Egyed Emese

Két Aranysárkány, kísérlet

Kosztolányi Dezső az Aranysárkány című regényében fogalmazta meg azt a dilemmát, amely a XX. században oly sokakat foglalkoztatott. Nevelhet-e az iskola, és mi a tanár feladata?

Sárkány, papír

Csaknem hét évvel az Aranysárkány első publikált formája után, megjelent a műnek a szerző által átdolgozott, ifjúságnak szánt változata is, az évszám megjelölése nélkül (a Geniusnál kiadott kötetet Balogh Tamás 1934-re datálja).¹

A művet a Tiszatáj könyvek sorozatban, 2004-ben újra megjelentették Kosztolányi Dezső örökösei, a szöveggondozás és az utószó Balogh Tamás munkája, aki szerint nem is átdolgozásról, hanem „új, önálló munkáról” van szó, emiatt „az új Aranysárkányt nem kell és nem is lehet összehasonlítani a „régivel”. Azzal indokolja véleményét, hogy a két mű különböző közönségcsoportokhoz szól.

Pedig a hasonló tárgyat kidolgozó szövegváltozatok együtt olvasva érdekesek igazán, a váltogató olvasat az írói autonómia és így a nyelv mindenhatóságára való figyelmeztetés révén is hat. Az írás folyamata, az egyéni írói technika az egybevetés (és nemcsak a szövegváltozatok egybevetése) révén mutatkozik meg igazán, és ennek nem mond ellent a teljesítmény, a létrejött írói mű abszolút értéke, kötelező jelentés-autonómiája sem. Hírnév és tudományos eredmény maradandósága vagy látszat-mivolta foglalkoztatja a regény szerzőjét, és ez a napfényben a kereszt fölé felkúszó sárkány papíranyagában az első oldalakon felbukkan! Az ifjúsági változatban regényzárlat-helyzetben látható ismét. Az Aranysárkány egy felnőtt és egy serdülő élet-halál küzdelme és a felnőtt elbukik, bár a társadalmi konvenciók szerint köztiszteletben álló hagyományos (tekintélyelvű) tanári szerep vérévé vált. A május elseji versenyfutás (és a regény) kezdetét jelző startpisztoly mégiscsak élesre van töltve, a regény vége felé (a fent említett párharc végén) életet olt ki, nem futást, hanem pályafutást zár le. Fegyelemnek, rendnek vélik, amit Novák megvalósít az iskolában. pedig rutinos és nem tekint a személyiségvonások egyediségére! Novák Antal nemcsak a második osztály főnöke, akinek mindenre van (természet)tudományos magyarázata, hanem éppenséggel a mennyiségtan és a természettan tanára! Világképének szilárdságát a természettudományi ismeretek látszólag oly stabil rendszere adja. Az ellentmondást a különböző ismeretformák és így világértelmezések között Kosztolányi a nyelvszokás védelmében is kifejezi: „Egy meg egy a földgolyó minden pontján kettő s kétszer kettő négy a délen lakó, ősállapotú bantu-négereknél s az északon lakó, művelt angoloknál egyaránt. Számtani alapigazságok megítélésénél az emberi elme csodálatos egyöntetűséget tanúsít. Ez a nyelvek területén megszűnik” – olvashatjuk azonban Kosztolányinak A Pesti Hírlap nyelvőréhez illesztett címtelen bevezetőjében. A regény par excellence nyelvi alkotás, és ilyen természetét a tudós szerző még a választott tematikus (iskolai) keretek között sem kívánja háttérbe szorítani. „Non scholae sed vitae discimus” – ismerjük az unalmassá koptatott latin szállóigét, az Aranysárkány regények erre a tézisre is épülnek és az élet jelenlétét éppen mulandósága bizonyítja. Ilyen értelemben az Aranysárkányoknak nemcsak Golding A legyek ura vagy A Pál utcai fiúk a rokona, hanem nagy sikerű amerikai film, A holt költők társasága is.²

Az ihlető tanítvány

Mi történik, amikor a tanítvány képtelen megbirkózni az életével példát adó mester elvárásával? A megfelés-kényszer unalomhoz vagy katasztrófához vezet e logika szerint.

A lélek mint egyenetlen működés, a becsület, mint összehasonlíthatatlan emberi világképek individuális képlete Kosztolányi regényeiben gyakran előfordul. Műhelyében az 1930-as évek elején számtalan publicisztika, vers ekkoriban többek között az átdolgozás és az Esti Kornél megírása zajlik (az Esti Kornél 1933 elején jelenik meg). Weöres Sándor a 30-as évek iskolai élményeit egy túlérzékeny tehetséges fiatal levelein keresztül is nyilvánossá teszi: a szombathelyi Pável Ágostonnal , majd győri Révai Gimnázium igazgatójával, a magyar-latin szakos Simon Miklóssal osztja meg gondolatait: mintha Kosztolányi művészi credóját hallanók, de a regény világképét mindenképpen „idegen forrásként” is jól megvilágítja a korabeli Weöres-levél: ami azoknak „gyerekesség” és „hozzám nem illő”, az az élet – a derűs, sugaras, kedélyes élet! Szegények, akik abban az erkölcsi érzék híjját és megbotránkoztató dolgot találnak: senkinek sem árt vele az ember, és él, az emberek között.³

Nem érdektelen az a tény sem, hogy Weöres egyes iskolai verses füzetei Kosztolányi hagyatékból kerültek elő, és Weöresnek több, a Kosztolányihoz szóló levele is dokumentálja, milyenek is vagyunk „abban a korban, amikor az ember eltéved a saját tulajdonságainak a tömkelegében az ember”.⁴ Weöres Mesterének titulálja Kosztolányit,⁵ és láthatólag rengeteget jelent neki az ismert, immár budapesti íróval való személyes kapcsolat tudata, ugyanakkor felvetődik az ihlető kölcsönösség lehetősége is: ötletet, tárgyat, sőt látásmódot a tanítványtól is kaphatott a Mester: 1929-ben még az Aranysárkány ifjúságnak szánt változata előtt, olvashatja Kosztolányi Dezső Weöres levelét egy iskolai tárgyú regény tervéről (amelyről azonban, a későbbi levelek tanúsága szerint hamar le is beszéli). Weöres tervében az iskola, mint kistársadalom a megjelenítendő teljesség: „Most meg szeretném írni a magyar diákság analitikus riportregényét, egy iskolaév történetét, mind a nyugtalanságokat, kereséseket, elpetyhüdéseket és kirobbanásokat a maguk szépítetlen valóságában, és hogy mennyire kívül áll tanár és diák azon a bizonyos szilárd ponton, aminek birtokában valamelyik elévült görög (azt hiszem Arisztotelesz) kibillentette volna sarkaiból a világot.⁶ Az újromantikus mozgalmak egyike éppen a humánvonások felfedezése a sokféleképpen tagolt modern társadalomban.

A játék

Weöres regénytervével egybevetve a Kosztolányi-féle Aranysárkány-átdolgozás bizonyos aspektusait, érdekes következtetésre juthatunk. Nem annyira az egyes szavak cseréjére gondolunk (Balogh Tamás gondosan feltárta, hogyan helyettesítette Kosztolányi saját „idegen szavait” (EA) magyar rokon értelműekkel, sőt alkalmanként szinonimasorral. A kiemelt helyzetben levő szavak megtartása vagy helyváltoztatása külön jelentést hordoz. A regénykezdő (start)pisztolyt nem bántotta a szerző. A zárlatban azonban a boldogság helyébe a (konkrét, elvont, technikai, stb.) értelmű vége.

Az asztaltáncoltató polgárasszony képes megidézni elhunyt apját (apja szellemét) s mi volna ez, ha nem boldogság a halál által egymástól elszakított családtagoknak, ha nem boldogság, a megszégyenített tanárembernek életen túli kárpótlás? Csakhogy az átdolgozott kiadásban nemcsak asztaltáncoltatás nincs, hanem Novák Antalnak nincs is leánya elvontabb a tanár-diák viszony sőt ezáltal a diák- és a tanár alakok is képletesebbek, kevesebb kérdése koncentrál a regényíró, a nyelv (sőt a nyelvi játék) is nagyobb szerepet kaphat és a törlés technikája nem kényszerű engedelmeskedés lesz egy polgári nevelési (és könyvhasználati) kurzusnak, hanem izgalmas kísérlet a narráció anyagával a szavak könnyed aritmetikája révén.

„Haragszol, apus? Az asztal egyet koppantott

– Nem haragszik – sóhajtott Flóri néni, s könnye végiggördült az arcán. – Nem haragszik.

– Hilda szemét lesütötte, lámalázzal küszködött.

– Most pedig – szólt Hilda, mondd meg, szellem, kedves szellem, felelj arra, apus, hogy ott, ahol vagy – és itt megállt –, ahol most vagy – megint megállt – boldog vagy-e? Ha igen, akkor koppants kettőt. Ha nem, akkor csak egyet, apus.

– Az asztal ismét nem válaszolt.

– De aztán az egyik lába hatalmasan magasba lendült, úgyhogy majdnem feldőlt, s a szellem erősen, határozottan kettőt koppantott, ezáltal közölve leányával, hogy ott, ahol most van, a végtelen térben se időben, a világűrben és semmiségben, valahol a Vénusz és a Szíriusz között, már boldog.⁷

Az Átdolgozott változat megáll a papíralapú sárkányra való emlékezés helyzeténél, a kép is kimerevedik, a sárkány már magát a civilizációt képviseli mint hívságok hívságát, bár nem a prédikátorok fáradhatatlan számonkérésével, hanem az elkerülhetetlen enyészet fejlődéselv-tagadó szemhatáráról; a kép emblémává lesz, játékosan nem a történet elejére kiemelt summázat formájában, hanem repríz- és kötetzáró pozícióban:

Emlékszel? Mit is akartam mondani. Mennyi bolondság volt. Tálas órái. Az erdő. Majális. Igyál és a sárkány. Maradj még. Emlékszel, amikor fölengedték?

– Hogyne, én tartottam.

– Emlékszel, mekkora sárkány volt? Milyen hatalmas, gyönyörű sárkány. Hogy röpült.

– Aranyosra festették a harmadikosok.

– Azok a harmadikosok. Három méter hosszú volt a szárnya – mondta Tibor lehunyva a szemét. Az aranysárkány. Maradj még. Emlékszel? Mi lett vele? Vajon megvan-e még?

– Alig hiszem – szólt Bandi álmosan, s kihörpintette poharát. – Hamar elrongyolódik az ilyesmi. Hiszen papírból van. Egy nyár, még annyi sem, és vége…⁸

A sárkány-példa nemcsak a regény egészét értelmezi, hanem az egyéni látásmódokat is jelzi: mindenki viszonyul hozzá valahogy, Novák tanár (a rossztanuló diákhős, Liszner Vilmos számára a megtestesült merevség) sarkigazságot kíván hangoztatni a sárkányeregetés tudománytörténetileg behatárolható adatára, Franklin villámhárító-kísérletére hivatkozva helyénvaló játéknak látja, és maga sem veszi észre, hogy meggyőződés nélkül általánosít és így közhelyet hangoztat: ,,A játék komoly dolog. Mindig az életet jelképezi. Ez vezeti a gyerekeket az életbe, Csak játszva tanulhatnak.”⁹ Ki tanul kitől? Kosztolányi mindenesetre játszik a magyar nyelvvel és a narráció elemeivel: nemcsak a teremtett figurákkal kialakított színtéren, regényidőben, hanem a saját elbeszélői pozícióival is: gyönyörű következetlenséggel viselkedteti Novákot úgy, hogy hol rokonszenvet, hol ellenszenvet keltsen az olvasóban. Liszner Vili lénye következetesen kiismerhetetlen (kivéve azt a mozzanatot, amikor hajlandó egy bosszú eszközévé lenni. Pedig álmai szerint tesz, amikor részt vesz a tanárverésben, megszégyenítésben), a bűn a hiány létrehozása: „Gondolni is rossz volt arra, hogy Novák Antal a világon van” (ÁA 44). Hallucinál, ugyanazt hallja, aminek képeivel a helybenhagyott mennyiségtan tanár lázálmában küszködik, ha a szót nem bírja is kimondani „Liszner”. (ÁA 147–149). Sőt a regényíró-játék ennél is merészebb: Liszner Vilmos a szellemhangú szólongatást hamarabb hallja, mint ahogy a kárvallott tanár elgondolta volna, milyen névhez kösse szorongását (nem látta, kik verték meg), illetőleg a lelki gyógyulás terveit.(De itt már a réges-régi Ludas Matyi-történet is felsejlik.)

Egyébként a játéknak két változata is megfigyelhető az ifjúsági Aranysárkányban. Az egyik a sportjáték, amely változatlan átvétele az eredetiben bemutatottnak (szubjektív tétje, a siker vagy a kudarc révén felkészíti a benne résztvevőket a társadalmi helyzetekre, sőt vannak ismétlődő alkalmai, amelyek megannyi ígéretei a sikernek. Liszner Vilmos a világban nem megérteni, csak szemlélődni akart („szórakoztatták a tények, az alakok, a tárgyak, eszébe sem jutott, hogy a föladatokat meg lehet, meg kell oldani” – sportsikere után személyiségzavarba kerül iskolai kudarcai miatt. De a történet szikársága a mellékalakokkal amúgy realisztikusan (vagy staffage-szerűen) berendezett térben hatásos. Vagy megtévesztő (a színpadias terek és nagyonis anyagszerű kellékek, a látványban való gyakori tobzódás keltik ezt az érzetet). Háttér: majálisi parkerdő, vagy színtér: utcakereszteződés, ház előtt, vagy enteriőr…

A másik játék a nyelvi játék. Ennek hamarabb azonosítható módja, amint arra az újrakiadást kísérő tanulmányban bemutatta Balogh Tamás a magyar nyelv gazdagságának illusztrálása – például a purista regénynyelv kialakításával (szó- és kifejezés). Csak javaslom, hogy vessük egybe a regény delfinizált, de megőrzött agresszív helyeit és alakjainak attitűdjeit a Pesti Hírlap nyelvőrének egyik szócikkével (a szójegyzék szerkesztője Balassa József dr, a köteté Kosztolányi): „agyonlő, agyonver, agyongázol jelentésátvitellel azt jelenti, hogy úgy meglő, megver, elgázol valakit, hogy belehal. A nyelv természetes fejlődése szülte ezt a jelentést. A jelentésátvitel tovább terjedt és ma már ezt is mondjuk: agyonúntat, agyonfáraszt, agyonhallgatták stb. Semmi ok sincs ezt a régi, magyaros kifejezést kerülni és helyett a németből fordított halálra gázol, halálra ver kifejezést használni.”¹⁰

A másik nyelvi játékmód a retorikai kísérletezés. A paradicsom-játék törlése a regényből: prózaretorikai megoldás. Nemcsak Hilda, Novák félárva és lázadó leánya hiányzik az ifjúsági változatból, hanem szerelme majd férje, Novák másik tanítványa, Csajkás Tibor is, sőt Novák Bovaryné-szerű feleségének emlékalakja is. A paradicsom-játék a drámatörténetben Ádám és Éva teremtését, bűnbeesését és a Paradicsomból való kiűzetését jelenti. Az iskoladrámák Európa-szerte sokáig megőrizték változatait. Kosztolányi élt hasonló eljárásokkal ugyanebből az időből A halhatatlan hitves című novelláját említhetjük.

Három élő, három holt

Milyen legyen az eredményes oktatás? Hogy lehet a nemzedékek közötti feszültséget hasznos irányba levezetni? A XIX–XX. század fordulójának a lélektani kísérleti kutatások meglepő eredményeinek idején a pedagógiai politika sokszorosan szembesül e kérdésekkel Ausztria–Magyarországon is. A tanári hivatás felértékelődik a dualizmus éveiben, a túlszabályozott iskolai élet és a társadalom tényleges működése közötti különbség drámai felismerésekhez vezethet. Az elvárt és a tényleges tanítványi attitűd szembesítése, az iskola mint zárt rendszer a problémákat következetesen elrejt, nem életrevalóság, nem a cselekvés erkölcse, sorozatos katasztrófák érlelődnek a fegyelem megnyugtató látszatvilágában.

„Ha olyan korba csöppentünk bele, melyben a bölcsességet és annak professzorait lyukas garasra sem becsülik – semmivel sem többre, mint a legnagyobb tudatlanságot –, akkor essünk kétségbe? Hagyjuk faképnél az iskolát? Fittyet hányjunk az utókorra? Nem! Szégyenen és gyalázaton keresztül nekifeszülve az erény felé kell törekednünk!” – olvasható Apáczai Csere János 1656. november 20-án mondott kolozsvári székfoglalójában (Az iskolák felette szükséges voltáról).

A jó tanuló és a rossz tanuló kontrasztív bemutatását az ifjúság ma bizonyára jobban ismeri Karinthy humoreszkjeiből. A szerzői beállítás Kosztolányinál is ugyanaz: riasztó a szerepek összetévesztése, a kritikátlan engedelmesség, a fiúvá válás, a kitörési szándék elfojtása vagy letörése. Vili végigmérte Ebeczky Dezsőt „aki boldogan élt az iskola kalodájában” (ÁA 9)

A serdülő pszichéje a legjobb matéria annak az írónak a számára, aki a konvenciókba való belekopás és szellem kitörésvágya kettősségében vizsgálja a társadalom emberpróbáló történetét. Engedelmes vidéki rajongójának, Weöresnek folyamatos önvizsgálata, levélbe tördelt vallomás-sorozata mintegy tézisként jelenik meg a regény és átdolgozott változata hátterében: „Egyhangú nyugalomban élek, kicsit zaccos, nyúlós-zavaros kedéllyel. Ha nem volna meg a reményem, hogy érettségi után más életet kezdhetek – éberebbet vagy mákonyosabbat, de nem ilyet – már lepuffantottam volna magamat (elméletileg – de nem gyakorlatilag: az utóbbihoz úgy a pisztoly, mint a bátorság hiányzik).”¹¹

Elsősorban a kedélytünetek és az élet-halál mezsgyén való időzés hangsúlyozására gondolhatunk, de a regényépítkezés szempontjából magának az érettséginek és a teremtésbe való (erőszakos) beavatkozás kísértésére is. A pisztoly szóra, amellyel az Aranysárkány- regények kezdődnek.

Régi szálak szövete

Az Aranysárkány irodalmi reminiszcenciákban gazdag és a második változat magyar szókészlete és megtisztogatása bizonyos mellékszálaktól csak erősíti más jelentéseit.

Három tanár megy az úton: idős, középkorú, fiatal (a híres kép illetőleg ismeretlen eredetű legenda regényszövegbe építését tapasztalhatjuk az erdőben eltévedt és halottakba botló három ifjúról). Nemcsak a tanárokat (Novákot, Tálast, Fórist) látjuk, hanem bennük a majdani holtakat is (látszólag élnek, a regény végén már csak diákok emlékezése tárgyát képezik). „A három tanár egyenes vonalat alkotva ballagott, akár a tanulóifjak.”¹²

Tudálékosság a világ titkaiba való bevezetés helyett, ex cathedra kijelentések a helyzetre való figyelés, emberi empátia helyett: ilyennek teremti meg a szerző Novák figuráját. „Részekre bontották őt, akár játékukat”, de csak a szavak szintjén, az érettségi közeledett és csak nőtt rettenetes alakja a diákság szemében... Novák nem számol a tanítvány érzékenységével, teljesen érzéketlen a közösségek viszonyrendszere, a nyilvánosság szerepe, a társadalmi pozíciók alakulása iránt („Mondja kérem, mi a maga édesapja” – szokta feltenni a kérdést a matematika elvontságaival hiába birkózó, rossz tanuló de emberi méltóságát érzékenyen féltő Liszner Vilmosnak. (ÁA 44). Mintha Novák egy aforizma megtestesülése volna, érezhető az alak megteremtésére tett erőfeszítés. „Azt álmodták, hogy fölébredtek és már réges-régen leérettségiztek. Aztán fölébredtek.”

 Másrészt a játékosság, a kijelentés/állítás semmivel sem véglegesebb, mint visszavonása. A nyelv életre kap, szabályszerű formákba rendeződik, de jelentésvonatkozásai egymásba gubancolódnak

Nem sokat kételkedik módszereiben, mindig eszébe jut valami tekintély, akire hivatkozhat legalább egy-egy alkalmi önmegnyugtatás erejéig, például Leibniz: „bízzátok rám a gyermekek nevelését, és megváltoztatom a világot” (ÁA 104). A kudarccal nem tud mit kezdeni. Miképpen lehetséges, hogy annyi tanulóifjút nevelt föl minden baj nélkül, s ezzel az eggyel egyszerre robbanás történt? A nevelők tragédiája csöndesebb, kevésbé érdekes – állítja Kosztolányi, de ez a tragédia a csalódástól és a publicitástól válik elviselhetetlenné.

Szembesül a tanári/apai vágyvilág a női vágyvilággal és kompromisszum nem létezik, valamelyik vágyvilág gyengébbnek bizonyul. A második változatban a női elem már csak couleur locale-szerepű.

Mindkét változatban a szenvedély győz, a higgadtság, a kiszámított élet önmagát pusztítja el. Életeseményeit folyamatosan koherens egésszé kívánva rendezni, novák azon tépelődik, minek tekintse azt, ami a negatív tartományba tartozik (felesége hűtlenségét, a megszégyenítő postai küldeményt, az ismeretlenektől elszenvedett verést, Hilda hűtlenségét. Megpróbáltatásnak-e, büntetésnek vagy sorscsapásnak. Ahogy közmegbecsülés tárgyából köznevetség tárgyává lett az Ostor indiszkrét, sőt kegyetlen ankétja révén.

Az iskolák léte contradictio in adiecto Kosztolányi (és Weöres) elképzelése szerint, a személyiség integritásának egyetlen garanciája a lázadás valamilyen formája. Az el-, fel-, megszabadulás azonban akárcsak a fikció, a művészettel való tényleges találkozás, ellenőrizhetetlen: az első változatban Hilda és Csajkás boldog polgári létet teremt magának, az átdolgozottban Vili elutazik.

Másrészt a történet ballada az apagyilkosságról, és ha ez így van, erős szálak fűzik a századelő Freud-élményéhez. Az első változatban Csajkás Tibor arra gondol, „az lenne a legjobb, ha Hilda nem is létezne”. Az átdolgozott változatban éppen ez valósul meg. (Akkor is, ha egy szereplőnek tulajdonította a szerző a gondolatot.) Fiktív lény bevallatlan ötletéből írásszervező megoldás lesz. Jelentősek a következményei a regény egészét tekintve. A retorikai megoldás ugyan puszta törlés, de okok sora válik így értelmetlenné.

Az apa-lánya biedermeyer helyzetet felváltja az akadémikusabb, a tanárt kiszolgáló személyzettel körülvevő, személyét távolabbról szemléltető megoldás: külön házvezetőnője van a rokon Pepi néni személyében, szakácsnéja (Mari) és a személyi kontinuitást munkahely és otthon között megteremtő Gergely iskolaszolga – szolga.

„Az életet csak lázzal lehet élni, mint Hilda és Tibor vagy erőszakkal, mint Liszner Vilmos” – olvassuk az első Aranysárkányban. Másrészt azonban olyan nyelvi kísérletről is szó van, amely kulturális kliséket képes magába olvasztani és a XX. században divatos műfajt teremteni: bűnügyi regényt az iskolapedagógiai optimizmus erős kritikáját

(Utóirat: A tanulóévek, mint az ember árnyéka

Azt, ami történt, elfelejtették, mint az álmot”. Dehogy felejtették: a zárlatok tanúsága szerint a felnőtt kor legnagyobb élménye az emlékezés, és mindkét változat, a látszat-különbség ellenére az emlékezés, emlékkép-idézés rítusával ér véget. De az iskola csak tárgy lehet, a világ (felfedezésének) irányítása nem köthető oktatási rendszerekhez: „Tanulni céltalan erőlködés. Ki ússza át az óceánt? Ki-ki annyit tud, amennyit tud” (ÁA 46)¹³ – provokálja a mindenkori olvasót (tanárt, diákot, sportolót, szerelmest, ifjat és vént) Kosztolányi.

Válogatott  könyvészet

Kosztolányi (szerk.)

A pesti Hírlap nyelvőre é. n. Légrády, Budapest

Kosztolányi EA

1966 Aranysárkány Regény.  Szépirodalmi, Budapest Kosztolányi

Kosztolányi ÁA

2004 Kosztolányi Dezső: Aranysárkány. Átdolgozott, ifjúsági kiadás. A szöveget gondozta és az utószót írta: Balogh Tamás. Tiszatáj könyvek, Szeged

Petri

Petri György: A fölösleges nem fölösleges. Orpheus irodalmi folyóirat 1992 2/3 Játék-szám (3–8)

Turbók

Turbók Arnold Bertalan: Weöres Sándor versesfüzete, iskolai dolgozata és levelei. In: Műhely kulturális folyóirat 1992 Győr

Weöres

1998 Weöres Sándor egybegyűjtött levelei. I–II. Szerk.: Bata Imre és Nemeskéri Erika. Utószó: Bata Imre Pesti Szalon, Budapest