Varga István

Közép-európai jelenetek

Nádas Péter: Párhuzamos történetek.

Budapest, Jelenkor Kiadó, 2006

Most, amikor kezünkben van Nádas Péter legújabb művének három vaskos kötete, akkor érezzük csak azt, hogy talán milyen gyakran igen elhamarkodottan és nagy adag túlzással használjuk a rendkívüli jelzőt egy-egy irodalmi alkotás minősítésekor. Mert ez a könyv valójában kiérdemli ezt a jelzőt és azok, amelyek minősítésekor korábban használtuk, egyszeriben nem érdemlik meg ezt a szót. Nádas valójában egy olyan könyvet írt, amely rendkívülisége tagadhatatlan és már első olvasatra lenyűgöz eredetiségével, bonyolultságával, terjedelmével, nyelvezetével, gondolatiságával és írásmódjával.

A fentieket már az első recepciók egyértelműen kihangsúlyozták. Érdemes néhányat röviden idézni. Károlyi Csaba beszélgetést folytatott az íróval és az interjú elején röviden szól magáról a műről: „A regény nem könnyű olvasmány és nem problémátlan. Ugyanakkor felkavaró, különleges erejű, magába zárja olvasóját, és nem ereszti …nagyszabású, korszakos mű született”. Györffy Miklós szerint a „Párhuzamos történetek teljesen egyedülálló mű az irodalomban… mostantól fogva kikerülhetetlen alkotás”. Szilágyi Ákos értelmezésében „olyan mű, amely teljesen egyedül van, sehol nincs helye az irodalomban, egymagában alkot irodalmat”. Nagy Sz. Péter véleménye szerint a „Párhuzamos történetek a magyar és bizonyára a világirodalomban is páratlan bátorsága, modernsége, következetessége nem mennyiségi kérdés. Nem az 1500 oldal és a sok-sok szereplő teszi naggyá Nádas művét… Nádas következtésségének radikalizmusa nem mennyiségi, hanem minőségi, létfilozófiai, ismeretelméleti természetű”. Ezek az idézetek hűen érzékeltetik a kritikusok csodálatát és megdöbbenését a könyvet olvasván.

A három kötet olyan eseményekről szól, amelyek nagyjából 1930 és 1961 között játszódnak le, tehát egy történelmileg rendkívül tömény időszakról: a nácizmus kibontakozása, bukása, a kommunista diktatúra kialakulása Magyarországon, az ötvenhatos forradalom és az azt követő néhány év. Ki kell hangsúlyozni, hogy ez csak a történés időpontjának behatárolása, mert a Párhuzamos történetek alapjában véve nem történelmi regény. A történelem csak idő és tér, amelyben Nádas hősei mozognak, nem formálói a történelemnek, csak szenvedői annak. A hangsúly egyes emberek sorsának elbeszélésén van. Már pedig ezekből az emberekből a regényben számos van. Ami a színteret illeti, az elsősorban Magyarország (azon belül Budapest és Mohács), illetve Németország egyes terei. Mint ebből kiderül, a regénynek van egy magyar és egy német fonala. A két fonál kötődése laza és nehezen hozható összefüggésbe. Erre felfigyelt Györffy Miklós is, aki megállapítja, hogy a „Döhring-szállal már végképp nem tudok mit kezdeni”. A magyar szál valahogyan zártabban hat, követhetőbb, de az írónak biztos alapos oka volt amiért a német szálat is bevitte regényébe. Mert Nádas, a látszat ellenére, nem véletlenül rakta össze úgy könyvét, ahogyan most olvashatjuk. Nem kaotikus író. Mint azt már mások is megállapították, a számos szereplő alaklomszerű felbukkanása valamilyen kapcsolatrendszer kibontakozását jelenti, és ez valójában így van. Helyénvalónak minősíthető tulajdonképpen az az észrevétel is, miszerint a Párhuzamos történetek tulajdonképpen néhány regény vagy elbeszélés tudatos egybeolvasztása. Az az érzésünk a regényt olvasva, mintha a szerző egy kort megelevenítve magyarázni vagy értelmezni akarná a világot. Olyan ez a világ a maga áttekinthetetlen tarkaságával, mint egy emberi színjáték. A továbbiakban maradjunk ennél a meghatározásnál.

A kritikusok a Párhuzamos történeteket „világregénynek” tekintik, és mint olyant Sterne, Proust, Joyce, Musil, Broch egyes műveivel vetik össze, a magyar irodalom határain belül maradva Szentkuthy Miklós Szent Orpheusa, Hamvas Béla Karneválja vagy Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba című szövegmonstruma az összehasonlítási pont. Nagy Sz. Péter terjedelemben hasonlónak találja a római regényt, a középkori lovagregényeket, a barokk eposzokat, a XIX-XX. századi regényciklusokat, Zola kísérleti regényeit, Balzac Emberi színjátékát, vagy Tolsztoj és Proust regényfolyamait, de kihangsúlyozza, hogy a hasonlatosság gyakran csak mennyiségi, Nádas minőségi különbséget akar megvalósítani. E sorok írója a színjáték szónál maradva kísérleti vizsgálódást végezne Balzac Emberi színjátékában és Nádas Péter Párhuzamos történetekben alkalmazott írásmódjának összehasonlításával.

Nádas, regénye írásáról szólva, elmondja, hogy az vagy húsz éven át tartott. Hosszú éveken át írta Balzac is az Emberi színjátékot. 1842 júliusában bejelentette kiadását, ezzel indult meg a sorozat, de ekkor már tizenhárom esztendeje tudatosan írt az Emberi színjáték cím alatt. Ezt maga Balzac közölte az Emberi színjáték elé írt előszóban. Tehát mindkét mű sokáig készült azzal, hogy Balzac folyamatosan jelentette meg „jeleneteit”, míg Nádas egyszerre publikálja alkotását, tehát az tulajdonképpen egy mű, formailag nincs lebontva alegységekre, a regényvilág úgymond ömlesztett formában kerül elénk. Balzac regényei között nagyok a különbségek, ami terjedelmüket és esztétikai értéküket illeti. Vannak rövidke, elbeszélésnyi írások, amelyek gyakran kidolgozatlanok vagy befejezetlenek, és vannak számos szereplőt felvonultató nagyregények, amelyek kerekek és zártak.

Terjedelem dolgában a balzaci mű nagyban felülmúlja Nádas művét. Ez a különbség nem csak az oldalszámban jut kifejezésre, hanem a cselekményességben és a felvonultatott figurák számában is. Balzac 137 regényt tervezett, ezek közül 91 jelent meg. Az Emberi színjátékban több mint kétezer személy elevenedik meg és bontakozik ki sorsa az olvasó előtt, ezek közül több mint négyszáz több regényben szerepel. Ilyen széles hőstabló nem fordul elő a világirodalomban, így Nádas nem vetekedhet vele, bár az ő hőseinek száma is jelentős.

A két összehasonlítható mű írásának időpontja között több mint százötven év telt el. Ezért igen csak nehéz vagy talán lehetetlen a két alkotó írásmódjának összevetése. Balzac egy-egy jelenete önálló mű, de a közös hősök, illetve egyes cselekmények többszöri előfordulása számos művében (egyszer teljes részletességében elmondva, máskor lerövidítve vagy egyszerűen táviratszerűen) ezeket a jeleneteket egymáshoz kötik. Így bontakozik ki egy óriási tabló, amely egyszerre lenyűgöző és elképesztő. Történeteinek mozgatója a cselekményesség, amely Balzac legfőbb művészi eszköze. A cselekménysor elmondása általában egy meghatározott séma alapján történik, amelytől az író természetesen alkalomadtán altér, de ez az eltérés csak jelzésszerű és a narráció legtöbbször visszatér a sémához. Balzac előkészíti az olvasót, ennek az előkészületnek a folyamán részletesen leírja a tárgyi környezetet, valamint a figurák küllemét és lelki alkatát. Az előkészületek tartalmazzák az előtörténetet, azaz mi is előzte meg azt, amiről majd a műben részletesen mesél. Ez után indul be a cselekmény, amelynek gerincét egymást követő drámai jelenetek képezik, ezek száma a regény terjedelmétől függ, ezekben a drámai jelenetekben a történet lényege összpontosul. A cselekménysor alakulása legtöbbször valahova tart, azaz jó vagy rossz végben feloldódik. Balzac világában két dolog mozgatja az embereket: az anyagi érdek vagy a szenvedélyes érzések. Érdekes, hogy a kettő egybeesése ritka, de előfordul. Egyrészt a birtoklás vágya,a vagyon, az anyagi jólét mohó kívánása, másrészt az anyagiak felett könnyedén elsuhanó érzelmi túláradás. Helytelen lenne azt mondani, hogy az előbbi a realizmus, az utóbbi pedig a romantika ismérve, de kétségtelen, hogy ez a durva osztályozás bizonyos igazságot hordoz magában. Többen is kiemelték, hogy Balzac történetei romantikusak, amelyeket a rideg anyagi valóság lépten-nyomon szétzúz. Szerb Antal szerint Balzac ez által leegyszerűsíti a bonyolult valóságot, regényeinek meséje romantikus. Balzac írásmódjának egy másik jellegzetessége a véletlen gyakori bevonása a történetbe, amely egyenes kinövése a fantasztikum és a csoda. Mindez azt eredményezi, hogy Balzac életművében előfordulnak a múlt korok narrációs eszközei, de azon túl megjelennek nála olyanok is, amelyek később erőteljesen kibontakoznak és átnyúlnak egészen a mai prózába. Írásművészete így hihetetlenül komplex és teljes, akárcsak Bach muzsikája.

Vajon milyen írásmódot alkalmaz Nádas, korunk Balzac-ja, azért, hogy felépítse a maga színjátékát? A közös kettőjük hozzáállásában, hogy realista írásmódot alkalmaznak, azaz a valós valóságnak egy hiteles, hihető változatát akarják megírni, de a regénybeli megjelenítéshez már különböző eszközöket alkalmaznak. Nádas abban is „követi” Balzacot, hogy több történetet mond el. Ezek legtöbbször párhuzamosan futnak, az egyes történetek közötti összefüggések igen lassan bontakoznak ki, egyesek becsatlakoznak a főáramba, hogy aztán befejezetlenül (azaz tö9redéknek megmaradva) eltűnjenek, és helyükbe egy másik történet lép. Ezek a „melléktörténetek” épp ezért kidolgozatlanul hatnak, legtöbbször van funkciójuk a főáramlat értelmezésekor, de vannak, amelyek regénybeli funkciója első olvasatra – s talán később is – ismeretlen marad. Utaltam már a Döhring szálra. Valószínűleg ebben fontos szerepet játszott az idő, amely alatt a regény íródott. Nádasnak talán volt egy eredeti elképzelése, amely a húsz év folyamán írás közben módosult, a valós világbeli események talán befolyásolták, ami a kezdetben fontosnak tűnt, annak fontossága írás közben idő multával halványult, és helyét egy másik élmény és annak regénybeli kivetítése foglalta el. Mint már említettem, Nádas szereplőinak száma kisebb, mint Balzacé, és ezekről különböző terjedelemben szól. A főhősök lelki életének megírása Nádas regényében olyan mélységben történik, ami kevés kortárs irodalmi műben tapasztalható, Balzac külső láttatása ebből a szemszögből nézve jóval kevesebbet nyújt. Nádas regényében vannak olyan szakaszok, amelyekben az auktoriális író szerepe megszűnik, ilyenkor egyes szám első személyben történik a narráció (például Kristóf megszólalása). Hogy ez miért van így, az az első olvasatra megmagyarázhatatlan számomra: A tárgyi valóság megjelenítése inkább Balzac erőssége, de érdekes módon Nádas is néhány alkalommal balzaci szintre emelkedik, mondjuk egy pesti bérház leírásakor, mintha Balzacot utánozná, a kínos aprólékossággal megírt részletek, amelyek valóságos lélektani mikrorealista felvillanások, pedig egyértelműen felülmúlják Balzacot. Közös a két író hozzáállása a regényanyaghoz: mindketten a mindentudó író szerepét öltik fel azzal, hogy Balzac minden hőséről szinte mindent el akar mondani, míg Nádas jóval szelektívebb. Ő is mindent tud, de csak annyit közöl, amennyit fontosnak tart, tehát nem tesz funkciómentes kitérőt (az anyag magával ragadja), hanem uralkodik az anyagon. Balzac állandóan maga előtt látja az olvasóját, gyakran megszólítja, tiszteletben tartja türelmét, szórakoztatni és felvilágosítani akarja a történeteivel. Ezzel szemben Nádas mintha nem törődne az olvasóval: elképzelése szerint írja könyvét, az olvasó „feladata”, hogy feltalálja magát regényvilágában.

Ami a cselekményességet illeti, Nádas vetekszik Balzac-kal. A sok szereplő felvonultatása mellett ez regényének egy másik fontos jellemzője. Ellentétben Balzac kényelmes és ráérős mesélése helyett, Nádas elbeszélő üteme igen csak változékony. Talán a legjellemzőbb az egyetlen pillanatba való tömörítés óhaja. A terjedelmes fejezetek központjában legtöbbször egy kimerevített pillanat áll, mintha megállt volna a regény jelen idejű folyása, ebben a pillanatban tömörül a múlt valamilyen eseménysora, méghozzá valamelyik hős gondolataiban. A látszólagos, a szabad képzettársításon alapuló írásmód azonban természetesen irányított, Nádas mindentudása mederbe tereli az értelmezett belső monológ tartalmát. Azért értelmezett, mivel magában foglalja az író reflexióit is hősei gondolataira. A regény jelen ideje alapjában véve kevés teret kap, a regény tartalmának döntő hányada a múltban történteket idézi fel. A valós idő cselekménye gyakran minimális. Balzac egyszeriben áttekinthető, ma már megmosolyogtató nagyjából időrendi sorrendben történő elbeszélése eltörpül Nádas merész idősík váltogatása mellett. Vannak egyes fejezetek, amelyek méltán utalnak könyv címére, mivel több eseményről számolnak be párhuzamosan, mondhatni egy időben. Ilyenek például a harmadik kötet Annus mundi, illetve Szorul a hurok című fejezete. Ez utóbbi némileg emlékeztet Mario Vargas Llosa „legvadabb”, azaz leginkább kísérletező, eddig sok szempontból felülmúlhatatlan bonyolultságú A Zöld Palota című regényének írásmódjával.

 A két összehasonlított mű a fentiekben vázolt különbözőségei és hasonlóságai mellett érdemes azzal is foglalkozni, hogy miért is próbálkozott a szerző egy ilyen óriási, szinte végtelennek tűnő projektummal. Balzac arra az alapötletére támaszkodott, hogy szerinte hasonlóság létezik az emberiség és az állatvilág között, tudniillik szerinte a társadalom úgy formálja az embert, mint a természet az állatot. Buffon egyetlen könyvében ábrázolta a teljes zoológiát, ő pedig a társadalmat szerette volna így bemutatni. „A történetíró, gondoltam, a francia társadalom lesz, nekem csak az a dolgom, hogy írnoka legyek”, szögezi le az Emberi színjátékhoz írt előszavában. Az erkölcsök történetét akarta megírni, a társadalmi tényeket akarta kikutatni, az események, szenvedélyek és alakok e roppant halmazában a lappangva rejtőzködő értelmet akarta megtalálni, hogy aztán a végén következtetéseket vonjon le, mondja említett előszavában. „Az ember sem nem jó, sem nem rossz, hanem ösztönökkel és hajlamokkal születik a világra”, szögezi le, a társadalom pedig tökéletesebbé, jobbá teszi. S ami talán a legfontosabb: Balzac mélyen nevelő szándékkal írta meg művét. Hitt abban, hogy regényeinek olvasása az olvasót jobbá teszi. Hitt az irodalmi mű jellemformáló erejében.

A Párhuzamos történetek üzenete első olvasatra nehezen kivehető. Tény, hogy Nádas egy korszakot igyekezett megjeleníteni, annak egyes, szerinte talán jellemző képviselőinek sorsát igyekezett teljességében vagy fragmentárisan követni. Végeredményben egy igen lehangoló tabló bontakozik ki előttünk, a hősök sorsa tragikusan vagy kilátástalan pályán mozogva alakul. Nádas (joggal?) nagyon sötétnek látja a valós valóságot, és ez érződik minden során. Ezt nem csak a bemutatott életutak, hanem a hősök belső, értelmezett monológjaiba ügyesen beillesztett írói reflexiók is tükrözik. Balzac teljes világot ábrázolt, amelyben minden benne van, míg Nádas regényvilága eléggé egyoldalú: szinte teljesen átitatja az ösztönélet mélységeinek impresszív megidézése, hiányzik belőle a derű, a humor, Balzac egyes jeleneteinek olvasása ugyanakkor kacagásra bírja az olvasót. Nádas csak sötét tónusokat alkalmaz azzal, hogy az ösztönvilágon keresztül az emberi lét alapkérdései felé tapogat. Ilyen mélységekbe Balzac nem ereszkedett le. Nádas könyvében az ösztönélet emblematikus kifejezője a nemiség, azon belül a homoerotikus ösztön. Ott pedig ahol az ösztönök uralkodnak, a ráció a háttérbe szorul és irracionális mozzanatok bukkannak fel. Eltekintve néhány fantasztikumot vagy esetleg csodát tartalmazó jelenetet, Balzac mindig észérveket sorakoztat fel, ezek pedig az oksági összefüggésekre alapoznak. Nádas regényében egy kaotikus világ bontakozik ki, amelyben az oksági összefüggések vagy nehezen kivehetők vagy egyenesen nem is léteznek.

Mint írásom elején jeleztem, a Párhuzamos történetek megjelenése nagy visszhangot váltott ki a kritika művelői körében. Sokán próbálták meg különböző irányból megközelíteni, értelmezni és értékelni. Ez nem minden esetben sikerült egyértelműen, számos kérdésre még nem sikerült választ adni, sőt: számos kérdést még nem is tettünk fel. Óriási munka vár a jövő szövegértelmezői számára, ennek folyamán biztos, hogy még mélyebb rétegekbe fog leereszkedni és újabb titkokat megfejteni a kutatás. Írásom célja nem volt ezeknek a titkoknak a végére járni, hanem a Párhuzamos történetek  és üzenetének összehasonlítása Balzac Ember színjátékával. Ez az összehasonlítás igenis elvégezhető, bár ez az írás inkább csak gyors, kidolgozatlan, túl általános és ötletszerű reflexió, nem pedig alapos komparáció. Összegezésképpen még csak azt szeretném megjegyezni, hogy Balzac regényei, írástechnikájának naiv ósdisága ellenére ma is valószínűleg olvasottak, míg a Párhuzamos történeteket inkább talán a beavatottak olvassák, de ugyanakkor hatása a modern regényírásra felmérhetetlen értékű. Balzac korában a társadalom talán átláthatóbb, az emberek egyszerűbbek lettek volna? Vagy ő egyszerűsített le volna mindent? Korunk társadalma átláthatatlan, az emberek rendkívül bonyolultak? Mintha Nádas így látná, nem igyekszik leegyszerűsíteni, mint nagy elődje, hanem a bonyolultságot átmenteni regényvilágába, méghozzá sajátos írásmódja segítségével. Balzac „népíró” volt a maga korában. Nádas nem az, ő kultikus író.

A megrettentés könyve

Spiró György: Fogság.

Magvető, Budapest 2005

2005 tavaszán a magyarországi sajtóban közlik: hamarosan megjelenik egy könyv, amely az év szenzációja lesz a szépirodalom területén. A beavatottak, ők voltak a bejelentők, azt sem rejtették véka alá, hogy ennek a könyvnek a szerzője Spiró György, címe pedig Fogság. Amikor a vaskos, hétszázhetven oldalas regény megjelent, méghozzá rövid időn belül több kiadásban, az előrejelzés igaznak bizonyult. Vásárolt, olvasott és reakciót kiváltó regény lett a Fogság. Mondhatnánk: sikerkönyv. Úgy tűnik, hogy ez a könyv mintha magában foglalná minden igazi alkotó vágyát: egyszerre szórakoztató és értékes, azaz: kielégíti mind az átlagolvasót, mind az igényes ítészt.

Miért tartja szórakoztatónak az átlagolvasó a Fogságot? Azért mert Spiró György olyan műfajt választott, amely az átlagolvasó számára lebilincselő és élvezetes olvasást nyújt. Egy nyilatkozatában az író nyíltan bevallja. Ez alkalommal „gondoltam rá” (mármint az olvasóra), mondja egy helyen. Tudniillik előző két művében nem vette számításba az olvasó igényeit és talán épp ezért nem voltak olvasottak: „De ezeket nem olvasták, azért arra kellett gondolnom, talán nemcsak a kor tehet erről, hanem én is: nem tettem elég könnyűvé az olvasók dolgát… Ezért választottam a legprimitívebb, legtriviálisabb regényformát, ezért írtam kalandregényt… Ennél egyszerűbb forma nincs a világon, és ez sokszor bevált már… nagyon sokat dolgoztam azon, hogy egyetlen félmondat se maradjon a szövegben, amely kicsit is megzavarja az olvasót”. Olvasva Spiró György ezen mondatait, az a téves benyomásunk alakulhat ki, hogy egy divatos sikerkönyvet akart volna írni. Azonban olvasás közben, már az első mondatok után, megállapíthatjuk, hogy az olvasónak tett engedésen túl olyan értékek bontakoznak ki, amelyek a Fogságot kiemelik a szokványos sikerkönyvek sokaságából. Erre utal a körülmény is, hogy a kritikusok is azonnal felfigyeltek rá és számos írásban igyekeztek megfejteni: miért sokkal több és értékesebb a Fogság a fentiekben többször említett tiszavirág életű sikerkönyveknél.

A mű morfológiai vizsgálatakor gondot jelent a regény alfajának meghatározása. Tagadhatatlan, hogy kalandregény, mert egyetlen szereplő viszontagságokban gazdag életét mondja el, de ugyanakkor mivel kétezer éve történtekről számol be, történelmi regénynek is minősíthető. Egy újabb lépést téve elfogadhatjuk azt a véleményt is, miszerint a Fogság utazási regény is, mert valójában központjában ( a mű háromnegyed részét teszi ki) egy utazás elbeszélése áll. A hős a két éven és tíz hónapon át tartó kalandokban igen csak bővelkedő utazása folyamán „megokosodik”, ezért fejlődési/nevelési regénynek is tekinthetjük a Fogságot. Tehát a könyv a hagyományos regény néhány változatát szintetizálja. Véleményem szerint ha a fenti regényváltozatok közül mégis csak egyet kellene kiválasztani, akkor talán a  legmegfelelőbben a nevelődési regény meghatározás illene rá. Tudniillik a regény egy történelmi fordulópont elmondására vállalkozik, a főhős tehát egy nagy korszakban él, egy világ eltűnőben, egy másik születőben. Ez a váltás játszódik le körülötte, „átneveli” őt, bár már nincs lehetősége az új világban élni. Mindenesetre a régi széthullása benne is lejátszódik és ő, nevelődésének eredményeképpen, reflektál a történelmi átalakulásra.

A fentiekben említett műfaji szintetizálás eredménye egy mélyen hagyományos, mimetikus regény. Ez is engedmény lenne az olvasóval szemben? Lehet, de ugyanakkor talán egy dacos bizonyítás is: lehet manapság is óriási realista tablót festeni. A posztmodern regényekhez szokott kritikusok és olvasók méltán kaphatják fel fejüket: újra a realista regény diadalának lehetünk tanúi? Aztán próbálkoznak olyan megállapításokkal, hogy a Fogság sokkal több szimpla realista regénynél, de ugyanakkor képtelenek felfedezni benne szinte semmilyen posztmodernre jellemző trükköt. Spiró György nem relativizál, nem önreflektál, nem ironizál, egyszerűen időrendi sorrendben elmond egy életet. A posztmodern regények hősei gyakran maguk az írók, a Fogság ismeretlen narrátora szerényen a háttérben marad.

Miért vagyunk úgy vele, hogy a Fogság minden szavát hitelesnek találjuk? Azért mert az író megtett mindent annak érdekében, hogy regénybeli világa szinte azonos legyen egy történelmi, szerinte valaha valós világgal. Mert hiába a számos írott és egyéb kordokumentum, a kétezer évvel ez előtti világról nincs pontos képünk. Elsősorban azért, mert a korabeli dokumentumok hitelességében erősen kételkedhetünk (a történelemhamisítás akkor talán még jobban elterjedt, mit ma, ezt maga a regény is egyértelműen bizonyítja), másodsorban pedig azért mert, a hétköznapi élet apró részleteinek bemutatása szinte teljes mértékben az író fikciójától függ. Az írónak óriási erőfeszítéseket kellett tennie annak érdekében, hogy realista regényt írjon, ezekről az erőfeszítésekről így vall: „Én mégis mindent elolvastam, amit lehetett, mindent olyannak akartam leírni, amilyen volt, nekem borzasztóan fontos volt minden apróság, amiben életet találhattam, hiszen – ismétlem – ennek a regénynek a mindennapi élet a közege”. Az előkészületek és az írás folyamán a „megismerés vágya” vezérelte az írót, semmilyen prekoncepció, ahogyan maga állítja. A hiteles hétköznapi háttér alatt nem csak a tárgyi valóság szinte tökéletes megjelenítését kell érteni, hanem az abban a közegben élő emberek megelevenítését is. A regénynek számos szereplője van, a narrátor mindegyiket, különböző terjedelmet szentelve nekik, kiválóan jellemzi cselekedeteik és szóbeli kinyilatkozásaik útján.

Bár a megidézett korral kapcsolatban az író minden valószínűség szerint hatalmas ismeretanyaggal rendelkezik, mégis a történet (Uri életútja és világképének kialakulása) kibontakoztatásakor a legfontosabb természetesen képzelőerejére hárult. És éppen ebben mutatkozik meg Spiró György talán legerősebb erénye: képzeletének bámulatos ereje. Joggal érthetünk egyet az ismeretlen narrátorral, aki leszögezi: „Nagy dolog a képzelet, már ha valakinek jutott belőle”. Uri pedig „ámult, micsoda legyőzhetetlen képzelőereje van az embernek, ha hagyják”. Életének záró szakaszában bevallja, élete folyamán sokat képzelgett, sőt közvetlenül a halála előtti időszakban csak képzelődik magában, „áldotta az Örökkévalót, hogy képzeletet is teremtett az emberbe”. Uri számtalan kalandon esik át utazása folyamán (legtöbbje abból a végeredményben mulatságos félreértésből származik, hogy mások nem tudják felfedni identitását, környezete mindig úgy véli, Urinak rendkívül fontos és titkos küldetése van), ezek mind hitelesen hatnak, bár szerepeltetése mindenhol, ahol az akkori történelemben valami fontos zajlott, illetve találkozása sok olyan emberrel, akik az akkori események alakulását befolyásolták, némileg mesterkélten hat. Ez az írói megoldás nagyban mentes az ok-okozati összefüggésektől, helyette a véletlen kerekedik felül.

Az utazás folyamán a megéltek hatása alatt Uri jelleme, gondolkodásmódja és világképe állandóan változik. Még csak három hónapja volt úton és már megállapította: korábbi önmagával már nem azonos. „Azzal pedig, aki öt hónapja útnak indult Rómából, végképp nem azonos”, állapítja meg csodálkozva, de ugyanakkor „meg nem tudnám mondani, hogy voltaképpen mi történt velem”. Később leszögezi: „úgy érzem azonban, ezen az úton megokosodtam missé”. Gyakran azonban nem tudja felismerni, merre is tart megokosodása: „Sodortatom, sodortatom, de csak van velem valami célja az Örökkévalónak”. Amikor visszatér Rómába, úgy érzi a tapasztaltak alapján, már látja a történelmet mozgató erőket, ezen tapasztalatok birtokában már előrejelzésekbe is mer bocsátkozni. „Meg kell írni, mi történt…érdekes életem volt, sokat tanultam belőle…meg szeretné írni, ami történt, és azt, hogy miért”. Ez a szándéka, de gyorsan kibontakozó vaksága ebben megakadályozza.

Uri egyébként olyan könyvet akart írni, amelytől „rettenjenek meg az emberek”. Miért? Mert élete folyamán boldogságban nem volt része, magánélete szerencsétlenül alakult, a történelem, amely gyakran szemeláttára bontakozik ki, az emberek végtelen romlottságáról és állatiasságáról tanúskodik. Meggyőződése, hogy az ember minden kegyetlenkedésre kész ösztön- és érdeklény. A saját életében átszenvedettek alapján szerinte „mindaz, ami embernek születik, rászolgált, hogy végigkínlódja az életet és szörnyű nehezen bírjon csak kimúlni”.Ez lenne talán Uri életének végső tapasztalata, ezt akarta megírni azzal, hogy elmondja a maga által megélt történelmi valóságot, ez lenne a Fogság „üzenete”. A narrátor, és mögötte Spiró György, rendkívül rossz véleménnyel van az emberről, a regény borúlátó kicsengése ezért tagadhatatlan. Igaz, ebbéli meggyőződésében Urit nemcsak saját élményei erősítik meg, hanem általában a történelem. Mert a regényben a történelem nemcsak az, amit ő átél, hanem az is, ami nem az ő jelenlétében játszódik le. Hiszen képtelenség lett volna mindenhova eljuttatni, ahol a történelem történt. Ezt az ő tapasztalásán kívül eső történelmet röviden és némi ironikus kicsengéssel immár nem ő, hanem a narrátor beszéli el. A történelem ezen átmesélése aztán bekerül Uri tudatába, és jelentősen befolyásolja igen pesszimista világképének kialakulását. Az a benyomásunk, hogy a regény végén Uri már inkább médium, akin keresztül a narrátor (és az író) szól hozzánk. Tudniillik Uri halála előtt olyan képességekkel rendelkezik (pedig természetesen nem rendelkezhet), hogy maga előtt látja a történelmet és ennek alapján jóslatokba is bocsátkozik. Erre pedig, ilyen mértékben és tisztánlátással, csak a ma embere rendelkezhet. Az a lehetetlen helyzet alakul ki a regény végére, hogy Uri kortársunkká válik, ami ismereteit illeti. Ezzel ellentétben áll viszont az a tény, hogy az ő világa semmilyen mértékben nem utal a ma világára. Erőltetett próbálkozás az ő világának és mai világunk hasonlóságaira utalni, mert ilyenek egyszerűen nincsenek. A Római Birodalom nem korunk Amerikája, a „Fogság mai magyar aktuálpolitikai szempontból totálisan értelmezhetetlen”, mondja Spiró György.

Különböző módon próbálkoztak eddig a kritikusok értelmezni a regény címét. Elsősorban oly módon, hogy a regény tartalmából igyekeztek azt megvilágítani és magyarázni. Van a regényben egy mondat, amely talán magyarázatot adhat rá. „Semmi sem bír más lenni, mint ami”, azaz minden ember, bár választási lehetőségei annak élete folyamán, végeredményben fogságban élnek, amelynek rácsai származása, örökölt tulajdonságai és tapasztalatai. Mindenki a maga fogságában él.

A Fogsággal kapcsolatban megjelent írások javarésze annak tartalmi vizsgálatával foglalkozik. Mert ennek a regénynek számos, elsősorban vallástörténeti, olvasata van. Ez az írás a szerző írásmódjának egyes jellemzőivel foglalkozik, tartalmi elemzése nem bocsátkozik. Szinte mindegyik kritikus, és ebben e sorok írója egyet ért velük, kiemeli, hogy a Fogság maga művészi értékeket magában hordozó, a mai világban egyedülálló regény. Párját ritkítja a modern világirodalmi prózában is. Utoljára Marguerite Yourcenar alakított ki hasonló írásmódot történelmi regényeiben.

A lehetséges valóságok

Kontra Ferenc: Wien – A sínen túl.

Helikon Kiadó, Budapest 2006.

Egy ismeretlen ember szól hozzánk. Egy olyan valaki, aki valamit korábban nem akart senkinek elmondani, most azonban elhatározza, hogy mégis kitárulkozik. Hogyan is történt meg valami. Emléktöredékeket próbál összerakni, mint egy kirakóst. Nem bírja tovább magában tartani azt, amit tud. Ugyanakkor tisztában van azzal, hogy amit tud, az nem jelenti a teljes igazságot, csak azt mondhatja el, hogyan látja ő a dolgokat immár bizonyos idő távlatából. Más valaki másképpen látja. „Megfelelek-e ennek a feladatnak, melynek véghezvitelére inkább valami megnevezhetetlen belső késztetés serkent”, fejezi ki kétségét vallomásának bevezető szakaszában. Az apropó a múlt felidézéséhez pedig egy urna, benne egy ember hamvai. Ennek az embernek a sorsát, és azon túl jóval többet, mondja el a narrátor Ludwig Wien Landsteiner.

Így indul Kontra Ferenc Wien – A sínen túl című legújabb regénye. Az író már néhányszor meghökkentette kitartó és hűséges olvasóit azzal, hogy műveiben igen különböző témákat dolgozott fel, illetve azzal, hogy írásmódját gyakran változtatta. Ez a könyve bizonyítja: Kontra Ferenc hű maradt önmagához, kísérletező kedve változatlanul lobog benne. Ez a kísérletező kedv természetesen meglepetéseket tartogat. Vonatkozik ez erre a könyvére is, amelynek mottójául Ilse Tilsch, kortárs osztrák költőnő sorait választotta. Benne Ilse Tilsch egy anyját ábrázoló fényképről szól, és ennek alapján azt gondolhatjuk, hogy a Wien – A sínen túl anyaregény, valamilyen anyaemlékmű-emelés folyamatának elmondása, esetleg az urna az ő hamvait tartalmazza. A kimondatlanság rejtélyt szül, a regény megoldást sejtet, és azért izgalmas olvasása.

A regény közepéig valójában az anya és a fia közös sorsának alakulásáról olvashatunk. A legrégibb, kettőjük viszonyához kapcsolódó homályos emlék „Hőse” egy tündér, aki egy reggeli ébredés alkalmával látomásszerűen felbukkan Wien előtt. A tündér arról győzi meg, hogy „rajta áll merre viszi útja”, azzal, hogy a nevét viselő városban kell élnie. A valós ébredés pillanatában a tündér anyjává alakul át. Wien anyjával a „sínen túl” lakik, az pedig a szegények világa. Anyja történetét Wien későn ismeri meg, kiderül, hogy idegenként (más országból érkezett) került az osztrák fővárosba. Már ott szülte meg fiát, kapcsolata Wien apjával felbomlott, anya és fia magukra maradtak. Anyja igen szigorúan neveli, nevelésének célja pedig az, hogy Wien a „város fia legyen, ne az apjáé”, ezért is adta Ludwig mellé a Wien nevet, önálló, erős és szabad lényt akart fiából nevelni, aki úgy érvényesül az életben, hogy ugyanakkor minden szempontból beolvad a németnyelvű város közösségébe, elhagyva származását, új önazonosságot nyerve ez által. Ha a regénynek ezt a szakaszát vizsgáljuk, akkor az tulajdonképpen Entwicklungs- vagy Bildungsroman benyomását kelti. Wien az életet tanulja, anyjával különböző betegeket ápol, mindegyik valamilyen módon hatással van rá, mindegyik hozzájárul neveléséhez, mint mondjuk Goecklin kisasszony, aki azzal bíztatja, hogy „rád fontosabb hivatás vár”, mint a beteggondozás. Az emlékezés folyamán a látogatott betegeket nagyszüleinek tekinti, akik hozzájárulnak jelleme kialakulásához. A regény második felében Wien anyja azonban szinte eltűnik, Wien csak itt-ott tesz róla említést: új élettárssal új életet kezdett, kapcsolata a fiához laza.

A regény fentiekben ismertetett szakasza mintha egy vallomás lenne, amelyet Wien, immár befutott csillagászként, barátjának Sty-nak tesz, úgyhogy a regény jelen ideje tulajdonképpen a 91. oldalon kezdődik. Ekkor kezdi el Wien barátjának elmondani, hogy mi is történt Thomas-szal, ekkor kezdi el igazán „bebútorozni az emlékezet üres szobáit”. Tudniillik a regény második részében Wien iskolatársának, Thomasnak életútját próbálja meg elbeszélni. A két egymástól sok szempontból különböző részt egy olyan esemény köti egymáshoz, amely kulcsfontosságú Wien és osztálytársa Thomas kapcsolatában. Tudniillik Thomas pedofil apja egy alkalommal elcsábítja Wient, ez Wien anyja tudomására jut, és megzsarolja a férfit. Az letelepedést, munkahelyet és aránylag jó bért biztosít az asszony és ez által kiszállási lehetőséget annak fia számára. Így sikerül elhagynia a sínen túli világot. Thomas azonban valahogyan a sínen túl marad, küzdelmes életet él kitörése érdekében, új identitását keresi (és leplezi a régit) önpusztító izzással. Azért pusztító ez a belső harc, mivel a történet végén végez szeretőjével és önmagával. A regény második szakaszában elsősorban arról szerezhetünk tudomást, hogyan látja Wien Thomas életének alakulását. Wien immár a történet végén áll és beszámolója nem annyira múltidézés, hanem inkább múltértelmezés. Saját múltbéli érzéseiről és gondolatairól alapjában véve nem sokat közöl, terjedelmes belső monológjainak központjában arra igyekszik magyarázatot találni, hogy miért viselkedett Thomas úgy, ahogyan. Oldalakon át olvashatunk arról, hogy Thomas aszociális lény volt, aki valamilyen áltevékenység (emberbaráti munkálkodás a menekültek érdekében) által igyekszik bekapcsolódni az emberi kapcsolatrendszerbe, kitörni magányából, amelynek egy megnyilvánulási formája kapcsolata szerelméhez Ninához. Ugyanakkor Wien értelmezésében „lelki menedékhelyet” is keres és talál magának: a vasút gyűjteményt. Wien szerint ez a mániává alakult szenvedély sejtette életének tragikus végkifejletét. Thomas erővel meg akart szabadulni múltjától, de genetikusan örökölt hajlamai determinálják, sőt: azoktól mintha nem is igyekezne megszabadulni. Wien úgymond megérti Thomas másságát, elfogadj azt, de Thomas igazában sohasem lett barátja. Látja, hogy Thomas más akar lenni, de ambivalens jelleme ebben megakadályozza. A szörnyű kettős gyilkosságot azzal magyarázza, hogy Thomas talán úgy érezte épp Nina árulta el, így nem maradt neki senki, akiben bízhatot6t volna. A lélektani elemzés oldalakon át hosszan tart, és Wien úgy véli, hogy egy rejtéllyel áll szemben, és ő az egyedüli, aki megértette Thomas lelki világát, ő az, aki megoldotta a rejtélyt.

Mint már említettem, a történet elmondásának kezdetén Wien beismeri, hogy több igazság létezik. Ő csak arra képes, hogy a sajátját elmondja, azaz hogyan látta ő a történteket. Hogy aztán valójában létezik más igazság is, arról akkor győződhet meg, amikor a regény jelen idejében Stíyjal folytatott beszélgetése folyamán újabb információkhoz jut, amelyek számára ismeretlenek voltak és a történteket egészen más megvilágításba helyezik. Sty, miután meghallgatta érveléseit, közli vele, hogy „egyszerűen nem úgy történtek a dolgok, ahogyan gondoltad, rossz következtetésekre jutottál”, Wien túltárgyalta a dolgok ok-okozati összefüggéseit. Sty szerint Thomas apja nyomdokain járva jómaga is pedofil lett, aberrált embertípus volt, öngyilkosságot azért követett el, mivel pedofil volta és tevékenysége kiderülőben volt. Azt is közli Wiennel, hogy ő és társai, Wien gyerekkori kedves barátai, az ő tudta nélkül elhatározták, hogy megbosszulják a gyerekkorukban ért megaláztatást (Thomas apja szinte mindegyiket megbecstelenítette valamilyen módon), és Thomas apját a halálos kimenetelű szívroham akkor érte, amikor tervüket közölték vele. Így szerez tudomást Wien a másik valóságról.

A huszonegy fejezetből álló regény utolsó fejezetének narrátora már nem Wien, hanem egy a történeten kívül álló egyén: Günter Osternkorn, az idős preparátor. Wien barátai mesélnek neki a történtekről, és ő igyekszik a dolgokat helyre tenni. Célja az, hogy a barátok bocsássanak meg Thomasnak, legyen vége a gyűlöletnek. Tervükbe nem avatják be Wient. A preparátor kieszközli Thomas holttestének elhelyezését a családi sírboltba és az urna, amelynek tartalmát Wien Thomas végakaratához híven szétszórja a világba, nem Thomas elhamvasztott földi maradványait tartalmazza, hanem egy kivénhedt kutyáét. Wien számára a valós valóság így talán örökre titok marad, de vallomása, amely az ő sajátos valóságértelmezése, megmaradt és izgalmas regény lett belőle.

Mert a Wien – A sínen túl tagadhatatlanul eredeti és lebilincselő olvasmány, amely csak első olvasatra egyszerű, mivel számos réteget tartalmaz, amelyek feltárása újabb izgalmakkal jár és egyelőre megválaszolhatatlan kérdéseket, vet fel. Ilyen kérdés például a mű műfaji besorolhatóságának kérdése. Azon túl, hogy alapjában véve mélyen hagyományosan realista (azaz a valós valóság egy minden szempontból hitelesen ható változata a szöveg), keverednek benne a regény alfajai. Már utaltam arra, hogy értelmezhetjük nevelődési regénynek. Wient anyja és az élet neveli és, bár csak vázlatosan, tudomást szerezhetünk jellemének alakulásáról, míg Thomas, Wien értelmezésében, hiába próbálkozik tudatosan változtatni jellemén, nem sikerül neki. Wien szerint Thomas egy „veszteglő vonat, amely sohasem indult el”. Egy olyan embernek látja, aki képtelen mássá válni (kitörési kísérletei alapjában véve sikertelen pótcselekmények), mert biológiai eredetű determináltsága (apjától örökölt pedofil hajlama) egy életre kalitkába zárja. Azzal pedig, hogy Wienen keresztül a szerző mélyrehatóan igyekszik megmagyarázni Thomas jellemét, tulajdonképpen a lélektani regény területére jutott a szerző. Ezt pedig írástechnikailag a belső monológ segítségével éri el. Wien vallomása egyes szám első személyben megerősíti a szöveg hitelességét, de korántsem valamilyen rendezetlen és szabad képzettársításon alapuló tudatáramlás, hanem az író által elrendezett önmagával folytatott beszélgetés, amelynek keretein belül az idősíkok keveredése egyenesen mesteri. A Wien – A sínen túl ezen túl magában hordozza a detektívregény egyes elemeit is. Hiszen a könyvben két bűncselekmény fordul elő: a pedofilség és a gyilkosság, az utóbbihoz társul Thomas öngyilkossága. Ellentétben a hagyományos detektívregénnyel, mindkét esetben az elkövető ismert, tehát elmarad a tettes utáni nyomozás, Ez helyett a narrátor másfajta nyomozást végez másfajta rejtély után: a tett indítéka érdekli. Az apa pedofilsége nem érdekli, ezzel szemben viszont monomániákusan kutatja az indítékokat Thomas cselekedetéhez. Valójában nem nyomoz, azaz nem követi Thomast, nem gyűjt anyagot, bizonyítékokat róla, helyette igyekszik viselkedése, gesztusai, kijelentései és szokásai alapján kideríteni viselkedésének és tettének rugóit. A könyv egy emberi sors utólagos rekonstruálása. Ki kell hangsúlyozni, hogy mindez nagy tárgyilagossággal történik, mert Wien és Thomas között igazi barátság nem létezett, a könyvet egyáltalában nem lehet egy barátság történetének nevezni. A regényben az igazi rejtély a narrátor számára ismeretlen marad: nem tudja, hogy becsapják, hogy Thomasnak gyerekkori barátai talán megbocsátanak.

Mint már említettem, a könyv mottója Ilse Tilsch egy szövegrészlete német nyelven. Ezen kívül a regényben negyvenhárom német nyelvű szövegbetét fordul elő. Ezek néha mindössze egy-egy szóra korlátozódnak, de akadnak néhány mondatból állók is. Felvetődik a kérdés: vajon milyen funkciót szánt nekik az író? Az egyszavas betéteknek talán hangulatteremtő szerepük volna, igazolni igyekeznek a helyszín és a történet hitelességét, a tényt, hogy a narrátor valójában beilleszkedett az őt körülvevő környezetbe, bécsi lakóssá vált, anyja óhaja tehát teljesült. A terjedelmesebb német nyelvű betétek funkciója első olvasatra megmagyarázhatatlan, eredetük ismeretlen marad. Ezekkel a betétekkel kapcsolatban óhatatlanul felvetődik az intertextualitás kérdése. Vajon egy merőben fiktív műről van szó vagy pedig egy sokban önéletrajzi jellegű trilógia harmadik kötetét képezi ez a regény? Vannak akik hajlamosak az utóbbi feltételezésére, mivel Wien hely_ és identitáskeresése emlékeztet Kontra Ferenc korábbi, valójában önéletrajzi elemeket bőven tartalmazó két regényére. Gondolom, hogy ez alkalommal jóval többről van szó. Bízvást vannak a regényben önéletrajzi elemek, például Wien sejteti, hogy jól ismeri a kortárs osztrák irodalmat, bár nem tudjuk, hogy ezekre az ismeretekre hogyan tett szert. Hamarább hisszük, hogy ez Kontra Ferencre mondható. Maga a történet lehet valóságos esemény írói feldolgozása, szépirodalmi szöveggé való transzponálása azonban pusztán alkotói fikció eredménye. Kizárt, hogy a metatextualitás esete állna fenn, azaz hogy a regény szövege egy másik szövegen alapul (parazitáris textuális struktúra), de hogy valamilyen módon más szöveggel kommunikál, az nagyon valószínű. Ez a kommunikáció lehet merő utalás, idézés, parafrázis vagy esetleg adaptálás, azt az első olvasatra lehetetlen megállapítani. Válaszolni az intertextualitás problémáira csak további alaposabb vizsgálatok után lehet.

A Wien – A sínen túl egy szuverén és kerek, titkokat magában rejtő mű. Sűrű nyelvezete – gondolok itt a lélektani elemzések végtelenül indázó, hosszú mondataira – némileg nehezíti megközelítését, de ennek ellenére feltétlenül izgalmas olvasmány. Mondhatnánk Kontra Ferenc eddig talán művészileg legsikerültebb nem önéletrajzi elemekre épülő regénye. Mélysége, rejtélyessége és ügyes szerkezete „megfogja” az olvasót, a szövegfejtőknek pedig alkalom a további kutatásra.