Vadai István

„A jobb rímek Kosztolányiéi”

Ha majd egykor megírják a magyar rím történetét, akkor abban Kosztolányi Dezső költészete egészen bizonyosan önálló fejezetként szerepel majd. Vitathatatlan művészi, írói, költői nagysága, de elévülhetetlen érdemeket szerzett pusztán rímhasználatával is. Olyan teljességgel aknázta ki a magyar rímelés lehetőségeit, olyan kedvvel és alapossággal, hogy az utókor kénytelen elismerni, Kosztolányi életművét követően már nemigen lehet mást tenni, mint az ő nyomdokaiban járni. Esterházy Péter erre a helyzetre utal, amikor 1984-ben, Daisy című operalibrettójában a szereplők felsorolása után az alábbi megjegyzést teszi: „A szövegben szó szerinti vagy torzított formában, többek közt, szó szerinti vagy torzított formák vannak. A jobb rímek Kosztolányiéi." Innen emeltük ezt a kifejezést írásunk címéül.

Esterházy idézett megjegyzésének első fele szokásos kelléke a Bevezetés a szépirodalomba alcímű, és később ezzel a címmel önálló kötetbe gyűjtött írásoknak. Szokásos jelzése ez annak, hogy ezek a szövegek posztmodern szituációban születtek, lépten-nyomon korábbi műveket idéznek, többnyire jelöletlenül. Esterházy novellái, regényei ebben a korszakban szabályos játékot űznek az idézésből, és a 80-as évek irodalomkritikája élvezettel ment bele a játékba, a szövegértelmezések egymás után fedték fel, hogy hol, kinek, melyik művét emeli saját szövegébe az író. Az írások végén szereplő névsor, hol kurtább, hol terjedelmesebb felsorolás persze gyakorta eleve felfedte az idézetek forrását. A Bevezetés a szépoirdalomba 1986-os gyűjteményes kiadásában a teljes kötetre vonatkozó összesített névsor már 6 sűrűnszedett oldalnyira rúg! Többek között talán azt érzékelteti ez a nyomasztóan hosszú névsor, hogy felesleges minden egyes apró idézet nyomába eredni, hiszen a posztmodern szöveg folyamatosan idézetekkel él, a létmódjához tartozik szorosan hozzá, hogy magába olvaszt minden korábbi szöveget. Többek között talán ezt érzékelteti a Daisy idézett ironikus megjegyzése is, mely nyitva hagyja azt a kérdést, hogy hol, kinek, melyik művéből vett át szó szerinti vagy torzított formájú idézetet. Elégedjen meg az olvasó azzal, hogy ez a szöveg is korábbi művekre épül.

Egyetlen konkrét nevet fed fel Esterházy, egyetlen szerzőt nevez meg, Kosztolányit. Tudható, hogy más írásaiban is gyakorta idézi, sőt a Függő egyetlen betűvel jelölt szereplője, K. szintén őrá utal. De jelen esetben Kosztolányi nem egyszerűen idézett szerző, nem egyszerűen szellemi előd, megidézendő ős, áhítattal tisztelendő rokon, hanem költőtárs. A Daisy ugyanis operalibrettó, vagyis verses szövegkönyv. Ennél fogva folyamatosan rímel. A frivol, szójátékokra épülő szöveg leglátványosabb rímbravúrjai valók Kosztolányitól. Esterházy eljárása azt vallja be, hogy mindannyian, írók és olvasók, rímgyártók és rímfogyasztók, ugyanolyan posztmodern helyzetben vagyunk. Megkísérelhetnénk önállóak és eredetiek lenni, de a kísérlet eleve kudarcra van ítélve, a jobb rímeket már mind megírták előlünk. Ebben a helyzetben legfeljebb az tehető meg, hogy felvállaljuk ezt az örökséget, és örömmel fogadjuk el.

Azt a furcsa (vagy inkább nagyon is természetes) helyzetet, hogy a múlt nem múlik el végérvényesen, hogy folyamatosan jelen van, maga Kosztolányi is egészen pontosan megfogalmazta egy 1934-es dolgozatában. A Hiénafog című írást idézzük: „Ami egyszer volt, test, lélek, megmarad, így vagy úgy, a világegyetem alkotó része lesz, s hat is az örök körforgásban, gondolatokat, érzéseket ébreszt valakiben úgy, mint bennem ez a [harmincötezer éves] hiénafog. Szörnyű, hogy elmúlunk. De talán szörnyűbb, hogy egészen sohase múlhatunk el." Jeleket hagyunk magunk után, kitörölhetetlenül, akár akarjuk, akár nem. De ez az örökké megmaradás csak az egyik nézőpontból ilyeon fogvacogtatóan tragikus.

Hiszen másfelől éppen az a célunk, hogy jeleket hagyjunk magunk után. Más sem marad belőlünk.

De térjünk vissza a rímelés kérdéseihez. Kosztolányi Dezső rímtechnikájáról azért nem könnyű beszélni, mert hiányzanak azok az alapvető rímtani munkák, melyekre támaszkodhatnánk. Nem tudunk pontosan beszélni, mert nincsen magyar rímelmélet. Persze vannak rímekkel foglalkozó fontos munkák. Már Csokonai tesz értékes megjegyzéseket a magyar rímről. Kiemelkedően fontos elméleti munka Arany János Valami az asszonáncról című dolgozata, mely máig érvényes módon taglalja ezt a különleges rímfajtát. De ezt követően nem íródott olyan elméleti összefoglalás, mely akár csak egységes terminológiai rendszert vezetne be a rímtanba. Radó Antal és Horváth János verstani munkái ugyan tekinthetőek részben rímtani munkának, de hiányzik belőlük az elméleti megalapozottság. László Zsigmond több munkája is foglalkozik a rímeléssel, köztük igen remek könyve A rím varázsa. Ám ez is inkább leíró jellegű, és tulajdonképpen a rím definíciójáig sem jut el.

Horváth János verstani munkásságának érdemeit nem vitatom, de a rímelés tekintetében ő is gyakorta megdöbbentő módon közömbös. A középkori magyar vers ritmusa című könyvében például azt írja: „A rím és alliteratio kérdésével nem foglalkoztam; jelentőségük megvan ugyan, de nem oly mérvű, hogy a versritmus lényegét érintené. " (154. o.) Vagyis kizárólag a ritmus kérdését tette vizsgálat tárgyává, és a rímelés strófaképző szerepét egyszerűen figyelmen kívül hagyta. Ez a megközelítésmód kísértetiesen emlékeztet Lotz János metrikai felfogására. Ő a metrikai rendszereket a szótagok prozódiai tulajdonságaiból vezeti le, s ugyanilyen könnyed mozdulattal mond le az ütemes vers vizsgálatánál a rímelés vizsgálatáról. Horváth Jánosnak is, Lotznak is igaza van annyiban, hogy a vizsgált esetekben nem a rímelés léte vagy nemléte, nem a rímelés minősége játssza a döntő szerepet. De ebből még nem következik az, hogy semmiféle szerepet nem játszana. Úgy gondolom, hogy minden olyan metrikai leírás, amelyik eltekint a rímelés alapos vizsgálatától, lényegében elhibázott.

A magyar verstani szakirodalomban létező rímelméleti iskolákról Horváth Iván ad összefoglaló képet Balassi költészete történeti poétikai megközelítése című 1982-es kötetében. Könyvében önálló fejezetet szentel annak a kérdésnek, hogy miért ítéli az utókor Tinódi Sebestyént kezdetleges, primitív rímelésűnek. Ebben a kérdésben egyetlen gondolatmenet mentén helyezhető el Szenci Molnár Albert, Arany János és Horváth János. Mindannyian úgy vélik, hogy a rímelés annál Jobb", minél nagyobb a rímpár tagjai között a szemantikai távolság. A tökéletes összecsengés azonossága mellett megjelenő jelentésbeli különbséget vélik esztétikailag értékesnek. Ez a rímelméleti felfogás kitűnő rímnek minősítené Kosztolányi eretnek - szeretnek rímpárját, mert a benne szereplő szavak még szófajukban is különböznek. Horváth Iván a történeti poétikai módszer érvényességét hangsúlyozza, azt, hogy Tinódi vala-vala-vala típusú önrímei nem minősíthetőek korszerűtlennek, vagy „rossznak", hiszen Tinódi korában ez volt a „korszerű", ez jelentette a normát, és nem is létezett olyan elvárás, mely bármi mást várt volna el. Magam egy családi anekdotával szoktam megvilágítani a szituációt. Amikor a kisfiaim a Mazsolát nézték a tévében, megkérdezték, hogy a rendező bácsi miért csinálta a mesét fekete-fehérben. És nem nagyon értették, hogy azért, mert akkor még nem volt színes tévé.

Horváth Iván könyvének rímelméleti fejezete arra figyelmeztet, hogy a rím típusa nincs közvetlen összefüggésben a szöveg esztétikumával. A szöveg metrikailag releváns pontjain (rímhelyzetben lévő) lexikai – szintaktikai – fonológiai ismétlődéseit tekinthetjük a rím különböző esteinek, és eszerint használhatjuk az önrím – toldalékrím – tiszta rím –asszonánc kategóriákat. Ez a nyelvészeti megalapozású rímelmélet látszólag tiszta helyzetet termet, és kategóriarendszerével megkísérelhetjük a magyar rímeket osztályozni. Ám a kérdés korántsem olyan egyszerű, mint ahogyan ezt az érvényesnek tűnő nyelvészeti felosztás sugallja.

A magyar rímeket minősíthetjük (A) elhelyezkedésük, (B) terjedelmük és (C) minőségük szerint is. A bemutatott kategóriarendszer azonban csak a rímelés minőségét érinit. Márpedig a három vizsgálható szempont nem választható el egymástól. Az összefüggés esetenként nagyon bonyolult is lehet. E tanulmány keretei nem engedik meg a részletező kifejtést, ezért illusztráljuk a kérdést egyetlen Kosztolányi példával, a Boldog szomorú dal befejező négy sorával:

Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,

a kincs, amiért porig égtem.

Itthon vagyok itt e világban,

s már nem vagyok otthon az égben.

Látszólag egyszerűen minősíthetjük a rímelést: (A) keresztrímes, (B) kétszótagú, (C) asszonáncok. Valójában ennél finomabb minősítésre volna szükség. Hiszen az égtem – égben rímpár nem egyszerűen asszonánc. Rímel egymással a szótő is: ég – ég. Ez pedig tisztarím, vagyis annak egy speciális esete, homonímarím. Teljes fonetikai azonosság mellett különböző szófajok rímelnek (ige – főnév). Ezekhez az azonos alakú szavakhoz már fonetikailag nem teljesen egyező toldalékok járulnak, így ezeket asszonáncnak nevezhetjük. Vagyis a rímpár első szótagjában tiszta rím, második szótagjában pedig asszonánc. Egy majdan megírandó magyar rímelméletnek tehát szótagonként (pontosabban Csokonai verstani megfigyelését követve: szegmentumonként) kell majd minősítenie a rímpárokat, s a többszótagos rímeknél számolnia kell majd a kevert típusokkal is.

De ezzel még nem merítettük ki az idézett versrészlet rímelésének vizsgálatát. Megfigyelhető, hogy az a- b- a- b keresztrímes szerkezet mellett létezik egy a-a-b ~b sémára épülő, szintén nyelvi azonosságot bemutató szerkezet is: -tam – -tem // -ban – -ben. Az első két sort az egyes szám első személyű múltidejű igerag, a harmadik és negyedik sort pedig a helyrag köti össze. Ezek a toldalékok persze nem rímelnek, hanem inkább szembenállnak egymással, hiszen különböző hangrendűek.. A magas-mély szembenállás felerősíti a keresztrímes szerkezetet. Ehhez talán még a szótövek hangrendi szembenállása is hozzájárul: világ – ég. A szembenállás ellenére elmondható azonban, hogy a sorpárokat szintaktikai párhuzam fűzi össze, mely leginkább a toldalékrímeléshez hasonló. Ha kénytelen lennék terminust gyártani rá, kancsal toldalékrímnek nevezném.

Kosztolányitól egyáltalán nem áll távol az olyan kancsal rím, mint például a borban úszó – hegedűszó. Ez a rímpár szigorú értelemben megsérti a rímelés magánhangzó­azonosságának minimum-követelményét, mégis jól érezhető egybecsendülést jelent. Az ilyen, és ehhez hasonló mesteri, játékos rímek gazdag gyűjteménye az életműben a Csacsi rímek, az Esti Kornél rímei, vagy a Negyven pillanatkép. Kosztolányi egész életművében előfordulnak különleges rímek, ezekben a gyűjteményekben azonban felhalmozva, összegyűjtve találhatjuk meg a kínrímek, mozaikrímek, kecskerímek, szemrímek, kancsal rímek iskolapéldáit. Egy szakdolgozóm kísérletet is tett rá, hogy ezen gyűjtemények rímpéldáira építve osztályozza Kosztolányi játékos rímeit. Az osztályozás azonban kudarcot vallott. Részben ugyanazért, amiért a fentebbi példában nem boldogulhattunk egyszerűen. Az Esti Kornél rímei között található Szabadka – fabatka rímpár például nagyon egyszerűnek tűnik, asszonáncnak nevezhetjük, legfeljebb a háromszótagos rímterjedelem miatt nevezhető játékosnak, mesterkéltnek, azaz kínrímnek. Valójában már ennél a mozzanatnál is bajban vagyunk, hiszen megválaszolatlan kérdés, hogy milyen hosszúságtól kezdve számít mesterkéltnek egy rím, vagyis hány szótagtól kezdve jogos a kínrím minősítés. Fontosabb probléma azonban az, hogy ez a rímpár is szegmentálható, és csak a középső szegmentuma asszonánc, nyitó- és zárószegmentuma tiszta rímnek tekinthető.

Még bonyolultabb a helyzet a mozaikrímekkel. A szóhatárokkal szabdalt, esetleg különböző terjedelmű, hol tökéletesen egyező, hol szándékosan kancsal rímek teljesen kicsúsznak a tervezett kategóriarendszerből. Be kell vallanunk, hogy mind Kosztolányi rímtechnikája, mindpedig a magyar nyelv kifinomultabb rendszert alkot, mint amit a ma létező magyar rímelméleti megközelítések ábrázolni tudnának.

Ebben a helyzetben legfeljebb rácsodálkozhatunk Kosztolányi zsenialitására, ahogyan tévedhetetlen érzékkel talált rá a vershangulathoz legillőbb, jellegzetesen Kosztolányis rímmegoldásokra. Térjünk egy pillanatra vissza egy már idézett példához:

borban úszó hegedűszó

Raffinált mozaikrím, a hívórím két szóra bomlik. Részben tiszta rím, mert a zárószótag pontosan megegyezik. Részben kancsal rím, mert az ú és az ű hangrendileg is eltér. A rímpárt finom szemantikai, hangulati kapocs fogja össze. Amikor egy a magyar irodalmat rendkívül szerető olasz barátomnak, Armando Nuzzónak mutattam meg ezt a rímpárt, a teljes magánhangzó-azonosság hiánya miatt azonnal azt kérdezte tőlem:

– Ez perfetto?

– Nem, nem az – feleltem –, csak szép.