Elmúlt már éjfél, de még nem hajnalodott, amikor Kertész arra riadt fel, hogy alighanem elaludhatott, izzadt volt a rémülettől, az ágyában hevert, nyitott szájjal kapkodott levegő után, s a mellére szorította a kezét, hogy legalább így megfékezze az össze-vissza szívdobogását, nézte a bevetődő fényt a falon, ám közben, mintha csak az álma folytatása volna, tisztán emlékezett rá, hogy az imént egy nagytestű, zöld madarat látott lomha, mégis nesztelen szárnycsapásokkal átrepülni a házuk fölött, felült, meztelen talpával tapogatózva megkereste a papucsát és az ablakhoz csoszogott, besütött a Hold, Kertész régóta nem húzta be már a függönyöket, nem húzta be évek óta már, s most a telihold fényénél világosabb volt odakint, mint a lakás mélyén, jeges, fehér dara csillogott a fák ágain, nem hó, inkább csak összetöppedt dér, ami azért is különösnek hatott, mert a házak között a fagyos föld fekete maradt, valahonnan, a folyó felől, vagy a város túlfeléről tompa zúgás hallatszott, morajlás, s benne valami kattogás is, mint amikor egy hatalmas gép üresen zakatol, ennyit a fehér karácsonyról, mondta Kertész, aztán meg ezt: hány óra lehet, nincs még hajnal, mintha csak válaszul jönne, két óraütés hangzott fel a konyha felől, a kondulások lassan hullámoztak át a lakás állóvizén, Kertész felvette a fürdőköpenyét és benyitott a felesége szobájába, harmadik éve élt már egyedül, mégis olyan óvatosan, félve tárta ki az ajtót, mintha visszautasítástól tartana, tizennyolc évig nem nyúlhatott ehhez a kilincshez, akkortól, hogy a bíróságon kimondták a válást, tizenkét éve voltak férj és feleség, amikor az asszony, miután türelemmel megvárta, hogy Kertész felakassza a kabátját, levegye a cipőjét és letegye a táskáját, közölte vele, hogy nem akar a felesége lenni, Kertész nem vitatkozott, nézte az asszony hófehér, hűvös homlokán az előszobai lámpa csillogását, aztán forró vizet engedett a kádba, beleült, és a víz csobogásától rejtve halkan, sokáig sírt, a megállapodás értelmében kettéosztották a kétszobás lakást, Kertész nem szólhatott a feleségéhez, az előszoba jobb oldalát használhatta, a konyhába nem mehetett, a fürdőszoba és a vécé reggel az asszony elmenetele után, este nyolc és kilenc óra között volt az övé, éjszaka, ha sokáig hallgatózott, hallotta a másik szobából az asszony lélegzetvételét, néha óvatosan, centiről centire csúsztatva a lábát odalopódzott az asszony ajtajához, ám azóta, hogy a sötétben hatalmas robajjal felborított egy fiókos kisszekrényt, amit az asszony szándékosan a lakást kettéosztó demarkációs vonalra állított, már ezzel a leskelődéssel se mert próbálkozni, akkor szokott rá egyébként, hogy legalább a saját szobájában nem húzta be a függönyt, volt egy hosszabb időszak, a negyedik év után, amikor az asszony éjszakákon át nem aludt otthon, Kertész ilyenkor órákig az ablakban állt, bámulta a fák közt a föld felé megnyíló réseket, a tizennyolcadik év végén egy ködös, tompa vasárnap délután mintha sírást hallott volna a bezárt ajtók felől, száraz, köhögéshez hasonlatos sírás volt, aztán meg az asszony hangja hallatszott, ahogy az ő nevét mondja, így lépte át hosszú évek után újra a küszöböt: a volt felesége az ágyon feküdt magatehetetlenül, a bűz úgy terjengett körülötte, mintha rothadásra ítélt angyalok töltenék meg a szobát.
Nem házasodtak össze újra, Kertész három éven át ápolta az asszonyt, hétvégeken sétálni mentek: kézen fogva lépegettek, megkerülték a háztömböt, nézték a fák között az égre nyíló járatokat, a harmadik év végére az asszony annyira legyengült, hogy nem mozdulhatott ki, Kertész felöltöztette őt, s minden nap egy órát ültek a nyitott ablak előtt, miért sírsz már megint?, kérdezte az asszony, ő pedig nem válaszolt, a felesége halála után az övé lett a kétszobás lakás, használhatta a konyhát, a fürdőszobát, használhatta az asszony volt szobáját is, a folyosóra visszaállította a fiókos kisszekrényt, éppen oda, ahol az egykori demarkációs vonal húzódott, éjszakánként, óvatosan, centiről centire csúsztatva a lábát, odalopódzott az asszony ajtajához, s hallotta odabentről a lélegzetvételét, állt görnyedten az ajtó előtt, s arra gondolt, nem az a kérdés, hogy van-e boldogság, nem is az a kérdés, hogy mi a boldogság, a szenvedés hiánya, az a boldogság, hogy amikor már elmúlt az élet, akkor is lehessen emlékezni rá.
Amikor megálltam a félhomályos fürdőszobában, ahová a fejem fölötti ólomüveg ablakon még éppen csak besütött a nap, sárga, piros és zöld foltokat szórt a falakra és az arcomra, a fejbúbomra és a lábam elé, és nem csak a színek, de a csend is olyan volt, mintha valami tengermélyi hallgatásban álldogálnék, a vállammal a hűvös csempének dőlve, odaföntről az átszűrődő fény, s körben az újra és újra hullámzó kövek és moszatok, ez a mozdulatlanságot mímelő mozgás, illetve nem csak ez, éppen a lábam előtt egy apró sárga folt mozgott egyenletes sebességgel, akárha a bevetődő fény egy kicsiny része önálló életre kelt volna, csak amikor már a kétkedésemet legyőzve lehajoltam hozzá, akkor láttam, hogy nem fény és nem káprázat, hanem nagyon is valóságos morzsa, ráadásul nem is apró, legalábbis közelebbről nézve és a morzsát cipelő hangyához viszonyítva, szép volt ez a rendíthetetlenül masírozó sárga folt a padlón, messziről is szép és közelről is szép, a kérdés azonban kérdés maradt, mit keres egy morzsa a fürdőszobában, s mi a teendő egy rendíthetetlen hangyával, tudniillik ahol egy hangya felbukkant, ott kevés idő kell csupán, s megjelenik az egész csapat, ezen töprengtem, amikor kiabálást hallottam odakintről, az ablakon túlról, az utcáról, a másik tengermélyből, kinéztem hát, hogy naprakész legyek, kinéztem, mert az embernek is rendíthetetlenül haladnia kell, és láttam, hogy odakint nem sárga és piros és zöld foltok vannak, hanem mindenhová zubog a diadalmas reggeli napfény, és ebben a fehér zuhatagban egy asszony ült a nyilvános vécé mellett a földön, a járdán, az aszfalton, látszólag pihent, csaknem úgy, ahogyan a terünk gyöngykavicsait minden reggel végigfésülő, zöld kötényes asszonyok és férfiak szoktak megpihenni a munka közben, amikor félrerakják a sörűket és lapátokat, nekitámaszkodnak a korlátnak, kicsomagolják az otthonról hozott ennivalót, a térdükön a szatyor, a szatyor tetején a papír, s a papíron az ennivaló, és olyan békés komótossággal eszegetnek, mintha odahaza üldögélnének a konyhában, s közben beszélgetnek is, ami azt jelenti, hogy egyszerre eszegetnek és kiabálnak, nem csak azért, hogy túlharsogják az erre járó autók motorzaját, hanem mert mindegyikük folyton az összes többihez akar szólni, folyton azt szeretné, hogy az összes többi zöldkötényes hallja a hangját, a szerszámaik meg békésen pihennek mellettük a kukának támasztva, a legszebb az, amikor a barátságos vécésnéni még székeket is előhoz a függönyként szolgáló kalocsai mintás terítője mögül, ő maga is leül és helyet kínál a többieknek, s akkor már valóban olyan ez a zug, mintha egy meghitt konyhasarokban beszélgetnének, olykor egy körülöttük tébláboló gyereket elszalajtanak a közértbe, talán nem is az ennivaló miatt, hanem hogy a meghitt beszélgetés tovább tartson, uborka és chips, s talán valami nyalánkságot is, ma reggel ez az asszony azonban nem a pihenés végett ült le ide, s nem is a vécésnéni kisszékére telepedett, hanem a járdaszélre, az egyik lábát sután maga alá görbítette, a másikat pedig kinyújtotta előre, akár valami nagyra nőtt játékbaba, csakhogy a játékbabáknak nem szokott vér folyni a fejéből, ennek az asszonynak viszont feketén és ragadósan csillogott a feje búbja, és a homlokán is keskeny csíkban vér szivárgott, lefolyt egészen az álláig, s onnan a mellére csöppent, nagy, rozsdás foltként terjedt tovább, megszínezte az ingét, s egyre csak nőtt tovább, ez a szemmel látható növekedés volt az egészben a legrémületesebb, annak a csorgó vérnek az elevensége, ami sokkal vörösebb volt, mint az ólomüvegen áthatoló fény, az asszony mégis békésen bámult maga elé, az se zavarta, hogy egy kisfiú rángatta a karját, illetve próbálta felemelni őt, úgy, hogy a karját fogva beférkőzött a hónaljához, az inggyűrődései alá, hogy a vállát átkarolva föltámogassa, kicsit meg is emelte, de nyilván túl nehéz volt, visszahuppantak a földre, s közben az asszony föl se emelte a tekintetét, egykedvűen bámult maga elé, nem lehetett akkor már nem észrevenni, hogy az a vérző fejű asszony valójában rettenetesen részeg, és ebben a részegségben nem csak békés maradt, de mosolygott is, felemelkedett és visszahuppant, folyt a fejbúbjáról a vér, ő meg csak mosolygott, a kisfiú pedig egyetlen hang nélkül küszködött tovább, izzadt az erőfeszítéstől, fénylett az arca, s ő is vörös volt, pedig az ő feje búbja nem vérzett, mégis egyetlen szó nélkül gyürkőzött újra és újra a megoldhatatlan feladatnak, ráadásul arról a kivörösödött arcról nem lehetett leolvasni semmiféle érzést, se fájdalmat, se erőfeszítést se szégyent se szenvedést, kifejezéstelen maradt, miközben a derekát megfeszítve próbálta az asszonyt felsegíteni, s mivel kora reggel volt még, a tér és az utca tele volt munkába siető járókelőkkel, bevásárlószatyrot szorongató környékbeliekkel, de úgy tűnt, senkit nem állít meg a látvány, senkit nem érdekel egy kivörösödött arcú, izzadó kisfiú és egy ragacsos, vérző fejű asszony, nem álltak meg még csak sajnálkozni sem, legfeljebb a már a járdaszegélyre leszivárgó vért kerülték ki aggodalmasan, s éppen ebből a figyelemből lehetett megérteni, hogy ezek a járókelők pusztán könyörületből nem vesznek tudomást a kisfiúról, mint ahogyan nem akarják észrevenni azt se, hogy az asszony nyilvánvalóan a kisfiú anyja lehet, nem akarják elárulni neki, hogy látják és érzik a szenvedését, mint ahogyan a takarítóbrigád is úgy folytatta a reggelizését, mintha észre se vennék ez a rendíthetetlen küzdelmet, szendvicseket és sültcsirkét ettek a szatyrokra terített nejlonokból és papírokból, és barátságosan kiabáltak tovább, én pedig néztem őket fölülről, az ablakból, és arra gondoltam, hogy a könyörületnek és a tehetetlenségnek számtalan formája és nyelve van, de megesik, hogy olyannyira hasonlítanak, hogy könnyű összecserélni őket, s láttam azt is, hogy a mi szép, szecessziós díszítésű nyilvános vécénk tetején, a nagy gonddal kovácsolt és élénkzöldre festett vastulipánok védőgyűrűjében, ahol többnyire labdák szoktak díszelegni, mert a mászókák között, a gyöngykavicson focizó kisfiúk felrugdalják, s nincsen, aki leszedné nekik onnan, most nem pöttyös labdagombák tenyésznek, hanem egy szürke díszpárna szomorkodik, illetve az a díszpárna ott dacolt az idővel hetek óta már, sütötte a nap, megáztatta az eső, kiszárította a szél, de még csak nem is bolyhosodik, tartja magát rendíthetetlenül, egy szürke, díszpárna alakú szikladarab, ami most társat is kapott, ugyanis két tenyérnyire tőle egy fekete nyelű konyhakés díszelgett, az a fajta műanyag nyelű konyhai szerszám, amit a háziasszonyok inkább csak krumplihámozásra és répaszeletelésre használnak, húsokhoz és komolyabb műveletekre már nem volna alkalmas, miként kerülhet egy konyhai kés a díszpárna mellé a szecessziós vécé tetejére, olykor még a kérdések is csak újabb kérdéseket támasztanak, visszafordultam az ablaktól, vissza a mélytengeri fürdőszobába, hogy felmérjem, mekkora utat tehetett meg az a morzsát cipelő hangya, s láttam, hogy addigra már vagy kéttenyérnyi sivatagot is bejárt, éppen akkora távolságot, mint amilyen közelről a díszpárna és a konyhai kés figyelték egymást, s mert tegnap este, elalvás előtt azt olvastam, miközben a kispárnámat a fejem alá gyűrtem, hogy ez a lét a hibának vagy ballépésnek egy bizonyos neme, és azt is, hogy elmondhatjuk róla, hogy ma rossz, minden nap még rosszabb lesz, és végül bekövetkezik a legrosszabb, vagyis hogy minden élettörténet valójában szenvedéstörténet, úgy éreztem, hogy segítenem kell ennek a hangyának, lehajoltam hát hozzá, és előbb kimértem a megtett útját, valóban kéttenyérnyi volt, aztán a hüvelyk és a mutatóujjam közé fogva összemorzsoltam a rendíthetetlen harcost, éreztem egy pillanatra a savanykás illatát, s láttam, hogy sárga és piros és zöld fényfoltok már odébb kúsztak a falon, mint valami eleven morzsák, elmásztak a csempéken, éreztem az ujjaimon a savanykás illatot, felcsippentettem a gazdátlanná vált morzsát, hogy kihajítsam az utcára, visszasétáltam az ablakhoz, s megdöbbenve láttam, hogy odakint minden megváltozott, a zöld kötényes brigád befejezte a reggelizést, elpakolhatták a maradék csirkéket és szendvicseket, a konyharuhákat és szatyrokat, mert a vassöprűikkel már szorgalmasan csíkozták a mászókák között a gyöngykavicsot, a vécésnéni is elrakta a székeket, és bezárkózott a várába, de ami a legérthetetlenebb, eltűnt a járdaszegélyről az a ragacsos fejű, vérző asszony, s eltűnt az őt hiábavalóan emelgető kisfiú is, egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogyan tudta mégis felsegíteni, s főként hogyan mehettek el ilyen rövid idő alatt, mindenesetre nyomuk veszett, csak egy rozsdás folt sötétlett a járdaszegélynél, ragadósan, elevenen, s a vécé tetején szürkén bolyhosodott az odadobott díszpárna, csillogott kétternyivel mellette a konyhai kés, odalent pedig, a vécé előtt, a járdán a fejüket leszegve siettek a dolgukra, mentek a munkába a járókelők.
Ott, ahol az Üllői útból a Szentkirályi utca leágazik, csaknem mindig sár van a gyalogút mellett, derékszögben kanyarodik a járda, ám aki erre jár, többnyire rövidebb utat választ magának, így aztán nem csak a fűnek nincsen esélye, de az erre barangoló szorgalmas lábak jókora gödröket koptattak a földbe, s ezekben a gödrökben hamar felgyűlik és sokáig megmarad a víz és a sár, következésképpen elég egy kis eső, és máris újra az aszfaltozott gyalogúton kell menni, éppen a gyakori lerövidítések miatt kell a hosszabb utat követni, mint annyi más dologban, itt is felcserélődik a megszokott és a szokatlan, arról nem is beszélve, hogy a hengeres hirdetőoszlop mögött, a téglakerítés és a klinika falának találkozásának mindig halmokban áll a szar, már messziről bűzlik és figyelmeztet, hogy jobb a járható utat választani a megszokott helyett, olykor egészen rémületes nagy kupacok szomorkodnak itt, nehéz elképzelni, hogy kutyák hagyták volna, ekkora kutyák már mégse létezhetnek, még akkor se, ha szemközt, a parkban, ami a Köztelek utca nevet viseli, alig van olyan napszak, hogy ne futkároznának a szabadjára engedett ebek, viszont az is valószerűtlen, hogy a szükség szorította emberek guggolnának ide a fal tövébe, legalábbis ilyen gyakorisággal, így aztán, ha süt a nap és melegebb az idő, hamar felszárad a sár, viszont a fal melletti kupacok még éktelenebbül bűzlenek, jobb a helyzet tehát, ha hűvös az idő, mindaddig, hogy nem esik az eső, mert ekkor a kikoptatott csapásokban megáll a víz, olyanok ezek a terjedelmes pocsolyák, mint valami tágra nyitott szemek, s miként sok olyan ember akad, akinek a szeme színe pontosan megmutatja a hangulatváltozásait, főként persze a nők, akiknek a besötétülő írisze, elfelhősödött, vagy épp felragyogó tekintete biztosabb útmutató a szavaknál, úgy ezek a pocsolyák is minduntalan más színekkel csillognak, hol szomorúak, hol elkeseredettek, s mi tagadás, a lehető legritkábban tűnnek vidámnak, az Üllői úton mindeközben szűnni se akar a forgalom, kékes benzingőz lebeg az aszfalt fölött, itt pedig, a szarkupacoktól és letépett plakátdaraboktól néhány lépésnyire pizsamás betegek sétálgatnak a klinika kerítése mögött, csupán egy cirádás vasrács választja el őket a Szentkirályi utcától, mégis, semmi különöset nem találnak abban, hogy pizsamában és papucsban járkáljanak fel-s alá, nézegessék a járókelőket, mint ahogyan a járókelők is természetesnek tartják, hogy pizsamás és papucsos emberek sétálgatnak mellettük, igaz, némelyik betegnek sietősebb a dolga, az ilyenek általában valami papírt is szorongatnak a kezükben, s céltudatosan a következő kezelésre sietnek, mások ellenben fáradtan és törődötten ülnek a padon, valahogy úgy, mintha odafönt, a kórteremben, az ágy szélén búslakodnának, a legkülönösebbek viszont mégis csak a cigarettások, akik hálóruhában, mezítláb sietnek le a bejárathoz, hogy mohón elszívják a soron következő cigarettát, toporognak a hűvösben és összehúzzák magukon a fürdőköpenyt, a nők a pongyolát, óvatosnak kell lenniük a kezet, lábat, olykor a nyakat és a fejet is szorító mindenféle vastag gézkötések miatt, de nincsen semmi kétségük afelől, hogy a kényelmetlenséget megéri az élvezet, nézik, ahogy a piros-fehér sorompócskával felszerelt, I. számú kapun ki-és begördülnek a mentőautók, s nézik a kerítésen túl a járókelőket, akik közt némelyek csak ráérősen sétálgatnak, mások viszont szemmel láthatóan sietnek, néhányan fáradtan és törődötten a téglalábazatnak támaszkodnak, mintha otthon bámulnának ki üres szemekkel a konyhaablakon, mások pedig mohón szívják a soron következő cigarettát, s fázósan húzzák össze magukon a kabátot, magukba merülve lépegetnek, nem gondolnak olyasmire, hogy a nyilván a szemérem se több, mint megszokás és a közmegegyezés, mindaddig legalábbis, amíg az ember maga dönthet afelől, hogy mit mutat meg önnönmagából, mi az, amit megtart, és mi az, amit elenged, így volt az a házaspár is, akik itt, a Szentkirályi utca és a Baross utca kereszteződésénél laktak, ideiglenesen költöztek be csupán abba a lakásba, amit az összegyűjtött és kölcsönkapott pénzen vásároltak, szinte körül se néztek, hiszen sürgette őket az asszony hirtelen jött terhessége, aztán az első gyerek után érkezett a második szülés is, velük meg eltelt tizenhat év, belenőttek a lakásba és a környékhez tapadtak, nem gondolkodtak boldogságon és szerencsén, mert elragadta őket az idő, tizenhat esztendőn át éltek együtt a múló idő félhomályában, mire az asszonyban eluralkodott az ideiglenesség, s addig beszélt a férjnek, míg az összegyűjtött pénzükből végrehajthattak egy lakáscserét, kiköltöztek a fénybe és a zöldbe, ragyogtak az ablakok, tizenhat év után tisztán látni a másik szeme színét, fél év se kellett és már el is váltak, meg se riadhattak a gyorsaság okán, a két gyerek az asszonnyal maradt, a férj pedig elköltözött, mert látni se bírták már egymást, látni se bírták azt, ami a másikból lett, s azt, amit a másik szemében észrevehettek, vigyázni kell tehát az éles pillantásokkal és a megszokással, mert a homályos zugokban olyan szépségek is meglapulhatnak, amelyek rémisztőbbek a rejtélyes eredetű, makacsul bűzlő szarkupacoknál is, ámbár az is ide tartozik, hogy ez az asszony egyébként tanárnőként dolgozott, s az első munkában töltött tanévében tanított diákjai maradtak mindig is a számára a legkedvesebbek, mint ahogyan azoknak a diákoknak ő is egy életen át a példaképük maradt, olyannyira, hogy az egyik legkedvesebb tanítványa követte a példamutatását, és maga is tanárnő lett, mi több, addig ügyeskedett, hogy éppen a hajdani iskolájába ment vissza tanítani, tanár és diák így kerültek egymás mellé a tanári szobában, szinte elválaszthatatlan barátnők lettek, az volt az iskolában a legszebb év, csakhogy a nyár közeledtével a hajdani tanítvány minduntalan kínzó fejfájásra panaszkodott, mosolygott, de a homlokán kiütött a verejték, elfelhősödött a tekintete, egészen sötétkékre változott az írisze, még valami csillagok is megmutatkoztak benne, mosolygott, s az őszi iskolakezdést már nem is érte meg, agytumor, így szólt a diagnózis, tudni kell elengedni azt, akit szeretünk, tanácsolta az orvos a tanárnőnek, a tizenhat éve árnyékban élő asszonynak, tudni kell, mi az, ami megtartható, s mi az, aminek már csak az emléke élhet velünk, például a mentők piros sorompós bejáratával szemben, itt, a Szentkirályi utcában bontani kezdtek egy házat, s aki nem tudta még, most megtanulhatta, hogy a rombolás legalább akkora körültekintést kíván, mint az építés, és gyakorta nem is kevésbé fáradságos, ez a ház például semmi áron nem akarta megadni magát, inkább valósággal meghajlott a fal, de nem engedett a nagy kanalas kotrógép ütéseinek, amikor pedig nem állhatta már tovább az erőszakot, olyan robajjal zuhant össze, mintha robbanás rázta volna szerteszét, porfelhő viszont nem volt, mert a munkások gumicsövekből egyfolytában öntözték a falakat, egész kis patakok csörgedeztek az utcán, kerülgethették a járókelők, amikor aztán megtört az ellenállás, amilyen legyűrhetetlenek hatott korábban az a ház, most olyan riasztó gyorsasággal tűnt el, alig három nap, és csupán egy hatalmas téglakupac maradt, egy óriási téglahegy, mögötte pedig valami betonépítmény, amin egy magányos férfi feszítővassal próbálta letaszítani a mélybe a maradék téglákat, egy magányos ember, de olyan messze, hogy a kopácsolásának már nem is hallatszott semmiféle hangja, s oldalt az utca felől mindeddig elrejtőzött szomszédos ház fala, most már ablakok és belső folyosók látszottak, szinte szemérmetlenül feltáruló járatok, kovácsoltvas erkélysorok és fürdőszobák, amelyeket nem illetett eddig a megszokás és a közmegegyezés, s ebben a változásban persze az is benne volt, hogy miközben eltűnt az egyik ház, valósággal levegőhöz jutott a másik, szinte megnőtt és kitárulkozott, akár egy asszony, aki a házasság félhomályából kilép, s mindezt a változást nem csak a járókelők látták, de nap mint nap figyelték a klinika udvarán sétálgató betegek is, nézték a falak összeomlását és a rétegenként előbukkanó, majd leomló hajdani lakásokat, s ebben a nagy elbámulásban arra gondolhattak, milyen tünékeny a határvonal a kívül és belül között, ezért kell tudni elengedni az életet, nem is csoda, hogy elég csak egyszer átlépni, és semmivé lesz a megszokás, mutatja a sok kikoptatott fűcsomó, a levágott utakat szegélyező pocsolyás gödrök sora és mutatja persze az az elviselhetetlenül bűzlő falszeglet is, ahol újra és újra kupacokba gyűlik a szar.