Kontra Ferenc

 „Tanúja egy csomó lelki küzdelemnek”

– Csáth Géza kamaszkori naplóiról –

A naplók mindig felülírják a feltételezéseket. Nem mindennapi sors jutott Csáth Gézának, és ami szimptomatikus a magyar irodalomban: a művek a sors lenyomatává váltak, tehát utóélete is a permanens újrafelfedezés állapotába került. Minden újonnan íródó sor mintha folyton felül akarná írni mindazt, amit korábban publikáltak róla. Mindegyik az egyedül hiteles értelmezést tűzi ki célul, legyen szó bárkiről, aki éppen frissen olvas valamit Csáthtól. Olvasnivaló pedig akad bőven, és az utóbbi évtizedekben éppenséggel újdonságok is, olyan kéziratok kerülnek folyamatosan a nyilvánosság elé, melyeket korábban még a szűkebb szakma sem ismert.

Enigmatikussága lett a legjellemzőbb jegye, és biztosra vehető, hogy akkor is ott marad szecessziósan, éppoly nyugtalanul a felszínen, ha már minden egyes fellelhető sora előkerült a hagyatékából. A titkok nyitját nem abban kell keresni, hogy talán maradtak vagy lappanganak valahol kulcsok a nagy titokhoz. Hozzátesz természetesen valamit a rejtélyhez minden előkerülő új mondat, mégis a nyitottság és megfejthetetlenség marad a számos műfajban jeleskedő művész legvalószínűbb titka. Még kortársai közül is sokan becsukódtak közben, mint a kagyló, mert a felejtéshez is két ember kell, ha nagyon leegyszerűsítjük: az író és az olvasó.

Csáthot viszont az élteti, hogy folyton felfedezik, legutóbb színházi rendezők és a film is. Ha a most előkerült kottáit valaki tanulmányozná, lejátszaná, egy új élménnyel lennénk gazdagabbak.

Emlékszem még azokra az egyetemista évekre, amikor legismertebb és legsikamlósabb naplófeljegyzéseit – az 1912–1913-ban írottakat –, ki tudja, hányadik átgépeléssel sokszorosítva fénymásolták, és ezzel az egyenesen arányos szövegromlással szó szerint a pad alatt terjedt. Idézték és hivatkoztak rá megannyi diplomadolgozatban, az eredetije viszont tudomásom szerint a mai napig sem került elő, emiatt ha nem is kétséges a teljes szöveg autoritása, néhány részletét beleírtnak tartják, amit természetesen az eredeti kézirat hiányában sem igazolni, sem cáfolni nem lehet. Eddig négy kiadást ért meg, a legutolsó, a 2002–es legalább egy flekkel hosszabb a korábbiaknál, bárcsak valaki elmesélné, hogy miért.

Vannak viszont részleteikben is kétségbevonhatatlan naplók, melyek az utóbbi években láttak napvilágot, ezeknek minden szavát hitelesnek kell tekintenünk, hiszen kézírásos hagyaték alapján adták közre őket. Csáth Géza gyermekkorától a haláláig folyamatosan naplót vezetett, alig számottevő megszakításokkal, amihez hasonló példát a magyar irodalomban alig találunk. A fentiekből is kivehető, hogy a naplók korántsem egy időben, és főként nem egy helyen bukkantak elő, így nem is kronológiai sorrendben ismerkedhettünk meg velük. Hogy mi miért történt, és mi hol jelent meg, annak megközelítő kifejtése is meghaladná ennek a rövid és vázlatos áttekintésnek a kereteit, csupán utalok rá, hogy előbb ismertük meg az említett, erotikus középső szakaszt, aztán a háborús naplót és a morfinista utolsó naplóját. A naplófüzetek első darabjai pedig 2006–ban jelentek meg könyv alakban. Mondani sem kell, mekkora igény volna arra, hogy együtt lehessen áttekinteni a szépirodalmat, a kottákat, a publicisztikát, az értekező prózát, az összes naplót, levelet és képzőművészeti alkotást, időrendbe szedve, és nem utolsósorban mérvadó szakmai apparátussal ellátva, tisztázva végre, mi a valódi és mi a „talán".

A naplók első megjelenésének sorrendjében most éppen a kezdeteknél tartunk (Ifj. Brenner József [Csáth Géza]: Napló [1897–1899]). Közreadja, sajtó alá rendezte és az utószót írta: Dér Zoltán, Életjel, Szabadka, 2006). Megjelent tehát Csáth Géza füzetsorozatának első darabja nyomtatásban. Amilyen kultusza van a mai napig az írónak, inkább az tekinthető kiábrándítónak, hogy milyen kevesen figyeltek fel rá. Hozzátehetnénk olyan közhelyeket, hogy „szenzációra éhes világunkban" ne lepődjünk meg rajta, vagy hogy ezek a zsengék még nem vehetők igazán komolyan. Mentegetőzni lehetne. Az oda nem figyelésre azonban aligha találhatnak mentséget Csáth szakértői és monográfusai. A kamaszkori naplók ismeretében válnak csak igazán indokolttá azok a kritikai észrevételek, melyek a monográfiák megjelenését követték. A recepció rendre hiányolja a kamaszkort, és ezzel együtt azt a megjelenítési gyakorlatot marasztalja el, mely Csáth személyiségét mindenkitől, főleg környezetétől izolálva mutatja be. A leghiteltelenebb futamokat azok a monográfusok vetették róla papírra, akik többet foglalkoztak a századforduló freudista Bécsével, mint a Monarchia Szabadkájával mint szellemi környezettel. A kamaszkori naplók legfőbb tanulsága az, hogy megcáfolnak számos feltételezést, amit korábban tényként illett tisztelni. Mivel a kamaszkori naplók vitathatatlanul tényszerűek, implikálják egyúttal, hogy Csáth Géza alkotói pályájának ívét innen kell indítani, földközelből. Az igazi meglepetés pedig még csak ezután következik, amikor kiderül, hogy az életmű sem ott ér véget, ahol eddig sejtettük. Ha Csáth Géza utolsó, eddig publikálatlan novelláskötete is megjelenik, minden feltétel meglesz ahhoz, hogy végre új és szakmai szempontból korszerűbb, alaposabb monográfiák szülessenek. De maradjunk még a kezdet kezdeténél, hiszen már a legelső napló is rendhagyó olvasatokat kínál. Jóformán semmi sem egészen úgy történt Csáth körül, ahogyan azt belemagyarázni próbálták eddig, már a gyerekkorában sem. Feljegyzéseiből nyilván mindenki a leendő író titkát próbálja majd kifürkészi. Esetleg a rajzokat is összevetik a későbbi naplók rajzaival, és nem is csalódnak, mert ugyanazokat a kézjegyeket fedezhetik fel. Felismerhetőek még a motívumok is, továbbá az a törekvés, amit majd a novellista alkalmaz: a kulcsjeleneteket és főhősöket előbb lerajzolta, ami a vizuális gondolkodás jele. Ha nem is írja le részletesen a berendezést, a szobát, a bútorok a képeken szerepelnek, és nyilván az író tudatában, miközben az ott játszódó cselekményt írja le. Neki azt is látnia kellett, amit leírni nem tartott fontosnak; valami hasonló játszódik le a gyermek naplójában is: mintha a rajzot érvként hozná fel, sőt mintha meggyőzőbbnek tartaná. A naplóíró gyermek elsősorban a napi hírek és események lejegyzését érzi kötelességének, nemcsak azt, hogy éppen milyen idő van, hanem azt is, ami nagyvilágban történik: „Az amerikai csapatoknak sikerült Cubában partra szállni. A hajókon levő legénység fegyver és eleség készlettel a felkelők táborához a nekik hozott lőszereket átadta és csapatukhoz csatlakozott. Ekkor a sziget belsejébe indultak de egy erdőnél a spanyol lovasoktól megtámadtatok. Az amerikaiaknak jobb fegyvereik lévén a csata részökre dőlt el. Portoriko ellen elindultak az amerikai hajók. A spanyolok lázonganak a vámházat felgyújtották katonaságot kellett ellenük kirukkoltatni", 1898. szeptember 11-én hosszan beszámol arról, miként lett a merénylő tőrének >áldozata Genfben „Erzsébet királyasszony". Napi teendőinek felsorolásával felidézi az olvasóban Szabadka századfordulós hangulatát: a gimnáziumot, a Kaszinót, a palicsi kirándulásokat, említést tesz a dalestélyekről, melyeket jutalomként („ha jó leszek'') látogathatott, ahol pl. Konopcsek Laura „csodálatos hangja" ejti ámulatba.

A tízéves Csáthnak bizony meglehetősen gyenge a helyesírása, amit a bemásolt bizonyítványa is igazol, magyar nyelvből csak ,,jó" minősítést kapott, viszont szeretett olvasni. Az „apukától" kapott Új földesurat két nap alatt elolvasta. „Ifj. Brenner József nyolc hónappal azután fogott az íráshoz, miután az édesapja 1896. augusztus 17-én másodszor is megnősült, feleségül vette az alig húszéves Budanovits Ilonkát, jó barátjának, Budanovits Antalnak, a szabadkai elemi iskolák igazgatójának legidősebb gyermekét. 1897 tavaszán az édesanya, Decsy Etelka két évvel korábban bekövetkezett halála után, úgy–ahogy konszolidálódott a Brenner család élete. Budanovits Ilona, a képzett tanítónő föltalálta magát új szerepében, valószínűleg megszerette a három árvát, a tízéves Józsit, a kilencéves Etelkát és a hétéves Dezsőt. A három gyermek jól érezhette magát a Budanovits családban, mert Ilonkának nyolc testvére volt, a legkisebbek egyidősek, sőt még fiatalabbak is voltak, mint a Brenner gyerekek" – írja az utószóban Dér Zoltán.

A pszichologizáló olvasó nyilván a leendő Csáth lelki világának eredőit kutatja a gyermekkori naplóban. Csalódnia kell, mert az érdeklődési körében nincs semmiféle deviancia. Közel áll a mai hasonló korú gyermekekéhez: Vernét olvas, sportol, versenyekre jár, szorgalmas kottamásoló, a zsebpénzét cukrászsüteményekre költi, kerékpározik és korcsolyázik. Unokatestvérét, Kosztolányi Dezsőt is többször említi, pl. hogy legyőzte százméteres futásban. A napló jegyzetapparátusa példamutatóan pontos, alapvető ismeretanyagot közöl, hogy eligazodjunk a népes családban. Ehhez nyújt segítséget egy levelezőlap–melléklet, amely a Budanovitsékat ábrázolja, kilenc gyermeket és három felnőttet. Könyvjelzőnek is használhatjuk; amúgy sem árt, ha a kezünk ügyében van olvasás közben, könnyebben azonosíthatunk arcokat és helyszíneket. A kor miliőjének és a szociográfiai háttérnek része a kép, amely több, mint illusztráció, továbbmeséli a napló gyermeki őszinteségét. Minden újabb Csáth–napló megjelenése ismételten meglepetésekkel szolgál, így van ez a sorrendben második (Ifj. Brenner József [Csáth Géza]: Napló (1900–1902). Közreadja és az utószót írta Dér Zoltán. Életjel, Szabadka, 2006) füzettel is, amely egyebek mellett a kamaszkor meghatározó és érzékeny időszakába nyújt betekintést. Meglepő az írás stílusának és minőségének a fejlődése, sokkal markánsabb vonásokkal és személyiségjegyekkel ír, mintha nem is egy év telt volna el az első füzet óta. Nem kell természetesen mindjárt „látnokot" kiáltanunk, amikor az alábbi sorokat olvassuk, mert talán a legtöbb kamasz ma is beleírná a naplójába az alábbiakat: „Nem törlők semmit. Ez a füzet tanúja első szerelmemnek a humoros és komikus kamaszkornak. Tanúja egy csomó lelki küzdelemnek; mulatságnak. Megörökítője kedves ifjúkori emlékeknek". És le is ragadhatnánk a XIX. század utolsó évében csordogáló eseményeknél. Igazán tanulságos olvasmány, részletező véleményekkel és beszámolókkal. Van viszont egy olyan erőteljesen szembetűnő szubjektív rétege a leírtaknak, ami jelentős mértékben megváltoztatja a lelki élet és személyiségfejlődés alakulásának megítélését. Nevezetesen az ügyvéd apához való viszonyát. Róla szól a megjegyzés, amit bátorkodunk egyúttal a könyv egyik kulcsmondatának tekinteni: „Ha én ember leszek majd megmutatom én mi a minta apa." Miért nem tudtuk eddig, hogy ezzel az apával valami baj volt? A szakirodalom előtérbe helyezte az anya korai elvesztését, mivel Csáth erről több novellájában megemlékezik; aztán legalább annyit rágódtak azon, hogyan alakította a fiú érését a fiatal mostoha; nem kizárt, hogy erről szólhatnak a titkosírással írt részek. Megfejtetlenül bár, de bekerültek a könyvbe. (A titkosírásnak, mint Szerb Antal 1914 és 1943 között írt naplójában is láthattuk, különös jelentősége van. Feltételezhető, hogy a szexualitásra és különféle vonzódásokra utaló tartalmuk is párhuzamba állítható. Titkosításuk logikus, mivel egy kamasz olyan szempontból is kiszolgáltatott, hogy amit írt, azt a felnőttek akár a szülők jogán simán elolvashatják.)

Arról tehát nem elmélkedett senki, mi is volt a helyzet az apával. A közhelyig koptatott freudista úton furcsa módon éppen azzal a fogalommal ne találkozott volna egy író, hogy apakomplexus? Merthogy a napló egyik lehetséges olvasata végső soron arról szól, hogy ez a fiú folyton meg akar felelni a minden tekintetben tökéletes(nek gondolt) apa elvárásainak, igyekszik legalább olyan jól játszani a maga hangszerén; mérvadó közönség előtt előadóművészként mutatkozik be, elismerő kritika jelenik meg hegedűjátékáról. Naplójába másolja. Szeret festegetni, ezért ajándékba tekintélyes festékkészletet kap, és a legnagyobb elismerést az jelenti, amikor az apja ügyvédi irodájának falára függeszti az egyik festményét.

Szeretetéhségben szenved, és írói vénájának izmosodása éppen azáltal válik nyilvánvalóvá, hogy kiolvashatjuk a gyakran naivan rótt sorok között az igazi vágyakat, az igazi érzéseket és célokat. Aki őszinte, az természetesen elárulja önmagát, és ahhoz hasonló alakot formál egyes szám első személyben, mint amilyent John Steinbeck az East of Edén című, ugyancsak önéletrajzi vonatkozásokat tartalmazó családregényében. Ahogyan ott is olvashatjuk, itt is hasonlóan viselkedik a fiú: sorban megpróbálkozik mindennel, hogy megfeleljen az apa elvárásainak: igyekszik minél jobb bizonyítványt hazahozni, komponál, és megint az a legfontosabb, hogy az apa mit szól ehhez. Mindenben mindig tökéletesnek kell lennie, ő nem hibázhat soha, mert ha ez akár csak egyszer is megtörténik, akkor az apa megbünteti, nem engedi el biciklizni. Bármilyen megmosolyogtató apróságként is olvassuk az aprócska mozzanatot a naplóban, mégis okot szolgáltat arra, hogy beteljen a pohár. Ha az apa szeretete szeretettel sem közelíthető meg, akkor már csak a hárítás felé vezethet az út: „akkor majd eldöntöm én magam, merre megyek tovább". A kamasz igazságérzete már nem tűri a hibázhatatlanság és tévedhetetlenség béklyóját. Leírja azt a jelenetet, amikor apja részegen tér haza béregi „hivatalos" útjáról, részletezi a másnaposságát is. Tehát az apa hibázhatott egyben s másban. A megfelelni akarás mellé a vetélytárs nyomasztó „homokemberének" képzete társul a tudata alatt. Ha tehát valamit ki akart magából írni, az mindenképpen az apakomplexus volt, ami a narratívában az „anyakomplexus" negációjaként értelmezhető.

Kétszeres teher. A jómódú és tekintélyes ügyvéd fia sohasem engedheti meg magának azt, hogy hibázzon. Olyan pályát kell választania, ami legalább olyan társadalmi megbecsülést hoz majd számára. Ennek a körülménynek a korai felismerése érződik a „második" naplón.

Ritkán merészkedik az önfeledt derűig, az öniróniáig, legfeljebb a szemrevaló színésznő, Csendes Alice iránti rajongás végkifejlete készteti majd erre. Az enigmatikussága végig bravúros: a legleleményesebbek közé tartozik a gyakran és nem is akármiért előforduló „ö. m. a. f", aminek többféle megfejtése lehetséges, a legkézenfekvőbb a gyanútlan olvasónak szól, ilyen értelemben egy szólás népies változata.

Felvetődik benne a ki vagyok én és mi lesz belőlem kérdése: „jó lenne festőnek lenni. A bohém–művész pálya csábit de nem vagyok magammal tisztába. Tehetségemben nem bízok." Megint telerajzolja a naplót, hogy a leírtaknak nyomatékot adjon: sohasem illusztrációk! Példás karaktereket rajzol, tegyük hozzá: innentől kezdve élete végéig, viszont hogy mérvadó portrék is lennének művészi szempontból, erről nyilván megoszlanának a szakmai vélemények. Ráadásul Csáthnak igen korai tapasztalatai voltak képzőművészeti alkotásainak megítélésével kapcsolatban: nem sikerült értékesítenie őket a galériában. Ami érthető is, tehetnénk hozzá. Bármilyenek is voltak, ma aranyat érnének, tehetnénk szintén hozzá, de egészen más okokból.

De térjünk vissza a „mi lehetnék" komolyságához. Az írja: „csoda, hogy nem halunk meg a kíváncsiságtól, hogy mik leszünk". Mintha csak sejtette volna. Kiválóan hegedült, órákat adott, komponált. Viszont ott volt előtte Kubelik, a 19 éves csehországi születésű hegedűművész portréja, akár Dorian Gray arcképe lehetne, kivágta az újságból, a naplójába ragasztotta, és összevetette azzal, akit a saját szemével látott. Még milyen fiatal ember, és milyen elgyötört, ráment az élete valamire, ami még nem is volt olyan biztos. Hiszen úgyis elfelejtik. A művészek sorsa a múlandóság, ennek a felismerése már elgondolkoztatja, és hosszas eszmefuttatásokban számol be róla, milyen érvek szólnak az élet élése és megőrzése mellett. Csak ez a beragasztott portré védheti a feledéstől, ami még jó állapotában őrizte meg a vonásait, mert már nem is ilyen. Az irodalomhoz való viszonya meglepően érett: igényesek és sokrétűek a drámaelemzései, ahogyan átmeséli őket, a tartalmi összefoglalókban benne van az értelmezésük is. Költői, ironikus parafrázisokat iktat a naplóba. Véleményt mond Kosztolányi verseiről. A könyv egyik kuriózuma, hogy itt olvasható a költő egyik zsengéje, és abban is biztosak lehetünk, hogy Csáth betűhíven a naplójába másolta.

A másik kulcsmondat szintén dinamikus karakterre utal, mert a későbbiekben is az egyéniség, a lélek és az egyediség érdekelte inkább: „milyen hitvány nevetséges dolog a történelem". Mindvégig hű maradt a kamasznaplóban leírt, mottónak is tekinthető kijelentéséhez: sosem írt történelmi tárgyú műveket. Ami legtöbbször foglalkoztatta: a halál elfogadhatatlansága. Mások mulandósága, egyúttal a sorsuk alakulása „lélektani alapját illetve"; mindezt egy 14 éves kamasz írja le, és nem is akárhogyan. A három egymást követő haláleset-leírásra 1901 tavaszán, mondhatnánk azt is, hogy egyperces novellaszinopszisok. De sokkal inkább a jelenetezés, a drámai hatásra való törekvés az erényük. Ahogyan berajzol egy képet a megfelelő helyre, az inkább dramaturgiai leleménynek számít. Elhelyezi a tényeket a szabadkai közélet színpadán, és az ügyvéd apa hatására véleményt és ítéletet formál. Leírásaiban sohasem venni észre, hogy „szép" irodalmat akarna írni. Nem díszít sehol semmit. A szövegek erejében mégis azt érezni, különösen az osztálytárs halálesetében, hogy „mögé van tolva" a „társadalmi háttér" sötétje is.

Kosztolányit dicsérgeti folyton, akinek hasonló életkorban jegyzett naplói meg sem közelítik Csáth naplóját sem tartalmukban, sem szellemi színvonalukban. (Tegyük azt is félre most, hogy végül kinek hogyan kerekedett az életműve.) Lehetne közhelyesen családi hátteret emlegetni, de ebben az esetben inkább a bizonyítási vágy az erősebb, Csáthnak egyszerűen jobbnak és következetesebbnek kellett lennie, mert elvárták tőle. Mégis fennhangon csodálta a folyton nyafogó, betegeskedő és elkényeztetett Dide költői tehetségét. Csáth eleve természetesnek tartotta a saját korán megmutatkozó – mai megítéléssel is rendkívül figyelemre méltó – műveltségét, nem kérkedett olvasottságával sem, megvédte Didét mások előtt. És itt érkezünk egy másik irodalomtörténeti kuriózumhoz: hogyan is történt az a bizonyos önképzőköri balhé. Most először és itt olvashatja el bárki. Az indulatok elszabadulását 1902. november 23-án így jegyzi le: „Ma az önképzőköri ülésen (azaz csak akart ülés lenni) Dide nagy elégtételt kapott, Árpád bácsi bejött és szépen körülírva és beadogatva Révfynek komiszságáért, tapintatlanságáért és ügyetlenségéért a főigazgató rendelete alapján az önképzőkört föloszlatta. A zsidók köpködnek fújnak mint nyomorult macskák mert óriásilag felsültek, t. i. azt hitték, hogy ők majd most maguk garázdálkodnak készültek választani titkárt (a buta Kálnait) a jelöltek bevonultak fekete ruhába, korteskedve és szavazó cédulákat osztogatva; pártjuk éljenezte őket. És mindennek vége lett." Szemérmes elhallgatások sebeit tépi fel az események leírásával a kamasz Brenner József. Meglepő, hogy semmi sem egészen úgy és azért történt, mint ahogyan eddig tudtuk.