Antun Rudinski és Petar Andrić

Antun Rudinski várostörténetei

Szabadkán születtem az Úr egyik nyarán, egykoron, 1948 augusztusában, annak is a 19. napján. 2055-ben haltam meg, szándékosan épp augusztus 20-án – csak hogy legalább egy nappal tovább élhessek, azért! Az általános iskolát 1963-ban fejeztem be, a szabadkai gimnáziumot pedig 1967-ben. Érettségi munkám címe a gömbölyű testek árnyékolása központi megvilágításnál ferde axonometriában, a tantárgy pedig az ábrázoló mérten volt. Természetesen pótvizsgára buktam matematikából, olyan érettségizőként, aki a IV/e osztályban elsőként készítette el az érettségi munkát. Nyár volt, hosszú és forró. Átismételtem vagy felújítottam a gimnáziumi tudástár teljes matematikai anyagát, ami alapjában véve jól jött a belgrádi Műépítészeti Kar felvételi vizsgáján. Abból az időkből mind a mai napig nem világos a számomra: van egy rajz, amelynek a címe: A kör árnyéka ferde axonometriában központi megvilágításnál! A rajz a tudomány elvei szerint pontos, viszont a valóságban tényleg valótlan…? Ugyanis minden kör és minden forog. Sosem lehet tudni, hogy valami miért jó. A Műépítészeti Karon 1974-ben diplomáztam. Időközben két évig keramikus-dekoratőrként dolgoztam, amire szívesen emlékszem, pedig akkor munkahelyemen nem ismerték el még a gimnáziumot sem, mivel azon a munkahelyen a munkahelyi besorolás általános iskolát követelt meg (Aurometal). Miután diplomáztam, a Nova budućnostban, később a Subina bútoripari társulásnál voltam bútortervező, egészen 1988-ig, majd elkezdtem a városrendezésben dolgozni, pontosabban a topolyai Domban. Azokból az időkből a számos városrendezési terv és egyéb terv közül a legszebb emlékeim közé sorolom Péterréve általános rendezési tervét, a műemlékvédelmi intézkedések Bácskeresztúrra vonatkozó tervét, az akkori Žitokombinat részletes rendezési tervét, különösen pedig a Csáky Lajos iskola részletes rendezési tervét, ahol az iskolaépület mellett volt található az egyetlen értékes ház, amelyet véleményem szerint érdemes volt megvédeni az enyészettől. Egy régi, igazi pannon ház volt és maradt. (A „pannon ház” meghatározást a szakirodalomban már a műemlékvédelem magisztereként honosítottam meg. Ennek külön örülök, hiszen a házat, amely a helybeliek által Piac (hivatalosan Moša Pijade, jelenleg pedig Szent Száva) utcának nevezett részen található, sikerült megóvnunk elsősorban az általam mélyen tisztelt, sajnos már csak néhai kollégámnak, az ugyancsak műépítész Harkai Imrének köszönhetően, aki illetékes községi személyként ezt az ötletet nagy lelkesedéssel keltette életre. Ma Észak-Bácskában, de talán egész Vajdaságban ez az egyetlen, általam ismert épületegyüttes, amely bemutatja egy jellegzetes falusi-városi gazdaság etnológiáját, annak teljes muzeális értékeivel együtt! Akkoriban ez volt a 105-ös tömb részletes városrendezési terve, és higgyék el, nem volt könnyű meggyőzni a nyilvános vita során a tantestületet és a helyi közösséget, hogy miért indokolt ennek a holmi vert falú, régi, nádfedeles háznak a megőrzése. Igen fárasztó győzködés folyt, de a tanulóknak és szüleiknek hála ezt az elképzelést a 80-as évek közepén sikerült valóra váltani, s az épület még ma is az iskola és a polgárok büszkesége, Néprajzi Múzeum, amelynek felszerelését és berendezését önzetlen támogatásukkal, különböző tárgyakkal segítették a szülők és az iskola tanulói. Ennyit ténykedésem legszebb emlékeiről, noha akad belőlük szép számmal. Érdekes azonban, hogy mégiscsak létezik – a sors keze! Amíg ugyanis városrendezőként dolgoztam mindenféle terveken, Magyarkanizsára jártam megbeszélésekre a Magyarkanizsát a Tisza áradásától védő töltés rendezési tervének a kidolgozása kapcsán. Nem tudom, hogy arra miért nem került sor, de időközben, 1980-ban, átkerültem a szabadkai Városrendezési Intézetbe. Nem telt el még egy év sem, egyszer csak megjelent a községi csoport Magyarkanizsáról, hogy ugyanarról a munkáról tárgyaljon, ezúttal a szabadkai intézetben. Az ügylet megköttetett, és íme a sors keze: ki más, ha nem Ante, aki ezután Magyarkanizsa számára kidolgozta a város városrendezési főtervét, a városközpont részletes rendezési tervét, a víkendtelepülés részletes rendezési tervét, továbbá a kikötő városrendezési tervének két változatát is. Akkortájt szerettem meg a Tiszát, ezt a furcsa folyót, amelyről későbbi szövegeimben még majd szót ejtek.

A szabadkai Városrendezési Intézetben először 1980 és 1983 között dolgoztam, majd átmentem a szabadkai Községközi Műemlékvédelmi Intézetbe, amelyből 1993-ban tértem vissza ismét a Szabadka Község Városrendezési Intézetébe, amely ekkor már közvállalatként működött. Ma is itt dolgozom. Időközben sikerült letennem a magiszteri vizsgát azon a belgrádi karon, ahol korábban tanultam. Magiszteri munkám témája: Szabadka építészeti-városrendezési fejlődése a XX. század kezdetéig. Ezt 1984. december 18-án tetem le, magiszteri munkám kapcsán pedig egy anekdota maradt meg az emlékezetemben. Mentoromnak, tisztelt tanáromnak – később barátom –, dr. Ranko Radović professzornak a következő szavakkal, adtam át magiszteri munkámat, 7 (hét) példányban: „Professzorom, a munkát befejeztem, tessék átvenni, de én tönkre mentem és elváltam!” Ez a nagylelkű ember (nyugodjon békében), nagy komolysággal végighallgatott, köszönetet mondott, utána pedig huncutkodott a rovásomra.

A posztgraduális tanulmányokat folytató későbbi tehetséges generációknak a nyitóelőadáson mindig a következőket mondta: „Kollégák, vigyázzanak, ezt az utat önszántukból választották, de …csak hogy tudják, mi vár Önökre szándékuk megvalósításában! Egyik elődjük, miután befejezte ragyogó munkáját, azt mondta: …(lásd fenti idézet). Addigra azonban én már átmentem a szabadkai Községközi Műemlékvédelmi Intézetbe, ahol tíz évet töltöttem 1983 és 1993 között. Amikor a későbbi posztdiplomások Szabadkára jőve ezt elmesélték, megerősítettem, hogy valóban így történt, de amikor 1991-ben a régi városháza dísztermében, amelyet konzervátor-restaurátorként én állítottam vissza 1912. évi eredeti állapotába, elismételte ezt a tényt, a tisztelt gyülekezet előtt kissé kényelmetlenül éreztem magam, amíg a rá jellemző lelkes stílusában indokolta a szabadkai színházzal kapcsolatos terveit. El kell mondanom a következőket: a konzervátori munka során, a díszítő plasztika és a festett díszítés rekonstrukciójakor többféle jogosultság alapján, mint amilyen a tervező-restaurátoré és a felügyeleti szervé, az építészetben általam ismert összes szakma képviselői számára – figyelembe véve a műemlék jogállását és sajátosságait – írásban tiltottam meg a dohányzást a festés és a parketta miatt. Azok ugyanis, akik korábban használták a termet, a padsorokban és a parkettán oltották el cigarettájukat! Örülök annak, hogy ezt elfogadták, és hogy a termet ma már a kivételes jelentőségű műemlékhez méltó módon használják. Egy alkotói titokról is le kell rántanom a leplet, amelyet még ma sem hiszek el, mégis igaz, megtörtént. Amíg a késő délutáni és az esti órákban az állványokon állva restauráltam a korabeli motívumok nyomait és a színek szemcséit, a restaurátori szerszámok mellett állandóan velem volt a sétálómagnó, amelyen Mozart Kis éji zenéjét hallgattam. Egyik este, nagy meglepetésemre, a zene színekké változott. A két oldalsó falmélyedésben (az elnöki asztal jobb és bal oldalán), amelyek addig világoskékre (?) voltak átfestve, a fal lemosását követően előtűntek az eredeti időkből származó festett díszek töredékei, a motívumok geometriájával és az előző festékek egyik-másik morzsányi darabkájával. Ezek alapján azután lehetséges a két falmélyedést visszaállítani eredeti állapotába – ami annyit tesz, hogy sikerül teljesen rekonstruálni mind a motívumokat, mind a színeket. Lemásztam az állásról, megnéztem közelebbről, mindent jól láttam, és annak megfelelően – úgy, ahogyan Önök ma láthatják a díszteremben – csináltuk meg szorgos és – a tőlem – fáradt mesterekkel. Tehát, ez is megtörtént. Ezt esett meg azokkal az oldali falmélyedésekkel, amelyek íve felett az 1391–1991 felirat látható, s amelyeket minden részletében és színében eredeti állapotukban állítottuk helyre. Íme, mit is jelent néha a zene, kész csoda. A díszterem restaurálásához fűződik egy igaz anekdota a sárgarépáról és a csirkerizottóról. A díszterem központi kupolájának eredeti narancssárga sokat foglalkoztatott. Vasárnap, déli családi ebéd, leves, aztán csirkerizottó, majd minden tovább rendben és sorban. Együtt a család, mindenki beszélget, mint rendesen, én meg a narancssárga színen töprengek, milyen árnyalata legyen, rosszkedvűen hallgatok és kevergetem a csirkerizottót, csendben vagyok, nem hallok semmit. Márpedig tudják, minden mellett, ami a rizottóba megy, kell sárgarépa is! Egyszer csak megvilágosodik előttem – EZ AZ A SZÍN! Kicsivel később megszólalok, hangosabban, úgy hogy az asztalnál mindenki elhallgatott, és mondom a feleségemnek, ennek a másodiknak: Kérlek gyorsan csomagolj be celofánba néhány sárgarépa karikát, de úgy, hogy vákuumozva legyen! Így is tett, majd jött a várható kérdés: Minek az neked?, majd az ilyenkor szokásos válasz: Hallgass! Ez az a szín, amelyet holnap a színkártyán át kell adnom piktor mestereimnek. A kommentár elmaradt. Hogy akkor mit gondolt, soha nem mondta meg, én meg reggel felvittem azt az átlátszó csomagocskát a központi kupola alatti állásra és mondom a mestereimnek: „Ez az a narancssárga szín, és amíg ezt el nem éritek, a színkártyát nem szabad félretennetek!”

Így is történt, de csodálkozásomnak nem volt se vége, se hossza, amikor elbontották az állást és lentről láthatóvá bált a központi kupola egésze és a nézőtérről látszott, hogy épp az a szín, és hogy nem tévedtem. És valóban, szörnyű lett volna, mert az állást már eltakarították – nem lett volna mentség, ha tévedtem volna. ELTELT AZUTÁN NÉHÁNY ÉV, üldögélek az „én dísztermemben”, tekintetem át- meg átsiklik a színek gyönyörűséges kavalkádján, és felidézem emlékeimet, hogy milyen jó munkát is végeztünk. Eközben tekintetem a középső kupolára siklik, hát van mit látnom rajta!

Ott áll egy szecessziós flóramotívum, EGY STILIZÁLT SÁRGARÉPA! A gipszből készült díszplasztika sötétkéken, a stilizált sárgarépa pedig – a sárgarépa igazi színében. Amikor rádöbbentem erre, sehogyan sem értettem, miért kellettek évek, hogy ezt azonnal észrevegyem. Próbálok önigazolást találni – valószínűleg a túlságosan sok szín és részlet miatt. Szimpatikus, de igaz történet, amelyet mindig szívesen mesélek el, ha valaki emlékeztet azokra a munkálatokra. Noha nem szeretem a csirkerizottót, ezúttal egy kivételes értékű műemlék szempontjából kivételesen fontos volt. Meggyőződtem róla, hogy Mozart muzsikája mellett még az asszony rizottója is adhat ihletet. A művészetekben és az alkotás során sosem lehet tudni mi jelenthet igazi inspirációt?!

Mégis, a műemlékvédelemben sok-sok lelkemnek kedves témát dolgoztam fel, folyamatosan tanulva a munkatársaktól, művészettörténészektől és etnológusoktól, ízelítőül csupán néhányat sorolnék fel: szélmalmok, magtárak, tanyák, homlokzatrekonstrukciók (például a négy oszlop visszaállítása a Danilo Kiš Könyvesbolt bejáratánál, amelyeket a XX. század elején bontottak el az új, szecessziós kirakat kialakításakor, de szerencsére megmaradtak az alapok a Történelmi Levéltárban az épületek XX. század eleji átalakításának tervei között – de erről majd a későbbiekben), templomok és tornyaik…

Lassacskán, lépésben és gondolkodva, hogy a gyerekek számára kerüljön az asztalra zsíros kenyér, füzet, könyv, új tornacipő, ezért különösen utáltam augusztust, a szeptember és az új tanév kezdete miatt. Hál’ istennek, az is elmúlt, csak az emlékek maradtak – mind elvégezte az iskolát és dolgozik. De annak idején, délutánonként és éjjelente csodákra voltam képes. Köztük elég sok enteriőr, amelyek közül számomra a legkedvesebbek a söröző (Sidro), a cukrászda (Bódis), és még egyik-másik sarok. És biztos, hogy a kocsmák közül meg kell említeni a Toronyalatti Elzát, a Gurinović Éttermet a Bajai úton, vagy a Pelivan Cukrászdát (annak is elülső része) a kis korzón. (Ja és a zsír, nem volt mindig élvezetes, de gyermekeim nem maradtak éhen és mezítlábasan, a BERUHÁZÓK meg, mint mindig: engedj az árból, csak te készítsd el a terveket, majd amikor elkészül, fizetek én – természetesen előleget csak nehezen, a megbeszélt összeg végelszámolás szerinti megfizettetése meg kész kín. Ahogy látom és hallom: ma is így van. De hát a házba mégis jutott kevés kenyérre, sóra, paprikára, paradicsomra és gyümölcsre, meg vízre és vízre – az élet forrására...) Ezek közé az emlékek közé tartozik a Kék terem a teljes bútorzattal 1996/7-ből, mivel..., de erről is majd amikor részletesebben foglalkozom a régi városháza épületével.

A hosszú-hosszú éjszakázások egyik szép emléke a Bunjevačko kolo HMK díszterme a Preradović utcában. Nem kis beavatkozás, de gyümölcsöző, noha nem aknázzák ki a helyiségnek a terveimben előirányozott összes lehetőségét. Mindent a hetes jegyében, 17 funkcióval, tökéletesen megtervezett akusztikával. Valamikor, abban az elmúlt évezredben történt mindez. Ha jól mondják, 1997/98-ban. A fali festett dekoráció tekintetében az ötletet egy hangverseny hallgatása és a festett díszítés tarkaságát csodálva kaptam ismét csak a kedvenc helyemen, a díszteremben. Arra gondoltam, mi lenne, ha a falfestészetnél a mi, itteni motívumainkat használnám, NEM PEDIG JAKAB ÉS KOMOR ERDÉLYI SZECESSZIÓS motívumait? De melyeket? Hát persze! Milyen egyszerű is! A bunyevác motívumokat – slingelést, búzavirágot és az ősrégi, hatalmas háromszög kendőkre selyemből és bársonyból szőtt motívumokat. Antun, hogyhogy ez eddig nem jutott eszedbe? Ezek azok a hatalmas kendők, amelyeket télidőben, ünnepélyes alkalmakkor viseltek a bunyevác nénék. A mi nénéink viselték, akik többnyire saját maguk, lámpás fényénél díszítették őket, hiszen akkortájt Nikola Tesla még nem találta fel az áramot, ezt a mostaninkat. Ha figyelmesen szemlélik a falfestést, felfedezik őket!

Igazából ezt közvetve, a nagy elődöktől, Komortól és Jakabtól, valamicskét pedig Reichltől tanultam a dísztermi hangversenyek hallgatása közben, amikor megpróbáltam az ő módjukon gondolkodni, amire a műépítészeti egyetemen nem tanítottak bennünket, vagy amikor az általuk megálmodott létesítmények restaurálásán dolgoztam.

Ha ők a falfestészet során közönséges sárgarépával díszíthették a központi kupolát, akkor én az egyszerű slingelésből miért ne készíthetnék faldekorációt a Bunjevačko kolo HMK nagytermében – és sikerült, akárcsak a tulipánnal, vagy mint nénéink búzavirágjával és a piros pipaccsal az érett búza aranyló színében. Ezeknek a színeknek az összhangja – amelyek a gabona gyomjának a színei – a természet adománya. A természet ezt oly egyszerűen összehangolta, csupán észre kell venni és művészetté formálni. Hát ennyit erről, a nőkről, a zenéről, a sárgarépáról és a slingelésről, meg egyik-másik művemről, csak úgy, mellékesen. Történt pedig az 1997-ben, mondhatni még abban a múlt évezredben.

A műemlékvédelmi-konzervátori korszakomból mélyen az emlékezetembe vésődött még két műemlék. Teljesen eltérő tematikájúak, de egyidejűleg dolgoztam rajzuk tervező-konzervátorként, felügyelettel. Az egyik a Fasizmus áldozatainak emlékműve az ugyanilyen nevű téren, a másik pedig a testvérvárosi Eszéken a Horvát Nemzeti Színház, ahova segítségként érkeztem Zombor, Eszék, Szabadka testvérvárosi kapcsolatai miatt, mint valami szakmai béketeremtő. Az első, a szabadkaié, teljes felújítás volt, az eszéki HNSZ-é, a szabadkai Népszínháztól egy évtizeddel fiatalabbé pedig részeleges helyreállítás volt és az eredeti állapotok visszaállítása volt, amiben Vera Počuča akadémiai szobrász volt a munkatársam. Mindkét munka jól sikerült, ám további sorsuk szomorúsággal tölt el. A Fasizmus áldozatainak emlékművét felelőtlen egyének állandóan graffitikkel jelölik meg, amelyeket azután el kell távolítani, az aranđelovaci márványt meg nem az adott utasításoknak megfelelően tartják karban, így az eső áztatta virágkoszorúk színe beivódik, mivel a kőburkolatot nem tartják karban a megfelelő védőbevonattal.

Ami az eszéki HNSZ épületét illeti, ebben a szerencsétlen, elmúlt háborúban telitalálatot kapott a restaurált nagyterme, amelyet anno mi állítottunk vissza eredeti állapotába, éjt nappallá téve, munkaórákat nem számolva, a mesterek, munkatársaim és jómagam. A kilencvenes évek közepének nagy szomorúsága és kivételesen nagy anyagi kára. Számomra fájdalmas volt ez a felismerés. Mint hallottam, ismét visszaállították ugyanabba az állapotába…, de ha szépségébe önmagadat is beépítetted, s egy gránát szétszabdalja az akarat szépségét, amit akkor érzel, enyhén szólva is – fájdalmas!

Időközben, úgy mellesleg, kedves barátaimnak, költőknek és íróknak illusztráltam egyik-másik művét – az ő kérésükre. Közülük az egyik legkedvesebb Tomo Žigmanov költő Bunjevački bluz című verseskötete, amelyhez később zenét is komponált Hrvoje Tikvicki kiváló csellista és zeneszerző. Közbejött néhány síremlék is. Pravoszláv, Bajai úti temető, Nagyfényen sírkápolna, stb. Mindegyik önálló történet, papírokból meg emlékekből pedig sok van (mindenképpen meg fogom őket említeni, amikor külön szólok a szabadkai temetőkről és síremlékekről). Meg megfestettem néhány naptárt is valamelyik újévekre, az előzőek némelyikére, amelyek már nem újak. Elmúltak, mint eddig mind! A legjobban azt szerettem, amely az 1995-ös esztendőre készült. Idővel meglepődtem, hogy sokan – a lapokat nem kitépdesve belőle – még ma is őrzik. Lehet, hogy jobb lenne, ha rajzolnék, nem pedig írnék, terveznék és tervrajzokat készítenék, de valahogy mindez belefér egy életműbe. Fontos a tenni akarás, mint most e sorok feljegyzése.

Ami a bibliográfiámat illetve az autobiográfiámat illeti, van. De ha belegondolok, talán legjobb lenne idéznem egy irodalmárt, Branislav Nušić urat: „…az Előszóban azt mondtam, hogy önéletrajzomat a nősüléssel fejezem be, úgy vélvén, hogy a nősülés után az embernek nincs is önéletrajza, nekem meg nincs kedvem bibliográfiát írni…”. Mivel eddig mintegy 130 bibliográfiai egységgel rendelkezem, többnyire a városrendezés, műépítészet, városépítés, téves tervezés, a városi szövet erősítésének és rombolásának témaköréből, erről én sem írnék. Főleg nem a nőkről, ami azért nem jelenti azt, hogy nem szeretek – szeretni.

És ha már Nušićot említettem, nem árt emlékezni rá, hogy ugyancsak ő, az Oktatási Minisztérium művészeti osztályának vezetőjeként újra ünnepélyesen megnyitotta a Városi Színházat, mégpedig 1922-ben, épp november 3-án, pompás fogadtatásban részesülve, a vasútállomástól fiákerekkel és zenével, végig a mai Korzón, amit a szorgos újságírók feljegyeztek mind érkezésekor, mind pedig távozásakor. Természetesen sajátos stílusukban.

De az is ismeretes, hogy a színház 1915-ben leégett, átépítették, részlegesen, majd ismét, épp tegnap, 2006. 4. 11-én ismét volt egy kisebb tűz, miközben tervmódosítások és – kiegészítések, szerződésfüggelékek, stb. hevernek mindenfelé az asztalokon vagy a fiókokban, az épület pedig folyamatosan megy tönkre… Erről majd később. De mégis, vétek lenne. Hiszen alapjában véve színpad az egész, kívül és belül, van előtere és nézőtere – első sora, második sora, páholya, balkonja, galériája… meg felújításának legalább három évtizedes több szintű mise-en-scčne-je. Ezáltal tényleg a város jelképévé vált, a tartós elszürkülés folyamatáé megépítése, azaz 1854 óta.

Amíg a Városrendezési Intézetben dolgoztam 1980 és 1983 között, a már említett magyarkanizsai tervek mellett két kedvenc munkám maradt meg emlékezetemben. Érthető, hogy legjobban a védett városmag kialakítására vonatkozó elfogadott elképzelésemet emelem ki, ami lehetővé tette gyalogosövezetté való átalakítását, valamint a Radić fivérek utca és Zomborí út közötti rész illetve a központi temető városrendezési védelmét, amelyeket el is fogadtak, és beépítették őket a még mindig hatályos, 1982-ből származó Városrendezési Főtervbe… és a 2020-ig szóló új főterv tervezetébe is.

Van még néhány kedvenc munkám, de biz vannak tervezési hibák is. Ezekről később szólok.

1993-tól, mint már említettem, ismét a városrendezésben dolgozom, azaz a Városrendezési Közvállalatban. Ebből az időszakból származnak kellemes és kellemetlen emlékek egyaránt. A kellemes emlékeket azonnal felsorolhatom, a kellemetlenebbekről pedig egy külön fejezetben számolok be, amely a VÁROSTERVEZÉSBEN ELKÖVETETT HIBÁKKAL – víziókkal és AKARATLAN tévedésekkel foglalkozik. Voltak tévedések, amelyeket a legjobb szándéktól vezérelve követtem el, de a legsúlyosabbaktól, a kierőszakoltaktól elhatárolódom, noha a terveken szakmai beállítottságom ellenére ott szerepel az aláírásom, hogy egy majdani elemző mondjon ítéletet felettem!

Bizonyosan a legkedveltebb a palicsi Víkend-telep szabályozási terve 1994-ből. Ezt kollégáimmal, munkatársaimmal, Petar Andrić műépítésszel és Kladek Ervin kertészmérnökkel. Gyalog bejártunk mindent, minden ösvényt és átjárót, gondot viselve minden egyes ösvényről, víkendházról, fafajtáról. Amikor minden begyűjtött adatot tervbe öntöttünk, érdekes megállapításra jutottunk! Valójában EZ AZ! A népi építészek kialakították a természetes mozgásirányokat, és mindegyikük valamelyik utazásáról magával hozott egy-két csemetét. Az adott terület bejárásáról készült elemző részben most már pontos adatokkal rendelkezünk Kladek kollégának köszönhetően. A meglevő állapot elemzésekor, miközben Petar és én a létesítményeket, a (látszólag céltalan) ösvényeket, átjárókat vettük szemügyre, Kladek kolléga csak a zöldet nézte. Amikor végre befejeztük a terepen az elemzői részt, nekiláttunk a begyűjtött adatok feldolgozásának. Csupán idézni tudom, mivel én csak műépítész vagyok, aki szereti a teret, a vizet és a zöldet. Íme, mit írt fel: „…A. Dendrológiai fajták – 139, B. Évelő növények – 21, C. Idényjellegű virágok – 12 fajta!…”

Meg kell jegyezni, hogy 1982-ben Regionális parkká nyilvánították Palics-Ludast, amelyhez a palicsi Víkend-telep is tartozik. Ez azt jelenti, hogy a víkend-település is törvényes védelem alatt áll a természetvédelmi törvény alapján! Mellesleg, a nyilvántartásba vett telepített anyag származási helyétől függetlenül teljesen alkalmazkodott a klímához, így azután a Víkend-telepet a rendes tervezői és egyéb jogszabályoktól függetlenül nyugodtan nevezhetnénk Botanikus kertnek. Mi, tervező műépítészek ettől nem lettünk szerencsétlenek, inkább fellelkesültünk, hiszen tiszteletben tartottuk az összes közlekedési irány logikai beosztását, csupán kisebb korrekciókra volt szükség a meglevő és a jövőbeni víkendházak tekintetében ahhoz, hogy egy már meglevő tömböt kapjunk, amelyet csak egy kicsit kell még alakítani, kipofozni. 

I. Természeti és földrajzi előfeltételek

Makro és mikro – nagy vagy kicsi, és akkor itt vannak még az utak, a mezőváros – a jövőbeni város és mindaz, ami a még nem létező, a felcseperedőben levő, a mai formájához hasonlító várost alkotja, a terek, a folyócskák és egynémely patak, azután volt errefelé elég sok tavacska és tó, szabadfordításban macskakönny, amelyek a Delibláti homokpusztától eltérően itt ismeretlenek! Itt Pannóniában a Szabadkai-horgosi homokpuszta egészen más, mások természeti adottságai, csak azért, hogy a pusztában minden nőjön – a homokon, víz van, amennyi csak a növényeknek és az embereknek kell, nem úgy, mint a Delibláti homokpusztában, ott Dél-Pannóniában.

Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy az itteni homok mindig szomjas, de mindig ad is vizet. Legalábbis ezen a homokvidéken, itt, Bácska északi részén.

A régi írások szerint a civilizációk erős városai valahogy mindig a folyókra épültek, különösen pedig folyóközökre. A két leghatalmasabb pannon folyó, a Duna és a Tisza közében az egyetlen VÁROS SZABADKA. Sem északabbra, sem délebbre ezen a Pannon síkságon nincs olyan város, amely ne lenne folyó mellett. Igaz ugyan, hogy északabbra van még egy, KECSKEMÉT, amely azonban Szeged és Budapest között félúton jött létre SZABADKÁTÓL eltérően, amely az egyetlen igazi szárazföldi útkereszteződés Pannónia déli részében.

Vajon három természeti adottsága döntötte el, hogy a termékeny síkságnak, Pannóniának ezen a déli részén, épp itt, ezen a helyen, ezen a területen formálódjon több ezreden keresztül? Bizonyára ezek voltak annak idején is – nem véletlenül – a meghatározó tényezők: délről a termékeny feketeföld, termékeny homok északról és sok víz – ez a GENIUS LOCI, de jobb lenne inkább csodásat mondani. Hiszen annak idején a nomádoknak is meg kellett állniuk, hogy megpihenjenek, méghozzá épp itt, ezen a helyen, amelyen több évezred után erősödött illetve fejlődött ez a város, SZABADKA. Később meg az utazóknak, ősidők óta – akár keletről nyugatra, akár északról délre utaztak vagy vándoroltak – meg kellett itt állniuk, egy kicsit maradniuk. De bármelyik úton is jártak, lóháton, postakocsin, ökörszekéren vagy lovas fogaton, itt mindig meg kellett állniuk. Megpihenni, az igásállatokat megpihentetni, ezért MEGÁLLÓ, amely igazából egy régen kialakult KERESKEDELMI CSOMÓPONT, amely az is maradt. És jöttek az utazók. Ez így volt annak idején és így lesz a jövőben is. Időktől és az idővel változó utazási technológiáktól függetlenül. A város pedig fokozatosan várossá válik, épül-szépül és fennmarad. Mert bízik önmagában…! Mindenesetre bárki legyen is, ki meg szeretné ismerni, nem hagyhatja figyelmen kívül a már említett adottságokat, a természeti, fizikai-földrajzi, talajtani (pedológiai) és fito-geográfiai egységeket, amelyek örök időktől kedveztek a letelepedésnek.

Ilyen szempontból egy egészen egyéni megállapítás következik – az utak kereszteződése miatt egyszerűen arra hivatott, hogy magához vonzza az embereket. Arra a kérdésre már nem tudok válaszolni, hogy miért kereszteződnek az utak, de az örök időktől pihenőhelynek számító terület, az észak–déli és kelet–nyugati utak illetve a vízi utak felezővonalánál. Ami teljesen egyértelmű. S ezzel együtt magam is megtaláltam rá a választ! A legfontosabb ugyanis leszögezni, hogy épp ez az útvonal, a délkeleti-északnyugati útirány volt az a régi út, amelyet a só útjának avagy Káliczi útnak neveztek. Ez az út valószínűleg korában is, évezredeken át létezett, de erről csak a XIV. században írtak először. Keletről, a kárpáti sóbányáktól indult ki és húzódott nyugat irányában – Bécs vagy Budapest felé.

A folyóközökben léteztek ősrégi szárazföldi utak, mint például a selyemút (szárazföldi), vagy a híres hajóutak, a történelemben is ismert fűszer-utak. De a két hatalmas pannon folyó, a Duna és a Tisza közében az utakat a XV. századtól kezdték emlegetni. Mindegyik vezetett valamerre, elmenőben és visszatérőben egyaránt. Természetesen akkortájt az utazások hónapokig tartottak, a folyóközökben pedig még a folyókon is át kellett kelni. Ez közismert volt, hiszen a tapasztalatok generációkról generációkra szálltak. Az akkori, pannon karavánok valószínűleg az évszakoktól függően tervezték és időzítették utazásaikat, a folyók viszont kiszámíthatatlanok! Hol megáradtak, hol meg alacsony volt a vízállás és fogatokkal át lehetett rajtuk gázolni, vagy meg befagytak, és szánkókon lehetett célba juttatni a sót. Ezek a folyók tényleg kiszámíthatatlanok. Ha megáradnak – megöntözik, megtermékenyítik a földet, amikor megfagynak – befagynak, a vízállásuk meg csökken, át lehet rajtuk menni még a visszamaradt jégen is. Odakint tél van, minden megfagyva, és ha csökken a vízszint, megmarad a jég, mely mindent foglyul ejt, s amelyen csúszkálhatsz kora tavasszal, a folyók pedig kacskaringósan kanyarogva csak folynak medrükben, amelyet immáron két évszázada igyekeznek kiegyenesíteni, vonalzóval szabályozni, ez azonban minden próbálkozásuk ellenére sohasem fog bekövetkezni. Örökké kanyarogni fognak – többé-kevésbé. És itt van még két furcsa tulajdonságuk! Az év bizonyos szakában virágoznak, ahogyan pedig a régi halászok mondják – ha a folyó virágzik, attól tisztul! Azután pedig feldühödnek, áradni kezdenek, aztán meg egyszer csak szinte kiszáradnak, hogy gyalogosan is átkelhetsz rajtuk (elég, ha térdig feltűröd a nadrágod szárát). Igaz, hogy a víz az élet forrása, van benne hal is, de nem lehet benne megbízni. Sem télen, sem nyáron. Nem rendelkezünk olyan leírásokkal, amelyek a só útján történt kalandokról szólnának azokból az időkből, de egy biztos: e két folyó egészen biztosan nem változtatta meg természetét.

Mindenesetre e két hatalmas pannon folyó változékony, de mégis különböző. Csupán az a közös bennük, hogy számos forrásból táplálkoznak, hogy Slankamennél egyesülnek, a Duna deltájába együtt ömlenek, miközben teljes hosszukban rengeteget kanyarognak, különösen síksági részükön, a Pannon síkság déli részén. A Duna örvényei erősek, a Tisza úgynevezett fekete foltjai meg nagyon furcsák. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a szeszélyes Tisza partjainál még élőhomok is található, akkor érthető a figyelmeztetés: csínján kell vele bánni! Nem vicc: ismerni kell őt.

A Tisza partjai mentén sok helyütt van élőhomok a sekély részeken, kicsit távolabb meg az ún. fekete lyukak, amelyek ugyancsak örvények, ha áthaladsz ezen a sekély részen, egyszer csak elmerülsz, s ha nem vagy jó úszó – kész, megfulladnak a fürdőzők. Jobb megkérdezni a halászokat! Egyébként nagyon szép a folyó látképe, de a természet szeszélyekkel is megáldotta, amely sok borsot törhet az áthaladók orra alá, akár van náluk só, akár nincs.

VALÓJÁBAN A FOLYÓKÖZ SZESZÉLYEIVEL KAPCSOLATOS BEVEZETŐ arra szolgál, hogy jobban megértsük a SÓ ÚTJÁT és a szárazföldi utak kereszteződéseit. Az elszállt századok alatt itt sok kocsinak kellett megállnia. Útjuk során, az elröppent századokon keresztül a karavánoknak épp itt, ennél az útkereszteződésnél kellett megállniuk, azon a helyen, amelyen az idők során kialakult városunk, a későbbi Szabadka. Hiszen annak idején nem létezett másik út, csupán ez, a szárazföldi, tehát itt meg kellett egy rövid időre állni, hogy megpihenjen ember s állat egyaránt.

Ezzel együtt az emberek meséltek, információkat cseréltek a gyertyák fénye mellett, midőn leszállt az este, vagy a kora reggeli órákban, miután felkelt a nap. Ugyanis a Tiszától mintegy 35 kilométerre, ami lovon egy napi járóföld, az ökröknek pedig ennél valószínűleg kétszer-háromszor több idő kellett, ami azonban nem csak a folyóktól függött, hanem ettől a furcsa és gazdag homokvidéktől is, összes adottságaival együtt, az utazókat sok víz várta pihenőhelyükön. Teljesen érthető hát, hogy a karavánok vagy a fogatok az évszaktól függetlenül megálltak itt, a kereskedők meg pihenőjük során mellesleg kereskedtek is, kereskedtek és híreket is cseréltek erről-arról, minden oldalról, amerre csak jártak.

Így volt ez a SÓVAL is, a SÓ ÚTJÁN, majd pedig más idők jöttek, éppen hogy a XVIII. és a XIX. századok fordulója.

Az akkori – a könnyebb megértés végett mai szóhasználattal mondva – TERÜLETTERVEZŐK kigondoltak egy egyszerűbb, olcsóbb és gyorsabb sószállító utat, a FOLYAMI UTAT! Mellesleg még ma is, két századdal később a folyami szállítás még mindig a leggazdaságosabb. Mindezt sikerült elérni az elképzelés megvalósításakor. A Kiss fivérek, tervezők és részvényesek a csatorna megépítését követően természetesen tönkrementek, de az akkoriban Ferenc-csatornának, majd II. Ferenc József csatornának, ma pedig a nagy bácskai csatornának nevezett vízi út, amelyen eredetileg Monostorszegnél (Duna), majd pedig Verbásznál és Bácsföldvárnál (Tisza) épült hajózsilip, később, a XIX. század második felében a dunai zsilipet áthelyezték Bezdánhoz, a tiszait meg Óbecséhez (műemlék, mivel Eifel tervei alapján készült). Erről a hajóútról később lehet mit mesélni építésétől kezdve a hajózsilipeken át egészen azok áthelyezéséig. A lényeg, hogy ez a vízi út lerövidítette a SÓ ÚTJÁT, de minden más olyan áruét is, amelyet ez a termékeny síkság kitermelhet vagy adhat.

Mondhatnánk tehát, hogy azt a kárpáti sót örök időktől szállították, de mostantól kezdve már folyami úton is, a Kárpátokból a Maroson és a Begán, majd tovább a Tiszán Zalánkeménig, onnan pedig a Dunán a víznek ellenében fel Budapestig és Bécsig. Mellesleg az a Duna, a fekete, fekete-vörös, vagy talán kék Strauss Kék Duna keringőjéből – a XVIII. század vége felé nem volt hajózható Futaktól Bezdánig, így azután a sajkákat az ár ellenében igáslovak vagy rabok – dunai burlákok vontatták. Valószínűleg ez volt még egy a sok alapvető ok közül, amelyek miatt belefogtak ebbe az akkortájt különösen annak számító hatalmas munkába. A nagy bácskai csatorna (II. Ferenc József, 1802. 5. 3.) megépítésével minden igencsak megváltozott, ám a Duna csak a XIX. század második felében vált hajózhatóvá.

A Dunáról és ennek a pannon folyónak (amely hatalmasabb az összes mellékfolyójától) a szeszélyeiről még csupán annyit, hogy számos nagyobb folyót fogad magába Pannóniában. A Drávát, a Szávát, a Tiszát az összes mellékfolyójával együtt – az úgynevezett Fekete–tengeri vízgyűjtőben. Nem is csoda. Hatalmas folyam. Schwarzwaldban (Fekete erdő) ered, a Fekete tengerbe ömlik, de amióta léteznek írásos források – a római kortól napjainkig – a letűnt ezredek számos háborújában vált a vize vörössé a vértől, most pedig a civilizációtól lett zavaros, azoknak a városoknak a csatornáitól, amelyeken átfolyik. Az a bizonyos keringő, az ifjabb Straussé még az ipari forradalom elején – a XIX. század közepén – készült, amikor még a szennyvizet nem engedték bele, így tiszta volt s felszínén még látszott a kék ég visszatükröződése, s valószínűleg ettől kapta a zeneszerző is az ihletet, ami érződik a taktusokon is: a hatalmas folyó lassan folyik, az aprócska hullámok pedig játékra kelnek a napfényben, vagy a holdsugárban. Mások meséi szerint a Duna deltája a legfurcsább Európában, ami nem meglepő, ha tudjuk, mekkora a vízgyűjtő területe. Ma, 2006. 4. 14-én, amikor e sorokat írom, az én Dunám megharagudott. Ez nem jó, nagyon jól ismerem, mondhatni BŐSZ és kiszámíthatóan kiszámíthatatlan. Bennünket, dél-pannóniai lakosokat évezredek óta bánt, nem hagy nekünk békét. Dél-Pannónia sok-sok termőföldjét árasztotta el.

Lehet hogy a vaskapui gát miatt lett dühös, és most visszaadja nekünk – íme, itt van nektek, amiért nem engedtek folynom! Én mindenképpen átmegyek, még ha a gátat le is kell rombolnom, ti meg láthatjátok, mi marad utánam. Én meg még mindig folyam vagyok és hullámzok. Ti csak hajózzatok, horgásszatok, vegyétek ajándékaimat, melyeket nektek hozom, engem pedig hagyjatok – engedjetek, hogy folyhassak. Mit tehetnék, ha itt nálatok, az én Pannóniámban annyi a mellékfolyó, amelyeket NEKEM kell befogadnom s magammal vinnem egészen a Fekete tengerig?

No de térjünk vissza a VÁROSHOZ, a későbbi SZABADKÁHOZ.

Minden errefelé utazónak a múltban, egészen a bronzkor óta, amiről egynémely régészeti lelőhely is tanúskodik, épp itt meg kellett állnia. Van azonban itt még egy, nem is véletlen tény minden utazó és vándor számára: alkalmas hely ez a letelepedésre, függetlenül az elviharzott vagy a jelen időktől, de az eljövendőtől is! Mindenki számára egyforma volt és lesz – itt meg kell állni, megpihenni egy keveset, szétnézni, néha pedig itt is maradni. Ez a város évezredek óta folyamatosan épül, bomlik és bővül. Ebben van fennmaradásának a titka. 

Nincs ezen semmi csodálkoznivaló sem. Természetes geomorfológiai jellemzői előfeltételei annak, hogy kialakuljon a megállóhely, ezzel együtt pedig a KERESKEDELMI KÖZPONT is. Ami megmaradt a VÁROSBAN a régi időktől mind a mai napig, a XXI. századig (voltak terei, kereskedésre alkalmasak, azaz piacai), akármilyenek is, de már nagyon régóta szakosítottak. Nem ismerhetjük a világ összes városát, de hogy Pannóniában, annak déli részén egy városban századokon át annyi piac legyen – ez kész csoda. A helyük állandóan változott, mögöttük pedig szabad területek maradtak, a jövendő tereké, állandóan áthelyezik őket, állandóan költözködnek, megszűnnek és születnek, a városépítőknek pedig gondot okoznak – miként lehetne ezeket a területeket megtölteni a jövőnek szóló tartalmakkal. Ezek a területek, a jövőbeni terek mindig is útkereszteződések mellett terültek el. Ez pedig már a szűkebb környezet jellegzetességeihez tartozik – sok víz, az élet forrása található itt. Így történt ez a múltban, megtörtént ma is a várossal, és úgy tűnik, történni fog a jövőben is.

Igen ám, de ma szinte senki nem akarja elhinni, hogy Szabadka nem SIMA VÁROS, mármint síksági értelemben. Ezen az ember számára példás területen. Ezt a területet mindig is lakták, a gerinceken, avagy a magaslatokon bővítették. Területrajzolatában, a magaslatok közötti mélyedésekben ma is látható annak a sok városi természetes vízfolyásnak, mocsárnak és rétnek, amelyeket a közelmúltban, talán másfél százada vagy feltöltöttek, vagy – mint a vízfolyások esetében – tervszerűen kicsövezték, a szabályozással nyert területeket pedig ugyancsak tervszerűen építkezési telkekké alakították át.

Innen maradt ránk az a számos egykori híd a város területén! Szent Jánosnak, a vízen járók védőszentjének két emlékműve is ezt szemlélteti a városban, amely a közelmúlt mérnöki beavatkozásai következtében igencsak megváltoztatta természetes arculatát.

A mocsarakról és vízfolyásokról más alkalommal, de külön szólok részletesebben. Most még csupán annyit, hogy a város legdélebbi és legészakibb részei között a tengerszint feletti magasság különbsége 16,00 méter, ami a síkság esetében nem is olyan elhanyagolható különbség, azzal, hogy területén számos gerinc és mélyedés található.

A városról szólva mégis térjünk inkább vissza azokhoz a geomorfológiai jellegzetességekhez, természeti adottságokhoz, vagy mondjuk inkább előnyökhöz, és az UTAKHOZ. A feljegyzések szerint a mai város természeti adottságainak köszönhetően jött létre a szárazföldi utak kereszteződésénél, amelyek a régi időktől napjainkig Pannónia minden irányába vezettek és vezetnek, függetlenül a régmúlt karavánjaitól, amelyek a poros vagy sáros, esetleg később makadámmal borított utakon haladtak a kiöregedett eper- és nyárfasorok között. Ezek a fasorok ma már valójában nem léteznek, csak emlékeinkben él a selyemhernyó, a lyoni selyem, a selyem- és a fekete eper (amelyek ágai között reggelizni lehetett egy szelet kenyér mellett).

Ez a város igazából emberemlékezet óta a KERESKEDELEMNEK köszönhetően fejlődött. Ezt jegyezték fel eleink, de így van ez most is, és ha hinni lehet a történelemnek (Historia est magistra vite!) – ez jövőbeni sorsa is. A piacokról, kereskedelmi központokról és terekről külön szólunk. Pannónia déli részében soha sehol nem volt nagyobb szárazföldi és vízi útkereszteződés, mint itt, SZABADKA VÁROSÁNÁL. Nincs! Az összes többi valahogy ide vezetett és keresztezte egymást, a kereszteződéseknél pedig kialakultak a későbbi városterek. Így volt ez egykor, és a minden jel szerint így lesz ez az elkövetkező tervidőszakban is, a tervezés irányai ugyanis a VÁROS további előrehaladását kellene, hogy szolgálják.  

Köztársaság tér

FŐ TÉR, qualiter Circa Forum, Szent István tér illetve ma: Köztársaság tér. Városépítési tévedések és hibák mindig voltak, mindig is lesznek, ám az mindig valamilyen szakmai vélemény kérdése, amely a lehetséges objektivitás mellett magában hordozza a szubjektivitást amabban az értelemben.

„Ezt én jobban megoldottam volna!” A múltba visszatekintve módunkban áll véleményezni az egyes tervezők, látnokok városépítési vállalkozásait. Hogy ez mennyire megalapozott, az már magyarázat kérdése. Mindig figyelembe kell venni, hogy századok múltak el, s hogy ez alatt az idő alatt egész sor társadalmi, gazdasági, politikai és technológiai változás következett be. A városépítés hosszantartó és folytonos folyamat annak tervszerű, az utóbbi időkben pedig tervszerűtlen (engedély nélküli) építése során. Általában a városi területek rendezésében elkövetett egyes múltbéli hibákat a tervezők rovására írják, miközben megfeledkeznek arról, hogy a tervezők nem ritkán ki voltak téve a városi közigazgatás – a megbízók – nyomásának, hogy terveiket megváltoztassák, és hogy azokat az illetékesek ízlésének megfelelően módosítsák. Ez megtörtént a múltban, megtörténik ma is, és bizonyosan megtörténik majd a jövőben is. Emiatt azután hálátlan dolog az elődökről ítéletet mondani, műépítészekről, városrendezőkről, a többé vagy kevésbé tehetséges, szakképzett városépítőkről, de azokról a városrombolókról – illetékes kreálókról-megbízókról, akiknek a tevékenysége mögött lényegében szűk érdekek, esztétikaiak vagy pénzügyiek húzódtak meg. Ők voltak azok, akik a tervezőket arra kényszerítették, hogy lemondjanak egyéni vízióikról, akkor is és most is a megbízók valamilyen felsőbb, pontosabban egyéni érdekei kedvéért. Ám a területrendezés mégsem olyan, amilyennek ők szeretnék, vagy szerették volna.

Egy biztos: ha a város területének egy, addig még kiépítetlen részén a rendezés kezdetén hiba történik, az elkövetkező időszakokban hiba hibára halmozódik. Változnak az idők, változnak a tervezők, a vizionáriusok csakúgy, mint a megbízók. Mindez jól tetten érhető a ténylegesen kiépített területen, vagy ahogyan mondani szoktam: a város arculatán, csak meg kell látni, le kell olvasni, megfejteni – igen vagy nem! Egyike a város ilyen területeinek a FŐ TÉR, ma Köztársaság tér.

Mindaz alapján, ami a XVIII. század közepétől történt napjainkig, a XXI. század elejéig, az állapítható meg, hogy az elmúlt századokban – talán nem véletlenül – mindig azok elején és a végén állandóan változtattak rajta, állandóan átrendezték. Ehhez egészen biztosan hozzájárultak a letűnt századok során bekövetkezett társadalmi történések. Épp mostanában, 2006 májusában vagyunk még egy, újabb, teljesen várt változásnak a tanúi – ismét csak a század elején. No de menjünk vissza az időben néhány századot, és kíséreljük meg az eddig rendelkezésünkre álló és ismert, fennmaradt levéltári anyagok alapján áttekinteni a központ tervezésével, fejlődésével és folyamatos átalakulásával kapcsolatos történéseket. Úgy vélem, hogy a FŐ TÉR a legjobban tanúskodik arról, hogy egy városka a tervezés, a városrendezés során, no meg építészetileg hogyan alakult át – a mai – várossá. Más szóval ez a FŐ TÉR Szabadka legvárosibb része. Ezért is kell áttekinteni az elmúlt évszázadokat folyamatos átrendezésének eredeti tervei alapján, de a fennmaradt vizuális emlékek, a különböző korokból és változásairól készült képeslapok alapján is. Csupán így nyerhetünk – megtoldva egy kis nosztalgiával és képzelőerővel – átfogó képet létrejöttéről, formálódásáról, átformálásáról az akkori és a mostani tervezők szándékairól, hogy tartalmakkal töltsék meg ennek a városnak a FŐ TERÉT.

Hát akkor vágjunk bele a mesébe! A számos régészeti lelőhelyről, az alsóváros alatti erődről, amely mellett kialakult ez a TÉR, egy másik fejezetben szólunk majd, hiszen különböző korokból származnak, közülük nem egyet igyekeztek elfeledtetni, elnyelte őket a sötétség – sajnos! Viszont a tervekben dokumentáltaknak köszönhetően teljes pontossággal és megbízhatóan nyomon tudjuk követni a FŐ TÉR fejlődését és kialakulását a XVIII. századtól egészen napjainkig.

Először a kereskedelmi célokat szolgáló FŐ TERET, amelyet különböző századokban különbözőképpen neveztek, még alig észrevehetően leljük meg egy 1747-ből származó térképen, amikor még a majdani város Szent Mária nevét viselte mezővárosként, s amelyen kinagyítva látható a majdani város központja (körrel jelölve).

1778-ban készült az akkori város területének első részletes térképe, amely olyannyira pontosra sikeredett, hogy egy kis igyekezettel összehasonlítható a városról készült összes későbbi térképpel, kezdve a XIX. század első felétől egészen napjainkig. A térképen jól láthatóan megjelölték a főbb útirányokat, a szabad vízfolyások és a városban található mocsarak fekvését. Ezen a térképen megjelölték a majdani FŐ TERET, amely akkor még teljesen beépítetlen volt, egy kacskaringós vízfolyás szelte át, rajta híd, mellette pedig gémeskút és a Szent Rókus kápolna (1738).

Ez a vízfolyás gyűjtötte össze a felszíni vizeket a Kelebiai tótól és a Jaszibarába folyt, kacskaringósan, mint a város vízelosztó csatornája, begyűjtötte a Füzes patak vizét és tovább kanyargott a Mlakáig, majd egészen a Kis-Palicsig, azaz egykori nevén a Sándori mocsárig, amely össze volt kötve a Palicsi tóval (lásd a mikro-domborzati jellemzőket). A teret középen vízfolyás szelte át, amelyen, valahol a tér közepe táján, híd állott a Zombori út irányában. (megjelölve) Ezt a térképet Kovács Leopold Károly készítette.

Már 1782-ben elkészült az első szabályozási tervvel, amely felölelte a FŐ TÉR területét (Projectum qualiter Circa Forum… azaz hogyan helyezkednek el az üres telkek M. Theresiopolis város vásártere körül 1782-ben – Kovács Leopold Károly tanácsnoktól), amely a majdani tér, azaz a VÁSÁRTÉR, a piac kialakításához szolgált alapul. Ez egészen 1912-ig – természetesen csupán a piaci napokon – a város fő piactereként működött, nem úgy, mint ma (lásd a piacokat). Összesen 21 telket irányoztak elő!

Ezzel a szabályozási tervvel kijelölték a mai tér formáját, s az elmúlt két évszázad alatt csupán az építmények változtak. Kialakult a mai tér, majdnem úgy, ahogyan azt a tervező annak idején elképzelte. Vélhetően ugyanaz volt a tervező, ugyanaz a Kovács L. K. Az alapgondolat irányvonalaiban maradt ugyanaz, ám az első terv megvalósítása, a FŐ TÉR szabályozása gyorsan elkezdődik, fokozatosan, de bizonyos más szabályozási tervek és más parcellázás szerint.

Az első szabályozási terv kijelölte a tér északi és nyugati homlokvonalát, a kanyargó vízfolyást pedig a majdani utca, a mai Strossmayer utca felé terelte. Kialakította az urbánus tömböket, amelyeket kiparcellázott. Nos, itt, a tömbök egészének a kialakításakor, amely egy kicsit eltolódott, pedig a rendelkezésére állt egy kiépítetlen terület. Úgy vélem, hogy itt követte el az ELSŐ HIBÁT, amely soha sem javítható már ki. A jelenlegi Október 10-e utca, Októberi forradalom tere, Fellegi és Matko Vuković utcák által határolt majdani várostömbnél, illetve a másik tömbnél, amely a Fő tér, a mai Dimitrije Tucović utca, a November 29-e tér és ismét csak az Október 10-e utca közötti területet öleli fel, elkövette a lehetséges MÁSODIK HIBÁT is. Ezt azért gondolom, mert ugyanaz a tervező, Kovács L. K. az új szabályozási tervvel a szinte teljesen kiépítetlen területen jelölte ki ezt a két várostömböt, amelyek szétszabdalták a több évszázados természetes vízfolyásokat. Ez a megállapítás mindenekelőtt az ELSŐ HIBÁRA, a kisebb tömbre vonatkozik. Mai szemszögből nézve, a város planimetriája alapján talán másként is fel lehetett volna használni az évszázados vízfolyásokat és szárazföldi útirányokat, és úgy kialakítani a teret és/vagy tereket.

A lényegi változtatások közé tartozik a városon északi irányból áthaladó természetes vízfolyás szabályozása volt. A régi hidat, amely az ún. Rudits utca elején, a régi Bajai úton (Via Bajaensis) állt, áthelyezte a majdani FŐ TÉRRE. A Fő térre, amelyet Forum Nuovum-nak nevezett, ott valahol, ahol 1816-ban azután megépült a Szentháromság emlékműve.

A térképen szerepel a már meglevő Szent Rókus kápolna a Zombori úton, valamint az új templom – a mai székesegyház is – amely akkor még épülőfélben volt, a mai gimnázium épülete helyén pedig szárazmalom. Városrendező-műépítészként nem akarnék „talán így is meg lehetett volna oldani” fajta javaslatokat tenni, mivel többé már nem lényeges – azóta már több mint két évszázad múlt el. Mivel nem úgy volt (pedig lenne ötletem), most meg így van, elnyerte évszázados patináját s már városmorfológiai egészként védelem alatt áll megfelelő, épített szerkezetével, amely a kezdetektől alakult ki napjainkig. Az egykori vásártér melletti természetes vízfolyás (amelyet ezzel az elképzeléssel összhangban szabályoztak a későbbi tervekben) egyedüli tanújaként található ott Nepomuki Szent Jánosnak, a vízen járók védszentjének a szobra. A szobrot még a XIX. század második felében állították, de ma is mindig friss virág díszíti. Soha nem sikerült meglátnom azt, aki rendszeresen virágot helyez rá, pedig évtizedek óta járok el mellette. Talán ebben az egész történetben az ún. kék szökőkút jelzi a nosztalgikus visszaemlékezést, erről azonban külön szólok a XX. század kapcsán.

Már 1786-ban bizonyos Pávai Sámuel (a levéltári források csupán egyetlenegyszer említik, ezzel a tervvel kapcsolatban) egy másfajta és nagyobb tömböt irányozott elő, amikor elkészítette az újabb szabályozási és parcellázási tervet. Annak kidolgozására azért került sor – ami manapság is megtörténik felesleges magyarázkodásom mellett is – mert valamilyen vita alakult ki a parcellázás és a mezsgye körül ennél a nagyobb, már kialakult nagyobb urbánus tömbnél. Ez a korábbi szabályozási terv módosítását jelentette, kialakítva egy téglalap alapú tömböt, amely szinte teljesen azonos a maival. A szabályozási terven jól látható, hogy módosítja a Jaszibarából a Füzes patakba torkoló vízfolyást, amiből az a következtetés vonható le, hogy a korábbi terv ellenére ez a vízfolyás még mindig szabadon kanyargott a kialakulóban levő, MAJDANI FŐ TÉR IRÁNYÁBA. Nem érdektelen megjegyezni, hogy ebben a nagy urbánus tömbben léteztek tervezett parcellák is.

És eljött az 1790. esztendő is, amikor is Vlassics Gábor elkészítette a város egy részének szabályozási tervét (Mária Theresiopolis város újabb szabályozási terve), amely valójában a tágabb városközpontot öleli fel, külön súlyt fektetve a FŐ TÉRRE. Eszerint módosították a mai Dimitrije Tucović utca keleti homlokvonalát, illetve a Ferences Rendház kertkerítésének nyugati oldalát. Emellett a tervben szerepelt a mai Ago Mamužić utca szabályozása is. Fontos mozzanathoz érkeztünk, mivel úgy tűnik, hogy a Fő téren áthaladó vízfolyást végre sikerült szabályozni, a tér középső területét pedig két trapéz alapú részre osztották fel, hogy piaci napokon a piac céljait szolgálják. A kúria, az akkori városháza és a gimnázium köré fasort terveztek. Ma már kevéssé köztudott, hogy keletre, közvetlenül a városháza mellett (a mai Szabadság téren) állt a SZÉGYENOSZLOP, valószínűleg azért, mert a maradi feudális rendszer vége felé, a XVIII. században ez még megszokott büntetési forma volt. Kísérő dokumentáció nincs, erről azonban egy másik alkalommal. A szégyenoszlophoz láncolták a bűnösöket, nyilvánosan, a többiek okulására. (A szabálysértésekről és a büntetésekről külön is szó lesz.) Nem árt egyébként felhívni a figyelmet egy másik vízfolyásra, amely a ma Fasizmus áldozata terének nevezett területen keresztült folyt és átvágta a Patar Drapšin utcát.

Kovács L. K. még 1778-ban rögzítette szabályozási tervének határait, de a történészek – először Iványi István, később pedig mindazok, akik az ő adatait használták fel a városról szóló szövegeikben – tévesen VÁROSTÉRKÉPNEK nevezték (tévedés a történelmi értelmezésben!). A szűkebb városközpontnak ezt a négyzetét Kovács Leopold Károly megrajzolta még a város területéről 1778-ban készült első részletes térképen, amelyen jól láthatóak a város akkori méretei, az 1799-es térképet pedig egyfajta viszontválaszként nyomtatták ki Kovács L. K. korábbi látnoki elképzeléseire, amelyekben csupán területileg határozza meg a város legvárosiasabb területét, a városnak azt a részét, amelyet ma kis területi eltérésekkel védett városközpontként tartunk számon. Azt a területet, amelyen a számunkra távoli XVIII. század végén oly látnokian kellett elképzelni – és megkezdeni a város városiasítását. (Ezzel a majdani város XVIII. századi tervezéséről szóló írás foglalkozott.)

A város egyik ma is legfontosabb területének alakításáról tehát dokumentumokkal alátámasztva szólhatunk, s a VÁROSSZERKEZET fejlődésének elemzőjeként bizonyos büszkeséggel emelem ki, hogy tervszerű szabályozása még a rég letűnt XVIII. század végén kezdődött, de mégsem valósult meg olyan gyorsan. (Abban az időben nem sok város volt még – ahogyan tréfásan mondogatni szoktam – a Duna másik oldalán.) Meg különben is, VÁROST ÉPÍTENI hosszantartó folyamat, időben és térben egyaránt. Hogy ez mennyire így van, tanúskodik róla a FŐ TÉR két – mondjuk így – panorámája a XIX. század első feléből. Hogy ez mennyire volt fokozatos és az időben elhúzódó, az azonos időből származó három axonometriai ábrázolás is bizonyítja.

Céhlevél 1815. – Magyar L. 34. old. – Iványi I. 1838. – 197. old.

A két ábrázolás a korábban városrendezésileg tervszerűen szabályozott területet mutatja be, amely nem nagyon hasonlít a fél évszázaddal korábbi elképzelésekhez! A tervszerűen szabályozott terület azonban látványában a legkevésbé sem hasonlít a város központjához és annak FŐ TERÉHEZ.

Az idő múlásával a szabad területek urbánus tömbökké formálódtak, és megkezdődött a létesítmények tervszerű építése a város ezen területén hatályos előírásokkal összhangban. Többségük a klasszicizmus peremvidéki stílusjegyeit viseli magán. Erről tanúskodik a Fő tér 1863. évi ábrázolása is.

Szemmel látható a városka és a hangzatos nevű szabad királyi város közötti különbség. A városépítés közel fél évszázada után Szabadka városi arculatot kap. Az akvarell figyelmes szemlélője érzékelheti, hogy a SZÍNHÁZ már megépült, szépségével, monumentalitásával és méreteivel felülmúlja az akkori városházát (vármegyét), leszámítva annak tornyát, amely a tűzfigyelést is szolgálta.

Nem sokkal később, 1878-ban elkészül a FŐ TÉR, valamint a Zombori és a Szegedi út kikövezésének terve. Ezzel a tervvel átlósan, a téren keresztül összekötötték a Szegedi és a Zombori utat. A két út átlós kapcsolata a teret a Szentháromság (1816-ban emelt) emlékműve előtt szelte át. Ez az átlós útirány megmaradt a mostani, úgynevezett régi városháza építéséig.

1878. Tóth Sándor 1880 körüli látképén – a nagytemplom irányába nézve – látható, hogy az út még nem épült meg, és a központ így nézett ki piaci napokon.

Így volt ez még egy ideig, aztán elérkezett az újabb századforduló. Ezúttal a XIX. és a XX. század fordulójával beköszöntött az új évezred. Előkészítik a vármegye és a régi gimnázium épületének tervszerű bontását, mivel már az új már megépült az országos pályázaton győztes Raichle Ferenc, az akkori polgármester vejének tervei alapján. Minden a tervek szerint halad a maga útján.

1908-ban megkezdődik és 1912-ben be is fejeződik a jelenlegi városháza építése. Monumentalitására, szépségére, az akkor még el nem ismert új, haladó szecessziós stílusára való tekintettel elkerülhetetlenné vált a központi homlokzata előtti terület parkká történő átalakítása és az évszázados hagyományokkal rendelkező piac felszámolása. Már 1910-ben két terv is készült. Nem árt mindkettőhöz némi megjegyzést fűzni. Érdekességként megjegyzendő, hogy mindkét szabályozási terv látnokinak bizonyult, hiszen mindegyik megvalósult a maga idejében, de eltérő módon, mindenekelőtt a FŐ TÉR szabályozásában, a valós fizikai térben, függetlenül attól, hogy arra miként hatottak ki a különböző tényezők 1910-től napjainkig. Az első terv, az ún. sugárút (az elnevezést az emberek ma is használják az egymásközti kommunikációban), amelynek tervezője valóban jövőbe látó elvet dolgozott ki, hiszen elképzelése Tito marsall sugárút néven vált valóra. Annak idején a tervek megvalósítása elmaradt, az elképzelés azonban végül mégis életre kelt. Röviden: az elképzelés az volt, hogy a FŐ TERET, a parkként rendezett sétateret egyenes vonalban kössék össze az akkori és jelenlegi Epres erdővel.

A tervet Bedő Géza v. mérnök készítette.

A városháza körüli terek második szabályozási és rendezési terve – Frankl Istvántól, a város főmérnökétől. A Kis-korzó látképe a villamossal, 1910.

Ez a terv meg is valósult. Mindkét teret ennek megfelelően rendezték. A piacot a Fő térről, valamint az akkori halpiacot az újonnan megépült városháza mögül a mai Strossmayer utcai piacban egyesítették.

A XX. század 70-es éveiben a városközpont rendezése pályázati megoldásának makettje, a tűzoltó-medence, a kék szökőkút.

Új megoldás

Természetesen itt nem ér véget a történet. Emlékezzünk csak a bevezetőre: az évszázadok elején és végén valami mindig változik a FŐ TÉREN. Így történt ez a XX. század első felében, a villamos nyomvonala, amely Kisbajmokig vezetett a téren keresztül, végig a Korzón, egészen a vasútállomásig, egyszerűen szűk lett a sok kocsi és fiáker, villamos és gyalogos, különösen a gyalogosok, illetve a ritkaságszámba menő autók számára, amelyeken a város vagy városka tekintélyesebb polgárai közlekedtek. Ekkor született az ötlet, hogy a villamos pályáját helyezzék át a mai Strossmayer utcába, amivel az akkori sajtó is foglalkozott. Így is történt, a piacot immár másodszor költöztették (a városi szokásoknak megfelelően, amiről külön szólunk). És a villamos áthaladt ezen az utcán. Nem sokkal később, a város bevált gyakorlatával összhangban, hiszen mindig igyekeztek eleget tenni a jobb és átgondoltabb városépítői kívánalmaknak, végleg megszűnt a villamos, mégpedig a XX. század 74. évének április havában. Egy darabig kókadoztak a rózsasorok, rozsdásodtak a sínek, a sárga klinker-tégla burkolat pedig lassan tönkrement. Így ment ez jó tíz évig, s aztán az 1945-1985-ös jubileum évében a védett városközpontban létrejött a részleges sétálóutca, és a Strossmayer utca elnyerte mai arculatát. Lehetséges módosításairól egyelőre sokféle gondolat merült fel. A számos ötlet közül, amelyek lényege, ne visszahozni a múltat, hanem azt kijavítani és a mához, a jövőhöz igazítani. Ezek egyike volt (és maradt) egy vízfolyás a Találkozások, a Szerelmesek és a Várakozás hídjaival, valamint a Zenede előtti vasárnapi pavilonnal a polgárok gyönyöréül szolgáló déli koncertek helyszínéül. Egyesek szerint ez több szempontból is élvezetes lenne, a polgárok szemét és fülét gyönyörködtetné, mivel az egész sétáló övezet befejezetlen maradt, nem sikerült kerek egésszé formálni. Ez csupán egyike a XX. század végén, a harmadik évezred elején született ötleteknek. Az elképzelés szószólói két eléggé megalapozott válasszal rendelkeznek a felmerülő kérdésekre. Az egyik, hogy örök idők óta erre folyt a víz, a másik pedig, hogy ez a várostömb a sétáló övezet részét képezi.

Mindazok alapján, amit elmondtak és elgondoltak a KÖRFORGALOM kapcsán, úgy vélem, hogy az végre lezárja majd az évszázados változtatások, korrekciók és az idő illetve a különböző igények kielégítésére irányuló követelések és talán a jobbításra irányuló törekvések körét – két teljes évszázad elmúltával.

A VÁROSRÓL ez után következő történek valamelyikének a végén egy kérdés: mind a mai napig nem világos a számomra, hogy SZABADKA hivatali úton miként veszíthette el VÁROSI státusát, hiszen az 1919. évi trianoni egyezmény után az akkor újonnan megalakult Jugoszlávia harmadik legnagyobb városa volt, és város volt már 1779-ben? A mai Szerb Köztársaság területén levő városok – minden kisebbítő szándék nélkül – az én VÁROSOMHOZ képest messze lemaradtak fejlődésüket és arculatukat tekintve. Már-már veszem magamnak a bátorságot, hogy megállapítsak még egy hibát, ezúttal már gazdasági és politikai felhanggal. Egyébként is, ez egyéni véleményem, és talán nincs igazam. Egyébként is, ha valakinek – aki nem osztja nézetemet – úgy tetszik, annak idején Mária Terézia császárnőtől is adminisztratív úton nyerte el ezt a rangot. Minden változik. Alapjában véve azonban, ha egy kicsit elgondolkodunk, ezt a történetet így is be lehetne fejezni: a múlt mindig is érdekelt bennünket, egy kicsit elfordítjuk fejünket az ilyen bizonytalan jelentől (talán akkor könnyebb), ám mégis ennek a városnak a jövőjét fürkésszük.   

– Egyszer, miközben üldögéltem megszokott helyemen (Porta Panonica – terasz avagy gang, tornác…) és a régi kelebiai tó (nem a HOMOKBÁNYA) felé néztem, arról a környezeti katasztrófáról gondolkodtam, amikor a tavat tervszerűen kiszárították, nincsenek már a környékén sem gólyák, sem fecskék abból a fajtából, amelyek a sárgaföldbe húzódva raknak fészket, sem vadkacsák. Csupán néhány fácán, nyúl, elvétve egy-egy őz.

– Azon gondolkodtam, hogy minden forog, s eszembe jutott, hogy itt is minden felfordult. Aztán egy kicsit ettem magam, bementem a szobába, elővettem egy helyszínrajzi térképet 1:50.000 arányban. Nézem a tereprajzot, a talajtani megjelöléseket, ahogy mondani szokták, forog velem a világ, s egyszer csak belém nyilall a felismerés: MINDEN A KÖRBEN VAN!

– Hogyan?

– Egyszerűen, beszúrod a körzőt a középpontba, megrajzolod a kört, és minden láthatóvá válik!

– A magyarországi Kelebia és az itteni Kelebia a Szerb Köztársaságban, az egykori Jugoszlávia maradékában, nem is olyan bonyolult történet. Csupán körökről van szó!

Nincs erről túlságosan sokat mondani. A kör az kör, és kör is marad!

A XVIII. század során Kelebia-pusztát kétszer is Szabadkának ítélték.

A trianoni egyezménnyel a XX. század 18-as évében („leszakítva a bajai háromszögről”) ahol Kelebia is feküdt. Ezzel együtt megengedem magamnak azt a megállapítást ebben a feljegyzésben, hogy az akkori és a mostani KELEBIA nem ugyanazok a KELEBIÁK!   

A mai Kelebia, a határ innenső oldalán valójában tanyacsoport, avagy falucska és tényleg Kelebiának hívják, de az a múltban nem létezett, hanem csak miután meghúzták az új határvonalat. Igazából nem vagyok ebben egészen biztos, ezért önök, tisztelt Olvasóim, ellenőrizzék le valahol. Ez a határátkelő Tompánál, ahova a nép nyelvén szólva két szerb sor vezet, na meg az ún. Halasi út.

Az igazi, a valóságos Kelebia a Budapest-Belgrád (lásd a grafikai műmellékletet) vasútvonal mellett fekszik. Ah, azok a körök, milyen csodásak is tudnak lenni. Feltételezem, hogy azt a Kelebiát Magyarországon ugyanabban a korban tervezték, mint a szabadkai Sándort, csupán a rendeltetése lett volna más, nagy mezőgazdasági birtokok kiszolgálására szánták, azaz a XIX. század elején.

Csakhogy ma még nem tudom magamnak megmagyarázni a tervező műépítész, városrendező, látnok, stb. vezérelvét, aki a P= r² x p képletet alkalmazta, ami mellesleg talán nem is fontos a jövőre nézve. Talán sokkal érdekesebb a múlt felismerése. Számomra nem egyértelmű, hogy a XIX. század elejének területtervezői hogyan tudtak elképzelni olyan falusi agglomerációt, amely területileg – felszínében szinte teljesen azonos az akkori várossal, amelyhez a császárnő okirata szerint de jure tartozott! A már említett matematikai képlet szerint a város területe a körön belül cca. 2.461,76 ha tett ki. Mint Kelebia település is (r*2.800 m).

Elképzelhető, hogy a kalmárkodás korában a Pannon síkságon a két folyó közötti területen kísérletezéssel próbálkoztak, hogy íme: van föld, víz, jószágtenyésztés és növénytermesztés. Nem tudom! Csak találgathatok, önök pedig gondolkodhatnak és kutathatnak, de egy valamiben egyet kell értenünk: nem véletlen, hogy azonos a területe a falunak és városnak, amelyhez tartozik!

Engem személy szerint érdekel, nagyon örülnék, ha valakitől valamilyen bejövő adatot kapnék.

Köszönöm.

Elmélkedni, gondolkodni, a városban járni-kelni, bármelyikben, még ebben is, valójában egy idő- és térutazás. Ebben a városban, a MOSTANI város, SZABADKA utcáin a séta tekinthető kíváncsiságnak, a nézelődés élvezetének, de földalatti és -feletti titkai fel nem ismerésének is – amióta csak létezik. Összes kortársának érdeklődése a rejtett, vagy az idők folyamán feltárt, nem ritkán megsemmisített régészeti lelőhelyekre összpontosul, azzal, hogy magyarázatot adjanak tér- és időbeli rétegeződéseinek. Mindezek a – nevezzük őket földalattiaknak – nyomok, az átlátható föld felettiekkel együtt alkotják ezt a VÁROST. Amely – föld felett és föld alatt – örökkön örökké felismerhető, de legalább annyira titokzatos, ismeretlen és örök lakói számára – a maiak számára, kik utcáit róják, a múltbéliek, de az eljövendők számára is. És tényleg: várost építeni civilizációs ügyesség. Semmi rendkívüli! Hiszen ezt a mienket is folyamatosan építik, rombolják és bővítik, változtatják arculatát, feljegyezve ezeket a folyamatos változásokat, mint sok mást. Egy város életében – annak létezése során – számos változás történik. Ebben a létben, letűnésben, újjászületésben és növekedésben minden változik. Változnak az emberek, az évek, történelmi korok, társadalmi berendezések, termelési viszonyok. Ezek az évszázados változások tükröződnek a város arculatán, mindez feljegyzésre kerül urbánus morfológiájában, az utazók számára a legnyilvánvalóbban az épületeken, csak tudni kell ezeket leolvasni.

Ezeknek a feljegyzéseknek az alapvető céljuk, hogy a várost közelebb vigye mindenkihez, aki e térben mozog, hogy bizonyosan választ kapjon arra is, hogy mi is szép SZABADKÁBAN, még akkor is, ha az adott pillanatban nincs kit megkérdeznie, figyelembe véve azt, hogy aki járja és bejárja a várost, azokban a pillanatokban a polgárának számít.

Méltányolva a város számos szerelmesének minden korábbi kutatását, hiszen alapjában véve mindnek azonos volt a célja, de mint az a folytatásból kiderül, egyes részletekben különböző megállapítások születte, sőt homlokegyenest ellentétesek, ami érthető is. A különböző korokban, különösen a XX. században, különböző szerzők, különböző szakágak (geográfus, történész, műépítész, vízrajzos, stb.) képviselői a rendelkezésükre álló – addig ismert – dokumentáció alapján jutottak valamilyen megállapításra. Értékes munkájuk sokat segített Szabadka város urbánus fejlődése, az igazság utáni kutatásaimban. Műveiket tisztelem, irányjelzőként is szolgáltak a számomra, a körülmények folytán új ismeretek birtokába jutottam és MEGKÉRDŐJELEZEM összes elméletüket. Csupán a kutatások idején, autochton dokumentumok felkutatásán múlik, amelyek arra késztettek, hogy vitassam a SZABADKA alaktani fejlődésével kapcsolatos feltevéseket. Ezért kérem, hogy a korábbi szerzők a folytatásban következő szöveget, hogy kutatóként rendkívül kritikusan, Szabadka szerelmeseiként pedig igencsak elemzőnek, hiszen mindannyian azonos érzésekkel vágtunk bele kíváncsiságunk kielégítésébe. Minden észrevételük csak elősegítheti a városnak, történetének, jelenének és jövőjének jobb megértését.

Ennek a mostani városnak a megismeréséhez el kellene mondani, hogy írásos források először 1391-ben említik ZABATKA néven. Egészen a XVIII. századig sokat változtak a térképek feliratai, amelyek közül csak néhány évszámot és elnevezést említünk: 1407. és 1439. – ZABATHKA, valamely török időben Evli Cselebi a XVII. században SUBOSKA vagy SUBOČKA néven említette, majd 1687-től, a Zentai csata után, amikor a török seregek vereséget szenvedtek és kiűzettek Bácskából, elkezdi változtatgatni a nevét: SUBOTICA, SZABDKA, SUBOTIC, SUPPODIZZA. Természetesen ezek a feljegyzések mindig helyesíráshoz (nyelvészet – nehogy elfeledjük, de később lesz még erről szó). A XVIII. századtól kezdődően van jelen két nem éppen logikus elnevezés – legalábbis mai szempontból – de akkortájt igencsak érthető okokból kapott új nevet a város.

 

A régi címer

Szent Mária szabadalmazott kamarai mezőváros (Nos Maria Theresia Dei Gratia Regina – az oklevél pecsétjén látható latin elnevezés) 1743 májusából, hogy azután vagy végre elnyerje a szabad királyi város státusát.

Az új címer

MARIA THERESIOPOLIS 1779-ben (Sigillum Liverae et Regiae Civitatis Maria Theresiopolis).

A XIX. század közepén lezajlott viharos események után a forrásokban SUBOTICA szerepel, majd 1852-től a központi hatalom rendeletére SZABADKA, s ez a név maradt egészen 1918-ig. Akkortól hivatalosan ismét SUBOTICA illetve СУБОТИЦА szerepel a tervrajzokon. Mindezek egyfajta történelmi tények. Ma a XXI. század küszöbén, valójában a XXI. század elején ma latin és cirill betűs írásmóddal és magyarul szerepel a neve. Mindez méltó ehhez a VÁROSHOZ, erre a városra van mérve, ha visszapillantunk a múltba és a jövőjébe pillantunk, mi, ennek a VÁROSNAK, a mi SZABADKÁNKNAK a polgárai és zarándokai.

Szabadka és Palics az idők folyamán

Szabadkát Zabotka (Bodrog megye) néven írásos források először 1391-ben említik. Több évszázados létezése során gyakran változtatta nevét, volt Zabatka, Zabathka, Sobotica, Suppotiza, Szent Mária, stb.

Ebben a térségben ősidők óta éltek, amit régészeti lelőhelyek, különféle települések nyomai bizonyítanak.

A középkorban Szabadkát magyar hűbérbirtokként említik. A kisszámú lakosság a település közepén álló vár köré telepszik. Közép-Európa török hódoltsága Szabadkát 1542-ben érte el. Miután Savoyai Jenő 1698-ban Zentánál

legyőzi a török seregeket, Szabadka a határőrvidék részévé válik, hogy a katonai kordon területeként védelmet nyújtson a törökök becsapásai ellen. Az idő tájt nagy letelepedési hullám indul el erre a vidékre. A katonai közigazgatás megszűnését követően 1743-ban Szent Mária néven szabadalmazott kamarai mezővárossá lép elő. Tágabb környezetében számos tanya található, mivel akkoriban ez volt a legjellegzetesebb lakhatási mód.

1779-ben a települést Maria Theresiopolis néven szabad királyi várossá válik, amelyhez hozzácsatolják a környező pusztákat és településeket.

A következő században állandóan nő a lakosság száma, különösen miután Európa különböző tájairól kézművesek és kereskedők telepednek le.

Erre a vidékre 1863-ban ér el a vasút, amely összeköti a Balkánt Közép-Európával (Zimony-Szabadka-Budapest).

Abban az időben épülnek az utak, a köz- és lakóépületek, akárcsak Európa-szerte. 1847-ben elkészül a Színház épülete, amelyben újvidéki és budapesti társulatok vendégszerepeltek.

A XIX. és a XX. század fordulóján Szabadka fejlett kézművességével, manufaktúráival és kereskedelmével az akkori osztrák-magyar birodalom leggyorsabban fejlődő régiója lett.

Szárits János 1910-ben saját szerkesztésű gépével Szabadkán mintegy hétezer néző előtt végrehajtotta az első nyilvános repülést, alig hét évvel azután, hogy az égbe emelkedtek a Wright testvérek, és mindössze fél évvel Edvard

Rusijan után. Palicsot először 1462-ben említik Palij néven. Idővel faluvá fejlődött, amelyet a töröknyilvántartások Pálegyházaként említik, s ebből az elnevezésből alakult ki 1580ban a mai Palics.

A XIX. század elején a Palics vizét fürdésre használták, mivel a víz elemzései kimutatták gyógyhatását (bőrbetegségekre és aranyérre).

1842-ben az angliai parkok mintájára kacskaringós sétányokkal megkezdték a nagypark kiépítését. Az első gyógyfürdő 1845-ben épült meg (egy vendéglő, amelynek fakádakat helyeztek el és melegítették a vizet a fürdőzők

számára). A következő években újabb fürdők épültek (gyógyfürdő, meleg fürdő, hidegfürdő, iszapfürdő), vendéglők (Kisvendéglő, 1852), szállók (Park Szálló, 1856) és a tehetős kereskedők és földbirtokosok nyaralói (ezek egyike volt a Falcione Villa, a mai gyógyszertár épülete).

Mind több látogató érkezett, egyesek (többnyire a távoli településekről) gyógyulást remélve, mások pedig a pihenés és a szórakozás kedvéért. A bálok idején illetve a vendéglőkben híres cigányzenekarok muzsikáltak, táncmulatságokat rendeztek, színházi és amatőr előadásokat játszottak. Sokféle szórakozási lehetőség kínálkozott: csónakázás, tekézés, teniszezés, céllövészet, tombola, kirándulások a környező erdőkbe, Szabadkára és Szegedre.

Palics kiépítésén a nagy munkálatok 1909-ben kezdődtek. Komor Marcell és Jakab Dezső tervei alapján megépül a Víztorony, a Női strand, a Vígadó, a Zenés pavilon, a Tó Szálló. A parkot barokk stílusban újítják fel és számos

fafajtával gazdagítják. A polgármester 1912. szeptember 15-én az emlékkútnál tartott ünnepségen befejezettnek nyilvánította a munkálatokat. Palicsot akkortájt a híres Karlovy Varyhoz, Wiesbadenhez és Saint Moritzhoz hasonlították.

Palics sportélete elválaszthatatlan volt Vermes Lajostól, a sokoldalú sportolótól, atlétától, birkózótól, vívótól, kerékpárostól és korcsolyázótól. Ő szervezte a palicsi nyári játékokat, télen pedig korcsolya- és jégvitorlásversenyeket rendezett. 1891-ben megépítette a Lujza és az Anna villákat, a Bagolyvárt, majd pedig az ország első kerékpáros versenypályáját.

Szabadka, az európai útkereszteződés, ahol a keletről nyugatra, északról délre húzódó utak találkoznak, területén több határátkelő található Szerbia és Magyarország között, Szerbia, a termékeny Vajdaság és a sík Bácska legészakibb soknemzetiségű városa, tele nemes lelkületű emberrel, vendégszerető házigazdával.

A város felé haladva felismerhetőek a városházának és tornyának a körvonalai, jól látható a város jelképe és kilátója. Ez az építmény, a város központja és a sétálóövezet, amely a magyar szecesszió stílusában épült meg (1908–1912) kivételesen értékes védett műemlék. Az épület látja vendégül a városi közigazgatást, a Múzeumot, a Történelmi Levéltárt, a Torony Alatti Elza Éttermet, butikokat, bankokat, a Városi Gyógyszertárt, és minden szerencsés ember itt éli meg a házasságkötés ünnepélyességét.

Van valami varázslatos ebben a város fölé magasodó épületben, tükröződéseiben és árnyaiban, mert mindenki mindig érzelmektől fűtve tér vissza hozzá.

Az idős szépség északi oldalán található a park a gyönyörűséges kék szökőkúttal, keletre tőle, a téren magán a zöld szökőkút. Itt találjuk az 1890-ben alapított Városi Könyvtárt, amely a Nemzeti Kaszinó 1896-ban, neobarokk stílusban emelt épületében kapott helyet, tőszomszédságában a Ravel Cukrászdával és a megénekelt egykori Spartak Vendéglő.

Ha körbenézünk, tekintetünk Jovan Nenad cár emlékművére siklik, amely a Népszínház épületének bejáratával szemben kapott helyet. Ez Szerbia legrégebbi színháza, amely 1854-ben épült. Építése idején, a XIX. század közepén, klasszicista stílusával, hat kompozit oszlopával bizonyára versenyre kelt a templomtornyokkal és a korszerűsödő város más építményeivel.

Ha tovább sétálunk a Korzón (Boris Kidrič utca), számos, a XIX. és a XX. század fordulóján készült színpompás épület, egykori szálló, bérpalota, ma már kávézók és butikok sora között haladunk el, áthaladunk az öreg platánokkal teli parkon és megérkezünk a vasútállomáshoz. Itt épült meg a Pannon síkság ezen vidékein illetve délre az első vasúti pálya (1869), amely összekötötte Budapestet, Szegedet és Szabadkát Zágrábbal és Fiumeval. A Budapest-Szabadka-Belgrád vasútvonal csak 1899-ben épült meg.

A vasútállomásról visszafelé jövet egészen biztosan látnunk kell a polgári építészet szecessziós stílusban készült gyöngyszemét, amely Európa egyik legszebb ilyen épülete, amelyet lakóháznak szántak (Raichle Ferenc műépítész). Az épület ma műemlék, amelyben a Képzőművészeti Találkozó (képtár) kapott helyet.

Ha délebbre megyünk, eljutunk egy útkereszteződéshez, amelyet a Pátria Szálló ural, ettől balra Palics felé vezet az út, ha pedig egyenesen, délre folytatjuk utunkat, a városi Autóbusz-állomáshoz érünk, amely 1986-ban épült meg.

A számos kisebb és nagyobb szökőkút, csobogó igazi felüdülést jelent a helybeliek és az utazók számára, hiszen megpihenhetnek mellettük, felfrissülhetnek, szomjukat olthatják. A cukrászdák és kávézók garmada nyáron a termetes galagonyák ahogyan a helybeliek a Celtist nevezik – hűvösében megbúvó kerthelyiségeikkel sajátos úti célt jelentenek.

A városháza tőszomszédságában található a ferencesek temploma és rendháza, Szent Mihály Arkangyalnak szenteltek. 1736-ban épült. A szabadkaiak csak a barátok templomának nevezik. Ez a legrégebbi építmény, a város történetének tanúja. Egy, a XV. századból származó középkori erőd romjaira épült. A századok során, különösen a XVIII. század második felében többször is bővítették, átépítették. Ez az épületegyüttes a XIX. század és a XX. század fordulóján nyerte el végleges, mai alakját, amikor megépítették a Fekete Mária-kápolnát, de akkor bővítették ki az egész templomot is, amelyhez még egy harangtornyot építettek.

Nem messze, ettől a helytől északkeletre található a Jézus Szent Mennybemenetele szerb pravoszláv templom, amelyben annak idején látható volt (Jovan Popović) híres ikonosztáza, amelyet a templom felújításakor restauráltak, majd átvittek a sándori Szent Dimitrije Vértanú templomba, ahol mais megtalálható. Sándort, a város déli kapuját a XIX. század elején tervszerűen alakították ki peremvárosi településként, mára azonban már teljesen összenőtt a várossal.

A központtól északra található a kulturális világörökség részét képező Zsinagóga, csodás arányaival, zseniális építészeti és formai megoldásaival, amely a XX. század elején épült, amikor a szecessziós építészeti stílus ezen a vidéken még gyermekcipőben járt. A híres tervezőpáros, Jakab Dezső és Komor Marcell műve, akik, miután megépült a Zsinagóga, számos nagy jelentőségű építészeti és városrendezési beavatkozással tették Szabadkát a szecesszió városává is.

Ha napnyugta irányában folytatjuk sétánkat, elhaladunk a legrégebbi, máig megőrzött Tejpiac mellett, amelynek kínálatában szinte minden áru szerepel, amit a piacon kínálni lehet, sőt, még egy kisebb zsibvásárt is találunk ott.

Ha tovább haladunk nyugat felé, eljutunk a szabadkai Gimnázium épületéig, amelyet a XIX. század legvégén emeltek. Azt megelőzően, a XVIII. század második felének elején már működött gimnázium, ám annak épületét le kellett bontani a mai Városháza építése miatt.

Nyugat irányában lépdelve a Zombori úton, először a Fasizmus áldozatainak szocrealista emlékműve köszönt ránk (Tomo Roksandić alkotása) a XX. Század közepéről, amely fölé a szabadkai katedrális (1974-től bazilika) két tornya, amelyet a szabadkaiak nagytemplomként emlegetnek. Amikor megépült, nagyobb volt a városháza régi épületénél. A templom Avilai Szent Teréz nevét viseli. A szent alakját beépítették Szabadka címerébe, amikor az megszerezte a szabad királyi város címet (1799). Kétszerre épült meg, közvetlenül a XVIII. század végén. Itt meg kell állni, megnézni a teret, megpihenni egy kicsit mielőtt folytatnánk sétánkat.

Még nyugatabbra haladva eljutunk egy helyre, amely a XX. század utolsó két és fél évtizedében a város legnagyobb nevezetességének bizonyult. Ez egykoron igazi városszéli terület volt, a lóversenypályának által, az egykori Ócskapiac, ma a kisbajmoki Áruközpont, a közismert nejlonpiac. Csupán annyi állapítható meg, hogy e helyt a múlt században igazi korszerű áruközpont alakult ki, ahol összefut minden kereskedelmi útvonal, keletről, nyugatról, északról és délről, mégpedig a legújabb termékekkel. Közvetlen közelében található az autó- és a jószágpiac. Az út másik oldalán helyezkedik el a városkapu, a város nyugati bejárata.

Minden ideutazó számára Szabadka város egy, a torony alapjától megrajzolt, közel 300 méter sugarú körön belül helyezkedik el. A város ma a maga kilenc tornyával – amelyet a városi látképek uralnak – messziről is jól látható ebben a hullámzó észak-bácskai rónaságban, viszont sokkal de sokkal nagyobb. Ez az a tér, amely városi arculatát képezi, amelyben lakói polgárnak érzik magukat. Ha valaki a város peremétől a központ felé tart, csak annyit mond: „megyek a városba".

A városban sétálva talán feltűnik a villamos, amely ma már csupán szomorú emlék, ám ha Palics felé indulunk, ismét találkozunk ezzel a régi jelképpel, hiszen a villamos csaknem egy évszázadon át kötötte össze ezt a két részt, a várost és a kirándulóhelyet. Korszerű úton, autószalonok, vásár- és üzletközpontok mellett haladhatunk el, úgy érünk ki a mai Palicsra és a tóhoz.

Palics minden évszakban csodálatos képet nyújt, mindig mély benyomást kelt. Az általunk ismert első benyomások Szabadkáról és Palicsról Savoyai Jenő hadmérnökétől származnak, ugyanis az 1698. évi zentai csatát követően, amikor a törököket elűzték a Tisza túlpartjáról, Szeged felé nyomulva a csapatok megpihentek a tó partjainál.

Ez a tó és Szabadka (Szabatska) város első kartográfiai ábrázolása is egyben. Érdekességként megállapítható, hogy – talán nem is véletlenül – majdnem három évszázaddal később ugyanazon a helyen nőtt ki a polgárok kedvelt Víkend-telepe.

A Palicsi tó gyógyító vizével és iszapjával már a XIX. század közepétől gyógyfürdőként működött, amelyet nagy park vett körül. A XIX. és a XX. század fordulóján, amikor a város kelet felé kezdett terjeszkedni, Palics Pannónia déli részének és a helybeli polgároknak a kedvelt mondén gyógyfürdőjévé és kirándulóhelyévé nőtte ki magát.

Abból a korból származik számos pittoreszk villa és monumentális építmény, amelyek mind a vendéglátást szolgálták (víztorony, Vígadó...). Ez az irányzat a XX. század második felében valamelyest lelassult, mostanság pedig új lendületet kapott új szállodai férőhelyek és sportpályák építésével, a gyógyfürdői turizmus újbóli felélénkítésével.

Több szálloda található itt, a President, a Park, a Tó, a Sport, a Líra, a Virágos tanya, az éttermek közül pedig megemlítjük a Kisvendéglőt, a Halászcsárdát, a Viktória Villát, a Fontanát, a Brvnarát, a Golubot, a Gulyás csárdát, a Borkastélyt, a Szúnyogcsárdát...

Ha valaki Palicson jár, nem hagyhatja ki az Állatkertet (1945), amely a terület rendezési elveivel és az állattartás iránti viszonyulásával Európa vezető állatkertjei közé küzdötte fel magát.

Vétek lenne kihagyni a Palics Tenisz Klubot (1884) a Nagyparkban (1956), és nem felhörpinteni egy üdítő italt a százados fák árnyékában, amelynek közelében ott áll a szabadtéri színpad, amelyet az elmúlt évezred utolsó százada húszas éveinek legelején építettek, s amely felújítva ma nyaranta a palicsi nemzetközi filmfesztiválnak ad otthont.

 Szabadka város fejlődésének fenntarthatósága, tervezett határai, területei

Szabadka azon kevés jugoszláviai város közé tartozik, amelyek folyamatos területtervezési dokumentációval rendelkeznek a XVIII. századtól egészen napjainkig. A város határait és azon belül a majdani városközpont helyét a XVIII. és a XIX. század fordulóján jelölték ki, aminek eredményeként a város egyes részeit tervszerűen rendezték, különösen a mai központot, amelynek köszönhetően Szabadka elnyerte sajátos VÁROSI ARCULATÁT, mégpedig a XIX. és a XX. század fordulóján.

A XX. században négy városterv (városrendezési főterv) készült, most pedig folyamatban van egy újabbnak az elkészítése. Az összes terv és a fennálló helyzet, a tervezett – megvalósult összehasonlításból kiderül, hogy a város urbánus alapja folyamatosan és tervszerűtlenül bővült. A város peremrészei terjeszkedtek a tervekben rögzített határokon túl. A mezőgazdasági területekre épülő vidéki lakhatás fizikai jellegzetességei jöttek létre mindenfajta tervszerű rendezés és a szükséges közművek megépülése nélkül. A nehéz szociális helyzetben levő lakosság települt le ezeken a területeken, újabb és újabb kötelezettségeket róva a városra. A tervszerűtlen építkezés elkezdte leépíteni a várost, a városnak pedig eddig nem sikerült megfékeznie ezt a folyamatot. Minden új főtervvel a „tervezők” igyekeztek a város vidékiessé válását úgy megfékezni, hogy ezeket a részeket hozzácsatolták a rendezett részhez. A viszonylagos gazdasági jólét időszakaiban a város egyes részei tervszerűen fejlődtek, és azokban kialakultak a tömb- illetve családi házas lakhatás fizikai jellemzői.

A város időszakonként tapasztalt tervszerűtlen és kikényszerített, „indokolatlan” horizontális terjeszkedése következtében a város korábbi peremrészein kialakultak valamilyen köztes övezetek, elavult és a VÁROSHOZ nem méltó szerkezetekkel, ezért az új rendezési terv kidolgozásakor a súlyt ezeknek az övezeteknek az újratervezésére kell fektetni, illetve új, városias fizikai jellemzők és a megfelelő népsűrűség kialakítására kell törekedni.

A városnak a megfelelő tervdokumentációval együtt meg kell határoznia azokat az intézkedéseket, amelyek megfékezik a további területi terjeszkedést és a városszerkezet további leépülését, illetve ki kell tartani a tényleges városépítési folyamatok mellett, fenntarthatósága alapjainak és egyértelmű céljainak a meghatározásával.

Szabadka város fejlődésének fenntarthatósága

Hogyan maradhat fenn és egyáltalán fennmaradhat-e a város, ha a két évszázados folyamatos városrendezői tervek és tartalmi gazdagítása ellenére a XX. század utolsó évtizedeiben folyamatosan kicsúszik a tervezők kezéből, és minden elképzelést nélkülözve terjeszkedik szinte megállapíthatatlan ütemben? Valójában mi ennek az oka? Mi a mi szerepünk, a jelenlegi tervezőké? Csupán megállapíthatjuk a jelenség okait, meglátásaink alapján irányelveket szabhatunk, és utasításokat adhatunk önmagunk és az eljövendő várostervezők számára arra vonatkozóan, hogy hogyan lehet fenntartani és városiasítani ezt a várost.

Történelmi áttekintés

A XVIII. század

Mária Theresiopolis szabad királyi város 1779. évi kiváltságlevele a városra újabb, elsősorban pénzügyi kötelezettségeket rótt a bécsi udvar, de számunkra, várostervezők számára különösen érdekes a kiváltságlevél 11. pontja, amellyel elrendelik, hogy a várost belbiztonsági okokból „árokkal, idővel pedig más szabad királyi városokhoz hasonlóan falakkal körülvegyék, szükségképpen kapuk is emeltessenek, és őrökről is gondoskodás történjék”.¹ Ezeknek a sáncoknak többféle szerepük volt. A városi közigazgatás számára – a kiváltságlevélben foglalt kötelezettségek teljesítését jelentette, de lényegében nem csak a városba belépők ellenérzésére, hanem a városi pénztár bevételeinek a gyarapítására szolgált. Számunkra azonban kétségkívül várostani szerepük a jelentős, hiszen meghatározzák a VÁROS ELSŐ HATÁRVONALAIT, a kezdeti alapokat, amelyeken belül a várost felosztották, a belső városra, a majdani városközpont területére, és a külső városra, peremrészére, amely egészen az említett sáncokig húzódott. Ez a felosztás jól látható a város első részletes térképén, amely 1778-ból származik.² Az akkori királyi biztosok gondoskodtak arról, hogy a többi rendelkezés és a város bécsi udvar iránti kötelezettségei közül ennek is érvényt szerezzenek, amiről a sáncok 1826. évi terve is tanúskodik.³

A biztosok fontos szerepet töltöttek be a rendelkezések életre keltésében. Az egyik ilyen kötelezettség volt azok számára, akik itt földet vásároltak, hogy a városban „szép házat” építsenek.⁴ Ez az előírás nem jelentéktelen a területtervezés és városrendezés szempontjából. Ezáltal tervszerűen alakult ki a kétféle élőhely: szállás a termőföldön és ház a városban, az alapvető cél pedig a telekkönyvek (telekkönyvi) hivatal felállítása, illetve az ingatlanokkal kapcsolatos adópolitika végrehajtása volt. A történeti források alapján megállapítható, hogy az első építészeti szabályzatot 1782-ben hozták meg.

A XIX. század

Ebben a században kezdődött meg az a folyamat, amelynek egyértelmű célja volt az addigi városka VÁROSSÁ történő átalakítása. Már 1820-ban elkészült az első városrendezési terv, 1838/39-ben pedig a város területének kataszteri feltérképezése is kész volt⁵, így felállították a telekkönyveket is. Feltételezhető, hogy a második városrendezési tervet (bizonyos jelek erre utalnak) a század közepén dolgozták ki, a város és a hozzá tartozó települések második kataszteri felmérésére 1878-ban került sor.

Fő vonalaiban szemlélve a XIX. századi városrendezési tevékenység a legnagyobb súlyt a városi posványos területek kiszárítására és feltöltésére fektette, hogy az így nyert területeket építési telkekké változtassa, emellett a városon áthaladó nyílt vízfolyások tervszerű szabályozását, valamint az elmúlt századokból örökölt, elavult városszerkezeteknek az új évszázadhoz méltó újabbakkal való felcserélését tűzték ki célul. Ezeket a terveket az egyes városrészekre külön-külön kidolgozott részleges szabályozási tervek révén valósították meg. A tervezési folyamatok megvalósítása szempontjából fontos megállapítani, hogy az új utcahálózat kialakításakor a lehető legnagyobb mértékben tiszteletben tartották az öröklött városszerkezetet, különösen a fő útvonalak esetében, valamint a város övezetekre történő felosztását a VÁROSKÖZPONTRA és PEREMRÉSZEIRE, azaz a KÜLVÁROSRA. A béke időszakában, a XIX. és a XX. század fordulóján, gazdasági és szellemi fejlődésének csúcsán Szabadka az újonnan megépült városi típusú szerkezetének köszönhetően elnyeri jól felismerhető VÁROSI ARCULATÁT azon a területen, amelyen egy évszázaddal korábban már kijelölték a VÁROSKÖZPONT HELYÉT, illetve a fő útvonalak mentén (a földszint + 2 szintű középületeivel valamint lakó- és üzleti célokat szolgáló épületeivel). A város peremrészein az újakkal felcserélt szerkezetek lakhatási célokat szolgáltak, a feltételesen falusi építészetnek elnevezett stílusban (nádtetők, az ún. pannon típusú házak). Lehet, hogy abból a korból származik két, a VÁROSSAL kapcsolatos anekdota: Egy utazó felmászott a jelenlegi, akkor még újnak mondott városháza tornyának kilátójába, és azt mondta: „Szabadka drága város!”, valószínűleg a központra gondolva, amelynek fizikai szerkezete a többi európai város mintájára épült a parkjaival, a villamossal, stb. együtt. A másik, a szabadkaiak körében nem túlságosan népszerű (el)szólás, amelynek eredete ismeretlen, nevezetesen, hogy „Szabadka Európa legnagyobb faluja”. Ki kell azonban emelni, hogy a mai építészeti nyelvezethez közel álló jelentős szerkezetváltás ellenére is még mindig gyakran használatos a „megyek a VÁROSBA” kifejezés, miközben az emberek magára a KÖZPONTRA gondolnak. A Szeged–Szabadka–Zombor vasútvonal 1869-ben épült meg, s a tervekben szerepelt a vasúti pálya meghosszabbítása Zágrábig és Fiuméig (Rijekáig), nyomvonala csak érintette az urbánus alapot. Annak idején a tervezők egészen jól helyezték el a városhoz képest.

A XX. század

Ebben a században négy városterv (főterv) készült, és most van folyamatban az újabbnak a kidolgozása. A század elején kezdődik a VÁROS horizontális terjeszkedése a tervekben eredetileg meghatározott urbánus terület határain túlra, különösen keleti irányba, az akkori szőlők és kertek felé. Mivel a korábbi városrészek rendelkeztek saját elnevezéssel, a városnak ezt a területét Kertvárosnak nevezték el, amely mind a mai napig fennmaradt, csakúgy, mint a többi városrész esetében, különösen az idősebb szabadkaiak körében.

A húszas években kibővítették a város alapterületét és meghatározták a VÁROS új határait. Hozzácsatolták ezt a keleti részt, továbbá az addig tervezetten kiépített Sándor falvát. A város 30-as években készült második tervében ezt a keleti városrészt tovább bővítették keleti irányban és a város alapterületéhez csatolt részeken előirányozták az utcák szabályzását is.

A II. világháborút követően, pontosabban 1954-ben Szerbiában elkészült a háború utáni első szerbiai várostervek egyike⁶, amely többnyire megtartotta a város terjeszkedésének korábbi határait, de hozzácsatolták Palicsot is.

A fizikai szerkezetek építése szempontjából meghatározták az övezeteket a népsűrűség megnövelésével, ezzel együtt pedig az épületek magasságát is. A legfeljebb földszint +3 szint magasságú épületeket a VÁROS központi övezetében irányozták elő, az ehhez közeli részekben az építhető szintek magassága FSZ+2, a peremrészek felé haladva ez FSZ+1 szintre csökken, a város szélén pedig a földszintes építkezést irányozták elő. Mindegyik tervezett övezeten belül változik a népsűrűség és vannak sűrűn, közepesen és ritkán lakott települések. A fő központi rész mellett négy ún. alközpontot is előirányoztak.

Fontos rámutatni, hogy a tervben szerepelt a városon belüli, valamint a peremrészek közlekedési hálózatának a rekonstrukciója illetve a tranzit forgalomra való felkészítése. Ugyancsak szerepelt a tervekben a tömegközlekedést szolgáló villamoshálózat kibővítése a VÁROS és Palics területén (az első villamosjárat, 1897). Mindenképpen az egyik máig megoldatlan közlekedési probléma a város régi részének és a már említett, keleti irányú bővítmény, a Kertváros közötti kapcsolat, hiszen a vasúti pálya a vasútállomással együtt maradt a mai VÁROSKÖZPONTBAN, miután az kibővült. Fontos megemlíteni még a tervezett központi temetőt is.

Az 1962/63-ban készült városrendezési tervvel kapcsolatban elmondható, hogy a tervezés szempontjából nem eredményezett új koncepciót a város szerkezetében. Újdonságként az akkori irányzatokkal összhangban a várost szűkebb és tágabb építési övezetre osztotta fel. A szűkebb építési övezeten belül a várost adminisztratív egységekre – lakóközösségekre – osztotta 7–10.000 lakossal, akik számára biztosítanák a szükséges létesítményeket az ott kialakított alközpontokban.

A városnak akkor 71.000 lakosa volt, a főterv pedig az elkövetkező időszakra 100.000 lakossal számolt, mégpedig úgy, hogy a lakóközösségekben növelnék a népsűrűséget. Érdekes megemlíteni, hogy 1965-ben pályázatot írtak ki a városközpont rendezésére, amely alapján 1967-ben kidolgozták a VÁROSKÖZPONT részletes rendezési tervét amely főbb vonalaiban a tervszerűen kialakított városszerkezet szétdarabolását irányozta elő, amelyet azonban szerencsére nem valósítottak meg.

A következő városrendezési főtervet Szabadkára és Palicsra együttesen dolgozták ki 1983-ban. Ebben a központot védelem alá helyezték és ambientális egésznek nyilvánították. Ugyanez a terv a palicsi gyógyfürdő részét az azonos nevű tó partja mentén ugyancsak ambientális egésznek nyilvánította olyan jelentős épített tartalmakkal és természetes jellegzetességekkel, amelyeket óvni és fejleszteni kell.

Ez a főterv, amelynek most folyik a felülvizsgálata, tovább bővítette az építési övezet határait, de általuk felölelte az ipari övezeteket is, amelyek az előző várostervektől eltérően érintik a város területét. Az ipar szempontjából meghatározta azokat a területeket, amelyekre szennyező illetve tiszta ipari létesítmények telepíthetők, illetve a gazdaság egyéb ágazatai. A lakhatás szempontjából elkülönül a már megkezdett és megvalósult kollektív lakhatási övezet és az egyéni lakhatás, azzal, hogy a lakósűrűség növelésével és az elavult lakásalap cseréjével a város északi peremén kialakította az alacsony sűrűségű (50 lakos/ha) családi házas lakhatási övezetet.

A közlekedési tanulmány alapján felülvizsgálták, és a valós szükségletekhez igazították a közlekedés rendjét, a védett városközpontot első és másodrendű városi útvonalakkal kerülték el, a város körül pedig terelő utat irányoztak elő különösen az átmenő forgalom számára. Az előző tervtől eltérően ezzel a várost adminisztratív úton helyi közösségekre osztották, az alközpontokon belüli szolgáltató tartalmakkal.

A városnövekedés egyes szakaszainak elemzése

A város területi terjeszkedése

A XX. század első évtizedeiben a város horizontálisan folyamatosan bővül keleti irányban – a Kertváros felé. Ezt a területet kétszer is megkísérelték tervekkel szabályozni, az ebbéli törekvések azonban csak részben jártak sikerrel. Ezt a területet az alacsony lakósűrűségű, családi házas építkezés jellemezte.

A század közepétől egészen a 90-es évekig tartó időszakra vonatkozóan megállapítható, hogy a város kiterjesztett határain belül több családi házas településrész tervezett kiépítése történt meg. Ez alatt az idő alatt a város egyes részeiben a kollektív lakhatást szolgáló tervek valósultak meg a tervezett városrendezési megoldásokkal összhangban. A létesítmények többségének szintszáma nem megfelelő, ami különösen vonatkozik a település déli részére, a Harcosok sorakozója lakótelepre. Ez egy nagy hálófülke, 10.000 lakossal, akik számára nem biztosították a szükséges lakótelepi tartalmakat, amelyek csupán az utóbbi egy évtizedben épülnek ki fokozatosan, a lakósűrűség pedig 400 lakos/ha. A védett városmagon belül helyenként új épületeket emelnek, a védett környezettel és a megújításra irányuló törekvésekkel összhangban.

A város utolsó tervének felülvizsgálatakor a legújabb, 1999-ben elkészült légi fotogrammetriai felvételeket összehasonlították az 1978-as helyzettel, és a valós helyzet áttekintését követően megállapították, hogy a VÁROS NEM A TERVEZETT MÓDON fejlődött, azaz „kisiklott a tervezők kezei közül”.

Ez a megállapítás különösen érvényes a város északkeleti és északnyugati részére, az egykori gyümölcsösök és szőlőskertek területére, de még a tervezett védősávra is.

Az urbánus és fizikai szerkezetek jellemzői

Urbánus szerkezetek

A városról 1978-ban készült légi fotogrammetriai felvételeken látható a város morfológiája, amelyben jól érzékelhetőek a családi házas lakhatás kiépült szerkezetei a város peremrészein, a meghatározott határokon belül, de a tervszerűtlen, vadon építkezés is a város határain kívül, a főbb útvonalak mentén.

Ugyancsak jól érzékelhető a tervbe vett kollektív lakóövezet megkezdett, de befejezetlen építése, amely így a megkezdett városi tömbök befejezetlen urbánus területeket hagytak maguk után.

A XX. század utolsó évtizedeiben érzékelhető a viszonylagos stagnálás a városépítés más funkcióinál (ipar, sport, rekreáció, turizmus és hasonlók). A város fejlődését a lehetőségekhez mérten követte a szükséges infrastruktúra telepítése. Ebben az időszakban elkészült két gerinccsatorna, hogy kielégítsék a kollektív és megújult lakásépítés kapacitásigényeit, és elkészült a városi szennyvíztisztító.

A védett városmagon belül 1985-ben végre kialakították és rendezték a gyalogosövezetet. Egy szerencsétlen tanulmánnyal 1974-ben (a világméretű kőolajválság idején) bebizonyították, hogy a villamos városi közlekedési eszközként gazdaságtalan, ezért felszámolták, helyette buszközlekedést vezettek be, zömmel olyan utcákban, amelyeknek erre nem volt megfelelő keresztmetszetük.

Az autóbusz-állomás, a helyi és távolsági „különböző tervjavaslatok alapján költözködött, és végre kijelölték számára a jelenlegi – téves – lokációt, azaz tervezetten” nem kötötték össze a közúti és a vasúti közlekedést, amihez egyébként a város szövetében adottak voltak a valós feltételek. Ezt azért emelem ki, mert elmaradt egy évszázados elképzelés megvalósítása, a régi városrész és az újonnan létrejött keleti, azaz a növekvő Kertváros összekapcsolása. Ez utóbbit most már hosszában a vasúti sínek is elválasztották a várostól.

A villamos felszámolása és az új autóbusz-állomás helye szükségessé tette két városon áthaladó útvonal felújítását, amelyek érintették a városmag védett részét is. A közlekedési útvonalak felújítására alapjában véve a városrendezési főterv alapján került sor.

Fizikai szerkezetek

A fizikai szerkezetek, a VÁROS láthatóságának területi elemeiként egyfajta pszichológiai kategóriát is alkotnak, hogyan éljük meg a városi szerkezetek összességét, tér- és időbeli létezését, illetve mindazokat a változásokat, amelyek a város fennállása során bekövetkeztek. Ezek tesznek egyébként sajátossá és felismerhetővé egy-egy várost.

Szerencsés körülmények közrejátszásának köszönhetően az 1963. évi városrendezési főterv analitikai részéből fennmaradt egy grafikai műmelléklet 1959-ből, amely maradéktalanul szemlélteti az építészeti állomány kiépítettségének a szerkezetét, továbbá az utcai hálózat útburkolatának anyagát. Jól látható rajta, hogy a város központi övezetében illetve helyenként a főbb bevezető utak mentén is az épületek szilárd anyagból készültek, a város többi részén pedig vegyes anyagból – vályogból épültek, vagy vert falúak, azaz rossz minőségű építőanyagokat használtak fel. Az I. világháborúig elkészült épületek adták meg a városközpont sajátos arculatát, ezek meg is maradtak, a városiasítás folyamata pedig többé-kevésbé sikeres beszúrásokkal zajlott a két világháború között, amelyek ugyancsak műemléki jelleggel bírnak. A védett városmag területén tovább folytatódott a városépítés. Minden új létesítmény esetében, amelyet ebbe a térbe szúrnak be, a Városrendezési Intézet valamint a Műemlékvédelmi Intézet határozza meg a feltételeket, hogy az új épület is beilleszkedjen környezetébe, ugyanakkor pedig hogy az építészet mai nyelvén valljon a mai időkről. A felújítás jól ismert elveivel összhangban viselnek gondot a korábbi időszakok épületeiről, a revitalizálás pedig a leggyakrabban a meglevő pincék és padlásterek funkcióba helyezésével történik.

Az ősi városmag határain kívül eső peremrészeken, amelyek még a város határain belül esnek, az 1963. évi városrendezési tervvel összhangban épültek ki a tervezett településrészek a családi házas lakhatásra a tervezett lakósűrűségre.

A védett városmag, azaz a VÁROS KÖZPONTJA és város ÚJONNAN MEGTERVEZETT és megépült részei közötti területet két övezetre osztották: a családi házak tervezett építési területére az ősi városalap pereméig, valamint az ehhez kapcsolódó vadonépítés övezetére.

Ennek az építészeti alapnak a legnagyobb részét földszintes lakóházak képezik, alacsony a lakósűrűség, az építkezésekhez pedig gyenge minőségű anyagokat (vegyes, vályog vagy vert falakat) használnak. A jelenlegi városalap területén létrejött egy köztes övezet, amelyen részben ellenőrzött, részben pedig ellenőrizetlen (vadon)építkezés zajlik.

Ezt a köztes övezetet az új tervben mindenképpen ÚJRA KELL TERVEZNI, hogy beépülhessen a városszövetbe.

A kollektív lakásépítés szórványosan valósult meg a század ötvenes éveitől az évszázad végéig, azzal, hogy egyes övezetekben a város jellegével ellentétes szintszámú és lakósűrűségű épületet építettek, minden szükséges kísérő tartalmak nélkül, vagyis az ún. hálófülkés típus valósult meg. Ezeket a területeket most nagyon nehéz újra- vagy áttervezni, különösen a szintek számát tekintve, vagyis csupán megállapítható, hogy ezek a tervezett beavatkozások egyéni megítélés szerint hátrányosan hatottak a város látképére.

Okok és következmények

A ciklikus politikai, ezzel együtt pedig a társadalmi-gazdasági változások nem igazán voltak jellemzőek a XIX. századra, viszont a viharos XX. században annál gyakoribbak voltak háborúk és gazdasági válságok formájában. Ezek közvetlen hatással voltak a VÁROS alapjaira, ami kifejezésre jutott a különböző időszakokban kialakult fizikai szerkezetekre.

A változásokat a lakosság városba irányuló migrációja követte, létrehozva a polgárok újabb szociális típusát, amelyet vidékies polgárok csoportjának neveztek el. Ők voltak azok, akik otthagyták a földművelést, a városba jöttek, hogy munkásosztállyá váljanak, anélkül, hogy rendelkeztek volna megfelelő életkörülményekkel a városban, ami arra kényszerítette őket, hogy a VÁROS közvetlen közelében tetőt emeljenek a fejük fölé a minimális lakhatási feltételek megteremtésével és a minimális közműfelszereltséggel. Ezzel elkezdődött a vadon építkezés, amelyet idővel fokozatosan legalizáltak, részben elláttak a szükséges közművekkel, aminek a következtében a város területe, azaz a városalap horizontálisan bővült, gazdaságilag pedig indokolatlan volt a közműfejlesztés. Ezzel eltűntek a tanyák, és velük együtt a város kifejezetten mezőgazdasági potenciálja.

Ez a folyamat különösen az 50-es és a 60-as években jutott kifejezésre. Ezzel az irányzattal együtt növelték az ipar kapacitásait is, amelyek zöme jelenleg a csődállapottal küszködik. Politikai irányelv volt, hogy a határ menti városokba nem kell befektetni. Közéjük tartozott Szabadka is, ahol az I. világháborút követően lelassult a város fejlődése – építése.

A városépítés folyamatában nem játszottak jelentéktelen szerepet azok a megoldások, amelyeket a kulisszák mögötti politika diktált, s amelyek esetében már maga az elképzelés is téves volt, de mégis megvalósultak a különböző tanulmányok támogatásával. Ez volt a helyzet a szennyvíztisztító telephelyével és koncepciójával, a városi tömegközlekedést lebonyolító villamos felszámolásával, az új helyi és távolsági buszállomás helyének a kijelölésével, ami viszont szakmai szempontból már a tanulmányszerzők esetében felveti az etika kérdését. Szabály szerint ezeket a tanulmányokat nem az adott szakág helyi művelői dolgozták ki, akik jobban ismernék a helyi problémákat, hanem a tanulmányokat az azonos profilú kompetens szakemberektől rendelték meg – más városokból.

Problematikusak voltak a lakásépítési és kommunális ÖÉK-ek stratégiai politikái és koncepciói, irányelveik. Különösen a kollektív lakásépítés iránti hozzáállás kritizálható. A többnyire földszintes házakból álló területen kevesebb kisajátítás történt, ami példátlanul megnövelte az új épületek szintszámát, miközben a csak a minimális közműfelszereltséget biztosították, nem viselve gondot a város fejlődésének irányairól. Mindez a XX. század utolsó három évtizedében történt. Végezetül, mi tervezők is feltehetjük magunknak azt az etikai kérdést: vajon minden városrendezési tervünket azzal a mély meggyőződéssel dolgoztuk ki és írtuk alá, hogy az a mi elképzelésünk a városi területek hasznosítására, vagy talán vannak olyanok, amelyeket a megrendelők már említett vagy nem említett nyomásgyakorlására dolgoztunk ki és írtunk alá?

Vélemény a város fenntarthatatlanságáról

– A két évszázada folyamatosan kidolgozott tervdokumentáció mellett csodák csodájára leszögezhető, hogy a felsorolt okok miatt a város kisiklott a tervezők kezei közül…

– Az elvégzett bíráló elemzést követően nyugodt lélekkel állapíthatjuk meg, hogy a XIX. század, különösen pedig annak második fele a tervezés és a tervmegvalósítás szempontjából sikeresebb volt, s hogy ennek köszönhetően a VÁROST sikerült megtartani a kijelölt határokon belül, és a városból, különösen pedig a ma is védett városmagjából sikerült kialakítani jól felismerhető arculatát, amely a XIX. és a XX. század fordulóján jött létre.

– Sajnos ilyen megállapítás nem mondható el a XX. századra a tervdokumentáció ellenére sem. EGYSZER TÚLNŐVE A TERVEKBEN RÖGZÍTETT HATÁRAIT, A VÁROS HORIZON-TÁLISAN MIND A MAI NAPIG FELTARTÓZTATHATAT-LANUL TERJESZKEDIK TOVÁBB.

Ebben a rövid elemzésben megállapítható, hogy a XIX. századi városépítési folyamat opusa a majdani városi területek rendeltetésükbe való bevezetésében tapasztalt sokkal nagyobb gondok ellenére is a XVIII. századi mezővárosból megteremtette a XX. századi várost, ám ugyanez a város a folyamatos tervezés ellenére a XX. század legvégére kezdte elveszíteni a VÁROS tulajdonságait, és ismét MEZŐVÁROSSÁ alakul a XXI. századra!

Miben is rejlik valójában a fenntarthatatlanság problémája – illetve miben rejlik a válasz a VÁROS fenntarthatóságának kérdésére?

A kérdésre a választ kétségkívül a tervek végrehajtásával kapcsolatos fegyelemben vagy a városépítés folyamatában tapasztalható fegyelmezetlenségben kell keresni, attól a pillanattól kezdve, hogy az kisiklik a tervezők kezei közül. Ebben mindenképpen döntő szerepük van a már említett XX. századi viharos ciklikus változásoknak, a politikának, a háborúknak, a gazdasági válságoknak, a megfelelő szolgálatok szakszerűtlen hozzáállásának a városépítés folyamatához, de egészen bizonyosan sok egyéni tényező is közrejátszott – gondolunk itt a tervezőkre.

A fenntarthatóság és a fejlődés irányelvei

Ha ezzel az elemzéssel sikerült diagnosztizálni Szabadka VÁROS FENNTARTHATÓSÁGÁNAK és FENNTARTHATATLANSÁGA egyes fázisainak okait, akkor meghatározhatók a tevékenység irányai a további FENNTARTHATÓSÁG céljából.

A városszövet – illetve a majdani városalap – zónásítása a város újonnan kijelölt határai alapján

Ahhoz, hogy továbbra is tervszerűen lehessen irányítani a városépítést annak egyértelmű FENNTARTHATÓSÁGA, valamint a városszövetnek a VÁROS jellegzetességeivel rendelkező biztosítása érdekében szükség van a városalap zónásítására, azzal hogy az így meghatározott zónák esetében eltérő tervezői hozzáállás szükségeltetik.

Nagyvonalakban az új városalapon belül négy ZÓNA kerül meghatározásra:

1. A VÁROSKÖZPONT ZÓNÁJA – a védett városmag

2. A VÁROSSZÖVET MEGÚJÍTÁSÁNAK ZÓNÁJA – köztes övezet

3. A TERVSZERŰEN ÉPÜLŐ CSALÁDI HÁZAK ZÓNÁJA

4. A TERVSZERŰTLEN – (VADON)ÉPÍTKEZÉS ZÓNÁJA

Minden egyes zónára (övezetre) külön intézkedéseket írnak elő a terv végrehajtása érdekében

A. A városközpont zónája

A mai védett városmag, annak KÖZPONTJA Szabadka VÁROS jelképe lett és maradt. Sok erőfeszítés közepette sikerült tervszerűen egy egészként felfejleszteni a város központjává. A városiasítás folyamatában az oda nem illő fizikai szerkezeteket újakkal cserélték fel a két világháború közötti időszakban is. Mint valamilyen igazi genius locinak szinte teljes egészében sikerült megmenekülnie a II. világháború alatti bombázásoktól, de egyes városainktól eltérően a nagy átalakításoktól is, amelyek a 60-as, 70-es években váltak divatirányzattá az örökölt városközpontok lerombolásával. Noha erre létezett városrendezési főterv, a már említett okokból a VÁROS szerencséjére nem váltották valóra.

Ha tehát az összes, a lerombolására vonatkozó fenyegetés ellenére is sikerült FENNMARADNIA védett építészeti egységként, a tervezők számára maradt még elég hely városiasítási folyamatának folytonos tervezésére. Ez a folyamat abban jutna kifejezésre, ha sikerülne tartalmakkal megtölteni az előző korokból ránk maradt teret, illetve sikerülne alakilag tovább formálni az előttünk álló idők szükségletei számára. Maradt még elég lehetőség újabb fizikai szerkezetek beszúrására ebbe a védett környezetbe, az egyes védett épületek megújítására, akár még toldaléképítéssel is. A sétálóövezet kibővítésének a lehetősége a városközpont egyes útvonalainak átgondolt felújítása, az övezeten belül vagy akár a teljes övezetre kivetítve a gépjárműveszteglés megritkításával, a közműfelszereltség javításával, a városi eszközök iránti viszonyulással, és még sok egyébbel, ami jelenleg áttekinthető, illetve a jövőben felmerülő más szükségletekkel, amelyek a város kétségkívül legértékesebb térségének a megóvását, tartalmi gazdagítását szolgálják.    

B. A városszövet megújításának zónája

Az a köztes zóna részben tervszerűen, részben tervszerűtlenül épült ki, területileg pedig a város alapterületén a városmag és az utóbbi évtizedekben tervszerűen kiépített C ÖVEZET között, vagyis magában a városban található, de olyan építményekkel, fizikai szerkezetekkel, amelyek a városi /a mai fogalmak szerint polgári/ építészetet tekintve mind anyagukban, mind formájukban, illetve alacsony lakósűrűségük miatt elavultnak tekinthetők. Emiatt az elkövetkező tervezői beavatkozások során a VÁROSI ÉS FIZIKAI SZERKEZETEK VÁROSNAK MEGFELELŐ MEGÚJÍTÁSÁRA KELL törekedni, AMELY A VÁROS ALAPTERÜLETÉBEN egyfajta logikai átmenetet képezne az A övezet – a Központ – és a C övezet – TERVSZERŰ CSALÁDI HÁZAS ÉPÍTKEZÉSRE kijelölt terület között. A városszövet megújítását bizonyosan többrétegűen, de radikális tervezéssel kellene megoldani, amitől bizonyos eredményeket, ha folyamatos is lesz a megvalósítás, majd csak ennek az évszázadnak a közepe táján remélhetünk. Az egyik alapvető, talán legjelentősebb tervezői beavatkozás a közműfelszereltség megújítása kell, hogy legyen. A felújítás és a tervszerű szabályozás során mindenképpen elsőbbséget kell élvezniük az I. és II. rangú útvonalaknak, össze kell kötni őket a központtal és a város körülő terelőutakkal. A közlekedési hálózat rekonstrukcióját a várt forgalom intenzitásához mérten, következetesen és folyamatosan kell végrehajtani, miközben a legteljesebben figyelembe kell venni a kialakult úthálózatot, különösen pedig az ütőereknek számító főbb városi útvonalakat. Az előkészítés során természetesen föld alatti kábelekkel kell felcserélni az elektromos- és telefon légvezetékeket, és nagy gondot kell fordítani a fasorok tervszerű telepítését, amelyek teljes látványa és környezeti hatása majd csak harminc vagy ennél is több év múlva jut kifejezésre.  

Megállapították ugyanis, hogy a múlt század elején telepített kettős fasor fái közül, amelyek hatása csak most jut teljes egészében kifejezésre, különösen ebben az övezetben sokat részben megcsonkítottak azon az oldalukon, ahol az elektromos és telefon légvezetékek húzódnak, s amelyeket az után szereltek fel, hogy a fák sikeresen kifejlődtek. Különösen fontos a csatornahálózat, amelyben külön kellene választani a csapadékvizek és a hulladékvizek elvezetését.

Már most mérlegelik annak lehetőségét, hogy a hulladékvizek (csapadékvizek) egy részét a meglevő szivattyúállomásig vezessék, onnan pedig a Csík-érbe emeljék. Ez a természetes vízfolyás Péterrévénél ömlik a Tiszába. A meglevő szennyvíztisztítót ki kell egészíteni biológiai tisztítóművel, amely nagyon fontos a Palicsi tó növény- és állatvilága, de a tónak, mint turisztikai övezetnek az ökoszisztémája szempontjából is. Annál is inkább, mivel össze van kötve a Ludasi tóval, amely természetvédelmi terület.

A felújításra irányuló nagyberuházások ebben az övezetben – függetlenül a munkálatok szakaszosságától és ütemétől – nem kellene, hogy gátolják az övezeten belüli fizikai szerkezetek felújítását. Épp ellenkezőleg: a városi szintű rendeletalkotással együtt további lendületet és ösztönzést adhatna ennek a tevékenységnek, illetve szükség lenne az előírások szigorú végrehajtására.

A következő időszakban szükség lesz a Központi temető megvalósítására, mivel a meglevő temetők (öt van belőlük) szinte belenőttek a jelenlegi városszövetbe, anélkül hogy lehetőség lenne további bővítésükre.

C. A tervszerűen épülő családi házak zónája

Annak ellenére, hogy ebben a zónában az építkezés tervszerűen történt és szinte teljesen fel van szerelve közművekkel, ez nem jelenti azt, hogy vele kapcsolatban nincs teendő. Ebben az övezetben is felül kell vizsgálni, és részben újratervezni különösen a csapadékvizek jelenlegi elvezetési rendjét, mivel a meglevő egyesített rendszer az elmúlt időszakban a belvizek megnövekedésekor az ilyen települések egyes részeiben hatástalannak bizonyult. Palicson, ahol különválasztott rendszert terveztek, s mivel azt nem építették ki teljes egészében, az újabb fizikai szerkezetek emiatt veszélybe kerültek, a következmények pedig elemi csapás jelleget öltöttek.

D. A tervszerűtlen – (vadon)építkezés zónája

Sajnos megállapítható, hogy a peremrészeken, de a város tervezett határain kívül fizikai valóságában létezik ez a zóna. Úgyszintén elmondható, hogy ez is „városi”, a város legdrágább része a gyakorlatilag legolcsóbb épített fizikai szerkezetekkel. Ez a legdrágább fogalom arra vonatkozik, hogy ez a rész mezőgazdasági termőterületekre épült, tagolt közműhálózatokkal. Ezek alapján az a benyomás, hogy a hatályos jogi szabályozás minden elemében nem a legszerencsésebben és nem szinkronizáltan rendezte ezt a városi problémát. Gondolunk itt a Tervezésről, a terület- és településrendezésről szóló törvényre, a Mezőgazdasági földterületekről szóló törvényre, valamint az Építési illetve használatbavételi engedély kiadásának közelebbi feltételeiről szóló törvényre, továbbá néhány más, a törvénynél alacsonyabb rendű dokumentumra. Mondhatni ezek hordozzák magukban a város fenntarthatóságának és a mezőgazdasági területek megóvásának az ellentmondásait, stimulálva illetve hátráltatva a város fenntarthatóságát a mezőgazdasági földterületek viszonylatában.

Ez a megállapítás a városnak a város számára DRÁGA részéről arra a bizonyos, már említett anekdotára emlékeztet a XX. század elejéről, amely viszont egészen biztosan nem az akkor még elképzelhetetlen engedély nélküli építkezésre vonatkozott, mivel akkoriban szigorúan tiszteletben tartották a város építésével és rendezésével kapcsolatos előírásokat. Az engedély nélküli építkezés a következők (feljegyzett) történetre emlékeztet: Mária Terézia királynő (későbbi császárnő) megkérdezett egy idős bunyevác asszonyt, hogy tényleg szép-e Szabadka városa? Mire a néni azzal válaszolt, hogy a zsebéből kivett egy marék babot és az asztalra szórta. A bab szanaszét gurult az asztalon, majd amikor a legszebb rendetlenségében elrendeződött, a (természetesen megfelelő szépérzékkel rendelkező asszonyság azt mondta: „Fenséges asszonyom, nézze meg, és minden babszemben képzeljen el egy házat.” A légi fotogrammetriai felvételek alapján nem vonhatjuk kétségbe ezt a jelenlegi, engedély nélküli építkezéssel kapcsolatos összehasonlítást.⁷ A királyi biztos rendelete alapján Szabadka város tanácsa 1820. június 4-én rendeletben tiltotta meg az épületek engedély nélküli építését és befedését, ha pedig valaki erre szánta volna magát, mindent lerombolnak, a szabálysértőt, szükség esetén pedig a mestereket is megbüntetik.⁸ Szemmel látható, hogy ez a rendelet hatásos volt a városépítés folyamán.

Amennyire számunkra ismeretes, a város újabb kori története során egyetlenegy épületet sem bontottak le azért, mert nem rendelkezett a szükséges dokumentációval – építési engedéllyel, de még a szabálysértőt sem büntették meg, nem hogy a munkálatok kivitelezőjét!

A megvalósítás ütemezése

A város múltjában tevékenykedő tervezők tapasztalatain okulva, akik gyakran radikális, a város szervezetének működése szempontjából jövőbelátó tervbeavatkozásokkal alakították annak arculatát, felfigyeltünk rá, hogy egynémely elképzelés mégis megvalósult az alapvető városépítői ötlet számos változtatása és módosítása ellenére is, néha akár fél évszázados késéssel is.

Az új terv megvalósításának ütemezése szempontjából a legnagyobb súlyt a következőkre kellene helyezni:

1. kidolgozni az utcák új szabályozását a városszövet megújításának zónájában,

2. újratervezni a közműrendszereket azokban a városrészekben, amelyekben hiányosságok észlelhetők,

3. a többszintes lakásépítés területén befejezni a megkezdett, de nem végbevitt városrendezési megoldásokat,

4. a védett városmagon belül folytatni a tervezői tevékenységet, és külön figyelmet fordítani a vele érintkező területekre,

5. felülvizsgálni, hogy minként lehetne újratervezni, és tervezetten bekapcsolni a város újonnan megállapított határain belülre az engedély nélküli építkezést…

6. megépíteni a központi temetőt.

A jogi szabályozás és a terv végrehajtása

A Szerb Köztársaságban a köztársasági szintű szabályozás a törvények és szabályzatok révén többnyire érthető és egyértelmű, amelyeket ilyenként kellene alkalmazni, noha a gyakorlatban bizonyos esetekben a törvények rendelkezései összeütközésbe kerültek egymással, vagy nem egészen pontosították a területtervezés és –rendezés szerepét, ez viszont már szélesebb problémakör. A városrendezési tervezés minden szintjén a végrehajtás lényegi problémája, legalább is Szabadka esetében, hogy hiányzik a megfelelő, törvénynél alacsonyabb rendű szabályozás, amely véleményünk szerint a KÖZSÉGI KÖZIGAZGATÁSI HIVATAL hatáskörébe tartozik, természetesen összehangolva a hatályos jogszabályokkal, amelyek alapján a városrendezési tervek készültek. A XVIII. század végétől egészen a XIX. század végéig Szabadkán a városépítésben hat szabályzatot alkalmaztak, illetve azokat folyamatosan bővítették, egészítették ki, amelyek igen egyértelműen rendelkeztek a tervek megvalósításáról. Városrendezési bizottságok alakultak, amelyek kötelesek voltak gondoskodni a tervek végrehajtásáról. Ebben fontos szerepet játszott a városi építésügyi felügyelőség.

Szabadka városi község utolsó építési szabályzata a két világháború között jelent meg és 124 szakaszt tartalmazott, amelyek világosan és egyértelműen pontosítottak minden, az építéssel illetve az akkor még mindig hatályos, 1895. évi szabályozási terv valamint az 1925. évi kertvárosi szabályozási terv végrehajtásával kapcsolatos kötelezettséget (121. szakasz), azzal a megjegyzéssel, hogy „ugyanezek az új szabályozási terv kidolgozásáig és meghatározásáig, valamint a végrehajtásukról szóló rendelet meghozataláig” maradnak hatályban! A tervek végrehajtására vonatkozó alacsonyabb rendű dokumentumok híján megteremtődtek az előfeltételek a végrehajtásukkal kapcsolatos felelőtlenséghez, ezzel együtt pedig az engedély nélküli illetve vadon építkezéshez. A gyakorlatból következik tehát egy ilyen dokumentum meghozatalának a szükségessége, amely a város szintjén rendezné a városépítésben uralkodó viszonyokat.

ENNEK KERETÉBEN A VÁROSI KÖZIGAZGATÁSNAK MEG KELLENE HATÁROZNIA AZOKAT AZ ÖSZTÖNZŐ INTÉZ-KEDÉSEKET, AMELYEK ELŐMOZDÍTANÁK A TERVSZERŰ ÉPÍT-KEZÉST A TERVEK VÉGREHAJTÁSÁBAN, A KEDVEZMÉNYEK EGÉSZ SORÁVAL EGYÜTT, AMELYEK A POLGÁROK ÉS AZ ÁLTALUK LAKOTT VÁROS ÉPÍTÉSÉNEK ÉRDEKEIT SZOL-GÁLJÁK.

Mint már megállapítottuk, a város fejlődésében tapasztalt bizonyos történelmi gátak vagy részleges vákuumok a társadalmi-gazdasági és politikai tényezők hatására jöttek létre, amikor csupán egy, kierőszakolt koncepció volt a tervezés minden területén, ez pedig a fenntartható fejlődés elve. A fenntartható fejlődés fogalma az egyéni illetve a részleges térbeli beavatkozásokra szorítkozik, hogy lehetővé tegye a város olyan-amilyen fejlődését, hogy megakadályozza annak elhalását, másfelől pedig globális értelemben lehetőséget biztosítani a tér majdani használói számára annak kedvező körülmények közepette történő további fejlesztésére.

Az említett időszakok, amilyenben jelenleg mi is létezünk, különleges kihívást és különleges felelősséget jelentenek minden, a városépítéssel foglalkozó szakág tervezői számára. Jelenlegi helyzetünk rendkívüli rugalmasságot, türelmet és kitartást követel tőlünk… Rugalmasságot a társadalmi-politikai struktúrák, a tervezők és a potenciális befektetők közötti kommunikációban. Türelmet a törvényhozók iránti viszonyulásban, akik az állandó változások korában igyekeznek megfelelő szabályozást kialakítani, amelyek lehetővé tennék a könnyebb, konkrétabb és élet-közeli tervezést. Kitartást a szakma abszolút védelmében, a megteremtett értékek megóvásában és szabályszerű kezelésében, a környezetvédelemben, a környezettel való visszaélések megakadályozásában, a legfontosabb pedig az lenne, hogy hagyjunk elég széles teret a tér jövőbeni használóinak, hogy (ha eljön annak az ideje) megvalósíthassák a város gyorsabb és színvonalasabb fejlődését.

---

¹ Bačić, S. – POVELJE, slobodnih kraljevskih gradova Novi Sad, Sombor i Subotica, (Újvidék, Zombor és Szabadka szabad királyi városok kiváltságlevelei) Slaven Bačić, Szabadka, 1995, 165. old.
² A Magyar Köztársaság Állami Levéltára, Budapest – Szignatúra S 11 No 1028/2 – A város első kéziratos térképe 1778-ból Kovács Leopold Károlytól (a szerző megj.)
³ Vlassics, G. – Szabadkai Történelmi Levéltár, – F: 003, Térképgyűjtemény, Szignatúra 3.1.1.2. A sáncok 1826. évi térképe
⁴ Ulmer, G. – Szabadkai Történelmi Levéltár, – Analitikai leltár, Irneny M., Gludovac J. és Sculteti F. királyi biztosok (1782-től 1823-ig – kézirat ).
⁵ Szabadkai Történelmi Levéltár, – F: 272, Szabadka szab. kir. vár. Magisztrátusa, Az intravilum kataszteri felmérésének könyvei 1838/39, az I–VIII körök.
⁶ A Városrendezési Intézet dokumentációs archívuma
⁷ Iványi István – Szabadka története II. rész, Szabadka, 1892, 632. old.
⁸ Lásd a 4. jegyzetet