Törköly Emese
Üresség
Tátong az üresseg bennem. Mocskos sötétseg ez. Kiürült a
lelkem. Nincs benne vad, felpörgető érzés, még csak megvetendő
gondolat sem.
Fáj ez az űr, keserves. Fáradt vagyok.
Hallgatok. Szólni sem merek, félek másoknak adni a semmit. Nem ezt
érdemlik. Nekik szivárvány kell, melegszínű affektivitás!
Magamba fordulok. Keresek valamit, amit érzelemnek titulálhatok.
Belső tekintetem röpköd, lágyan, mint egy pillangó, de nem ütközik
semmibe. Nagy tere van játszani.
Hova tűnt minden?
Pompázó színek vesznek körül, hosszú eredményskála, mégsem tudok
semmire reagálni.
– Ő egy igazi individuum! – állapítják meg a mellettem ülő kék és zöld
egyének, mit sem sejtve arról, hogy egy bőrpáncélba zárt semmit
neveznek így, akinek pillanatnyilag csupán egy tudatlan lepkéje van, ami
élvezi, hogy fel és alá cikázhat könnyed mozdulatokkal egy burokban.
Egyfolytában lefelé nézek, nehogy kiábrándítsam ezeket a személyeket
üres pillantásommal.
– Most is milyen mélyen koncentrál... – mondja a kék személy.
Elmosolygom magam. Nevetséges, hogy néhány emberben egyfolytában benn röpköd
egy lepke, csak másfajta; ez a fajta nem tud kirepülni, mert az ilyen személyek
két fogsora között láthatatlan rács van... Csak a kimondott hang testesítheti
meg és sokszorosítja a szabadban. Akinek ilyen fajta pillangója van, az hallva
a hangrezgéseket, a fülén keresztül berepül a testébe, szövetkezik a belső
szemével és növeli azt. Igen! Látom ezeket az apró lényeket, szinte offenzívát
indítottak. Lassan oldalra fordítom a fejem. Tekintetem a kek egyénre emelem.
Mélyen a szemébe nézek. Pillantása érzelmeket és egyszerű gondolatokat áraszt.
A talpam újra bizseregni kezd, érzem az áramló energiát. A torkomig minden apró
négyzetmillimétert betelítenek a színek. Pillangóm, most repülj!
Lélegzetet veszek: Köszönöm! Kiengedem a hangot.
A kék személy értetlenül összehúzza a szemöldökét, mosolyszerű
szájmozdulattal adja tudtomra, hogy érzi a hálám... de a lélegzetemmel kiáramló
pillangómat nem látja. Senki sem láthatja, hiszen őt hang nem tudja
megtestesíteni a kékeknek.
Másodperc töredéke alatt kimúlik a kis rovar, de különleges tapasztalati
progresszióval tölt meg bennem egy
négyzetmillimétert... Színnel... érzem.
Augusztus délután
Testem reszketett. Idegsejtjeim vehemens szívdobogásomat a
tarkómhoz vezettek. Izmaim égtek a fajdalomtól, úgy éreztem, nem
tudok tovább egy pillanatig sem állni, végkimerültségtől csuklok
össze. Száraz levegőért kapkodtam, de büszkén álltam tovább.
Néhány másodperc után éreztem, ahogy pulzusom csökken. Oxigén
könnyebben jut a tudőmbe, majd sós izzadtság patakocskái
folyamatosan lepték el arcom.
Néztem a zsibongó tömeget. Ismeretlen szempárok válaszoltak a fel
nem tett kérdésemre. Tapstenger üdvözölt.
Augusztus délután enyém lett a világ!
Nemzeteket, koninenseket raktam a tenyeremre; szerettem őket.
Vártam, messze a tömegtől. Kerestem az én prófétáimat, akik évekig
küzdöttek velem, erősen támogattak, fáradhatatlanul segítettek
előre... Ott voltak... s már nem magamért örültem, hanem értük
ujjongtam. Kölcsönös örömtétellel múltak a percek, észrevetlenül, amíg egy mély
hang meg nem törte a nyíló hangulatot. Csend lett. Egy név hangzott el, s egy
szót csatolt hozzá, amely megváltoztatta a jövőnket:
– Disqualification.
Értetlenül magam elé néztem, lehajtottam a fejem, izzadtság csípte a
szemem, a levegő forró lett, nehéz.
Augusztus délután elvesztettem a világot!
Omnia mea mecum porto
...Magammal viszlek benneteket, drága Vitézek.
Együtt sodródunk tovább a piszkos homályban a fergeteggel. Útjaink
többé el nem válnak. Az enyémek lettetek. Már senki és semmi nem bír akkora
hatalommal, hogy elvegyen tőlem titeket.
Erőt adtok nekem. Energiát, mely felülkerekedik gyenge, materiális
testemen és a magasba emel.
Az uratok vagyok!
Tovább emeltek... Egyre csak gyarapodtok... De sokan közületek hűtlen hozzám, s
ahogy a fehéren habzó tengerhullámok a sziklát
mossák, hogy egyre beljebb férkőzzenek és szabad utat kapva
meghódítsák a nyílt partot, úgy gyengítetek ti is engem.
Nem változtok már soha. Így kell, hogy elfogadjalak benneteket... És én így
szeretlek titeket, mert az enyémek vagytok.
Én alkottalak titeket, hősök!
Más nem gondolhat rátok, nem is jelenhettek meg más képzeletében.
Csak bennem tudtok létezni – én pedig belőletek létezem. Szükségem
van rátok, ahogy nektek rám.
Mégis én állok a hierarchikus kúp csúcsán, mert bár különbözőek
vagytok, de mindannyiótok alapját képezem.
Közösen alkottok engem, én alkottalak titeket.
Ti vagytok az össz' vagyonom, a kincseim. Nem hasonlítatok senkire.
Drága Vitézek, velem kell jönnötök, mert most mindenemet magammal viszem.
Anorexia
Láthatatlan kötéllel megkötözött kezekkel fekszem az
ágyban, mozdulatlanul. Képek villanak meg a szemem előtt, sztereotíp
gondolatok peregnek a fejemben. Csak lélegzetvételre használom a
kalóriákat.
A plafont bámulom és koncentrálni próbálok:
– Fel kell kelnem.
A néhány percig tartó rituálé után külső zajok ébresztenek a valóságra.
Összeszedem az akaratom és az erőm nagy részét, és lassan felülök.
A lábaim a padlóhoz érnek, a tekintetem a falba beépített tükörre
szegezem. Undorral nézek a lányra ott szemben, s hogy még jobban
megvizsgálhassam, felállni kényszerülök.
– Szörnyűre sikeredett karikatúra a testem!
Lassan megfordulok, profilt keszíteni magamról... De csak mereven
állok. Nincs merszem megtekinteni a képet.
Tovább állok, felesleges gondolatokat gyűjtögetek – néha a tv-re
tekintgetek, máskor a már ezerszer kielemzett festményt
nézegetem. Felkeszültem azzal a biztos tudattal, hogy az eredmény
csőd. A remény fordítja el a fejem.
Groteszk látvány erősíti meg a negatív gondolatokat.
Lábaim reszketni kezdenek, majd az inerció a felső testrészeimbe vezeti a
mozdulatokat.
Szinte beleszédülök a látványba. Behunyom a szemem. Neurotikus
tünetekkel borulok a földre. A hasamhoz kapok, mely nyilallásoktól
szorult össze. Ötszörösére felgyorsult légzésem sírást vált ki
belőlem. A földön fekve zokogok.
– Kövér vagyok, kövér vagyok – ismételgetem magamban, miközben
könnyek rajzolják meg arcom vonásait.
Egy pillanatra megáll a légzésem, tágra nyílt pupillákkal
figyelek. Kopog, ideért a szobámhoz.
– Felkeltél már?
Csengő, éber hangon válaszolok, hogy be ne nyisson.
– Aha! Mindjárt megyek!
Felállok, könnyeimet a pizsamám aljába törlöm, öltözni
kezdek. Érzem az ajtó résein beszivárgó, éppen készülő reggeli illatát.
– Valamit sut... chh... remélem, nem gondolja, hogy egy falatot is lenyelek
abból a zsírtól csicsegő, hízlaló szarból! Cinikus szemforgatással reagálok a
szagokra.
Kész vagyok. Mély levegőt veszek, kinyitom az ajtót. Ahogy haladok
lefelé, felfordul a gyomrom az egész házat ellepő bűztől.
Belépek a bűnbarlangba.
Az asztalon csupa gusztustalan étel. Bepiszkolják az ember lelkét.
– Ne ess rögtön kétségbe! Neked joghurt és kukoricapehely.
A tükörképemre gondolok megállás nélkül. Az éhségérzet kimúlt már
belőlem, de szomjúság gyötör.
– Majd az egyetemen eszem. Rohanok...
A szivacsot a mosogatótálba dobja vehemensen.
– Hahh! Megfordul, rám néz, tekintete tele van tehetetlen dühvel és mély
fájdalommal. Meddig akarod ezt meg csinálni?! Nézz magadra! Az utóbbi három
hétben 7 kilót fogytál! A szemed alatt fekete árnyék, a szád ki van száradva.
Nap mint nap várom,hogy megjöjjön végre az eszed, de épp ellenkezőleg...
Süllyedsz! Szemei megteltek könnyel. Hozd le a betegkönyved,viszlek az orvoshoz,
csak előbb egyél valamit.
Valahol legbelül tudom, hogy minden szava a helyes.
Sajnálom őt, nem akarom, hogy miattam szenvedjen...
Leülök az asztalhoz. Megfogom a csészét. Mintha Pandorra szelencéjéhez nyúlnék.
Felemelem. S a bűn, amely testem élénkítené fel, ha megiszom, kiszárítja a
lelkem. A pohár széle a számhoz ér. Beleiszom, a folyadék a gyomromba
ér.Felélénkülten sóhajtok egyet. Menthetetlennek érzem magam, bepiszkolódtam.
Kitörölhetetlen bűntudat gyötör. A világ átforduls tovább pörög. Behunyom a
szemem, a bal kezem kapaszkodnék valamibe. A másik kezemmel a hasam
fogom, nyilalló fájdalom vette hatalmába. Morajlást hallok. Elvesztem az
uralmam a testem fölött, ahogy zuhanok, beleakadok az asztaltrítőbe, magammal
rántom.
A padlóra esek, rám zúdul a rengeteg étel.
A sötétség betakarja a szemem.
Sol omnibus lucet
Közös útra léptünk. Megfogtuk egymás kezét, haladtunk előre szemben a szürke árral; mert mi együtt szivárvány voltunk, mások számára megfoghatatlan jelkép. Néhányan felnéztek erre a misztikus viszonyra,a hitetlenek irigykedve hallgattak. Filozófiai kérdésre adtunk effektív választ, különlegesek voltunk. A farizeusok és a ragaszkodás néha illúziókat fabrikáltak bennünk, de mi könnyedén átugorva őket, kapaszkodva egymásba, mentünk tovább. Célunk a végtelen közös út volt. Minden pillanattal erősítettük a szivárványunk fényét. Kialudhatatlan melegséget sugárzott, és megsemmisíthetetlen energiát. Senki sem közelíthetette meg azt az érzelmi telítettséget, amelyet mi alakítottunk ki. Nap mint nap extázisban múltak az órák. Olyan tiszta volt ez a kapcsolat, akár a forrásvíz-egyfolytában frissítette a lelkünket; nem volt benne affektálás, hazugság sem érzéketlenség. Mohón és telhetetlenül töltöttük el boldogan az időt. Tudtuk és bizonyítottuk, hogy senki sem tüntetheti el a szivárványt...
Kivéve önmagunkat. Sorsnak nevezhetem-e azt, ami rákényszerített, hogy
elengedjem a kezed?
El kell mennem... karriert csinálni. Mondtam, s gyógyíthatatlan
fájdalommal megtelve taszítottam el magamtól bőröd
tapintását. Elléptem mellőled, s szürkék lettünk mi is, beleolvadva a
környezetbe. Feladtam, megsemmisítettem az acélszivárványt. Tudtam, nélküled
örökre szürke maradok, mégis az
önzésem áldozatává lettem. Hosszú napokat töltöttünk sóhajtozva, tétlenül,
mégis megértetted, hogy létem más céljait elérve lehetek csak igazán boldog.
Őszintén szerettél. Messze mentem tőled, de a rengeteg kilométer sem töltötte
ki azt a nehéz űrt, amit elveszteéed okozott. A szeretet nyomorúságában múltak
el az üres percek, keresve másokban egymás egy-egy darabkáját. Sorsnak
nevezhetem-e azt, ami ekkora felüdülést hozott? Én is itt akarok karriert
csinálni. Mondtad és felém nyújtottad a kezed. Örömtől reszketve érintettem meg
ujjaid. Melletted újra magamra találtam. Éreztük, nekünk a szivárvány a
végzetünk. Az utcán haladva nézz előre. Mit látsz? Zaj, nyüzsgés,
morajlás, vehemens mozdulatok... a szituáció felgyorsítja a pulzusod, de te ne
engedd. Haladj tovább az élet hangos zűrzavarában, csendben. Ne hallj... nézz...
láss. Kik jönnek veled szemben? Hasonlítanak rád? Náhányuknak szőke haja van,
mások sötét tincseit a napsugarak törése vilgítja meg. Szép idő van. Valódi
őszi hangulat. Sokan napszemüveget viselnek. Talán én is éppen most haladok el
melletted.
Tarka fizikumunkkal díszítjük fel a betonszalagokat.
Színek kavalkádja van jelen, tengernyi stílus kibontakozását figyelheted meg.
Az arckifejezések? Mosoly, harag, felszínesség, meglepettség, érdektelenség; a
pillanatnyi hangulatunktól függ. Valóban ennyire különbözőek lennénk? Nézz
mélyebbre. Mind tudunk örömtől mosolyogni, összehúzott szemöldökkel,
szangvinikusan vitába szállni mással, felszínesen és érdektelenül elhaladni
egymás mellett, meglepetéstől kitágult pupillákkal reagálni a hirtelen
eseményekre. Most nézz még mélyebbre. Mi van benned, ami másban nincs? Vagy mi
van másban, ami benned nem létezik? Semmi. Az alaptulajdonságok mindenkiben
megvannak. Tudsz mélyen szeretni és utálni, könnyet hullajtasz szomorúságodban,
néha örömödben, tudod becsülni a másikat,de ha nem ügyelsz, talán észrevétlenül
le is nézel másokat, igazmondó vagy, de
biztosan hazudtál már. Egyformák vagyunk, mi, emberek.
Folyamatosan keressük a jót. Ez a szó mit jelent? Ez a kulcsa a
másságnak. Ez különböztet meg bennünket. Minden érzelem és emberi tulajdonság
létezik benned, mint a melletted elhaladókban,vagy az autókban ülőkben. Neked
mit jelent a jó? Keress és valassz! Ki leszel, csak rajtad áll, nem a
genetikán.