéglátónkkal. Részlet Erzsébet asszony 1948. VIII. 18-án géppel írt soraiból: ,,Kedves Teruska, leveledet megkaptam, úgy, mint írod, Ica expressz elment és remélem, nem fog terhedre lenni idegességével meg hangjával, hiszen fogja tudni a jó modort. Mondtam sokszor Icának, te csak itthon vagy nagy legény, máshol és másokkal csendesebb vagy, mert gyengébbnek érzed magad. Hiszen ha a kenyeret kétszersültként jóízűen elfogyasztottátok, nem emelgette párszor orrához és finnyáskodva eltolta egypárszor. Jó iskola az idegen részére, legalább meglátja, otthon is mit nem szabad. Örülök, hogy jól érzitek magatokat és gondfeledten úszkáltok a tengerben.

Ha még egyszer születünk, Teruskám, s ha még a pálya aktuális lesz, papnő légy vagy népfelvilágosító. Igen jó tanácsokat tudsz mindig adni, de sajnos megfogadásuk sokszor akadályokba ütközik. Például senki sem tartja vissza Alexet Lipiktől, és mégsem megy. Nem tudom, de úgy kötve vagyunk, mintha láncolva lennénk. Talán a munka megengedi már, de akaraterő hiányzik az elmenéshez. de én biztosan elutazom valahova. (Edit szerint a nevelőanyja ,,megrögzött" utazó volt! – a szerző megj.) Olyan kevés a szüreti kilátás, olyan rossz a termés, amilyenre itt még soha sem emlékszem Tavaly is kevés volt, de az idén 10 hektónál nem remélek többet.

Icát és Editet felvették a tanfolyamra, remélem, utána sikerül álláshoz jutni mindkettőnek és saját lábukon megállni. Lakás ügyben kérvényt adtam be, hogy egy szobát a lányoknak utaljanak ki.

Edittel semmi baj, mindent elvégez, rendesen viselkedik egyszóval jó lány lett. Most épp a pékhez biciklizik a kenyérrel és a csomagokkal.

Kimondottan szép almát, szilvát és krumplit küldtem, a két láda 26 kiló, nem tudom, hogy kapjátok meg, de mi nem vállalunk felelősséget annak szépségéért és súlyáért. A kislibákból nem lesz egy se, mert nincsen szem a tojásban. Tyúktojást tettem az ülős alá. Kismalac még nincsen, mindennap várjuk a fiazást. Már olyan kerek a koca, mint egy 120 kilós hízó. A Zizi mindig legel a füstölőbe. A Zsuzsa olyan kövér, mint egy birka. A Bárányt is láttam, 26 kilós lett. A bőrök nagyon szépek lettek, olyan, mint a selyem és fehér. De bundának kevés. A gyapjút bevittük, 1 kilónál több fonalat kapunk érte. Ha lehet hozz köménymagot, cimetet, borsot és síkálót alumínium edényhez. Mi jól vagyunk, most éppen készülök ebédfőzéshez.

Mindannyian örülünk, Icám, hogy jól érzed magad és csak örülj ennek az arany szabadságnak. Fürödjetek, szabad kirándulást csinálni a környékre és szabad este táncolni, ha Tera néni megengedi. Hogy feltűnően sokan néznek titeket, az nem szokatlan előttem, az idegeneknek kijár. Ma van névnapod, szívből sok szerencsét és minden elérhető boldogságot kívánunk. A szép kalácsot, amit szombaton sütöttem, a mai napodra, Mütyüröd alaposan kirágta. Maradék roncsaiból prézlit akartam csinálni, de úgy látom, Editkém mint kétszersültet csipogatja. Sokszor csókolunk mindenkit, Tera nénit, Milán bácsit, téged, Leát: Anyu, Apu, Edit"

S a levélpapír hátoldalán ott vannak az Apu – vele kapcsolatban sok mindent megmagyarázó – sorai: ,,Kedves Tera! Lipikkel nem így áll a dolog, mint ha nem akarnám oda menni. Egyszer már voltam Lipiken, akkor a fürdőorvos azt tanácsolta nekem, hogy menyek inkább máshova, mert a lipiki víz még csökkentené a már úgyis gyenge gyomorsavamat, pedig fogyasztó kúrára nem volna szükségem, mert csak 63 kiló vagyok. Két év óta, mióta olyan beteg voltam, hogy az egyik orvos kijelentette, hogy kevés remény van arra, hogy életben maradok, nem tudok teljesen rendbe jönni, gyenge vagyok, nincs étvágyam és talán lelkibeteg vagyok, mert érzem, hogy süpped a talaj a lábam alatt. Hiszem, erre nincs orvosság, rosszkor születtem és rossz tartózkodási helyet választottam! (Kiemelés tőlem – F. Zs.) Majd ennek is egyszer vége lesz! Sokszor üdvözöl: Alex''

Más alkalommal német nyelven ír a sógornőjének kedves, rövid levelet, elnézését kérve ezért, de ezen a nyelven sokkal jobban ki tudja fejezni magát, mint magyarul, jegyzi meg.

Aztán egy Vrnjačka Banja-i levelezőlapon küldi üdvözletét a húsz napi kúrája lejártával. ,,Az étvágyam jobb, de azért nem híztam, mert gyenge az élelmezés, ellenben a vérnyomásom nem akar leszállni, még mindig 200-on felül van."

És egy 1951. október 16-i keltezésű levél, amit a belgrádi katonakórházból írt Lifka Sándor, ahova azért küldték az orvosok, mert soványságából arra következtettek, hogy tüdőbeteg: ,,Kedves Terka! Most egyszerre kaptam a két kedves lapodat. Nagyon szépen írtál, én sajnos nem tudom magamat a magy. nyelvben úgy kifejezni, hogy hasonlóképpen tudnám válaszolni. Látom, hogy jó szíved van és őszintén jót kívánod nekem. Itt nagyon jó lenne minden, csak kár, hogy nem beszélek szerbül. Az orvosok nagyon igyekeznek engemet rendbe hozni, talán lesz is valami eredménye. Ebbe a korba csak foltozni lehet mind egy kopott kabátot. Egyelőre nem kell semmit mert itt minden meg van. Sokszor üdvözlöm Téged és Milánt is – Alex" Nehéz idők járták akkoriban, Lifka úr idegei alaposan meg voltak viselve sváb származása miatt is, meg az anyagi bizonytalanság miatt is. A boldog békeidőknek vége.

1949-ben a gyenge egészségi állapotú Lika Sándort még egy nagy megrázkódtatás érte, tudjuk meg, ami végtelenül megtörte. Utána haláláig úgyszólván nem tért magához. – Az történt, hogy Királyhalmon voltunk egy vasárnap, ebédeltünk, egyszer csak betoppant hozzánk egy belügyes, és megbilincselte az Aput. Úgy vezette a szőlőtől az állomásig. Bezárták fél évre. Ráfogva, hogy sok magyart átsegített a zöldhatáron, ami közel volt, 800 méterre. Ez csak ürügy volt persze. Bizalmas forrásokból megtudtuk, hogy tulajdonképpen abban az időben aranyat kerestek, és akinél sejtették, hogy van, attól szerették volna valamilyen ürüggyel konfiszkálni. Házkutatást is tartottak nálunk, persze, nem találtak semmit. Szombatonként meglátogattuk az Aput, vittük neki az ennivalót. A foglyokat felsorakoztatták az udvaron, minket, látogatókat is velük szemben. A csomagot – élelmiszert, fehérneműt – az őröknek kellett átadni. Csak tisztes távolságban lehetett a foglyokkal beszélni. Testileg nem kínozták ugyan, de lelkileg teljesen összetörték az Aput. Utána már csak a királyhalmi kis műhelyében tett-vett, barkácsolt, olyan volt az, mint a patika, minden a maga helyén benne. Emlékszem, egyszer, egy szombati napon úgy kilenc óra felé engem is bevittek az OZNÁ-ra. Eljöttek értem a hosszú bőrkabátos emberek, ilyenben jártak a belügyesek, hogy menjek velük. Leültettek egy szobába, és vártam, vártam. De hogy mire, nem tudom. Hogy mért vittek be, azt sem tudtam. Dél körül bejöttek valakik, és mindenfélét kérdeztek az Apuról, hogy ki járt hozzánk, ki mit mondott, kik a barátai – és mondtam, amit mondtam, nekem nem volt semmi tagadni valóm. De láttam-e olyan sárga pénzeket?! Nem. Akkor megint kimentek, hagytak ülni. Két óra felé elkezdtem dörömbölni az ajtón: legyenek szívesek, engedjenek ki, mert szombat van, és nekem mennem kell az Apuhoz látogatóba! Elengedtek. Meg aztán őt is, nem tudtak rábizonyítani semmit.

Azt mondta, amikor kijött, hogy ,,felfordult a világ!" Ő egészen más szellemben nevelkedett. Lehet, hogy egy kicsit idealizálta a saját korát, mert a múltat mindig megszépíti az ember, de azért akkor megvolt a biztonságérzete. Az anyagi biztonságérzete. És ez nagyon fontos. Amikor már nemcsak saját magáért, hanem érettünk is felelősséget kellett vállalnia, ez a felforgatott világrend még inkább nyomasztotta. Az Anyu sokkal flexibilisebb volt. Nézd, mondta, hagytak annyit, hogy nem jutunk koldusbotra, majd csak lesz valahogy. Mások is megélnek. Igaz, ő tizenkét évvel fiatalabb is volt és ő nem érezte annyira a helyzet súlyát. Az Apuban ott volt a félelem a származása miatt is, mert svábként volt elkönyvelve, ő egy kálvárián ment keresztül, mert a magyarok meg, ugye, anglofilnek, megbízhatatlannak minősítették. Jött a ,,felszabadulás", a svábokat elvitték, nem tudta, hogy őt minek fogják minősíteni. Egy létbizonytalanságban élt. Plusz még az anyagiak megcsonkítása is nyomasztotta.

Szüksége volt arra a tudatra, hogy szeretik. Hogy valakinek jelent valamit. Szüksége volt a lelki támaszra is. Az Anyu életében két embert szeretett csak igazán: az egyik az Apu volt, a másik meg én. Mindattól függetlenül, hogy kemény volt a maga módján. Én meg is mondtam neki, hogy én tudom, Anyu, hogy szeretsz, de nem érzem. Az Apunak az Anyu iránti szeretete egy neki komponált, neki ajánlott valcerban nyilvánult meg, amit 1940-ben írt hozzá – Für meinem lieber Erzsi zum ihre Geburstag – olvasható a kompozíción. Ha valami bántotta, akkor mindig elővette a hegedűjét, és játszott. Ez megnyugtatta.

Hogy milyen volt az életfilozófiája. Amikor egyszer rákérdeztem, hogy mondd, Apu, szeretnél-e te gazdagabb lenni, ezt válaszolta: Minek?! Két ebédet nem tudok megenni és két ruhát sem tudok felvenni egyszerre. Egy van. Olyan életfilozófiája volt, amit csak egy megelégedett ember engedhet meg magának végeredményben, akinek semmire nincs szüksége. Soha nem volt a szélsőségek embere, semmiben sem. A háború alatt, a bombázáskor, amikor az anyuék az Icával kint voltak Királyhalmon, mi az Apuval kikarikáztunk a Bajai úti temetőbe – sok másokkal együtt, mert azt reméltük, a temetőt a halottak iránti kegyelet miatt nem fogják bombázni. Ott kérdeztem meg tőle, hogy mondd, Apu, te a háború után mit szeretnél csinálni. Kalapot szeretnék venni, mondta. Miért? Mert akkor tudni fogom, hogy megvan még a fejem! Hát ilyen humora volt. S arra is visszaemlékszem, amikor először vitt el sétálni Szabadkán, bemutatva nekem a várost. Volt a közelben egy trafik. Egy elég savanyú vénkisasszony tartotta. Az apu bement cigarettáért, s bemutatott engem: itt van a kislányom, mondta. A hölgy rámcsodálkozott: ,,De nem édes.!" Hát – nézze! Nem édes?!, válaszolta az Apu. Az ilyen apró kis epizódok azok, amiért az ember szerette, elfogadta. Sokat zenélt, olvasott – főleg német nyelvű szakkönyveket, de szépirodalmat is, emlékszem, a Forsyte Sagát mennyire kedvelte, jókat vitatkozott róla egy barátnőjével, és eljárt, ugye, a szabadkőművesekhez, akikhez 32-ben csatlakozott. Ott volt a szabadkai páholy az evangélikus templom mögött. Hogy ott mit csináltak, mi nem tudtuk, csak abból tudtuk (a háború alatt) hova megy, hogy az anyu bizonyos időközökben sütött diós tortát, és vitte. A páholy persze a háború után megszűnt.

Szépek, meghittek voltak az ünnepeink, a karácsonyaink, tradicionális étkek kerültek az asztalra: borleves, hal, mákos guba. Akkor az apu is velünk jött a Barátok templomába, megmutatta a betlehemet, és magyarázta a bibliát. Az anyu ugyan megtartotta a zsidó szokásokat is, már ami a főzés módját illeti, az úgynevezett kóser konyhát – amikor külön edénye van a különféle ételeknek és ami a szombatot illette – nem hangsúlyozta ugyan soha, de akkor azért igyekezett visszafogni magát. A keresztény vallási ünnepi szokásokat is nagyon megtanulta és szorgalmazta. Rendszerint könyvet kaptunk ajándékul. Meg azt –olyan időket éltünk! –, amire szükségünk volt. Az anyu választotta ki. Érdekes viszony volt a családban. Az én nővérem mindig mindent szeretett volna. Szeretett szépen öltözni. Jön egyszer haza, hogy kapott egy karórát. És az Anyu kérdi az Aputól: és az Editnek mért nem vettél? Hát az Edit nem kért!? felelte az Apu. Ő nem nagyon ismerte a gyereklelket.

Ica

Idáig jutva a beszélgetésben rövid kitérőt teszünk Icára, Edit asszony nővérére, aki néhány éve halt meg Palicson, de évekig Zágrábban élt, s Lifkáné nevelése, szellemisége is közrejátszhatott abban, hogy anyagilag sikeres pályát fusson be. A szimpátiája végett telepedett le ott, s banktisztviselőként kezdett dolgozni. Történt egyszer, hogy a nagy horvát író, Krleža is betért hozzájuk ügyes-bajos dolgait intézni. S miért, miért nem – talán, mert Ica hangsúlyából megérezte, hogy nem tősgyökeres horvát – magyarul szólította meg: ,,Mondja, kislány, szereti ezt a munkahelyet?" Ebből élek, felelte Ica. Jöjjön el hozzám, fel az irodámba! (Ami a Lexikográfiai Intézetben volt.) Tudja, lexikonokat adunk ki, azokat kellene forgalmazni. Látom, hogy maga talpraesett, igazi magyar lány. Nem lenne kedve könyveket árulni? Lexikonokat. Ő a biztonságát nem áldozza föl, mondta a nővérem. (Ki vett akkoriban lexikont?!) De mért ne próbálná meg, erősködött az író. Vegye ki a szabadságát, s ha megtetszik a munka, marad, ha nem, nem. A nővérem kivette, kidolgozott egy stratégiát, jól kicsípte magát, és elkezdett árulni. Elment minden iskolába. Megkérdezte, van-e lexikonuk. Nincs. Hát, hogy lehet meg egy iskola lexikon nélkül?! És minden igazgató vett. Mindent eladott. Amikor Krleža meglátta, mennyit adott el, nem merte a többieknek megmondani. Szóval azt biztos az anyutól tanulta meg, hogy lehet magunkat feltalálni. Azt meséltem-e, hogy egyszer, amikor Párizsban volt az Anyu meg az apu kiránduláson, és amikor mindenki elengedte magát, az Anyu meghallotta, hogy valahol filmet forgatnak. Fogta magát, felkereste a stábot, s megvásárolta a készülő film forgalmazási jogát. Aztán visszament, és jól érezte magát. Aztán, amikor a film elkészült és meg akarták mások is vásárolni, azt mondták: kérem, a Lifka Sándor Filmkölcsönző Vállalat már megvette a Jugoszláviában való forgalmazás jogát!

De hogy visszatérjünk Lifka apura! Ha tőle kértek valamit, ha csak tehette, mindenkinek teljesítette a kívánságát. A munkásait nagyon megbecsülte. Azok tűzbe mentek volna érte. Volt egy mozigépész, a Teleki bácsi – pár éve halt meg –, aki mindig mondta, hogy ha bármilyen zűr volt a vetítéssel, a Lifka úr rögtön ott termett, levette a zakóját, felgyűrte a fehér ingujját, és megjavított mindent. A nézőket az ajtóban várta, mosolyogva üdvözölt mindenkit, az egyenruhás jegyszedő pedig a helyére kísérte a vendégeket. Lifka Sándor megbecsülte az embereket, akikből élt.

Engem viselt meg legjobban a halála. Nagy űrt hagyott maga után. Megmaradt az Anyu józansága, és nem volt, aki egyensúlyozza. Úgy éreztem, Katona József Bánk bánjával együtt: ,,A vesztes csak én vagyok!'' Akkor tértem magamhoz teljesen, amikor a fiam megszületett. Amikor egy új családom lett. Az Anyunak köszönhetem viszont a józanságomat, a határozottságomat, mert tudtam mindig, hogy mit akarok. Az ő gazdasági szelleme mégis átformált. Én sosem az egekben jártam, hanem a földön.

Az Evetovics család

Késő estébe nyúlt már a beszélgetésünk, amikor – egy jól végzett műtét után – hazatért a derűs, szellemes természetéről Szabadkán közismert férj, Evetovics doktor is, aki már nyugdíjas ugyan, de a fia, Alex, a Crnojević utcai Evetovics Klinika tulajdonosa, behívja néha operálni. – És álmomban is folyton csak operálok, képzelje! – jegyzi meg. S nagy lelkesedéssel mutatja a gyűjteményét: nézzem már meg azokat a kanalakat, rigliket, miegyebet, amelyeket annak idején még a kórházban kioperált a szabad levegőre vágyó rabok gyomrából.

Van belőlük jócskán. – A korcsolyapályán találkoztunk először – kezd bele megismerkedésük történetébe Edit. – Igen. A Spartak pályáján. Azóta sem korcsolyázok! – veszi át a szót a doktor úr. – Egy ismerősünk mutatott be bennünket egymásnak. Azt mondtam, asztalos vagyok. Az anyósomnak is így mutatkoztam be. Szimpatizáltunk egymással. Hogy én milyen befőtteket kaptam tőle! Volt benne egy erély, s mindig tudta, mit akar. Amikor kérdeztem tőle, hogy ez hogy volt, az hogy volt, azt mondta: tudod, én arra emlékszem, amire akarok, és azt hallom, amit akarok. – Hogy mért hagyta jóvá a házasságunkat? – teszi fel a kérdést Edit. – A rossznyelvek szerint a soványságából meg az orrából ítélve azt hitte: zsidó.

Edit az újvidéki magyar tanszéken szerzett főiskolai diplomájával a szabadkai Közgazdasági Kar általános ügyosztályán helyezkedett el, 1961-től 1967-ig vezette azt. Amikor a férje megpályázott s elnyert egy marokkói állást, vele tartott ő is a kisfiával és a kislányával. Hogy mennyire becsülték, mint munkaerőt és mint embert, arról az alábbi levél is tanúskodik: ,,Tisztelt Kolléganő, az egyetemi tanács tegnapi ülésén úgy döntött, hogy mivel elhagyja a kollektívánkat és az országot, megjutalmazza önt az egyhavi keresetének megfelelő értékű ajándékkal. Ez az ajándék csak szerény kifejezése a hálánknak és emlékeztető az együtt eltöltött időre. Ami több ennél: az egyhangú köszönet az egyetemi tanács és az egész kollektíva részéről és külön az én részemről azért az önzetlen és önfeláldozó munkáért, amit a kar megalakulása óta máig kifejtett azon a munkahelyen, amely nagy személyes odaadást, szervezési és expeditív készséget, és főkén pontosságot igényelt, s amit Ön nagyon sikeresen elvégzett. Még egyszer nagy-nagy köszönet Önnek mindenért, és sok szerencsét további életútja során mind a magánéletében, mind a munkájában. Baráti üdvözlettel: Ing. Božidar Race dékán, Szabadka, 1967. 9. 8."

Hatvankilencig éltek kint, a gyerekek is jól megtanultak franciául, Bea lányuk franciatanárnői diplomát szerzett később, de érthetetlen módon még ma sem tud elhelyezkedni a szakmájában, a szülővárosa, úgy látszik, nem tart igényt a szaktudására, Alex fiuk szintén szakorvos, s ma az egész család Szabadkán él. Érdekes, hogy 1967-ben nem a kiváló sebészorvost hívták vissza, hanem Editet! Kapott egy táviratot, hogy ha vissza szeretne térni a munkahelyére, most jöjjön, mert nagyon nagy szükség lenne rá. És hazajött. Visszahozva magával a családját is. – Május elsején tértem vissza és szeptember elsejéig rendbe kellett tenni az adminisztrációt. Mert ahogy hagytam, úgy maradt. Minden összeomlott. Más elképzelés volt, az én kialakított stílusomat senki sem tudta folytatni, mert az az enyém volt. S megcsináltam, amit elvártak tőlem. És folytattam a tanulást az egyetemen. Elvégeztem a második fokozatot is a magyar tanszéken. A két gyerek mellett. Edit szerencsés embernek érzi magát. És mindenek ellenére megmaradt derűlátónak. Hiszen gyerekkori személyes tragédiája végül is ,,jól végződött''. – Ha mi ott rekedünk Pesten – mondja –, a Jóisten a megmondhatója, mi lett volna velünk, milyen körülmények közé kerülünk. A zárdát megszüntette, ugye, az új rendszer. S amit az a két ember adott nekem, minden vonatkozásban, aki a saját gyerekeként nevelt fel, annál többet, úgy érzem, nem adhattak volna az édes szüleim sem. Embert faragtak belőlem. Ma ő a népes család egyik biztos pontja, négy unokája legdrágább kincse.