Mirko Grlica
Félresikerült férfi? Semmiképpen!
Vázlatok egy tanulmányhoz a nők helyzetéről az osztrák-magyar monarchiabeli Szabadkán
„A nő és a férfi két különböző fajta, de egy az egyenjogúság szerint. Testük úgy különbözik egymástól, mint a jegenye és a tölgyfa, ám mégis az azonos jogok napsugarának mindkettőt egyformán kellene beragyognia.”
Catherine Barmby
Ha a legtömörebben szeretnénk szemléltetni azt, hogy milyen is volt az európai nők helyzete az elmúlt századokban, ami csak e dolgozat témájához szolgálna keretül, Arisztotelész álláspontjából kell kiindulni, aki a nőkről azt mondta, hogy ők tökéletlen, félresikerült férfiak. Noha a nők helyzete a középkorban nem volt egyforma a különböző földrajzi területeken, vagy a társadalmi osztálytól függően, amelyhez tartoztak, de lényegében alárendelt helyzetben voltak, leginkább a zárt európai társadalmakban ma is uralkodó nézetek miatt. Az uralkodó közép-európai kultúra, mindenekelőtt pedig az egyház a nő számára csupán két szerepet határozott meg: az egyik az anya, vagy a szűz (ámbár ez utóbbiakra nem tekintettek túlzott szimpátiával). Ezeken a szerepeken kívül csupán még egy hivatalosan elismert szerep jutott nekik: a feslett nőké.
A középkori nőgyűlölet és -fóbia gyökerei Ágoston és Jeromos gondolataiban keresendők. A XIII. században, a teológia aranykorában a nők befeketítése Nagy Albert és tanítványa, Aquinói Tamás műveiben jutott el csúcspontjára. Szerintük az emberiség két részre osztódik, ám eközben a női felével csupán annyiban foglalkoztak, hogy mennyire szolgálta a férfiakat. E gondolkodók legkiforrottabb tanaikban már a nő szülőképességét is megkérdőjelezték. Szerepét egy egyszerű kehelyre korlátozták, amely egybegyűjti a férfi magját, amely nélkül csupán egy haszontalan edény lenne. A szükséges dolgok használatáról szólva Aquinói Tamás ilyen szövegkörnyezetben beszélt a nőkről, akire csupán az emberi faj fennmaradásához van szükség. Ezekből a tanokból sajnos iskola fejlődött ki, a nők iránti megvetés és a nőktől való félelem, akiket a bűn megtestesítőjeként ábrázoltak, hosszú ideig uralkodó nézetet képviselt a vallásos irodalomban. A megoldatlan női kérdés súlyos örökségként nehezedett az európai történelem elkövetkező évszázadaira.
És mégis, ebben a hivatalos középkorban megtalálta a maga helyét egy másfajta középkor is, amelyben a nők jogot formáltak a társadalmi szabályokkal elnyomott szexualitásukra, valamint saját személyiségük érvényesülésére. A női lázadást az amazonok jelképezték, az előző időszak kultúrájának maradványai, akik a modernkori, megalkuvást nem tűrő női mozgalmak előfutárai váltak. Az egyéni példák közül ki kell emelni Johanna nőpápa középkori női lázadását (az egyház szemében ő eretnek), aki az egyház indokolása szerint a kizárólag férfiaknak fenntartott tisztségig vitte.
A XIX. század jelentős változásokat eredményezett. Ez a polgári társadalom évszázada volt, amelyben világos és egyértelmű kép alakult ki a nemek viszonyáról. Ez teljes egészében különválasztotta azokat a területeket, amelyekben a férfiak tevékenykedtek azoktól, amelyeket átengedtek a nőknek. Éles határ alakult ki a nők magánélete és a férfiak közéleti szereplése között, eltérő tulajdonságok, amelyek kiegészítik egymást. A legtömörebben: a munka és a világ a férfiak dolga volt, a ház és a háztartás a nők birodalma. Annak idején ezt úgy fogalmazták meg, hogy a férfi feladata az állam, a nőé meg a család. A XIX. században a nők, a háziasszony, a feleség, az anya meghatározásakor az otthon védőangyalaként, a kultúra, a szokások és a vallás őrzőjeként emlegették őket.
Az arisztotelészi felfogással való végleges szakításhoz nagyban hozzájárultak a természettudományok XIX. századi vívmányai. A nőre már nem tekintettek többé úgy, mint a félresikerült férfire vagy egy kevésbé értékes személyre, hanem mint egy valóban másmilyen lényre, aki egyúttal kiegészíti a férfit. Ez az álláspont azonban nem jelentette egyértelműen azt is, hogy egyenértékűek, amiről a nőkkel és az etnikai csoportokkal kapcsolatos, akkoriban közkedvelt összehasonlítás is tanúskodik. Egy tekintélyes genfi professzor, Carl Vogt azt a nézetet hirdette, miszerint szellemi jellemzői alapján egy felnőtt fekete bőrű azonos szinten van egy gyermekkel, másfelől pedig egy nővel illetve egy idősebb fehér férfivel. A nemek felsőbbrendűségére illetve alárendeltségére vonatkozó nézeteket képviselte az evolúciós biológia (Spencer, Darwin). A XIX. századi női kérdés nem a nemek közötti különbségekről szólt, hanem a születés hierarchiájáról. Az addigi egynemű modellt felváltotta a kétnemű, amely radikális elkülönüléshez és messze ható következményekhez vezetett a munkamegosztásban, amely a XX. században is kifejezésre jut majd.
Ezt a hierarchiát és elkülönülést jól lehetett érzékelni a szabadkai mindennapokban a XIX. század második felében és a XX. század elején. A megszokott kép, miszerint a férfiak dolgoznak, a nők meg a családról gondoskodnak, nem teljesen felelt meg a valóságnak. A XIX. század második felében lejátszódott gazdasági változások során az örökösi illetve házastársi kapcsolatok révén a nők is részt vették a tőke növelésében. A háztartás vezetése mellett nevelték a gyermekeket, igazgatták a javakat, részt vettek a család társadalmi képviseltetésében…A kor hivatalos felsorolása azokról a tevékenységekről, amelyekkel a nők a megélhetéshez szükséges eszközöket megkereshették, igazán rövid: segíteni a férfit annak munkájában, más háztartások szennyesének a mosása, gyermekőrzés, az éjszakai szállások megszervezése. Általános polgári közgazdaságtan (1900) című művében Gustav von Schmoller azt írta, hogy a nő uralja a konyhát, a pincét és önmagát, tisztít és foltoz, rendet rak a házban, hadakozik a por és a tönkremenés ellen, így a teljes vagyon, minden berendezés és minden bútor sokkal tovább tart. Ha helyesen gazdálkodik a pénzzel, egy bevételből kettőt csinálhat, ha úgy vásárol, hogy ismeri az árut és az embereket, tőle függ a család minden tagjának egészsége és élete. Ezeket a munkákat a szükséges segítség gazdaságtanának nevezve a német női mozgalom tagjai kérték, hogy a hivatalos statisztika a nőket többé ne sorolja az eltartottak, hanem az eltartók csoportjába.
MUNKÁSNŐK. A dolgozat bevezetőjében felsorolt általános nézetekkel kapcsolatos számos példa elemzésekor induljunk ki a mezőgazdaságból, abból a gazdasági ágból, amely Szabadka szabad királyi város lakossága legnagyobb részének biztosította a megélhetést. Miután Magyarországon megszüntették a feudális viszonyokat, nagyon sok egykori jobbágy arra kényszerült, hogy a piacnak azt kínálja fel, amije csak volt – a munkaerejét. Csak elképzelni lehet, hogy mekkora volt az írástudatlan népességben a nők részaránya, ha tudjuk, hogy az állami statisztika szerint először nem sokkal az I. világháború előtt volt Szabadkánt több írástudó, mint írni nem tudó. A nők számára nem sok munkalehetőség kínálkozott: a garantált háztartási munkák mellett a nők anyagi helyzetüket csupán mezőgazdasági munkával javíthatták. Az Osztrák-Magyar Monarchia teljes időszaka alatt a szabadkai statisztikák stabil munkaerő-piaci árakról tanúskodnak. Ezek – kisebb-nagyobb eltérésekkel – a következőképpen alakultak: a férfiak napszáma kb. 0,60 forintot (koszttal), vagy 1 forintot (koszt nélkül) tett ki. A nők egésznapi munkájáért (koszttal) 0,40 illetve (koszt nélkül) 0,80 forintot fizettek, a gyerekmunka pedig 0,25 illetve 0,35 forintot ért. Hogy ezek az összegek a valós életkörülményeket szemléltethessék, vessük őket össze a sertéshús hosszú éveken át stabil, 0,40 forint1 körüli kilónkénti árával. Érdekes az akkori szemlélet, amely a nők és a férfiak fizetése közötti különbségeket a nem azonos mércékkel ti. azzal a ténnyel, hogy magyarázta, hogy a férfiak ugyanazért a munkáért családi, a nők pedig csupán egyéni fizetséget kaptak2. A munkásnők alacsonyabb bérei kapcsán a munkásjogok szószólói gyakran a női munka megszüntetéséért szálltak síkra, mondván, hogy az nem lojális konkurenciát jelent a drágább, férfimunkával szemben.
Mivel azonban a feudális függőség felszámolása egybeesett a földművelés és a betakarítás gépesítésével, a gőzgépek bevezetésével, mind nagyobb lett a munkaerő-felesleg3. Bármennyire is triviálisnak tűnhet a mai nézőpontból, ez a folyamat járult hozzá ahhoz is, hogy a sarló eltűnjön az aratószerszámok felsorolásából. A sarlót, amelyet a nők is használhattak, mindinkább átadta a helyét a hatékonyabb kaszának, ennek a jellegzetesen férfi szerszámnak.
A szabadkai hatóságokhoz benyújtott útlevélkérelmek segítségével, amelyeket azok a fővárosba, a Belügyminisztériumhoz juttattak el, a XIX. század hatvanas éveitől jól nyomon követhető az alacsonyabb társadalmi rétegek tagjainak szokatlanul élénk migrációja. Ez a folyamat, amelyet a szakirodalom még nem dolgozott fel, nem csupán a férfiakat mozgatta meg, hanem sok nő is munka után kutatva nagy számban kelt egyedül útra más országokba. Néhány tucat kérelem és a bennük foglalt hiányos adatok alapján – a kérelmezőknek csak néhány kötelező adatot kellett feltüntetniük önmagukról és utazásuk céljáról – könnyen megállapítható, hogy szociális indíttatású volt ez a migráció, amelynek nem voltak kapcsolódási pontjai a nemzeti mozgalmakkal, de még az akkori időkben kialakuló újdonsággal – a turistautazásokkal sem. Így például Matlyák Teréz szakácsnő 1865-ben útlevelet kért, hogy Szerbiába utazhasson, ahol nőül kívánt menni egy ismert mesterhez. A következő években ugyanoda indult Granyák Mária 25 éves szakácsnő, IV. köri lakos (aki Skultéty építész közelében lakott), Szabó Júlianna 24 éves írástudatlan szakácsnő és Brescsánovics Eszter Torontál vármegyéből, aki az elutazását megelőző néhány évben Szabadkán szolgálólányként dolgozott. Miután Bosznia-Hercegovinát az Osztrák-Magyar Monarchia országaihoz csatolták, a szociális migráció újabb hulláma indult el. A jobb élet után reményében abba az irányba indult el Szalonnás Róza, Elek Etel és Bukvics Borbála is. De hogy Bosznia-Hercegovina sem vált az ígéret földjévé, arról tanúskodik az is, hogy velük egyidejűleg Horvát Klára, szül. Kovács, özvegyként, a bolgár Vidin városába utazott, ahol szakácsnőként kapott munkát4.
ISKOLÁZTATÁS. Az ilyen borongós életsorsok áthidalásának lehetőségét az iskoláztatás kínálta. A kislányok elemi iskolai képzése Szabadkán a XVIII-. században kezdődött. Kezdetben a fiúkkal együtt, később pedig külön osztályokban a lányok egy tanév keretében próbáltak meg megtanulni írni és olvasni, megszerezni a legalapvetőbb matematikai tudást, hittanuk volt és még néhány tantárgy. Ehhez a tudáshoz társult még 1824-től a kézimunka is, amely lehetővé tette, hogy a kislányok megtanuljanak varrni, hímezni és kötni. Az elemi iskolákba a második osztályt 1855-ben vezették be. Még ezután is a városközponttól távolabb nyitnak tagozatokat a lánygyermekek számára: a VI. körben két tagozatot, az V. és a VIII. körben pedig egyet-egyet, de egyet Györgyénben is. 1863-ban kezdte meg működését egy elemi iskola a szerb nemzetiségű kislányok számára. Mai szemmel nézve a korszerűbb elemi oktatást Magyarországon csak az 1868. évi törvény 38. cikkelyével honosították meg, amikor bevezették a négyéves kötelező oktatást. Az iskolaszék 1870-ben 14 tanítónőt választott ki, akik a kézimunka mellett a tanításból is részt vállaltak. Akkoriban a városban már 11 különböző helyen 17 tagozatban folyt a kislányok oktatása. Noha 1871-hez képest 1885-re majdnem a háromszorosára nőtt az elemista lányok száma (739:1908), a korabeli hivatalos állami statisztika azt állította, hogy Bács-Bodrog vármegyében a tankötelezettségnek az iskolaérett gyermekek csupán 64,2 százaléka tett eleget. A nemi viszonyokban addig uralkodó konzervatív nézetek miatt feltételezhető, hogy a kimutatott átlagnál jóval nagyobb volt az iskolába nem járó gyerekek között a kislányok részaránya. Szabadkán és környékén magas volt a szláv lakosság részaránya, az oktatással kapcsolatos helyzetet tovább rontotta az a nem ritka gyakorlat, hogy holmi felsőbb politikai és nemzeti érdekekre hivatkozva a nemzeti kisebbségek számára, megszegve a lényegében liberális törvényeket nem tették lehetővé az anyanyelvükön történő elemi iskolai oktatást.
A kislányok elemi iskolai oktatást kaphattak a Miasszonyunkról elnevezett apácaiskolában. Haynald Lajos kalocsai érsek eszközeiből 1874-ben korszerű iskolaépületet emeltek, amely a gimnázium emeletes épülete után a város legrégibb iskolaépülete. Hat osztályú elemi és felső leánytanoda kezdte meg a munkát. A tanítás a püspöki tantervhez alkalmazkodott, a városi hatóságok pénzügyileg teljesen elhatárolódtak ettől az iskolától.
A tehetősebb szülők gyermekei számára léteztek magániskolák, amelyek az országos tanterv szerint működtek, és amelyekben csak okleveles tanítókat lehetett alkalmazni. Ilyen iskolát létesített Burton Jozefin és Alojzia d`Or szül. Krcsmári, amely 1856-ban kezdte meg működését. Nem sokkal később Barbaróné Sarolta, valamint Moraveczné szül. Knézi Karolina is engedélyt kapott ilyen leányiskola működtetésére. Ezekben a leányok nem csak zongorázni tanultak, hanem angol, francia és német nyelvet is.
A közoktatatás megreformált és korszerűsített rendszere több és képzettebb tanítói kádert igényelt, férfiakat is, de különösen nőket. Emiatt 1871 végétől az Alföld egész területét felölelve Szabadkán a Gömbkötő utcában bérelt helyiségben megkezdte munkáját az Állami Tanítónő-képezde. Két évvel később átköltözött a Kossuth utcában található, elhagyott gőzmalom háromemeletes épületébe, majd sok vándorlást követően 1898-ban végre beköltözhetett kétemeletes monumentális épületébe. Azokat a tanítónőket, akik befejezték ezt az iskolát, állandóan a nyilvánosság nagy figyelme övezte, de nem szakmai okok miatt, hanem azért, mert nem volt megoldva a bunyevác gyermekek elemi oktatása. Emiatt a szláv sajtó minden egyes tanítóné kinevezésekor pedánsan feljegyezte, hogy az illető ismerte-e ennek a nemzeti kisebbségnek a nyelvét, mert ha nem, akkor a tanítás szinte teljesen lehetetlenné vált. Másfelől ugyanaz a sajtó csak úgy mellékesen írt arról, hogy a tanítás nem funkcionális épületekben folyt, hogy milyen nyomorúságos volt a tanítónők évi fizetése5, illetve a többi, létfontosságú kérdésről.
Az 1875/76-os tanévtől kezdve azok a kislányok, akik befejezték az elemi iskolát, tovább tanulhattak a négy éves polgári leányiskolában, amely a Damjanics és a Wesselényi utcák sarkán<6 állt. Első igazgatójául a tekintélyes gimnáziumi tanárt, Chobot Ferencet nevezték ki, akit a négy évi iskolai munka és a négy évfolyam megalakítása után Takács Ede váltotta fel. Az iskolával kapcsolatos szemléletváltást tanúsítja, hogy eleinte ingyenes volt, majd 1882-től jelképes tandíjat fizettek (1 forintot a szabadkai leánytanulók, más közösségekből érkezők meg 3 forintot), ám az a XIX. utolsó évtizedében már a tisztességes 5 illetve 10 forintra emelkedett. A leírtak alátámasztására szolgál az is, hogy az iskola tanárnője igen szerény fizetést, évi 550 forintot7 kapott. A gimnázium alsóbb tagozataira emlékeztető tantárgyak mellett az iskola tantervében szerepeltek női sajátosságok is, kézimunkázás, a házi és a kerti munkák elsajátítása is.
Az első évben ötven, 8-15 év közötti kislány iratkozott az iskolába, közülük csupán 10-en érkeztek Szabadkán kívülről. Szinte kivétel nélkül a társadalmi középosztályhoz tartozó családokból származtak, gyakrabban annak alsó rétegeiből. Az iskolában tanuló lányok szülei kiskereskedők, kis- vagy közepes földbirtokosok, iparosok, tisztviselők és alacsonyabb rangú tisztek, s csak elvétve akadt köztük olyan, akinek az apja ügyvéd, bíró – vagy esetleg napszámos lett volna. Még érdekesebb adatokat tartalmaz a tanulók vallási hovatartozásáról készült kimutatás. Akkortájt a városban legtöbb római katolikus (90%), és csak kevés zsidó illetve pravoszláv hívő (mintegy 3-4%). A polgári leányiskola első három évében a 123 tanuló közül 55-en tartoztak a zsidó hitközséghez, 11 pravoszláv vallású, és csupán 53 római katolikus hívő8. Az Osztrák-Magyar Monarchia teljes korszakára vonatkozó szabadkai adatok ékesen szemléltetik, hogy az egyes vallási közösségek miként viszonyultak az oktatáshoz. Több egyéb mellett ez a fajta viszonyulás, amely kiterjedt a fiúgyermekekre is, a későbbiekben, általánosságokban meghatározza majd ezeknek a közösségeknek a társadalmi helyét és helyzetét.
Noha a XIX. század három utolsó évtizedében a magyar társadalom alapjában véve megváltozott, a nők oktatása terén pedig többet tettek, mint az azt megelőző teljes egy évszázadban, a nemek közötti szakadék még mindig igen mély volt. Továbbra is léteztek a leánygyermekek számára meghódíthatatlan erődök. A sajtó szinte diadalittasan számolt be arról, hogy I. Ferenc József 1895. 11. 18-án kelt rendeletével engedélyezte, hogy a jövőben a leányok is folytathassanak filozófiai, orvostudományi és gyógyszerészeti egyetemi tanulmányokat. Úgy tervezték, hogy a végzett egyetemistalányokból kerül majd ki a leánygimnáziumok tanárnői kara9. A legalaposabb középfokú oktatás egészen a XX. század elejéig elérhetetlen volt a leányok számára. Csak a legkitartóbbak és legbátrabbak érték el, azt is csupán rendkívüli tanulóként, hogy korosztályuk legképzettebb férfitagjaival azonos képzettséget szerezzenek. A szabadkai gimnázium rendkívüli diákjainak az adatait tartalmazó, I. világháború előtti könyvében csupán néhány amazon található, akiknek sikerült meghódítaniuk a férfiak ezen bástyáit: Polák Ella (1891. 4. 12.), Schwarz Irma (1893. 1. 18.), a gyógyszerész lánya valamint Csillag Erzsébet (1900. 4. 21.), akinek az apja, Károly tekintélyes ügyvéd, egyben pedig a Bácskai Hírlap szerkesztője is volt. Amikor 1913-ban az érettségizők befejezték gimnáziumi tanulmányaikat, igazi szenzációt keltett, hogy a tablón először szerepeltek lányok is, mégpedig hárman: Wildner Teréz, Vécsei Panna és Balogh Ilonka. Ez olyan esemény volt, hogy még a sajtó is közlésre méltónak találta10.
Látva a szabadkai leányifjúság ilyetén érdeklődését a teljesebb képzés iránt, 1907-ben megnyílt a Szabadkai Királyi Állami Felsőbb Leányiskola, amely a város második állami oktatási intézménye volt. A megnyitás évében első és ötödik osztályt indítottak. Elsőbe azok a leányok iratkozhattak, akik befejezték a középiskolát, míg ötödikbe azok járhattak, akik letették a felvételi vizsgát, vagy pedig befejezték a polgári leányiskola negyedik osztályát. Az a tény, hogy az első évben az első és az ötödik osztályba mindössze 30 tanulóleány iratkozott be, ami az iskola bizonyos fokú elitizmusáról tanúskodik. Még inkább ezt támasztják alá a beiratkozott kislányok szüleinek a foglalkozásáról szóló adatok. A tanulólányok legnagyobb hányada felsőbb körökből származott (ügyvédek, orvosok, nagykereskedők, nagybirtokosok, magas rangú tisztviselők, bankigazgatók…). Noha az I. világháború előtti utolsó, 1910. évi népszámlálás is az összlakossághoz képest csupán 3,8% zsidó vallásút tartott számon, ebben az iskolában ők alkották a tanulólányok több mint felét: az 1907-ben beiratkozott 30 kislány közül 16 tartozott a zsidó valláshoz.
Az iskola első osztályaiba mindig kevés leányt írtak be (évenként alig tizenötöt), ami arról tanúskodik, hogy a tudásra szomjazó lányok nem elégedtek meg az újonnan létrehozott szubsztrátumokkal, hanem az eredetire, gimnáziumba vágytak. Az Oktatási Minisztérium kénytelen volt eleget tenni ezeknek a követeléseknek, s így az 1917/18-as tanévben beírták őket a leánygimnázium 5. osztályába. A meglevő iskola átalakult Szabadkai Királyi Magyar Felsőbb Leányiskolává és Leánygimnáziummá. A gimnázium keretében minden évben megnyitottak egy–egy felsőbb osztályt, az I. világháborút követő változások során az iskola ismét nevet változtatott és Szabadkai Állami Leánygimnázium lett. A következő tanévben az iskola megszűnt működni, anélkül, hogy lezárult volna egy oktatási ciklus, mivel soha nem nyílt meg az iskola nyolcadik osztálya. Az új államképződmény, a SZHSZ Királyság is folytatta a nemi elkülönítés gyakorlatát, így 1925-ben Szabadkán megkezdte működését az új leánygimnázium.
Az első világháború előtt nagyon ritkán történt meg, hogy leányzók kezdték volna meg egyetemi tanulmányaikat. Mivel az egyetemi irattárakban nem állt módunkban leellenőrizni, hogy a különböző európai egyetemeken hány szabadkai lányt fogadtak, íme néhány eset, amely szerepelt a helyi sajtóban. 1892 júniusában a budapesti Zenei Akadémiára felvették Polyákovics Ilonkát, aki Polyákovics Alajos szabadkai gimnáziumi tanár leánya volt. A rövidhír megemlíti, hogy a szabadkai Zenede igazgatójánál, Gál Ferencnél tanult, s hogy vele együtt még két szabadkait vettek fel az akadémiára: Prokes Erzsébetet és Joó Aurélt11. A XX. század legelején a budapesti Orvostudományi Egyetemen diplomázott Szántó Margit, mivel az újsághír szerint sikerrel tette le első államvizsgáját12. Jelena Čović, egy ügyvédi írnok leánya 1902 őszén Budapestre indult, hogy megkezdje képzőművészeti tanulmányait. Ezt a tanintézetet már a rákövetkező évben elhagyta és Münchenbe utazott, hogy az elkövetkező években ott tökéletesítse tudását.
MUNKA. Az elemi iskolai, majd később a középiskolai tanítónői állás mellett minden képzett leányzó számára, aki gazdasági függetlenségre vágyott, a legtöbb kilátással kecsegtető lehetőséget a tisztviselői karrier kínálta. Az első világháborút megelőző években sokkal nagyobb volt az igény a női hivatalnoki munkaerő iránt, mint fél évszázaddal korábban. A városi tisztviselők 1862-ből származó névsorában, amely 74 nevet tartalmazott, kiegészítve továbbá 314 névvel, akik segédmunkaerőként dolgoztak a hivatalban, csupán két nő található. Munkájuk jellegének köszönhetően, nem pedig szakértelmük, tudásuk vagy ügyességük révén került be ebbe az exkluzív férfitársaságba Hacker Anna és Ellinger Paulina bábasszony13.
Bizonyára egészen más okok vezérelték Podmaniczky Frigyes bárót, az Adriai Biztosítószövetkezet elnökét, hogy a szabadkai kirendeltség élére Mara Šarčevićet, Fabijan Vojnić Tunić árvaszéki jegyző özvegyét nevezze ki14.
Míg korábban a munkába állásra csekély kilátásaik voltak azoknak a nőknek, akik befejezték a középiskolát, a XX. század elején változások kezdődtek elsősorban a pénzintézetek számos pozitív példájának köszönhetően, amelyek már túlnőtték a kivételek határait. 1906-ban a Szabadkai Szerb Takarékpénztárban gyakornokként helyezkedett el Olga Stanković, hat évvel később pedig a Szabadkai Kereskedelmi és Vállalkozói Bankban hasonló státussal rendelkezett Malagurszki Matild. A Magyar Általános Hitelbank szabadkai fiókjában tisztviselőként dolgozott Rosenberg Frida és Fülöp Ilona, a Szabadkai Takarékpénztár és Hitelintézetben pedig rövid ideig könyvelőként volt alkalmazásban Krausz Lenke és Kaszovitz Ida. Ebben a pénzintézetben volt titkárnő Kaszovitz Erzsébet, Maurer Irén és az a Reiner Elza, aki 1909-től a Központi Bank és Pénzváltóban dolgozott. A már említett Krausz Lenke karrierje a Szabadka és Vidéke Önsegélyező Szövetkezetének főkönyvelőjeként folytatódott, ugyanazon a munkahelyen, amelyet a Merkúr Pénzváltóban Berta Hajduković, a Keresztény Hitelszövetkezetben meg Kujundzsics Boriska töltött be. Krausz Lenke mellett hivatalnokként dolgozott Szász Olga és Lepedat Szófia.
A Szabadkán dolgozó állami hivatalnokok részletes és precíz névsorában, amely Malusev Sándor 1906. évi bedekkerében jelent, csak kevés nő található. Nagy Riza felügyelő volt a Magyar Királyi Állami Gyermekmenhelyben, és a gyermekek nevelését felügyelők között volt még Huszák János felesége, Ruzsik Matild is. A postán kezelőként két nő dolgozott, küldeménykiadóként pedig még tíz nő volt állásban.
Malusev bedekkere felsorolja mindazok nevét, akik az igen szerteágazó városi adminisztrációban dolgoztak, köztük azonban nem szerepel egyetlenegy nő sem. Nincs belőlük abban a 36 különféle bizottságban, amelyek az egyes tevékenységek és szolgálatok munkáját szabályozták a városban. Kivételt csupán az óvodai bizottság képezett, amelyben a 30 tag fele nő volt.
A nemek közötti viszonyokban tapasztalt berögződött előítéletek ellenére a XX. század elején a hivatalnoki foglalkozások terén a szabadkai nők jelentős áttörést értek el. Erről tanúskodik az is, hogy megalakították a tisztviselőnők egyesületét.
A VÁLLALKOZÁSOK. A XIX. század második felében és a XX. század elején a női mozgalom lényegi változásokra törekedett a nemek közötti viszonyok terén, mégpedig úgy, hogy szerette volna elérni a nők gazdasági, szociális, kulturális és politikai helyzetének javítását. A mozgalom célja nem az volt, hogy kiegyenlítse a férfiak és a nők társadalmi szerepét, vagy hogy elérje ezek felcserélődését, hanem szerette volna elérni, hogy a nők ne kerüljenek alárendelt helyzetbe csupán a nemük miatt. A férfiak helyzete nem jelentett követendő modellt a női mozgalom tagjai számára. Arra törekedtek, hogy felszámolják a hagyományok teremtette korlátozásokat, valamint hogy saját erőik szabad fejlesztésén keresztül szerezzenek jogokat. A női kérdésre mindenekelőtt szociális kérdésként tekintettek.
A női mozgalmak többsége a liberális nézetekből indult ki, ugyanakkor azonban elhatárolódtak az összes politikai párttól. A munkásmozgalom erősödésével gyengültek kapcsolataik a női mozgalmakkal, amelyeket mind határozottabban lehetet polgári mozgalomnak definiálni. Ez a tény, továbbá a női mozgalmak már említett szociális vonatkozása eszményi alapot teremtett ahhoz, hogy a szabadkai nők erélyes támadást indítsanak a vállalkozások terén, amely addig a férfidominancia fellegvárának számított.
1876-tól – amikor létrehozták az újonnan alapított cégek nyilvántartását – egészen az I. világháború végéig Szabadkán 127 egyéni és 44 társas céget alapítottak, amelyeknek nő volt a tulajdonosuk15. Valaki esetleg felvethetné, hogy az 1213 újonnan alapított cég közül a 171 női cég nem valamilyen lenyűgöző arány, de azonnal másfajta kép alakul ki, ha a kérdésre egy olyan közösség nézőpontjából tekintünk, amelyben a női alapvető identitása, tehát családi és utóneve férjhezmenetele után egyszerűen elveszett, és mondjuk egy elképzelt Varga Ágnes a hivatalos papírokban csupán mint mondjuk Molnár Péter felesége szerepelt. Mivel a termőföld, az Alföld legfontosabb erőforrása továbbra is szilárd férfitulajdont képezett, a nők gazdasági függetlenedésüket többnyire a kereskedelemben keresték, és csak kevéssé más vállalkozói területeken. Az általános kereskedelem (vegyeskereskedés, fűszerkereskedés, kézműárus, rőfkereskedés) és a szakosított kereskedelem (szesz, könyv és papír, szén és tűzifa, gyümölcs, virág, dohányáru, bútor, gramofonok, mezőgazdasági gépek) mellett szép számban akadtak termelői cégek is (férfi és női ruházat, kalapok, órák, ékszer, szappanfőzés, lábbeli, cukrászat…). Egészen kisszámú az a cég, amelyek esetében feltételezhetünk komolyabb termelési folyamatokat (kenderfeldolgozó gyár, nyomda, zöldségtartósító üzem, gőzmalom, temetkezési szolgáltatások), és csak némelyek esetében, mint például két kővágó üzem, amelyeknél biztosak lehetünk abban, hogy a nők csak vezették a céget vagy esetleg fiktív tulajdonosként szerepeltek. A cégtulajdonosnők családnevére vetett futó pillantás is ahhoz a megállapításhoz vezet bennünket, hogy a társadalmi létnek ebben a szegletében is, akárcsak az oktatásban, azok a vallások vannak többségben, amelyeket a XVIII. században elnyomtak a termőterületek elosztásakor, azaz a zsidók és a pravoszlávok. És míg a cégek tulajdonosnői között találunk bizonyos számú magyart, egyik kezünk ujjain megszámolhatnánk azokat a bunyevác asszonyokat, akik vízre szálltak a vállalkozások bizonytalan tengerén.
KÖZSZEREPLÉS. A társadalmi viszonyokban a XIX. század második felében tetten érhető újdonság a nők nyilvános szereplése16. Miután kiépült a közlekedési infrastruktúra, és miután szokássá vált, hogy a nők gyógyfürdőkbe utazzanak az elvesztett egészség után kutatva, vagy csupán a környezetváltás kedvéért, sok nő szánta rá magát arra, hogy férfikíséret nélkül utazgasson a kontinens különböző tájaira. Ennek a jelenségnek a jobb megvilágítására is segítségünkre lehetnek az útlevélkérelmek. A XIX. század hetedik évtizedének közepén a Szemző-nővérek, Jozefa és Valéria, mindketten férjezettek, útlevélkérelmet nyújtottak be azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy férjek nélkül keljenek útra17. Jombardt szül. Magyar Paula kérelméből látható, hogy 1869-ben fél Európát (Olaszország, Franciaország, Németország, Svájc és Anglia) be szerette volna utazni18. Férfitársaság nélkül, Emma nevű leányával 1872-ben Oláhországba (Romániába) és Moldáviába utazott Seffer szül. Spitzer Johanna19. Talán mégis Türinger Mari esete példázza legjobban az új tájak és emberek megismerése iránti igényt. 1868 tavaszán ez a húszéves szabadkai fiatal nő útlevélkérelmet adott be, hogy Törökországba, Franciaországba és Horvátországba utazhasson. Kérelmében közli, hogy négy nyelvet beszél (magyar, német, román és szerb), és hogy szabad személy. Megalapozott a feltételezés, hogy az utazás kielégítette Türinger kisasszony elvárásait, mivel csak öt évvel később lépett ismét a Habsburg monarchia területére, mégpedig Zimonynál, de csak azért, hogy meghosszabbítsa útlevelét, és hogy folytathassa külföldi tartózkodását20.
A szabadkai nyilvánosság előtt egyénileg a nők sokkal ritkábban szerepeltek, mint a számos női egylet keretében. Sok nő közép- és felsőbb osztálybeli nő számára a szegényekkel és az elnyomottakkal való törődés jelentette a saját neme érdekeiért történő fellépés kezdetét. Egy goromba felosztás szerint kétfajta nőegylet létezett: az általános, humanitárius jellegűek, illetve az ugyanilyen tevékenységű, de az egyesület nevében nemzeti-vallási előjelet használó egyletek.
1872-től a Szeretetről címzett szabadkai nőegylet és árvaház nemes céljai köré mindenféle hitvallású nőt tömörített. Hasonló volt a fehér-kereszt és a veres-kereszt egylet, továbbá a Szent Antal kenyere egylet (1899), amely nem kizárólag nőegylet volt, mivel vezetőségének felét férfiak tették ki.
Minthogy minden nőmozgalom tevékenysége szorosan összefonódott a Habsburg monarchián belüli nemzeti érvényesülés kérdéseivel, a nőegyletek többsége nevében is használta a nemzeti – vallási előjelet. Ezen a téren is a zsidó vallású nők jártak az élen: elsőként ölelték magukhoz az 1848/49-es szabadságharc vívmányait. Már 1851-ben megalakult a Szabadkai izraelita nőegylet. Egy későbbi okirat szerint Schäffer Babette elnök mellett még 30 nő volt a tagja, akik társadalmi tevékenységüknek köszönhetően tisztességes, 800 forintot kitevő tőkét szereztek21. A legtöbb bevételt táncmulatságok szervezésével valósították meg, amelyek az év első hónapjaiban a város társadalmi életének fő eseményei voltak22. Nemzeti előjel nélkül ugyan, de a Szabadkai első nőegylet, amely csak úgy lehetett első, ha mellőzzük a már említett izraelita nőegylet létezésének tényét. Az első nőegylet a tagok megválasztása alapján elit magyar egyletnek tekinthető. A nemzeti vagy vallási jelleggel bíró egyletek közé tartozott a Szerb nők jótékonysági egyesülete (1878-ban alakult), az Evangélista nőegylet (1897), valamint a Bunyevác Leányegylet (1912).
A női egyletekkel kapcsolatos történet az általános megállapítások helyett akkor lesz igazán konkrét, ha áttekintjük a Szerb nők jótékonysági egyesületének három évét (1901–1903). Az egyesületi történések szokásos menetét, mint például megemlékezés az elhunyt jegyzőről, új jegyző megválasztása, új tagok felvétele, segély jóváhagyása (a tuzlai Dalárda zászlajának kidolgozására), illetőleg a segítség megtagadása a zsidó hitközségtől (a szabadkai zsinagóga építésére)… megbontotta az a vita, amelyet egy négyéves ösztöndíj (évi 600 korona) lejárta váltott ki. Az egyesület Jelena Popović tanulmányait támogatta a prágai konzervatóriumon. Mivel az ösztöndíj elvitte az egyesület éves bevételének (a mintegy 800 koronának) a jelentős részét, a tagok egy része bírálta az egyesületet, amiért kevés pénzt fordít az elesettekkel való humanitárius munkára, illetve javasolták, hogy számolják fel az ösztöndíjat. Két szembenálló csoport alakult ki, a rendkívüli közgyűlésen pedig azok szereztek több szavazatot, akik elégedetlenek voltak az addigi munkával. Mivel kisebbségben maradt, az addigi alelnök, az egyesület legtevékenyebb tagja, Emilija Mučalov benyújtotta lemondását, és helyére 1901 októberében az energikus Mica Radić került.
Az egyesület továbbra is támogatta a leányok iskoláztatását, de nem egyetemistalányokat jelentősebb összegű ösztöndíjakkal, hanem középiskolásokat, akik a polgári vagy a tanítóképzőbe jártak, illetve azokat, akik az általuk választott szakmában szerették volna tökéletesíteni a tudásukat. Minden évben pénzt különítettek el ruhavásárlásra a szerb gyerekek számára, a tél kezdete előtt segítséget nyújtottak a közösség legjobban rászoruló felnőtt tagjainak. Mivel az egyesület tagjainak a száma ötvenre volt korlátozva a szerb közösség létszámából kifolyólag, a bevételeket az új – adományozó – tagok bevonásával növelték. A tagok az adományozókat kitartóan keresték a szabadkai társadalom minden rétegében, arra ösztönözve a tehetősebb polgárokat, hogy tagsági díj fizetésével segítsék az egyesület tevékenységét. Rövid idő alatt az adományozó tagok száma többszörösen meghaladta a rendes tagokét.
Noha a Szerb nők jótékonysági egyesülete a nemzeti-vallási előjelű női egyesületek közé lett sorolva, a város többi hasonló egyesületéhez hasonlóan mindenekelőtt jótékonysági és polgári egyesület volt. Az egyesület segélyét többnyire a szerb közösségen belül osztották, az egyéni adományozók között volt Mukits János özvegye, aki 400, Vojnits Imre örökösei pedig 100 koronát adományoztak. Vojnits Tivadar felesége minden télen az egyesületen keresztül 10-20 koronával segítette a rászoruló szabadkai szerbeket. A szerb nők egyesületének bálja az egyik legtekintélyesebb ilyen jellegű rendezvénynek számított a városban. A rendezvény súlyát és különlegességét a város hasonló rendezvényeihez képest a színvonalas műsor biztosította, zeneművészeti alkotások hangzottak el, s a műsorban évek hosszú során részt vett Gál Ferenc23, a Zenede igazgatója, valamint a köznépi rész, amelynek műsorát gyakran a legjobb tamburazenekar, Piros Jóska együttese töltötte ki.
POLITIKA. A teljes XIX. század során minden női mozgalomban szinte összehangolt álláspont alakult ki, amely szerint a nőnek nem nőként kell követelnie a jogait, hanem csupán emberként, a társadalom egyenrangú tagjaként. Épp ezért a női mozgalom aktivistái úgy vélték, hogy a XIX. század végén még korai lenne aktualizálni a harcot a választói jogokért, mert a nők is ugyanúgy szavaznának, mint a férfiak. A választói jogok előtt meg kellett valósulnia a női egyenjogúságnak a házasságban, a válásra való jog, az oktatás terén…
A szabadkai nők képviselői ugyan tevékeny részt vállaltak az I. világháború vége felé zajló viharos politikai történésekben (Krausz Lenke a feministák képviseletében a agyar Nemzeti Tanács munkájában vett részt, Mara Malagurski, Katica Rajčić, Olga Stanković és Manda Sudarević tagja volt annak a küldöttségnek, amely Újvidéken kihirdette az Osztrák-Magyar Monarchiától való elszakadást), választói jogaikról csak azután kezdtek el beszélni, amikor a demokratizálódás kérdése a férfiak elé került24. Ennek taglalása viszont már túlnövi e dolgozat időbeli kereteit.
1 Magyar Statisztikai Évkönyv 1874-től, IV. évfolyam, 5. füzet, Budapest 1876, 52–79.
2 Salamon Alice ismertette ezt a nézetet 1906-ban a férfi és a női munka egyenlőtlenségének okairól szóló dolgozatában.
3 Szabadka szabad királyi város területén az első gőzgép tulajdonosaként a történeti források Redl Malvina bárónőt említik. Az 1855-ből származó okirat szerint a 4 lóerős gőzgép 1834 óta volt használatban. (Szabadkai Történelmi Levéltár (a továbbiakban: SzTL), F:2. 224/burg. 1855.)
4 SzTL, F:2. 178/polg. 1865, 2598/polg. 1866., 5170/polg. 1867., 5546/polg. 1870, 5186/polg. 1879., 5539/polg. 1879., 6064/polg. 1879., 8281/polg. 1881.
5 A tanítónők évi fizetése kb. 400 forintot tett ki, és mintegy 100 forinttal kaptak kevesebbet, mint az azonos munkát végző férfi kollégáik.
6 Az iskola abban az épületben működött, amelynek a helyén a mai Zvezda mozi áll.
7 Ennyi volt a városi hivatalban egy férfi írnok fizetése.
8 SZTL, F:??.??
9 Neven, 1/1985.
0 Neven, 24/1913.
11 Szabadság, 1982. 7. 3.
12 Bácskai Friss Újság, 1901. 6. 1.
13 SzTL, F:2. 6685/polg. 1862.>
14 Az újsághirdetés, amelyből ezek az adatok származnak, a Neven 1887 novemberi számában jelent meg, egy évvel azelőtt, hogy ez a biztosítótársaság megünnepelte fennállásának 50. évfordulóját.
15 Az adatok a Körzeti Bíróság (F:86) adattárából származnak, amelyet a Szabadkai Történelmi Levéltárban őriznek.
16 Hogy ez milyen benyomásokat váltott ki a szabadkai polgárság körében, a legjobban szemlélteti a Prelo (Fonó) című írás a Subotički glasnik című újság 1874. 2. 7-i számában: A múlt vasárnap Parcsetics Félix úrnál, a Deák-kör elnökénél fonót rendeztek, amelyre több bunyevác család, nő és ember lett meghívva. Mi ennek nem tulajdonítanánk komolyabb jelentőséget, ha nem tudnánk, hogy az újabb időkben ez az első eset, hogy köznépbeli nőket hívnak meg egy úri társaságba.
17 SzTL, F:2. 3011/polg. 1865.
18 SzTL, F:2. 175 és 498/polg. 1869.
19 SzTL, F:2. 3470 és 3780/polg. 1872.
20 SzTL, F:2. 2773 és 3976/polg. 1868., 5379/polg. 1873.
21 Ebben a dokumentumban csupán még három szabadkai egylet szerepel (SzTL, F:2. 313/polg. 1867.)
22 Szabadka és Vidéke, 1878. 1. 31., 1879. 2. 9., …
23 A három legaktívabb tag mellett az egyesület fennállásának 25 éve alatt a Közgyűlés 1903. 3. 29-én Gált negyedik tiszteletbeli tagnak választotta. Az indokolásban ez áll: Mivel Gál Ferenc nem szerbként szolgálatait több alkalommal is tiszta barátságból az egyesület rendelkezésére bocsátotta, részt véve a mulatságokon, amikor a szervezők felkérték, és mivel ezt a hajlandóságot művészetünk iránt is kifejezésre juttatta, hiszen néhány dalunkat a mi szellemünkben, népünknek szentelve zenésítette meg (…) ezért ez az egyesület (…) elhatározza, hogy pénztárából 50 korona értékben megfelelő ajándék vásároltassék, és az a 25. évforduló megünneplésének napján Gál Ferenc ünnepeltnek átadassék.
24 A nők választójogának kérdése átívelt szinte a teljes XX. századon. Finnországban (1906) és Norvégiában (1907) kezdődött, politikai jogaikat pedig a nők azokban az országokban valósították meg utolsóként, amelyek egyébként az európai demokrácia bölcsőjének számítanak: Görögországban (1952) és Svájcban (1971).
