Arany Zsuzsanna


Gondolatok a Kosztolányi kritikai kiadás kérdéseiről


,,Kedves cenzor (…) Búcsút akarok venni tőled, és bizony kicsit el is érzékenyülök. Te voltál leghívebb olvasóm. Az írásaim úgy gondolom nagyon tetszhettek neked, mert mindig magadnál tartottad, nem is engedted, hogy mások is gyönyörködjenek bennük. Törölted vagy háromszáz vezércikkemet, száz egyéb cikkemet, nem egy versemet és elbeszélésemet is.” 1


Kosztolányi életművének jelentős része napilapok hasábjain jelent meg. A cikkek, tárcák, tanulmányok, kritikák és a ,,kis színesek” mellett műfordításainak, verseinek, sőt regényeinek többsége is hírlapi közlések formájában látott napvilágot. Miután életművéből a mai napig nem készült kritikai kiadás, sem teljességre törekvő bibliográfia, így számos írása még felderítetlennek mondható. Ahogyan a hátrahagyott műveket kiadó Illyés Gyula fogalmaz: ,,Ha nem szedtünk is kosárba minden magot, azzal nyugtattuk magunkat: valamennyit még ezzel a tallózással sem gyűjthettük össze. Annyi mezőn munkált ő, hogy évtizedek múltán is lesz, aki boldog kiáltással fölemel és fölmutat valamit.”2 Réz Pál, a Szépirodalmi Könyvkiadó Kosztolányi-sorozatának sajtó alá rendezője pedig ekként ír, 1965-ben: ,,A korabeli folyóiratok, heti- és napilapok bibliográfiai feldolgozása nem történt meg, így lehetséges, hogy lappanganak még írások.”3 1969-ben mindezt a következőkkel egészíti ki: ,,munkánkat bizonyára folytatják majd mások – amikor a teljes Kosztolányi-életművet adják a magyar olvasó kezébe.”4

A kritikai kiadás több évtizedre visszanyúló hiányának oka több tényezőre vezethető vissza. A szövegek összegyűjtésében az egyik fő nehézséget az okozza, hogy Kosztolányi publicisztikai írásainak egy része többfajta álnév alatt jelent meg, melyek között akadnak eddig ismeretlenek is, valamint olyan, Réz Pál által már megfejtettek – mint például a Pesti Hírlap színikritikái alatt olvasható ’Costo.’ és annak variánsai –, melyek nem szerepelnek az egyes álnév lexikonokban.5 Ismertek azonban névtelen szövegek is Kosztolányi tollából. A hírhedtté vált Pardon rovat, 1919 szeptembere és 1921 augusztusa közt íródott 300 szövegén kívül – melyek szerzősége nehezen deríthető ki, csakis az egyes darabok tüzetes retorikai, stilisztikai vizsgálata után, illetve a korrajz és életrajz filológiai alaposságú ismeretében –, ide sorolhatók a szerkesztőségi anyagok, melyek természetéhez eleve hozzátartozik az anonimitás.

Köztudott, hogy Kosztolányi számos sajtóorgánum munkatársa, illetve alkalmankénti külsős vagy épp főmunkatársként, külföldi tudósítóként foglalkoztatott cikkírója volt, különböző időszakokban, valamint egymással párhuzamosan, s nemhogy teljes bibliográfia nem készült az életműről mindmáig, hanem még azon lapok teljes listája sem áll rendelkezésre, melyekben egyáltalán írt. Baráth Ferenc rövidebb monográfiájában felsorol ugyan több lapot is – és ezek alapján korszakolja Kosztolányi újságíró munkásságát –, azonban lajstroma korántsem tekinthető teljesnek: ,,Első, kevésbé jelentős újságíró szereplései: Bácskai Hírlap (1903-1905), Szeged és Vidéke (1904), Egyetemi Lapok (1905), Tűz (1905), Figyelő (1905), Magyar Szemle (1906), Magyar Nemzet (1906-1907), Politikai Hetiszemle (1906-1908), A Polgár (1908), Az Újság (1908).”6 E korai korszakot követően, 1906 és 1907 között a Budapesti Napló szerkesztőségében dolgozik, ahol a versrovat vezetője, s ahol az első kötetek (Négy fal között, A szegény kisgyermek panaszai) verseinek egy része is megjelenik. A Nyugatnak az indulástól kezdve főmunkatársa. 1909 januárjától az Élet munkatársa lesz, ahova ’Vampa’ álnéven írja híres Vasárnapi leveleit, majd ezzel egyidőben a Népszavába is cikkezik. 1906 és 1916 között A Hétnek is munkatársa, 1908-1919-ig a Pesti Naplónak, 1907-1916-ig az Új Időknek, 1907-1913-ig pedig a Vasárnapi Újságnak dolgozik. Míg 1916-tól 1918-ig az Egyenlőségbe, 1918-ban a liberális Esztendőbe ír, 1910-1919-ig pedig a szabadkőműves Világ munkatársa, addig 1919-től 1921-ig az Új Nemzedék Pardon-rovatát szerkeszti. Itt kell megjegyeznünk, hogy az Új Nemzedékbe nem pusztán a Pardon-cikkeket írja névtelenül, hanem ide is ír vezércikket. Olyan jelentős források fekszenek még feltáratlanul a közkönyvtári anyagban (is), mint például a Bécsi Magyar Újságban, a bécsi emigránsok lapjában található egyik hosszabb cikk, melyben Gábor Andor egy névtelen, Tehetség és fürgeség7 cím alatt megjelent, Kosztolányinak tulajdonított vezércikkre hívja fel figyelmünket.8 Köztudott továbbá, hogy Kosztolányi a leghosszabb ideig a Pesti Hírlapnál dolgozott, ahova 1921-től 1936-ig, azaz haláláig írt. Az eddig felsoroltakon kívül néhány más jellegű periodikával szintén számolnunk kell, melyek különkiadványokként jelentek meg, mint például a Pesti Hírlap Nyelvőre, melyet Kosztolányi szerkesztett, s melynek ,,Használati utasításá”-ban – több más szövege mellett – kifejti a nyelvvel kapcsolatos nézeteit is.9 Baráth továbbá megjegyzi, hogy Kosztolányi nem utasította vissza a kevésbé jelentős lapok felkéréseit sem: ,,Attól sem tartotta magát távol, hogy kisebb lapokba adja írásait, bizonyára a szerkesztők felkérésére. A teljesség kedvéért még a következő lapok címét kell megemlíteni: Zólyomvári Hírlap (1909), Debreceni Szemle (1912), Népművelés (1916), Magyarország (1916), Színház és Divat (1916), Délmagyarország (1916), A Társaság (1917), Komáromi Újság (1917), Múlt és Jövő (1920).”10

A máig nem közölt, illetve csak az utóbbi időben megjelenő cikkek közt szerepelnek politikai tárgyú szövegek is. E ponton szeretném megjegyezni, hogy az idővel apolitikus homo aestheticus felfogásáról elhíresült szerző – mely értelmezés uralkodóvá vált az olvasatokban – a Pardon-korszakon kívül is foglalkozott politikai kérdésekkel, éppen publicisztikai működésének köszönhetően. Vezércikkei – természetükből fakadóan – több ízben is politikai tartalmúak, mint például a Pesti Hírlapban megjelent Mussolini-interjú,11 az irodalmi működésén túl épp a társadalmi szerepvállalásairól is ismert D’Annunzióról szóló cikkek sorozata,12 valamint azon külföldi tudósítások, melyek közé tartozik a trianoni békeszerződést olyannyira ellenző, s a magyarok érdekei mellett kiálló brit nemessel, Lord Rothermere-rel készült interjú is.13 Fontos adalék továbbá – melyre csakis a cikkek tüzetes feltérképezése során derülhet fény –, hogy a Tanácsköztársaság idején – még a lapok betiltása előtt – is ír Kosztolányi olyan politikai tartalmú vezércikket, melyet épp az akkor népbiztosként tevékenykedő Lukács György fog pellengérre állítani nacionalistának ítélt felhangja miatt, s mely szintén a Pardon-botrány kontextusától független adalék.14 E politikai tárgyú szövegek az elmúlt időszakban nem jelentek/nem jelenhettek meg, s csak az utóbbi pár évben készült kiadások tartalmazzák némelyiküket, ám a köztudatban élő Kosztolányi-kép a mai napig nem nevezhető teljesnek ezek ismerete nélkül, s a kritikai kiadásnak éppen ezt a hiányosságot is pótolnia kellene. Ezenkívül a Pardon szókincse és kifejezéskészlete visszaköszön Kosztolányi későbbi regényeiben is, mely megfelelések alapos filológiai munkával kimutathatók. Ezen eredményekre támaszkodva a névtelenül írt rovat cikkei felőli újraolvasásokat is megkísérelhetjük, melyek további értelmezési lehetőségek felé nyithatnak utat.

A korabeli napilapok, hírlapok azonban nem pusztán eddig meg nem jelent cikkeket tartalmaznak, hanem olyan filológiai esetekre is felhívják a figyelmet, mint például egy Lendvai István neve alatt megjelent Kosztolányi vers esetleges létére.15 Noha a tárgyalt cikk állításának igazolásához több bizonyítékra lenne szükség, magát az esetet emblematikusnak tekinthetjük abból a szempontból, hogy még a kritikai sorozat verseket tartalmazó kötetei sem nélkülözhetnék a publicisztikai anyag áttekintését. Ezenkívül sorozatban bukkannak fel Kosztolányi tollából származó műfordítások is, olyan, eddig nem is nagyon ismert korabeli lapokból, mint például A Nő címet viselő orgánum, mely a feminista mozgalmat támogatta.16 Ekként tehát joggal állíthatjuk, hogy a hírlapi anyagok teljes feltárása nélkülözhetetlen alap a kritikai kiadáshoz, sőt még azt az állítást is megkockáztatom, ennek hiányában a kötetek felépítéséről, illetve az egész kiadás menetének koncepciójáról való gondolkodás is lehetetlen. Ahhoz azonban, hogy a munkálatok mégis elindulhassanak, a több éves gyűjtő- és feltáró munkával párhuzamosan, az egyes – hozzáférhető kézirattal és ismert első közlésekkel rendelkező – regényeket, illetve hosszabb terjedelmű műfordításokat lenne célszerű elsőként megjelentetni.

Mindezek ellenére – sajnos – egyúttal azt is kijelenthetjük, hogy Kosztolányi esetében nem igazán készíthető teljes, minden egyes Kosztolányi-szöveget tartalmazó kritikai kiadás, hisz az életmű egy része – különös tekintettel a kéziratos anyagokra – gyakorlatilag felderíthetetlen. A Kosztolányi által szignált cikkek, valamint a kideríthető, illetve már ismert álnevekkel közölt szövegek alapos filológiai munkával összegyűjthetők, az anonim szerkesztőségi anyagok feltárása és közlése – akár főszövegként, akár függelékként – azonban már komoly nehézségekbe ütközik. Ezenkívül számolnunk kell a szövegváltozatokkal is, azaz a más címen, illetve kisebb-nagyobb változtatásokkal újraközölt írásokkal, melyek nem pusztán nehezítik a szövegkritikai munkálatokat, hanem egyúttal fel is vetik egy esetleges szinoptikus/genetikus kiadás lehetőségének kérdését is, melyre még csak csekély számú példa akadt a hazai kritikai kiadások sorában. Dávidházi Péter a következőképp szól a hagyományos kritikai munkák mögött húzódó filozófiáról, végeredményben a textológiai tevékenység értelméről: ,,Ha nem riadunk vissza a kissé ijesztő hasonlatoktól, e tudomány olykor mintha valóban az exhumálás és agnoszkálás borzongató műveletére vállalkoznék vagy a balzsamozás művészetét gyakorolná!”17 Az elv, a szövegek ,,mumifikálásának” elve több évszázados hagyomány, s valóban elfogadható elgondolás – a megőrzés kvázi egyfajta szentség őrzésévé válik, tradíció megalapozásává, gyakorlatilag törvény-írássá, kőbe-véséssé. Ám a szinoptikus/genetikus szövegkritika tudománya – mely már a posztmodern felől közelít – szintén tartalmaz olyan gondolatokat, melyekkel nehéz vitatkozni. A szövegek alakulásának – felépülésének és felbomlásának – folyamatát láttatni annak egyfelől dinamikus jellegére is rávilágít, másfelől a fontos szövegvariánsokat sem hagyja elveszni.18 Ennyiben azonban ez esetben is egyfajta ,,mumifikálásról” szólhatunk, csak a főtémán kívül minden egyes melléktéma, variáns is megőrzésre kerül, illetve maga az alakulás is kimerevedik, s paradox módon dinamizmust sugalló állóképpé válik. A rekonstrukció mozzanata azonban nem kell, hogy magára a szövegre fókuszáljon. Fontosabbnak vélem – inkább a szinoptikus/genetikus felfogás mellett voksolva – a dinamizmus rögzítését, a szöveg alakuló-természetének hangsúlyozását, a végső, szentként tisztelendő szövegváltozat továbbhagyományozásának gondolata helyett. Paul Ricoeur a következőket jegyzi meg ezzel kapcsolatban, a genetikus kiadás szövegköziség-jellegére helyezve a hangsúlyt: ,,A genetikus kritika ugyanis a szövegköziség egyik fontos esetének tűnik számomra, abban az értelemben, hogy a végleges szöveget megelőző változatok feltárása szöveg alatti szövegek, (…) előszövegek teremtésével egyenértékű, olyan szövegeknek a létrehozásával, melyeket senki sem olvasott sűrűn, főképp akkor, ha nem közlésre szánták őket, s ezért az írói műhelytitkok közé tartoznak”.19 A Kosztolányi-szövegkorpusz olyan összefüggéshálókat mutat, melyek csakis az egyes variánsok egymás melletti szerepeltetésével írhatók le. Épp ezért tartom rendkívül nehéz feladatnak például az Esti Kornél kritikai kiadásának elkészítését, hiszen ennek a kötetnek van a legtöbb előzménye a hírlapi anyagban. Megkockáztatom a kijelentést, hogy Kosztolányi gondolkodásában ez az alak tölti be a legközpontibb szerepet, amit az is alátámaszt, hogy a szövegkorpusz egészét át- meg átszövik felbukkanásai. Emiatt pedig külön rejtvényt ad fel olvasóinak a ,,regénnyel”, mely lényegében már megírt Esti-történetek tudatos összeszerkesztésének, átírásainak, azaz végeredményben régebbi szövegekből/elemekből történő komponálásnak számít. Kosztolányi egész munkásságára érvényes Jean Starobinski gondolata: ,,ahhoz, hogy legyen valamilyen indíték, amely egy effajta kritikai munkába fogásra késztet, az szükséges, hogy ekkor vagy akkor egy eléggé jelentős, eléggé említésre méltó, eléggé problematikus szöveg szülessék ahhoz, hogy előzményei, függelékei, variánsai minden jel szerint megérjék a ráfordított figyelmet.”20 Maga Réz Pál is a variánsok közlésének híve, megjegyezve, hogy mindez már a kritikai kiadás feladatkörébe tartozik: ,,Egyébként Kosztolányi sok novelláját más és más címmel, kis szövegváltoztatásokkal újraközölte. Ezeknek feldolgozása a majdani kritikai kiadás feladata lesz.”21 Úgy vélem, mindezzel utat nyithatunk egy szélesebb perspektívájú olvasás/befogadás számára, továbbá hangsúlyoznám, hogy a kritikai munka, bármennyire is szabályozott és teljességre törekvő, végeredményben sajátos értelmezésnek tekinthető.

Amennyiben Kosztolányi eddig még nem megjelent szövegei mellőzöttségének további okait kutatjuk, a fenti problémán kívül más kérdések is felmerülnek – melyeket már többen is hangsúlyoztak –, nevezetesen: a hozzáférhetőség és a közölhetőség problémái. A hozzáférhetőség kifejezéssel jelölt kérdéskör a már említett kéziratok meglétét, illetve hiányát jelenti. Köztudott, hogy Illyés még kéziratokból, illetve gépiratokból, azaz a hagyatékból dolgozhatott, az utána következők nagyrészt azonban már Illyésre, a szerző életében megjelent kötetekre, illetve hírlapokban olvasható közlésekre támaszkodhattak. Hivatkozásaikból azonban kiderül, hogy főként a bibliográfiákat részesítették előnyben, úgymint Bakos Endre bibliográfiáját, illetve Hitel Dénes hagyatékát, melyekre Kiss Ferenc szintén hivatkozik monográfiájában,22 valamint az előbbit Réz Pál is említi, a Kosztolányi Dezső Összes versei jegyzeteiben.23 A Nyelv és lélek 2002-es újrakiadásában (is) olvasható sorok alapján megállapítható, hogy a kiadás összeállításánál szintén nem sikerült a kéziratos hagyaték felderítése: ,,Illyés Gyula ugyanis még figyelembe vehette Kosztolányi kéziratos javításait, mi már nem, minthogy a gépiratok, lapkivágatok többsége elpusztult a háborúban.”24 Veres András szintén hangsúlyozta, hogy a kéziratos hagyaték nem veszett el teljes egészében a háborúban, hanem az MTAK Kézirattárában25 továbbra is fellelhetők bizonyos szövegek eredeti variánsai, bírálva egyúttal a kéziratos hagyatékot összeíró Sáfrán Györgyit.26

A hagyaték egy része tehát valóban elpusztult a második világháborúban, másik része közgyűjteményekbe került, azonban köztudott, hogy számos dokumentum – többek közt Kosztolányi Ádámnak is köszönhetően – kallódik, hisz ismert vagy épp ismeretlen magángyűjtők tulajdonába került. Ezenkívül számottevő források találhatók a szülővárosban (Szabadka) is, Dér (Dévavári) Zoltánnál, aki az elmúlt évtizedek során közölte is azok jelentős részét. Ekként a kéziratos anyagról állíthatjuk, hogy – bár egy része elpusztult – bizonyos hányadában még mindig létezik, fellelhető, így tehát akár a kritikai kiadást is gazdagíthatnánk ezek összegyűjtésével, illetve különböző gyűjtőknél lévő eredeti példányok másolatainak elkészítésével, lajstromba vételével, valamint esetleges első közléseik feldolgozásával.

A közölhetőség kérdésköre alatt már főként az uralkodó ideológiai háttér és az ezzel együtt járó cenzúra működését értem. Réz Pál több ízben szólt arról, milyen kérdésekkel kellett szembenéznie Kosztolányi cikkeinek szerkesztése, sajtó alá rendezése közben. Ahogyan erről néhány éve nyilatkozott: ,,El kellett dönteniük a többnyire jóindulatú cenzoroknak, lektoroknak (…), hogy például egyáltalán nem adják ki Babitsot, vagy engednek kivenni az életműből három verset. A kihagyásokat természetesen nem a lektorok javasolták. (…) Egy biztos, a főigazgatóság emberei pártkatonák voltak.”27 Idetartozó adalék, melyre Réz Pál az általa adott interjúkban nem tért ki, hogy a Szépirodalmi Könyvkiadó Kosztolányi-sorozatának megjelenése idején az egyik legélesebb bírálatot a József Attila-díjas Héra Zoltántól, a Népszabadság kultúrrovatának helyettes vezetőjétől kapta, mely adalékot Dér (Dévavári) Zoltán is említi Ikercsillagok című kötetében.28 Héra – ideológiai alapon – 1958-ban megtámadja Réz Pált, mint az Írók, festők, tudósok29 című válogatás utószavának szerzőjét, illetve mint a kötet szerkesztőjét. A Népszabadság publicistájának megjegyzései rávilágítanak többek közt Kosztolányi akkori megítélésének problémáira is: ,,[Kosztolányi] nemcsak kifejezte, hanem eszményíteni is akarta, örök időkre érvényesnek kívánta feltüntetni a polgári »elit« ízlésjegyeit, művészi és erkölcsi normáit. Az utószó írója egészen más véleményen van. Szerinte Kosztolányi nem is a polgári esztétika egyik sajátos képviselője, hanem egyszerűen csak író-kritikus. (…) Az utószó szerzője mindvégig azon fáradozik, hogy ennek az »érdekek fölött álló« embernek szellemi és erkölcsi fölényét bebizonyítsa. (…) Nem minden gátlás nélkül, hiszen nemcsak Kosztolányi olvasta Marxot, hanem ő is, s tudja, hogy az ilyenfajta fejtegetések nemigen felelnek meg az idők szellemének. Elő-előránt egy-egy marxista tételt, hozzá enyvezi a többihez, a polgárihoz, s szalad tovább a kiszemelt úton.”30 Hogy mennyiben van igaza Hérának Kosztolányi esztétikai álláspontját illetően, külön dolgozat tárgya lehetne. Ezúttal mindössze a befogadástörténetnek arra a vonulatára utalnék, melynek emblematikus szövegei Szabó Árpád 1947-es erőteljes retorikájú írása,31 valamint Heller Ágnes Az erkölcsi normák felbomlása32 című kötete.

Szörényi László elhíresült gyűjteményében, a Delfináriumban33 részletesebben is nyomon követi a cenzúrázási kérdéseket. A Bölcsőtől a koporsóig kiadásával kapcsolatban például az alábbi észrevételeket teszi: ,,a szöveggondozó előbb tele szájjal indokolja, hogy mit és miért hagyott el – ezzel mintegy meg akarja osztani a felelősséget a gyanútlan olvasóval –, aztán belefárad és egyszerűen megföllebbezhetetlenül közli a tényt. (…) Akinek hatalma van, az beszéljen úgy, mint akinek hatalma van (…) »Néhány esetben (mint a Gyorsíró, Rendőr és Olivér stb. esetében), a zömében művészi szöveg megmentése érdekében a nyilvánvalóan rosszindulatú politikai megjegyzéseket, egy-két mondatot kihagytuk.« (Bölcsőtől a koporsóig. Alakok, Budapest: Szépirodalmi, 1959. 456.)”34 1959-ben azonban még nem Réz Pál, hanem Szabó György végezte a sajtó alá rendezést, így tehát Szörényi sorai az utóbbira vonatkoztathatók.


Zárszó


Kosztolányi egyik legnagyobb irodalmi klasszikusunknak számít, művei pedig a nemzeti kulturális örökség részét képezik. Irodalmi hagyatékát gondozni, az utókor számára csonkítatlanul, méltóképpen megőrizni tehát kötelesség. Dávidházi Péter a kritikai sorozatok szerkesztőinek, sajtó alá rendezőinek nem pusztán felelősségéről, hanem kvázi hatalmáról is szól: ,,A szövegkritika tehát nem csupán tiszta tudományként létezik, ártatlanul és ártalmatlanul, hanem olyan tevékenységként is, amelynek kézzelfogható következményei vannak a hatalmi viszonyok világában. Nem véletlen, hogy a kritikai kiadás privilégiumának odaítélésében mindig meghúzódik, többek közt, egy politikai döntés, ha nem is mindenütt szól bele állami hivatal. Egy szerző összes műveinek kritikai kiadására ez fokozottan érvényes, hiszen ennek szövegkritikai és szerkesztési módszere nem teszi lehetővé (elvileg) a kihagyásokat vagy szelídítést, s így a felhatalmazás minden részletre egyformán kiterjed.”35 A kiadás fő elve – amennyiben tudományos korrektségre törekszünk – tehát minden fellelhető forrás és szövegváltozat teljes terjedelmében való közlése, s az ítélkezést és az esetleges állásfoglalást már az olvasók táborára kell bízni.

Ha pedig még előbbre tekintünk, akár nemzeti irodalmunk elzártságának problémái is felmerülhetnek, különösen az EU-csatlakozást követően, amit sokan kulturális értelemben vett csatlakozásként is szeretnének érzékelni, melyhez igényes és komoly kritikai kiadások létrehozásával is hozzájárulhatunk, különösen olyan – külföldön is népszerű, illetve több nyelven is olvasható – szerzői munkásság esetében, mint Kosztolányi Dezsőé. Ahogyan Kabdebó Lóránt szintén a felelősségteljes és a távlati kulturális célokkal is bíró könyvkiadásokat szorgalmazza: ,,A jól megcsinált szövegkiadások ahhoz is hozzájárulhatnak, hogy a klasszikusok kanonikus helye a magyaron kívül más népek irodalmában is módosuljon. Idegen nyelvekre ugyanis csak azokat a műveket lehet valamiképpen lefordítani, amelyek ehhez magyarul már a megfelelő formában jelentek meg.”36


,,Kedves cenzor (…) Mondd őszintén –, engedélyeznéd ezt a cikkemet?”37


1 KOSZTOLÁNYI Dezső (1970) Kedves cenzor, in Füst, s. a. r. Réz Pál, Budapest: Szépirodalmi, 486-488.

2 ILLYÉS Gyula [1947] Előszó, in Kosztolányi Dezső Hátrahagyott művei X., Napjaim múlása, s. a. r. Illyés Gyula, Budapest: Nyugat, 6.

3 RÉZ Pál (1965) Jegyzet, in Kosztolányi Dezső Elbeszélései, Budapest: Magyar Helikon, 1287.

4 RÉZ Pál (1969) Jegyzet, in Kosztolányi Dezső (1969) Álom és ólom, s. a. r. Réz Pál, Budapest: Szépirodalmi, 681-682.

5 GULYÁS Pál (1978) Magyar írói álnév lexikon, Budapest: Akadémiai; SZ. DEBRECZENI Kornélia (1992) Magyar írói álnév lexikon, Budapest: PIM.

6 BARÁTH Ferenc (1938) Kosztolányi Dezső, Zalaegerszeg: Pannónia.

7 [Anonim:] Tehetség és fürgeség, in Új Nemzedék, II. évf. 221. sz., 1920. szept. 18., 1.

8 GÁBOR Andor (1920) Övék-e Petőfi?, in Bécsi Magyar Újság, II. évf. 224. sz., 1920. szept. 22., 3.

9 ,,»Számtani alapigazságok megítélésénél az emberi elme csodálatos egyöntetűséget tanúsít. Ez a nyelvek területén megszűnik« – olvasható a Pesti Hírlap Nyelvőre című kiadvány »Használati utasítás«-ában (Budapest: Légrády Testvérek, é. n., 6.). Ez az álláspont összeegyeztethetetlen azzal a Locke és Leibniz által képviselt véleménnyel, mely szerint a gondolat elsődleges a nyelvhez képest. A nyelvi egyetemességnek még azzal az eszményével is szemben áll, amelyet Saussure képviselt, kiről megállapították, hogy nyelvszemlélete klasszicistának mondható, hiszen Condillacnak, nem pedig Friedrich Schlegelnek vagy akár Goethének az örökségét képviselte (Tzvetan Todorov: Théories du symbole. Paris: Seuil, 1977, 338.)” – SZEGEDY-MASZÁK Mihály (1995) Kosztolányi nyelvszemlélete, (A Magyar Tudományos Akadémián 1994. április 18-án elhangzott székfoglaló előadás szövege) in ,,Minta a szőnyegen”. A műértelmezés esélyei, Budapest: Balassi, 163.

10 BARÁTH (1938) i. m.

11 KOSZTOLÁNYI Dezső (1924) Mussolini oroszlánja: Italia! A Pesti Hírlap kiküldött munkatársától, in Pesti Hírlap, XLVI. évf. 171. sz., 1924. aug. 20., 1-3.

12 KOSZTOLÁNYI Dezső (1924) Gabriellino d’Annunzio. A Pesti Hírlap kiküldött munkatársától, in Pesti Hírlap, XLVI. évf. 174. sz., 1924. aug. 24., 5.

13 K. D. (1927) Rothermere lord nyilatkozata a Pesti Hírlapnak a trianoni békeszerződés revíziójáról. Rothermere lord nyílt levele Benes cseh külügyminiszterhez, in Pesti Hírlap, XLIX. évf. 163. sz., 1927. júl. 21., 1-2.

14 KOSZTOLÁNYI Dezső (1919) Beer úr, in Pesti Napló, 70. évf. 108. sz., 1919. máj. 8., 1.; Továbbá: ARANY Zsuzsanna (2006) “Lucifernek is neveztek…” Kosztolányi befogadástörténetének ideológiai vetületei, in A kultúra átváltozásai: kép, zene, szöveg, szerk. Szegedy-Maszák Mihály – Jeney Éva, Budapest: Balassi, 164-208.

15 Anonim:] Lopnak egymástól! A kurzus irodalmi csendélete, in Bécsi Magyar Újság, II. évf. 249. sz., 1920. okt. 21., 3.
A Nemzeti Újság tárcarovatában egyszerre csak a következő kis költeményt lehet olvasni, Lendvai István aláírással:


Október


Az ősz leült a diófánk alá
és hátradőlve pihen a padon;
öreg zenész,
derűsen, szabadon.

Öreg zenész, arany a homloka,
arany az arca, gyermek-kékszemű.
Arany napon kijátszott hegedű.

Öreg zenész, a támlán két keze,
a kerti szél most őnéki zenél
s a halniváló, bánatos levél.

Mily tiszták a kiszenvedt éjszakák,
a távol csók, a tépett rózsaszál,
mily tiszta, boldog a betelt halál.


Az ősz leült a diófánk alá,
magános úr, merengő vén zenész,
s a hervadt égre messze, messze néz.


Akik azonban a magyar irodalmat ismerik otthon már kevesen vannak ilyenek tudják, hogy ezt a verset, amely, meg kell adni, nagyon szép kis vers nehezen lehet Lendvai Istvántól származónak mondani. Hiszen ez nem Ady-imitáció! Valóban nem. A kurzus költője, István, Ady ,,feldolgozásán” túl most egy élő íróra, egy szűkebb kollegájára vetette magát: Kosztolányi Dezsőre. Ezt a verset, ezt az őszi verset, ezt az ilyen hangú, hangulatú, szókincsű és építkezésű őszi verset, eddig Kosztolányi Dezső írta meg, több ízben. Úgy látszik az ébredő poéta éjszaka találkozott Kosztolányival az uccán [sic!], zsidónak nézte, elvette tőle pénzét és iratait. S az iratok közül a verset szó nélkül közölte. Vajjon [sic!] Kosztolányi megteszi-e a feljelentést fosztogatója ellen?

16 A hivatkozott cikk megjelenése folyamatban, várható közlés az Irodalomtörténetben, Sárközi Éva tollából.

17 DÁVIDHÁZI Péter (1989) A hatalom szétosztása: (poszt)modernizáció a szövegkritikában, in Helikon 1989/3-4., 328.

18 Ahogyan ezzel kapcsolatban Dávidházi Péter ír: ,,az alkotásfolyamat valamennyire mindig több személy együttműködése vagy legalábbis kölcsönhatása. Az Új Kritika utáni irányzatok, elsősorban az új historizmus tágabb kutatási fókusza kellett ahhoz, hogy egyes művek tényleges keletkezéstörténetében fölfedezzék a hiteles forma többszemélyes eredetét, a szerzőség megoszlását, a szöveg állandó továbbfejlődését, s mindezzel az irodalmi mű történeti és társadalmi, szövegközötti és személyközötti, folyamatszerű és viszonyszerű létezési módját, melynek fényében immár a modern szövegkritika is szűkösnek és elégtelennek bizonyult.” – DÁVIDHÁZI (1989) i. m., 335.

19 RICOEUR, Paul (1989) Pillantás az írásaktusra, ford. Farkas Ildikó, in Helikon 1989/3-4., 475.

20 STAROBINSKI, Jean (1989) A szövegek keletkezésének megközelítései (Bevezetés egy vitához), in Helikon 1989/3-4., 323-324.

21 RÉZ Pál (1965) Jegyzet, in Kosztolányi Dezső (1965) Elbeszélései, Budapest: Magyar Helikon, 1289.

22 ,,E folyamat filológiai tisztázásában, de más vonatkozásokban is támaszkodtam Bakos Endre és Hitel Dénes kéziratos bibliográfiájára.” – KISS Ferenc (1979) Az érett Kosztolányi, Budapest: Akadémiai, 316.

23 ,,Kiadásunk megkísérli a versek keletkezésének, illetve első megjelenésének meghatározását; a dátumot a költemények alatt adjuk. A keltezés megállapításában Paku Imre és Vargha Balázs adataira, Bakos Endre és Hitel Dénes kéziratos bibliográfiáira, különböző folyóiratok repertóriumaira és saját kutatásainkra támaszkodtunk; lehetséges, hogy a további kutatás korábbi közléseket talál majd, s egy-két esetben módosítani-pontosítani fogja keltezéseinket.” – RÉZ Pál (1997) Jegyzet, in Kosztolányi Dezső (1997) Összes versei, s. a. r. Réz Pál, Budapest: Osiris, 716.

24 RÉZ Pál (2002) Jegyzetek, in Kosztolányi Dezső (2002) Nyelv és lélek, s. a. r. Réz Pál, Budapest: Osiris. 585.

25 SÁFRÁN Györgyi (1978) Kosztolányi Dezső hagyatéka. Kosztolányiné Harmos Ilona hagyatéka. Hitel Dénes Kosztolányi-gyűjtemény. Az MTA Könyvtára Kézirattárának katalógusai 11., sorozatszerk. F. Csanak Dóra, Ms 4612 – Ms 4649, Budapest: Akadémiai, 6. Illetve: maga a katalógus is tartalmaz számos, eddig máshol fel nem sorolt tételt.

26 ,,Tüzetesen átkutatva az MTA Könyvtár Kézirattárának Kosztolányi-hagyatékait (mert három is van, Kosztolányi Dezsőé mellett még Kosztolányinéé és a hűséges rajongóé, Hitel Dénesé), s nem adva hitelt a Sáfrán Györgyi által készített hagyatéki katalógus [Sáfrán Györgyi, Kosztolányi Dezső hagyatéka. Kosztolányi Dezsőné hagyatéka. Hitel Dénes gyűjteménye, MTAK Kézirattárának katalógusai, 11.] adatainak (amelyek sajnos hiányosak és félrevezetőek), rábukkantam néhány borítékban a kézirat [ti. az Édes Anna kézirata] túlnyomó részére.” – VERES András (2004) Az Édes Anna kritikai kiadásáról, in Irodalomtörténet 2004/3., 394.

27 CZIFRIK Balázs (2004) Össze vagy szét? A kritikai és életműkiadások helyzete, in Magyar Narancs

28 DÉR Zoltán (1981) Ikercsillagok. (Kosztolányi Dezső és Csáth Géza) Tanulmányok, kritikák, dokumentumok, Szabadka: Forum, 180.

29 KOSZTOLÁNYI Dezső (1958) Írók, festők, tudósok I-II., s. a. r. Réz Pál, Budapest: Szépirodalmi.

30 HÉRA Zoltán (1958) Részrehajlás, vagy ,,elfogulatlanság”? Megjegyzések egy utószóhoz, in Népszabadság 1958. dec. 25., 19.

31 SZABÓ Árpád (1946) Polgári költészet – népi költészet. 1. Kosztolányi, in Valóság 1946/11., 1-24.

32 HELLER Ágnes (1957) Az erkölcsi normák felbomlása. Etikai kérdések Kosztolányi Dezső munkásságában, Budapest: Kossuth.

33 SZÖRÉNYI László (1998) Delfinárium. Filológiai groteszkek, Miskolc: Felsőmagyarország.

34 SZÖRÉNYI (1998) i. m. 69.

35 DÁVIDHÁZI (1989) i. m. 330-331.

36 KABDEBÓ Lóránt (2004) Klasszikusok kiadása, in

http://www.jyu.fi/hungkong/pub_kabdebo_intro_hu.htm

37 KOSZTOLÁNYI Dezső (1970) Kedves cenzor, in Füst, s. a. r. Réz Pál, Budapest: Szépirodalmi, 488.