Morsányi Bernadett

Az Öcsém nevetett rajtam

Ősz hajú öregember lépett be a kabinba. Kopott öltönyét súrolta zsíros, hátrafésült haja. Arca és nyaka olyan barázdás volt, mint egy régi gyékény. Kezében nejlonszatyrot és egy elsárgult sportújságot lógatott. Hetvennek nézett ki, de lehet, hogy „csak” hatvan volt. Parasztnak tűnt, illetve földművelőnek. Pontosítanom kell, mert előítélet nélkül, stílusjelölő és szociológiai értelemben használom e szót. Az Öcsém, aki biciklijével az előtérben állt, nevetve nézett be fülkénk ablakán, sejtette, hogy mellém fog leülni a férfi. Mérgesen pillantottam rá, mit szórakozik, miért nem jön be a kabinba. Az idős férfi rám mosolygott, Én nem annyira őszintén, de viszonoztam. Zavart, hogy mellém ült le. Kicsivel később átköltözött a szemközti ülésre, lépését azzal indokolta, hogy ablak mellett jobban látja a betűket. Megértően bólogattam, némi érdeklődést erőltetve magamra. Észrevettem, hogy a bőröndöm miatt kényelmetlenül ül, megpróbáltam felrakni a polcra. Gyenge voltam. Az Öcsém csak bámult befelé. Néma arcjátékából leolvastam, eszébe sincs biciklijét felügyelet nélkül hagyni. A csomagok majdnem rám estek, de az öreg szolgálatkészen mellettem termett. Segített, közben hozzámért nyálkás, hideg keze. Narancssárgának láttam az arcát.

– Mind a magáé? – kérdezte a csomagokra bökve.

– Igen – feleltem, pedig nem volt igaz, köztük volt az Öcsém holmija is. Ez rögtön a válasz után eszembe jutott, mégsem javítottam ki magamat, a minimum párbeszédre szorítkoztam.

Leült, nevetve nézett rám.

Tulajdonképpen kedves – gondoltam előbbi válaszom miatt bűntudattal- én is mosolyogtam rá, most őszintén. „Coop” feliratú szatyrából barackot húzott elő. Sportújságján kezdte pucolni, a héjat szemetesbe dobta. Nem volt túl higiénikus, minden egyes alkalommal ujjaival érintette a szemetesládát, majd a száját. A kuka fém fedele villant és a nap megvilágította redőzött arcát.

Ez a kép nyaralásom alatt többször felrémlett bennem, főleg, amikor felaprított krumplit dobáltam a fritőzbe. Csillogott a narancssárga olaj, mint az öreg arca. Ráfröccsent a kezemre, nagyon fájt. A sütő hangosan rotyogott, napfény világította meg égetett ujjamat.

Olvastam a fülkében és diszkréten, a könyv mögül néztem ki az ősz hajú öregemberre. Koszos körömmel ette a barackot. Az Öcsém benézett a kabin ablakán. Zakatolt a vonat. Felemás érzés kerített hatalmába, hol melegem volt, hol fáztam. Az öreg rágta volna a gyümölcsöt, de az az érzésem támadt, hogy nincs mivel. Végül kézzel trancsírozta szét. Úgy tettem, mintha nem látnám, pedig őt nem érdekelte, hogy látom-e.

– Magam miatt vagyok diszkrét – gondoltam, miközben hűteni próbáltam megégetett kezemet, a vonaton pedig könyvemben lapoztam.

Az erőteljes fénysugár hangsúlyossá tette sérülésem nyomát és az öreg foghiányát.

– Vajon mivel eszik? – tűnődtem, miközben a krumplik intenzíven sültek és középső ujjamon megjelent egy hólyag.

Az öregember eltávolította újságjáról a héjakat és a sporthírekbe mélyedt.

– Praktikus – mutattam rá a fritőzre, valójában a sportújság több funkciójára gondolva.

– A modern technika – jegyeztem meg nem túl meggyőzően.

Zuhogni kezdett az eső, a cseppek áztatatták az ősz hajú öregember újságját és a könyvemet. A krumplik ficánkolva sültek. Rám nézett, tisztába volt kondíciómmal, ő állt fel becsukni az ablakot.

– Kicsit megégtek – mutattam az olajos krumplikra, még mindig az öregen tanakodva.

Visszaült, barátságosan nevetett. Szájából sötét áradt, mint az üres olajsütőből.

Erre már a nyaraló kertjében gondoltam vissza. Csodálkoztam a nyárhoz képest kellemetlen, hideg időn. Az ősz hajú öregember minden előzmény nélkül leszállt, pedig arra számítottam végig együtt utazunk. Még visszaintett, én fejemmel biccentettem. Egyedül maradtam.

Néztem a hólyagot az ujjamon. Álltam magányosan a gazos kertben. Fáztam. Az Öcsém nevetve nézett az ablakból. Bosszantott, mint mindig.

Papa

Március 19-én, József napon, miközben Papa pattogatott kukoricát készített, Mami felvágta a süteményt, én pedig egy üveg bor felbontásával bajlódtam, Papa hirtelen eltűnt. Mami még egy irányból vágott a rétesből, Anyu lehalkította a rádiót, én poharakért kotorásztam. Ezt a békés családi tevékenységet csöngetés zavarta meg. Együtt indultunk ajtót nyitni, azonos tempóban léptünk. A bejárati ajtóban az egyik szomszédasszony állt. Meglepett arccal hadarta, hogy miközben ablakot pucolt, látta Papát elrepülni az erkélye előtt. Izgatottsága nem illett idilli nyugalmunkhoz. Unottan, bár némileg csodálkozva néztünk egymásra, eddig még nem tapasztaltuk, hogy az asszony ablakot, vagy bármi mást tisztított volna. Elmondása szerint Papa udvariasan ráköszönt, ami elgondolkoztatott minket, mert Papa tüntetően kerülte a szomszédasszonnyal való érintkezés minden formáját. A közbevetés megtörte hármunk hallgatását, Mami számára kérdésessé vált, hogy valóban Papáról van szó.

– Mi volt rajta? – kérdezte Mami ravasz tekintettel.

A szomszédasszony érezte, hogy mire megy ki a játék, igyekezett minél precízebben válaszolni.

– Atlétatrikó, melegítőnadrág, ami egy kicsit le volt húzódva a fenekéről és innen –hangsúlyozta – csakis innen tudom, hogy Papa kockás alsónadrágot viselt. Itt most én is az események részesévé váltam:

– Igaz! – kiáltottam – Papa tőlem kapta karácsonyra.

Mami végiggondolta a hallottakat, és úgy döntött hisz a szomszédnak. A közlékeny asszony még annyit mondott, hogy Papa dél-kelet felé vette az irányt, mire Mami megjegyezte, hogy tudtával arra nincs semmi. Mami még annyit akart tudni, hogy volt-e Papán szemüveg. A válasz szerint volt, csak kicsit ferdén állt rajta. Mami dühös lett, hogy jól nézünk ki, ha Papa repülés közben elhagyja a szemüvegét és megint vehetünk újat.

– Mi az, hogy megint? – méltatlankodtam – mióta csak élek, ezt hordja.

Anyu rám szólt, hogy ne okoskodjak, láthatom, hogy Mami milyen ideges. Mami, pedig azt mondta, nem érti, ezt az embert (Papát), miért megy el itthonról, mikor nagyon jól tudja, hogy vendégek jönnek. Ráadásul – folytatta - kifejezetten megkérte, hogy ne csináljon pattogatott kukoricát, mert csak a nyakunkon marad, sütött ő (Mami) elég süteményt.

– Én szeretem – szólaltam meg ismét, immár másodszor ellenzéki pozícióból. Anyu megint mérgesen nézett rám, majd Mami felé fordult és kérte, nyugodjon meg, Papa biztos hamarosan itt lesz. Mami csak legyintett:

– Nekem nem kell Papát bemutatni. Jön majd, csak éppen későn.

Gyorsan megköszöntük a tájékoztatatást, folytatni akartuk korábbi tevékenységünket. Egyszerre indultunk a konyha felé, de ismét csöngettek, muszáj volt visszafordulnunk. Most a szemközti szomszéd állt az ajtóban. Köszönésünket sem fogadta, egyszerűen kiabálni kezdett. Olyasmit mondott, hogy, ami sok, az sok, ő igazán szereti a Papát (Mami mélységesen felháborodva fordult felénk: mi az, hogy szereti és mit „papázik”, amikor már ő is rég elmúlt hatvan, hiába festi a haját.) de, hogy a szárítóról pont a férje legújabb pulóverét viszi el Papa, az mégis túlzás. Ha - folytatta- Papa fázik, amit ő teljes mértékben megért, az atlétatrikó nem éppen ilyen időhöz illik, akkor öltözzön fel otthon (ezt nyomatékkal mondta) melegebben. Mami kijelentette, ha Papa hazaérkezik, akkor az első dolga lesz, hogy velem átküldi a pulóvert.

– Miért pont velem? – kérdeztem, bár még mindig azon gondolkoztam, hogy az előbbi szomszédasszony „papázása” miért nem zavarta Mamit. Reakciómra Anyu közölte, hogy engem semmire sem lehet megkérni, olyan vagyok, mint az apám. A végszóra előjött Apu a nagyszobából és kifejtette, a három gyereke közül egyedül én nem hasonlítok rá. Ugyanolyan megbízhatatlan vagyok, mint Papa, aki télvíz idején fogta magát és atlétatrikóban (!) ment el repülni, akkor, amikor az őt ünnepelni készülő vendégek bármikor itt lehetnek. Ráadásul – kiabálta indulattal – Papa leakasztotta a szomszéd pulóverét, ami az ő családjában nem fordulhatna elő. Anyu azt válaszolta, hogy Papa csak kölcsönvette a pulcsit, míg Apu családjában mindenki (!) harácsol és kétszínű. Apu tiltakozott, Mami pedig becsukta az ajtót és mi újból a konyha felé indultunk. Csöngetés hallatszott, most sem jutottunk messzire a bejárati ajtótól. Az Öcsém érkezett meg.

– Ó csak te vagy – legyintettem csalódottan.

Lihegett, kezében papucsokat szorongatott.

– Amikor Papa jobbra vette a kanyart – mesélte – akkor estek le róla.

Mami felkiáltott, hogy hát tudja, hogy Papa hova ment oda. Ekkor azt gondoltam, hogy ezt a szót, csak mi érthetjük, akik ebben a kicsi zónában (a bejárati ajtótól számított egy méteres körzetben) állunk. Anyu megdicsérte az Öcsémet, Apu elégedetten közölte, az Öcsém tényleg olyan, mint az ő családja, bezzeg én.

– Tiszta anyja – folytatta indulattal, én meg közbevágtam, hogy nem értem, miért én vagyok műsoron, amikor most Papáról van szó. Anyu öntudatossá vált, persze, hogy olyan vagyok, mint ő –mondta – nagy baj lenne, ha Apu vonulatát vinném tovább. Az ő (Apu) családja ugyanis tisztességtelen, kapzsi és álszent. Apu üvölteni kezdet, de kivételesen senkit sem érdekelt, hiszen Papa kölcsönvett pulóverben, papucs nélkül repül, ki tudja, merre. (Csak mostanában gondolok arra, milyen bensőséges és meghitt volt, ahogy együtt lépegettünk a konyha és a bejárati ajtó között).

Újabb csöngetést hallottunk, a Nővérem állt az ajtóban, kezében Papa szemüvegével. Nem értettem minek csönget, mindannyian a nyitott ajtónál álltunk. Mami nagyon megörült az ép lencséknek. Anyu viszont aggódni kezdett, mi lesz, ha Papa neki repül egy antennának, vagy beleesik egy kéménybe. Mamit már csak az nyugtalanította, hogy hamarosan jönnek a vendégek és pont az ünnepelt nincs itthon.

Megint csöngettek, virágok töltötték be a nyitott ajtót, jöttünk ünnepelni felkiáltásokkal. Mami nagyon ideges lett, Anyu vette át a szót.

– Kerüljetek beljebb – mondta „frappánsan”.

Az egyik rokon néni, mellei közé szorította az Öcsém fejét (aki, az öregedő nőknél mindig hihetetlen sikert arat), és csókot nyomott fulladástól kékült arcára. Én ösztönösen futni kezdtem a konyha felé, az utóbbi félórában először egyedül. Siettem, kezemben szorítottam Papa szemüvegét és papucsát. Befordultam a konyhába és nagy meglepetésemre Papa éppen a pattogatott kukoricát tálalta. Papucsban és szemüvegben...

Fázom, tényleg

Nézem magamat a pici tükörből. Látom a fogaimat, a számban kezet és érzékelek egy fürkésző arcot. Kényelmetlenül ülök a székben és figyelem magamat. Vizsgálom, hogy milyen az ajkam, a fogsorom, és a nyelvem. Ez vagyok én, de csak most, amúgy ezek pusztán részeim. Ha a kéz eltűnik, az egész arcomat látom, a szemeimet is, melyek kékek.

A kéz ráncigálni kezdi a fogamat. Kicsit távolabbról az arc mosolyog rám. A kézből hang jön. – Túlságosan odaragasztottam a gyűrűket, ezért csak nehezen tudom leszedni a fogairól. Remélem, hogy nem fáj.

Nyögve próbálom jelezni minden rendben, igazán ne aggódjon.

Farkasszemet nézek töredék önmagammal. Jelen pillanatban egy nagyra tárt szájból és harminckét fogból állok. Nem félek, csak látszólag vagyok kiszolgáltatott helyzetben. A megszokott fogorvosi székben ülök, számban egy magabiztos kézzel és két ismerős tekintettel. Kivételesen nincs más dolgom, mint ülni és várni. Nem kell gondolkoznom, vagy bármit is kitalálni. A felelősség sem engem terhel. És lám, a fogszabályzóhoz tartozó gyűrűk lejöttek.

Nyálelszívót helyeznek a számba. A készülék magába szippantja nyelvemet, de a kéznek sikerül kettéválasztani őket. Könnybe lábad a szemem, ezt érzékelem a pici tükörből, erősen vakít a lámpa. Hangosan serceg a nyálelszívó a csendben.

– Mindjárt meglesz – bíztat a kéz, lágyan matatva a számban. A hátsó arc is közelebb hajol.

– Tényleg alakul – nyugtat kedvesen.

A nyelvemet megint beszippantja a nyálelszívó, de biztonságban érzem magamat, igaz kicsit hánynom kell. Gipszmintát vesznek a fogaimról, éjszakai fogszabályzóm számára. Komplikáció lép fel, fogaim beleragadnak a hátsó arc készítette masszába. Ketten próbálják kiszabadítani felső fogsoromat, majdnem sikítok. Bocsánatkérően néznek rám.

– Tudjuk, hogy nem volt kellemes, de ugye nem fájt annyira?

Rázom a fejemet, hogy nem. Kár lenne pánikba esniük, eddig olyan nyugodt volt minden. Andalító melódia szól halkan a rádióból, nyáriasan meleg van a rendelőben.

– Rögtön meglesz – súgja az ismét magabiztossá vált kéz, a hátsó arc alig hallja, közelebb hajol.

Valóban befejeződik a hosszúra nyúlt művelet. Most már a kézhez tartozó arccal beszélek. Megtudom, hogy ilyen komplikáció nem szokott előfordulni. Készséggel elhiszem, mert velem mindig olyasmi fordul elő, ami mással nem. A hátsó arc arra kér, hogy öblítsek. Megteszem, majd kiszállok a székből.

– Akkor két hét múlva – mondják dallamosan.

Azt felelem, hogy rendben, de már bizonytalan vagyok. Felkeltem a fogorvosi székből, a saját lábamon állok, nekem kell döntenem az életemről.

– Viszontlátásra – köszönnek.

– Viszontlátásra – búcsúzom én is.

A váróteremben már nincs senki. Magamra húzom télikabátomat és kilépek az ajtón. Elkeseredem, vastag sálam sem óv meg a rám törő jeges széltől. Túljutok a kertkapun, muszáj futnom, félek egyedül. Megpillantom Anyut. Őt mindig jó látni, valahogy megnyugtat. Arcomba csap a hideg hó, ez nem esik jól, gyengít. Anyu integet, hogy menjek, autóval van, hazavisz. Szerencsés fordulat, nem kell a buszmegállóban fagyoskodnom.

Moccanni sem tudok, elgémberedtek a lábaim. Segélykérően nyújtom felé a kezemet. Ő a szemközti járdáról kiabálja, nem érti miért vacakolok. Sírni kezdek, könnyeim arcomra fagynak. Anyu beszél hozzám, de hidegtől elernyedt hangom nem juttatja el válaszomat. Türelmetlenül kérdezi:

– Most jössz, vagy maradsz?

Reményvesztetten állok. A szemközti ablakból hógolyóval célba vesz egy kisfiú, sikeresen eltalál. Biztos vagyok benne, hogy ennyi volt az életem de nem okoz fájdalmat a felismerés. Becsukom a szememet. Gondolatban úgy látom magamat, mint egy lekonyult szájú hóembert. Megélénkül a szél. Most jut eszembe Anyu, de a fagyos köd miatt nem látom, merre van. Utolsó erőmet összegyűjtve kiáltom:

– A királyé nem leszek, nem adom meg magamat.

Meglepődöm hangom élességén és azon, amit mondtam. Anyu mellettem terem könnyed mozdulattal odavezet az autóhoz. Hazamegyünk.

Strandlabda esik az arcomba, vacogva riadok fel. A tengerparton tűz a nap. Anyu napolajjal ken be, nehogy leégjek. Pedig fázom. Tényleg.

SEMMI

A színpadra begördült a kopasz énekesnő, valaki belökte tolókocsiját. A showman harsogott, a közönség tapsolt, a fiú pedig mélyen megszánta az idős nőt. A kiöregedett primadonna tátogott valamit de szája nem a playbackre mozgott. Műszempillája homlokára tapadt, protkója félre csúszott, tolószéke pedig nem bizonyult stabilnak. Mikor a trombita harsant, a kocsi hatalmas iramban gurulni kezdett, az énekesnő elsuhant a függönyön át. A dal elvileg még tartott. A showman belépett egy szál rózsával, amit a kopasz énekesnőnek szánt. Mikor észrevette, hogy nincs ott, vállat vonva bekonferálta a következő számot. A közönség ismét tapsba tört ki. Az idős asszony eltűnése senkit sem lepett meg, csak a fiú indult a kiöregedett primadonna keresésére. Kilépett a teremből a nem szűnő taps közepette.

Elment a színház büféje előtt és mielőtt bármit is kérdezhetett volna, a büfés megszólította. Azt mondta, amit a fiú látott az semmi sem volt, a semmit pedig nem lehet keresni. Megkérdezte a fiút érti-e, a fiú pedig bólintott, annak ellenére, hogy nem értette. Nem nyugtalankodott, mert úgy általában nem értett semmit. Csak volt és örült, hogy senki sem mondja, hogy nincs. Magában homályosan arra gondolt, hogy valakit a kora tesz semmivé, de lemondóan búcsút intett a filozófiának. Egyedül állt a ruhatár előtt, csak a neon zizegését hallotta. Eszébe jutott nem is hozott kabátot, semmit sem hozott magával a színházba. Elindult a kijárat felé és az ajtóban elgurult előtte a kopasz énekesnő. Látom, tehát van. – gondolta a fiú. A büfés a fiú gondolataiba látva így szólt:

– Fiú te a semmit látod, tehát nem látsz semmit. Érted?

– Értem – felelte a fiú, sokkal bizonytalanabbul, mint az előbb, mert már kezdett belül fájni, hogy nem értett semmit.

Beült a szemközti bárba de rájött nincs pénze, nincs semmije. Kinézett az ablakon és látta az öreg nőt gurulni a lejtőn, de a báros, aki a korábbi büfés volt, a fiú asztalához ugrott.

– Fiú te nem láttál semmit. Érted? A fiú nyögött egy igent de valami fojtogatót érzett, nem tudta, hogy mit, talán a semmit. Ezen a napon jött rá, hogy a semmi is tud fájni, és nem értette, ha valami fáj, akkor, hogy lehet semmi. Elhagyva a bárt az utca túl oldalán, volt szerelmét pillantotta meg. Nem érzett semmit csak ürességet.

Mialatt a fiú felszállt a buszra, a tolókocsi elhaladt mellette. Láttam-nyögte, de a buszvetető, aki a büfés volt, így a báros is, a szokásos szöveggel állt elő.

– Fiú te nem láttál semmit. Érted?

A fiú már alig hallhatóan mondta, hogy igen, és félni kezdett a maga sem tudta mitől, talán a semmitől. Leszállt a buszról és látta, amint a kopasz énekesnő a Duna felé tart, majd kibukva a székből eltűnik a folyóban. El kezdett futni a fiú és fennhangon kiáltotta, hogy láttam, tehát van! Ebben a pillanatban a buszvezető, illetve báros, vagyis a büfés leütötte a fiút, majd beült a tolókocsiba és elgurult...