Ráérő idő

Evetović Edittel, Lifka Sándor lányával Kovács Tomin Laura beszélgetett

 

– Hogyan kerültek a Lifka házaspárhoz?

– Édesanyánk 1943-ban szeptemberében hunyt el, amikor az édesapánk az orosz fronton már eltűnt. Hogy hogyan került a Lifka Sándor mihozzánk és a felesége, azt nem tudnám megmondani. Vannak sejtések, voltak rá utalások, de amit ők nem tisztáztak előttünk, azt én természetesen tiszteletben tartom. Édesanyánk halála után a nővérem és én a Carmelitákhoz kerültünk Budapesten. Nem sokkal később már ott volt a Lifka anyu. Nekünk azt mondták, hogy jött egy néni, aki el akar vinni bennünket. Én semmiféleképp sem akartam jönni. Túl gyorsan zajlottak az események körülöttem, de hát ígért mindent: ott van Palics, ott van Királyhalma, ott van a gyönyörű szőlő, szóval minden. Az anyu olyan állhatatos volt, tíznaponta eljött hozzám. És hát egy gyereknek az ellenállását nagyon könnyű megtörni. Majd megkérdeztem: kutya van? Azt mondta, van. Jó akkor megyek. Február végén, pontosan 29-én egy esős este kerültem Szabadkára. Megvoltam szeppenve, csak az anyut ismertem, az aput korábban egyszer sem láttam, ezért kétségek gyötörtek. Nem voltam már olyan kicsi, 11 éves lehettem. A Đuro Đaković utca 5-ös szám alatti épületben laktunk, amikor megérkeztem a hosszú szobába, az ebédlőben a nagy ovális asztal végénél ült egy idősebb, számomra ismeretlen bácsi. Megálltam az ajtóban és ránéztem. Ő felállt és odajött, megsimogatta a fejem. Csak annyit mondott: ,,Ne félj, majd meglátod, nagyon szépen meg fogunk mi ketten egyezni.’’ Ezzel az egy mondattal sokkal többet ért el, mint az anyu a meséjével. Talán csak egy kis melegségre vágytam, amit az aputól az első pillanattól megkaptam.

– Ez végig jellemezte a kapcsolatukat?

– Végig. Az apu annyira meg tudta fogni a pillanat hangulatát, mindig megérezte, hogy mire van szükségem. Például amikor bevonultak a német csapatok, mi ott álltunk az apámmal az ablaknál, és amikor látta, hogy milyen formában jönnek, elhúzott az ablaktól és azt mondta: ,,Gyere, ez nem neked való.’’ Akkor odaállított a cserépkályha elé, nekidőltem, elővette a hegedűjét és eljátszotta nekem El Grieg Solvej dalát. Én még gyerek voltam, fogékony és érzékeny lélek, és elkezdtem pityeregni. Azt mondta: most mit sírsz? Mondom hát azért mert ez olyan szép. Szóval megértette az az apu az én riadt lelkemet. Láttam, hogy mi történik körülöttem, de nem értettem. Ő pedig így oldotta fel a félelmemet. A viszonyunk végig ilyen volt.

– Az anyu, amint Ön említi, egy határozott jelenség volt, ami meghatározta kettejük családon belüli szerepmegosztását, kapcsolatát is?

– Az igazság az, és ez nem csak mende-monda, hogy minden nagy ember mellett egy határozott feleség, egy nő kell hogy álljon. Ez így volt nálunk is. Az anyu mindig tudta, hogy mit kell tennie. Az élet reális oldalát látta, irányított, mert az aput szétszedték volna a farkasok. Az apu az anyagiakkal nem törődött. Az anyu volt az, aki hagyta az aput álmodozni, hagyta az aput alkotni úgy, ahogy ő azt elképzelte, de ő biztosította mindennek az anyagi vetületét. Például olyan dolgokat csinált az anyu, most hogy visszaemlékszem, csak csodálni tudom. Amikor az orosz hadsereg bevonult, mi kinn voltunk Királyhalmán a szőlőskertben és senki se tudta a tanyavilágban, hogy mi történik valójában. Azt mondták, hogy most elveszik mindenünket. Az anyu, hogy ne jöjjenek be a katonák, varrt magának egy fehér kötényt, hatalmas vörös keresztet rajzolt rá. Egy orosz katonával ráíratta egy nagy cédulára, hogy TIFUSZ, és kiragasztotta a házra. A katonák messze elkerültek bennünket. Az aput mindenesetre befektette az ágyba, ha valaki mégis betévedett volna. Szóval, mindent megtett a családja érdekében, hogy biztosítsa úgy az anyagi hátteret, mint a védelmet. Fantasztikus volt. Ami a hozzánk való viszonyát illeti, talán szükség is volt arra, hogy keményebben bánjon velünk, mint az apu, mert az aput tényleg ellensúlyozni kellett. Az apu az esztétikai, morális nevelést nem tudatosan, hanem példával végezte. Viszont az anyagias, reális dolgokban soha nem vett részt. Művészember volt. Nagyon rezervált, de elfogadta a szeretetet, sőt igényelte is, de soha senkivel szemben az érzéseit nem mutatta ki.

– Az ő munkája, tevékenysége az mennyire kapott helyet a családi életben?

– Ami a mozibajárást illeti, az apu megválogatta, hogy milyen filmekre engedjen el bennünket. Színházba is csak szülői felügyelet mellett lehetett elmenni. Először megnézte ő a filmet, és ha méltónak találta a filmet, akkor elvitt bennünket is. Ami a filmet illeti az neki fájó pontja volt. Az ő filmtevékenységéről nem sokat beszélt. Látszott rajta, hogy fáj neki. A körülmények is hozzájátszottak ahhoz, hogy abba kellett hagynia a filmezést. A következő történetet ő mesélte el nekem: Amikor a mozi részvénytársasággá alakult, dr. Vujić Milan ügyvéd lett a jogi képviselő, hozzá kellett beadni az igazgatói jelöléseket. Lazarek Nóra volt az ügyvéd barátnője, aki nagyon szerette volna megszerezni a mozi vezetését. Dr. Vujić Milan megnézte az apu ajánlatát, majd megmondta Lazarek Nórának, aki rálicitált. A hölgy később kiment Ausztráliba, otthagyta a dr. Vujić Milant, aki végeredményben bizonyos fokig kerékbetörte az apu karrierjét. Az ügyvéd ezután minden este feljött hozzánk, de az apuban egy szikra rosszindulat sem volt. Olyan megértéssel hallgatta, ahogy az ügyvéd sírt a Lazarek Nóra után. No, az anyu haragudott is rá. De hát az apu ilyen volt, megbocsátott neki. A múltat persze nem lehetett meg nem történté tenni, viszont az apuban soha egy szikra bosszú, vagy neheztelés senki iránt nem volt.

– Milyen személyes tárgyakat őriz Lifka Sándortól?

– Nagyon sokáig őriztem az apu hegedűjét. Két hegedűje volt. Az egyik Klotz hegedű, a másik David Techlerlintano. Amikor az apu már negyven éve meghalt, feltettem a kérdést, hogy mi legyen a hegedűvel? Vagy hagyom tönkremenni, beteszem a vitrinbe és nézem, vagy pedig hasznosítom. Végül Lajkó Félixnek adtuk el. Nem azért mert meg akartam tőle szabadulni, hanem mert sajnáltam kárbaveszni. A személyes tárgyak nem maradtak meg, mert az anyuval mindent annak idején összeszedtünk, az anyu eladta és abból csináltatta meg az apu síremlékét. Azt mondta: ,,Ami az övé volt, maradjon is az övé mindig.’’ A családi házból néhány dolog maradt meg, a vitrin és néhány festmény, illetve levél, ami nem került a múzeumba, ezeket én nagy szeretettel őrzöm.

– Mit tanult tőle?

– Érdekes, ha valaki valakit szeret, akkor azt mondják, hogy idealizálja. Nem így van. Talán nem tévedek és nem követek el nagy hibát, ha azt mondom, hogy jobban szerettem az aput, mintha a saját vér szerinti apámat szerettem volna. Miért? Mert ha egy gyereknek az értelme kezd kibontakozni és maga előtt lát egy példát, valakit, akiben nem talál hibát, azt nem csak idealizálja, hanem igyekszik úgy viselkedni, hogy annak az illetőnek meg is feleljen. Ő formált engem olyanná, amilyen vagyok. Hogy én önmagammal mennyire vagyok megelégedve, az más lapra tartozik, de úgy gondolom, hogy amit tőle tanultam, az csak pozitív. Azt ahogyan reagálok bizonyos dolgokra, ahogyan tanított és formált, amilyenné lettem, azt mind-mind neki köszönhetem.