Borbély Szilárd

Az inkubátor

Olyan zűrös volt mindig az élet,
csak jöttek-mentek az évek,
rakosgattam a napokat egymás mellé.
Költözködés hol vidékre,
hol meg vissza a fővárosba.
Vállalkozásba fogtunk. Volt benne
munka, de nem hozott, inkább
csak vitte az időt, erőt. Tamás azt
tette, amit a férfinak kell.
De rám maradt minden teher.
Megvolt már akkor a kis Tomika
meg a Panni. Így telt az élet,
de nem volt semmi jó,
mindenütt csak a probléma:
gyerekkel, pénzzel, Tamással.
Egyszer teherbe estem. De
nem is gondolkodtam rajta,
egy napot voltam a kórházba. Mint
a hal, csúszott ki belőlem egy
gondolat. Ahogy küzd az ember,
hogy szeressék, talán ismered,
milyen. De semmi. A következőnél
is így ismétlődött minden, és
a kórház előtti éjjel csak sírtam,
rimánkodtam Máriához, bár
nem is szokásom. Hajnalra eláradt
bennem a béke. Tamás mondta,
majd megoldjuk. Lucának hívtuk
aztán, a család motorja lett,
és minden rendeződött. Jött
pénz is, rengeteg, a vállalkozás
beindult. Lebegtünk, mintha
mindez rendjén volna. Tudod,
az ember nem gondolkodik,
csak történnek a dolgok. Aztán
született még két gyerek, nőtt
a család, a vállalkozás, de meg kellett
dolgozni érte. Tamásnak lett egy
nője. A pénz, a munka bennünk
az örömet kiölte. A hatodik
gyerekre már nem volt erőnk,
időnk. Korábban jött, az orvos
inkubátorba tette. Én haza mentem,
majd látom úgy is eleget. Kétszer
ha látogattam. A nővéreket
szerette. Ha hozzáértem, menekült
tőlem el a kicsi teste. Az érzékelő
műszerek felvijjogtak. Tiszta
pánik. Másnap mondta az orvos,
hogy beteg. Jó, majd elmúlik,
gondoltam. Harmadnap is csak
annyit, hogy beteg. Tamás kérdezte,
hozzon papot? Igen. Addig talán
még életben tartja a gép. Így éppen
megkeresztelték. Az ölembe
fogtam, olyan kicsi volt, de
minden tagja ép. Zokogtam. Csak
tűk szúrták át a lábát, a kezét.
A hit néha kevés. A fájdalom
olyan erős, hogy éget. Mások
lettünk. A vállalkozás kifáradt.
A kertünk, a házunk hajléktalan
családoktól árad. Nehéz segíteni
rajtuk, olyan idegen nekik az élet.

A dinnye

Talán az a legjobb, ha azzal kezdem,
hogy a szülésről leányként rémtörténeteket
gondoltam. Bár az anyám könnyen szült.
Mégis A nyolcadik utas a halál című
film, biztosan ismered, rémlett fel mindig,
hogy a hason keresztül tépik ki belőlem.
Amikor állapotos lettem, még mindig ezt
éreztem. Reménykedtem, majd elmúlik.
De lassan várni kezdtem. Minden szép
rendben történt. A szülés könnyen
megtörtént, utána erős, energikus lettem.
A kórházat, a megalázó lekezelést, ami
a beteg helye az intézményben, azonban
nehezen viseltem. Otthon minden rendbe
jött. Mikor Borika három éves kora
közeledett, terveztük az újabb babát.
De elvetéltem. A gyes lejárt, és vissza
kellett mennem. Fejlesztő pedagógus
voltam, értelmi fogyatékos gyerekeket
foglalkoztam. A munkám este hatkor
ért véget. Ez megterhelte a családunkat.
Hat hónap múlva teherbe újra estem,
kezdetben kisebb vérzések jelentkeztek.
Megbeszélem a babámmal, majd vissza-
mentem dolgozni, a pénz is számított.
De nem érzetem már magam jól.
A munka nem adott sem sikert, sem
örömet. Örömmel hagytam ott,
hisz a baba érdeke is ezt követelte.
Jöttek a szülők, sürögtek, ablakot mostak,
takarítottak, készültünk a fogadására.
Nagy volt a sürgés-forgás. Én meg
csak pihengettem. Anyám nem ismerte
ki magát a városban, ezért elmentem
vele az oviba Boriért. Egy dinnyét is
vettem, és aztat cipeltem. Minden meglett
végre. Rendbe várhattuk, semmi másra
nem kellett már figyelni. Így aludtam
el azon az este. Megkönnyebbülve.
Éjszaka azonban vérezni kezdtem.
Reggelre a kórházban a vérzés csökkent,
azt mondták, a baba egészséges.
Két nap múlva újra erősen folytatódott.
Az orvos azt mondta, ez vetélés,
maga el fog vérezni. Meg kell indítani
a szülést. Amikor bekötötték az
oxitocint, még mozgott a hasamban.
Végig imádkoztam, altató dalokat
énekeltem magamban. Fogtam a kezét
képzeletben. Tudtam, hogy még él,
de nem fogja túlélni. A fájások között
azon a titokzatos éjszakán kinyílt
az ég. Szeretet és nyitottság áradt
belőlem, és belém, ami mások felé
fordított. Erőt tudok meríteni belőle,
úgy érzem, míg élek. Tizenhét hetes
volt a babám, meg kellett szülnöm
a halálra. Otthon senki sem beszélt
róla. Mintha meg sem történt volna.
Mélységes az űr, ami bennem van
azóta, csak az az éjszaka mélységesebb
nála. A barátok azt mondják, hogy
lesz másik. De én tudom, hogy ő
többé már nem fog megszületni
néktek. Áll előttem a jövő, mint
egy hatalmas száj. És ásít. A Tökéletes
Organizmus: amit belőlem kitéptek.

Az oxigénhiány

Tizenhárom éves koromig mindig
csak meghalni akartam. Amikor az apám
elhagyott bennünket, négy éves voltam.
Anyám csinos, szép és okos nő volt,
több nyelven beszélő idegenvezető. Majd
szállodaigazgató. Rengeteget ivott,
és mindig csak töményt. Neki sem volt
könnyű: Az apja nevelte fel hegedű
és pálinka készítésből. Az anyám
részegen nem tudta, mit csinál. Ütött-vert,
csomókban tépte a hajam. Éjjel ráncigált
ki az ágyamból, késsel kergetett. Féltem
tőle és gyűlöltem. De senki sem segített.
Tizenhárom lehettem, amikor egyszerre
megbetegedtem. Magas lázban,
öntudatlanul feküdtem. És váratlanul
egy nagy, puha, tojásszerű valamit
láttam. Majd a belsejébe kerültem,
és ottan szemlélődtem. Ekkor békesség
és nyugalom áradt el bennem. Magába
ölelt, és egyszerre megértettem, mintha
időtlen volna minden. Ébredve felismeréseim
elfelejtettem, de az életem megváltozott.
Anyám többé nem ütött meg. Az általános
iskola után középiskolai kollégiumba
kerültem. Magányos voltam. Éjszakánként
a szobában ültem, és rajzoltam. A pasztell-
krétát szerettem. A színek, a kezem
alatt, mint a tűz, életre keltek. Hétvégeken
meglátogattam anyám. Feküdt a padlón
hullarészegen. A halálát is ez okozta, meg
talán a cigaretta vagy öngyulladás. Én akkor
a portán voltam, amikor a szolgálati
lakás kigyulladt. Berohantam a tűzbe.
A hajam leégett. Hallottam, ahogy hörög,
de megfulladt. A rokonok segítettek.
Főiskolára mentem. Mellette dolgoztam
is. Voltak fiúk néha. Csak csókolózás,
semmi több. A férjem volt az első. A
szeretete lepett meg. Korábban engem
csak vertek vagy elviseltek. Egyszer
véletlen várandós lettem, és muszáj volt,
mert mondták, vállalni. Én annyira
vigyáztam, mindig csak vártam.
Óvtam, így összegörnyedve, mint
akit vernek, és védi a testét, úgy védtem
szegénykét. A kitolási szakaszban
azonban elszálltam. Láttam magam
kívülről, mint egy halott. A fejét,
ahogy beszorult. Az orvos gyorsan
kivette, de már lila volt és élettelen.
Újraélesztették szegényt. A műtét
segített, de az oxigénhiány miatt
értelmi fogyatékos maradt. És
nyelni sem tudott. A tejemet fejtem.
Vele voltam két hónapot. Szondán
etettem. A szörcsögő nyálát kellett
leszívnom. Tornáztatni, védeni a
felfekvéstől, a deformálódástól
kicsi fejét. Mindig magas láza
és epilepsziás rohamai voltak. De
nem szenvedtem attól, hogy fogyatékos.
A tizenhárom éves koromban
átélt élményem óta nem a testi burkot,
hanem mindig a lelket néztem. És
minden lélek szép. És sóváran vágyik
a tökéletesedésre. Kisfiam lelke tiszta
volt. Mindig levittem a kórházban
a kertbe. Hallgattuk a madarakat,
szép zenéket. Ilyenkor hátracsuklott
kicsi feje, úgy figyelte. Szép, tartalmas
része volt ez az életemnek. Sokat
gazdagodtam, ahogy az élet keresztjéről
őt lassan leemeltem. Egy idő után már
sírt, ha csak hozzáértem. Az ápolónők
gondoskodását elfogadta. Ez fájt
nekem. Öt hónapos volt, amikor
újra megtermékenyültem. Ezt a babát
már nem védelmeztem. A magzattal
vizsgálatokra jártam. A másik meg
el akart hagyni, de nem engedtem.
Szegénykém még sírni is megtanult
miattam, csak hogy ne érintsem. Ekkor
a születendő magzat fején cisztát találtak.
Teljesen kétségbe estem. Gyűlöltem,
amiért ezt teszi velem: ,,Elengedlek!
Menj, ha akarsz! De intézd el, hogy
a testvéred fejéről eltűnjön a ciszta!” –
így kiabáltam vele. Másnap a cisztának
nyomát sem találták, az ultrahangon
tiszta volt a kép. Harmadnapra
ment el ő. A ravatalon törékeny teste
tökéletes volt. Kis márványszobor,
mint egy Isten. Szép és okos arca
mosolygott rám. Picike koporsóját
egy nagy platóra tettem. Ezt viccesnek
leltem. És a sír felé menet magamban
felszabadultan, boldogan nevettem.

A kőtáblára

Velem nem történt semmi dráma. Az orvosnő
kedves volt. Gyorsan átkerültem oda, az újra
gyermektelen túloldalra. Az állapottalanságba.
Végül is nem nagy ügy, semmi rendkívüli
nem történt, ezt mondogattam magamba.
Majd hamar túlteszem magam rajta. Így ballagtam
haza, ezt mondogatva. Csak a nagyszüleim,
ők neveltek, csak meg ne tudja. Erős vagyok,
legyűröm ezt is majd. Nincs probléma.
De este már lázas voltam, mire szobatársaim
megjöttek. A lázamat lenyomták. Húsz éves
voltam akkor. Táncosnő. A párom is megjött
hamar este. Túlerőltettem magam, maradjak
ágyba, mondta a doktornő. A gyereket vállalta,
de ő zenész volt, és éretlen még családra.
Majd lapátol szenet, mondta. Ez jól esett.
Naptárral védekeztünk. Lehetett, mert nekem
pontosan jött. De mi voltunk szenvedélyesek,
három óránál tovább egyikünk sem állta. Őrült
nagy volt a dilemma. Napokig tépelődtem,
óránként gondolva másra. A nemről a talánra.
Az igen helyett a hátha. Túl nagy súly volt ez,
dönteni életre-halálra. A nem győzött, de
nem akartam átélni. Hiszen a nagynéném orvos,
felhívtam őt, hogy nincs-e ötlete. Kiabált
velem, hogy milyen aljas dolog. Hogy gyilkos
vagyok. De értse meg… Ő csak mutogatott
a kőtáblára… Felnőtt nő vagyok már, van egy
gyerekem, rengeteg barátnőm. Nincs nagyobb
bűn, mint az élet kioltása. A magzat elvételét
mindenki súlyos bűnnek kiáltja. Ugyanaz
az anyaságot semmire se tartja. Ki tud ma
büszke lenni az anyaságára, aki körülnéz,
és maga körül az arcokat vizsgálja? Vagy
sajátját, a tükörbe pillantva? És mi történik,
ha mégis megtörténik az velünk? Halála?

A pázsit

A trombózisom miatt gyógyszert nem szedhetek,
a spiráltól vérzek. Elég meglátnom egy gatyát,
már is teherbe esem. Van még a tabletta, zselé…
Könnyű a doktoroknak. Meg mondani, hogy…
Tanácsom nekem is van. De hogy számolod ki
a húsz percet, előtte? Mi lesz húsz perc múlva?
Vajon elképzelhető? Akar ma egyáltalán? A nő
bár számító, a helyzet azonban nem kiismerhető.
Mostanában volt a második abortuszom, bár
védekeztem. Egy kisbaba a legreménytelenebb
kapcsolatokban is lát esélyt magának. Na de
nem én. A pasi nős volt, két gyerek ácsingózott
utána. Ez nem is szomorított el annyira. Ami
fájt, az első abortuszom. Az első házasságom.
Nem fog menni sírás nélkül… már látom.
Akartam azt a babát. A férjem kocsmába járt,
én meg, mint minden bolond asszony, hittem,
majd megváltozik. Ha fia lenne, nem inna,
azt mondta. Lett fia. Ha lánya is lenne, meg-
változna. Született kislányunk is. Ha házunk
lenne, kerttel. Lett ház kerttel. Ha fóliánk lenne
friss paradicsommal. Lett fólia, benne paradicsom,
amit evett az atka, gomba, peronoszpóra. Azt
mondta, lehetne kacsánk is, mert annak mennyei
a mája. Már csak ez hiányzik. Töltöttem kacsát,
bár pesti lány vagyok, és képen láttam csak
korábban. Megsütöttem, hatalmas volt a mája.
Anyósom meg a férjem jóízűen zabálta. Ekkor
még ivott, de erősen ígérte, hogy megváltozik,
csak legyen még libánk, nyulunk és malacunk is.
Lett. Eztán még egy kistesóra kezdett áhítozni,
akire én is. Ez volt szívem vágya. Három gyerek
volt leánykorom álma. Azonnal fogantam is,
mint mondtam. És sosem voltam még ilyen
boldog, vártam a babámra. És akkor egyszer
csak rájöttem, hogy hova, kinek, hogyan?
Ennek a részegesnek? Neveljem egyedül
mind a hármat? És elvetettem őt… Elváltam.
Siratom, látod, ma is, tizenöt évvel utána. Pedig
akartam. Annyira akartam. Hiába. A malacot
és a többi állatot elajándékoztam. Az ólakat
és a fóliasátrat lebontottam. Felszántottam
a kertet. Figyelem, ahogy serken a pázsit,
talán egy új élet reménye még vár itt.

A Margitszigeten

A Margitszigeten ismerkedtünk meg, Zoli
katonaként ott dolgozott. Néhány év múlva
már terveztük a közös jövőt. Egyházi esküvőt
szerettünk volna. A pap azt mondta, előtte
nem hálhatunk együtt. De másnap már a magzat
is ott volt, csak akkor még nem tudtuk. Egy
babaruházati boltom volt, teljes erőbedobással
vittem. A huszonhatodik héten egy este elöntött
a vér. Valósággal ömlött, magam se hittem
volna. A mentő, mint valami hajó, vetődött
velem kórházról kórházra. Egymást váltó orvosok
sugdostak a fülembe. Az arcomra maszkot
akartak nyomni. Miközben én védekeztem.
Inkubátoros kórházat kerestünk kétségbeesetten.
Végezetül a Baross utcai klinikán kötöttünk ki.
Istálló nagyságú szülőszobában sorban feküdtek
a nők, paravánokkal elválasztva. Akár az alvilágba
úszó bárka: elkárhozottak gyötrődők hangja.
A magas plafonról a felhéjasodott vakolat
készültek alázuhanni. A sarkokban évtizedes
portól fekete pókhálók. Minden személytelen
volt. A testek, akár a fahasábok, kicsit távolabb
feküdtek önmaguk fájdalmától. Amikor a kettő
egymásra úszott, kiáltozni kezdtek. Egyszer
csak én is. Akkor odalépett egy orvos, és
a véresen kicsusszant testet felmutatta: ,,Fiú!”
,,Akkor meg fog halni” – válaszoltam, mert
tudtam, ilyenkor a fiúk esélytelenebbek.
Csak néztem a parányi testet az inkubátorban
mozdulatlan. Negyvennyolc óráig élt. A tornacsarnok
nagyságú kórteremben nem maradtam
a boldogan szoptató anyák között. Saját felelősségre
hazamentem. Útközben minden furcsa volt,
amit ismertem. A világ idegen lett, erre emlékszem.
Hogy minden távoli és valószerűtlen. A hiány,
hogy valami nincsen itten. Zoltánka búcsúztatásán
csak ketten voltunk. Hamvasztást és vízszórásos
temetést választottunk. A bababoltotot felszámoltam.
A ruhácskákat eladtam. Nem emlékezni! Kilenc évig
teherbe sehogyan sem estem. A Meddőségi Centrumba
jutottam. Nem ment könnyen, de végül sikerült.
Terhes lettem. Ikrek! Kezdetben semmi baj
sem volt. Lendületesen tettem-vettem. A félidőtől
azonban mozdulni is nehéz lett. Egy vizsgálatnál
azt mondták, az egyik baba mozdulatlan. Be
kell feküdnöm. A terhespatológia hatszobás
kórtermébe kerültem. Vasárnap hajnalban már
leállíthatatlanok voltak a fájások. Elől a halott
baba jött, ő nem segíthetett nekem. Ezért
a másik érdekében a császármetszés mellett
döntöttek. Gabriella nyolc óráig élt. De már
a kórházban elhatároztam, hogy hat hónap
múlva újra terhes leszek. Egy orvos azt mondta,
akár egy gyereklánynak, kicsi a méhem. De
a sikertelen szülések is edzik, tágítják.
Gabriellát elhamvasztattuk, kis urnáját
Zoli hazahozta. Kértem, hogy rejtse el.
Nem akartam tudni, hol van. Hat hónap múlva
spontán terhes lettem. Fél időnél most is
alámerültem. Épp a huszonhatodik héten,
mint korábban is, ismét koraszülés következett.
Sajnos az utolsó órákban a baba megfordult.
Két császármetszés elvette volna a reményt.
Megszültem hát. Lábbal jött előre. De két
feltartott keze tovább nehezítette. Szilvia
két és fél hétig élt inkubátorban. Agyvérzést
kapott, a farfekvéses szülés megviselte. Egyszer,
mikor egyedül voltam, Jégcsap doktornő
foghegyről közölte, hogy értelmi fogyatékos lesz.
És hogy én vagyok, aki vele ezt tette. Zokogtam
napokig, harmadik héten szenvedését már
nem nézhettem. Amikor felhívtak a kórházból,
hogy meghalt, újabb zokogás örvényébe
merültem. A hamvasztást Zoli végeztette.
Az urna hazakerült, hogy ne legyen egyedül
Gabriella. Most már nem kellett rejteni.
Ezt a gyászt is túléltem, pedig a bűntudat
miatt ma is visszatér néha. A harmadik
koraszülésre már tudatosan készültem.
Azt is elhatároztam, hogy császárt kérek.
Huszadik hét után a kórházban feküdtem.
A harmincadik héten a testemben valami
ciripelni kezdett. Jeleztem. A kórházt
megkerültem, saját szülészemet kértem.
A fájások percenként jöttek. Császárra
nem volt idő. Gyorsan a koraszülött
osztályra vitték. Krisztián születési súlya
másfél kiló. Hat hétig volt kórházban.
Amikor hazavittük, már két és felet
nyomott. Most másfél éves, láthatod,
csupa boldogság és erő. Nem kesergek
a múlton. Ez volt a sorsom. Alázat
elfogadni, hogy lehet a vesztes is nyerő.

Taub Eizik csodája

Amikor a kállói haszidok
napok óta tolongtak a vagonokban,
és már nem voltak sem dühösek,
 
és már nem is sírtak, csak
imádkoztak, majd fáradtan
mormoltak, a rabbijuk ima
 
közben egyszer csak felkiáltott.
Aztán elájult. Amikor magához
tért, azt mondta, egy vékony,
 
szakállas alak jelent meg neki.
Erősen torkon ragadta, és azt
súgta a fülébe, hogy szent a hely,
 
ahol majd újra megjelenik neki.
Egy nap a vonat megállt. Hosszú
rámpán vonultak, a halálosan el-
 
csigázott csapatban ott lépdelt az
Öreg, aki látta még a Szentet, és
a kállói haszidok tudták, hogy
 
mellette ott vonult Ő. Eckardt
Unterscharführer magyarul
szólt hozzájuk, mintha otthon
 
volnának. Majd a szelektálást
végző tiszt előtt bal felé tért el
övéivel Taub Eizik, a Szent.

Otto Moll szekvenciája

Mért oly különös ez az este? –
Kérdezte Otto Moll Oberschar-
Führer, és miközben kereste
 
A magyarázatot. Délről szellő
Kélt a lengyel síkságon, és az
Alkony rózsaszínbe játszott a
 
Kémények fölött, és nem tudni
Honnan, friss, tavaszi föld illata
Szállt, elnyomva a kémények
 
Fullasztó szagát. Vajon miért
Különös ez az este, kérdezte
Magában Otto Moll másodszor
 
Is, amíg nézte az előtt elvonuló,
Hol jobbra, hol balra utasított
Embereket. Miért érzem, hogy
 
Itt van Isten, ha egyszer nem is
Lehet? De akkor miért másabb ez
Az este, és ha az okok és okozatok
 
Láncolata volna Jákob története,
Akkor én, Otto Moll, ki vagyok
Benne? És ha ez Egyiptom, akkor
 
Szabadulás csak az ég felé nyílik,
Gondolta. Miközben az ég alja
Tűzben állt, a lemenő nap fényétől
 
Vöröslött, mint az a tenger,
Amely elnyelte a fáraó katonáit
És harci kocsijait. ,,Egy gödölye,
 
Egy gödölye…”, mormolta
Egy gyerek, és nagyanyja kezét
Fogta a kemencék felé menet.