Morsányi Bernadett

A szabadság törékenysége egy furcsa országban

A Szabadság, szerelem című film szerencséje, hogy jó időben született, és jókor (2006. október 23-án) került a mozikba. Nem kell már áttörnie a hallgatás falát (ennek az elvárásnak nem tudna megfelelni), a forradalom ötvenedik évfordulójára számos kiadvány jelent meg, dokumentum- és játékfilmek láthatók mozikban és a televízióban, beszélgető műsorok a különböző tv-csatornákon és persze múzeumok is készültek kiállításokkal. Goda Krisztina új nagyjátékfilmje egy szerencsétlen véletlen folytán, annak a feladatnak is eleget tehet, hogy bemutassa 1956 és 2006 eseményei között milyen hatalmas a különbség. A film így akaratán kívül plusz tartalommal bír. Filmtörténeti értékeket viszont nem hordoz, elég egyszer megnézni, többször kár lenne. Van még egy szerencséje a filmnek. A rendezőnő első nagyjátékfilmje, a finoman szólva is felejthető Csak szex és más semmi után, a néző pontosan tudja, hogy mire számíthat, és mire nem. Goda Krisztinának tehát nem kell tartania attól, hogy az értelmiség bármit is számon kér rajta (ld. Mészáros Márta A temetetlen halott vagy Szabó István A napfény íze című filmje után kialakult vitákat).      

A film cselekményének keretét, Quentin Tarantinó sokat idézett mondata szerint „minden idők legnagyobb el nem beszélt története” adja (ld. A szabadság vihara c. dokumentumfilmet). A kezdő képsorokon Moszkvában, 1955-ben olimpiai középdöntőt játszik a magyar csapat a szovjet-válogatottal, és a bírói csalásnak köszönhetően a szovjetek nyernek. A film végén az 1956-os melbourne-i olimpián, a szabad világ keretei között, igazságos bíróval (mikor verekedés kezdődik a medencében, a bíró leállítja a mérkőzést, győztesnek nyilvánítja az akkor 4-0-ra vezető magyar pólósokat) viszont sikerül a magyar csapatnak győzelmet aratnia, a szovjet-válogatott felett. Az ő „nagy történetük”, ami a filmnek csak kis szelete, így sikerrel zárul. A keret közötti részt a szerelem, és a forradalom eseménysorozata töltik ki, ebben az esetben a „nagy történet” elmarad. A vízilabdás szál az ’56-os történésekkel úgy kapcsolódik össze, hogy az ünnepelt pólós Szabó Karcsi (Fenyő Iván) beleszeret az egyetemista Falk Vikibe (Dobó Kata), aki aktívan részt vesz a forradalomban (szüleit ávósok végezték ki). A kezdetben cinikus Karcsi („MEFESZ? Mifasz?”) a lány hatására válik az események részesévé, és a szerelemnek köszönhetően formálódik át világképe. Kettősük adja a szerelmi szálat, rajtuk keresztül ismerjük meg az ’56-os forradalmat, de sajnos a történet fókuszában lévő Falk Viki a legérdektelenebb alakja a filmnek. Dobó Kata persze szép, és a producer Andy Vajna barátnője (egyes hírek szerint már nem) de ezt nem tartom elég indoknak ahhoz, hogy ő játssza a főszerepet (ugyanez történt Mészáros Márta említett filmjében, ahol Nagy Imrét a rendezőnő élettársa Jan Novitzky alakította, lehet, hogy hitelesebb lett volna a film más főszereplővel, persze lehet, hogy úgy sem). Látszik persze, hogy akar, komolyan veszi feladatát, mégsem sikerül természetesnek lennie, nem találja a megfelelő hangot. Hasznos lenne, ha időnként haza látogatna, esetleg színházakban játszana, így sikerülne elsajátítania a szakmát, a szépség sajnos nem minden szerephez elegendő. A Hanák Esztert alakító Szávai Viktória sokkal természetesebben játszik, csak valószínűleg kevesebben ismerik, mint Dobó Katát.

A film szerkezete, cselekmény és történet vezetése egyszerű, könnyen átlátható. Az alkotók nem törekedtek az ’56-os események pontos bemutatására, de a forradalom főbb útvonalai, történései azért megjelennek. Általában azokat a mozzanatokat látjuk viszont a vásznon, amik közismertek, gimnáziumi történelemkönyvekbe is olvashatók (pl. Nagy Imre szerencsétlen beszéde, amit a szokásos „Elvtársak” megszólítással kezd, és a tömeg reakciója „Nem vagyunk mi elvtársak”, kivágott zászlók, fáról lógó ávós tisztek, a falakon „ruszkik haza” feliratok, palacsintasütők tányéraknaként). Az események mélyebb feltárására a film nem vállalkozik. Ezt persze nem szükséges felróni, hiszen ma már rengeteg ’56-ról szóló kiadvány áll rendelkezésünkre (Elég egy nagyobb könyvesboltba bemenni, meglepően sokszínű a kínálat. A forradalom eseményeiről három térképes kiadványt találtam, a Mansfeld című film forgatókönyve is kapható, valamint újságcikk gyűjtemény, válogatás az okt.23 és nov.4 közötti korabeli sajtóból, visszaemlékezések és tanulmányok, 1956 hadikrónikája, fotográfiák, sőt ismeretterjesztő társasjáték formájában is megjelent ’56. Persze nem szabad elfeledkezni a korábbi kiadványokról sem, nagyon érdekes pl. a 2000-ben megjelent [Bp., 2000, 1956-os Intézet] Titokkal a lelkemben éltem című könyv, mely az ötvenhatos elítéltek gyermekeinek sorsát tárja fel, és több monográfiát is említhetnék pl. Nagy Imréről vagy Kádár Jánosról, ami hozzásegít a korszak behatóbb ismeretéhez), a komolyabban érdeklődők az ’56-os Intézetbe is ellátogathatnak. Ha pedig valakit kifejezetten a melbourne-i olimpia érdekel, megnézheti az Olimpiának indult című dokumentumfilmet.

A hiányérzet inkább abból adódik, hogy a középpontba állított szereplők kevésbé érdekfeszítő története mellett, a valódi, érdekes sorsokból csak pillanatok jutnak, pedig itt lenne az ideje annak, hogy kiragadjuk az arcokat a tömegből. Ott van Hanák Eszter, Jancsinak (Huszár Zsolt) az Egyetemi Forradalmi Diáktanács vezetőjének barátnője, aki gyereket vár, lakásról álmodik, szeretne férjhez menni, de hősies helytállása miatt végül meghal. Jancsi pedig annak ellenére, hogy még novemberben is ellenállásra szólítja fel diáktársait, disszidál Svájcba. Balázs atya (Végh Péter) alakja is bővíti az áldozatok tablóját (hiszen ahány sors, annyi ’56), aki békés megoldást szeretne, nem akarja, hogy a forradalmárok ugyanazokkal az eszközökkel éljenek, mint az ÁVH. A karhatalmi tisztek lelövik, a forradalmárok pedig az ávós tisztekkel végeznek, a békés megoldás nem megvalósítható. A fáról lógó ávósok képével, diszkréten, de megjelenik a forradalmárok túlkapása is. A baj tehát ott van a filmmel, hogy az alkotók nem tudtak élni 1956 nagy történetével, nem rajzolódnak ki egyéni sorsok (pedig a forgatókönyvet Joe Esterhas, Divinyi Réka és Gárdos Éva mellett Bereményi Géza jegyzi, akinek műveiben a magyar történelem központi szerepet játszik. A mostanában többször levetített Eldorádó című filmjében meg is jelenik ’56, igaz a színes képkockák mellett fekete-fehérben, ami az író – rendezőnek az eseményekhez fűződő bizonytalanságát hangsúlyozza ki). Nem tudjuk meg mi történt Karcsi apjával, hiszen anyjával (Bánsági Ildikó), öccsével, és „nagytatájával” (Jordán Tamás) él együtt. Ha már az arcoknál, sorsoknál tartunk, érdemes elmenni a Felvonulási térre (most már ’56-osok tere), ahol 229 kivégzett ember fényképe látható rövid életrajzzal. A csekély számú értelmiségi mellett (színházi rendező, dramaturg, filmes, jogtanácsos, adminisztrátor, tisztviselő) főleg munkásokat láthatunk (pl. ipari tanuló, kőműves segéd, burkoló, kazánfűtő, rakodómunkás, takarítónő, vájár, martinlakatos, szerszámköszörűs, vízvezeték szerelő, bányász, gazdálkodó stb.), az áldozatok többség huszon vagy alig harminc éves volt. 

Igazán jó alakítást Bánsági Ildikó, Jordán Tamás és az ÁVH vezetőjét alakító Haumann Péter (Feri bácsi) nyújtanak, csak sajnos kevés lehetőséget kapnak karakterük, egyéni történetük kibontására. Szerepére talált a Vámos Tibit (Szabó Karcsi csapattársa) alakító Csányi Sándor (ez a Rokonok című film esetében elmaradt), illik hozzá a vagány, nőcsábász, tanulatlan sportoló alakja. A rendező megtartotta korábbi filmjének színészeit, Dobó Katán, Csányi Sándoron kívül, Gesztesi Károlyt (Telki edző) és a Prokovot alakító Czapkó Antalt, ők korrekten asszisztálnak a filmhez, ahogy a valóságban is vízilabdás dr. Kiss Gergely. Goda Krisztina a részletekre nem sokat adott, pl. nem túl reális, hogy ha Bánsági Ildikó anya, akkor Jordán Tamás nagypapa, vagy Viki a börtönben két vonalat húz a papírra, majd odaadja Feri bácsinak, aki már hosszú listát olvas, persze ez legyen a legkevesebb.

A film a szerzői szándékosság nélkül került dialógusba 2006 magyar valóságával. Az átmeneti győzelem időszakában (október 28.–november 4.) elhangzik, hogy a rádióban hazudtak éjjel és nappal. A nézőtér gúnyosan felnevetett, pedig inkább el kéne gondolkozni azon, hogy milyen, ha valóban hazudnak éjjel-nappal, ha tényleg diktatúrában élünk. Amikor, 1956-ban a forradalmárok azt mondták „ruszkik haza”, „vesszen az ÁVÓ”, „Rákosit a Dunába, Nagy Imrét a kormányba”, annak súlya volt, akár az életükkel fizethettek érte (a filmben az egyetemista Ács Imit (Keresztes Tamás) lőtték fejbe emiatt, hogy még egy arcot, sorsot kiemeljek). 1956 októberében a Magyar Írók Szövetsége kirakott egy papírládát ezzel a felirattal, „Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családjának”. Darvas Iván visszaemlékezése szerint 1956-ban „...Udvariasak voltak az emberek, szeretettel, kedvesen szóltak egymáshoz. Igenis, megváltoztak. A szabadság levegője átformálta őket.” (Darvas Iván visszaemlékezései; Remények és reménytelenségek évtizedei. szerk.: Dr. Gazdag Ferencné).

Visszatérve a filmhez, drámai hatást keltenek az utolsó képkockák (operatőr: Vecsernyés János, Gulyás Buda). Nagy a kontraszt, a szürkés színben látható lerombolt Budapest képével és a kivégzésre váró Falk Viki összevert arcával szemben, a színes képkockákon látható melbourne-i olimpia képsora, ahol a magyar vízilabda-válogatott önfeledten játszik, és győzelmet arat a szovjet csapat felett. Szabó Karcsit ugyan leütik a vízben, de ez közel sem olyan nagyságrendű ütés, mint amit Viki kap a börtönben. Goda Krisztina bemutat egy szeletet ’56-ról és mivel könnyen fogyasztható történeten keresztül láttatja az eseményeket (hozzá kell tenni, a film készítői az OSZK Történeti Interjúk Tárának ’56-os anyagát is felhasználta) esélyt ad arra, hogy 1956 még több ember számára hozzáférhetővé váljon. Dobó Kata, Fenyő Iván, Csányi Sándor arca a fiataloknak vonzóbb lehet, mint Rainer M. János, Huszár Tibor vagy bármely más történész, esetleg idős túlélő arca. 

A film, ha másra nem is jó, de arra igen, hogy felhívja arra a figyelmet, hogy a szabadság, ahogy a szerelem is, törékeny, vigyázni kell rá. A szereplő lista előtt Márai Sándor Mennyből az angyal című verséből látunk részletet. Méltó befejezés, bár Faludy György mostanában sokaz idézett 1956. november című versének sorainak hangvétele „Furcsa haza. Az ember fellélegzik, / mikor kiér belőle.” találóbbak. 2006. október 23-án az emberek akkor lélegezhettek fel, amikor sikerült hazaérniük a belvárosból. Nem volt könnyű. 

(Puskin mozi, 2006. október 23. Goda Krisztina, Szabadság, szerelem).

Ami az ünnepi műsorból kimaradt

1956 ötvenedik évfordulójára a filmszakma is készült. Október 23-ra új forradalmi témájú alkotások kerültek a mozikba (pl. Szilágyi Andor Mansfeld, Goda Krisztina Szabadság, szerelem, Erdős Pál Budakeszi srácok), a televízió pedig elővette a korábbi „56-os filmeket” (pl. Gothár Péter Megáll az idő, Bereményi Géza Eldorádó, Gárdos Péter Szamárköhögés, Kósa Ferenc Tízezer nap, Mészáros Márta Napló gyermekeimnek és A temetetlen halott című filmeket). Érdekes módon a különböző tévécsatornák megfeledkeztek Szabó Istvánról, pedig nemzedéki, önvallomásos (első) trilógiájában („lírai-alanyi”, „mi-filmek”, „szerzői filmek”), a magyar rendezők közül szinte elsőként jelenítette meg ’56-ot (Herskó János 1963-ban készült Párbeszéd című filmje alig előzi meg időben az Álmodozások korát, ráadásul Szabó asszisztense volt Herskó Jánosnak). A Filmmúzeum ugyan évről-évre levetíti a Szerelmesfilmet, (Galkó Balázs felvezetése szerint „mindannyiunk kedvenc filmje”), Szabó István születésnapja környékén (február 18.) az Apát, néha az Álmodozások korát, éppen ezért furcsállom, hogy ’56 kontextusából ezek a filmek kimaradtak. Az már csak egy személyes észrevétel, hogy Szabó felsorolt filmjeiből, számomra a legkedvesebb jelenetek ’56-hoz köthetők. Az Apa című filmben a főhős élete kockáztatásával szerez magyar zászlót, de mire visszaér az egyetemre, már rengeteg lobogó van a teremben. A Szerelmesfilmben Jancsi és Kata kenyeret vesznek, amikor hirtelen lövések kezdődnek az utcán, Kata legnagyobb gondja az, hogy WC-re kell mennie. Ezekből a filmekből hiányzik az ’56-al kapcsolatos hamis pátosz, pedig a rendező filmjei vannak legközelebb 1956-hoz, szemben azokkal a filmekkel, amiket évek óta levetítenek október 23-án. (Megáll az idő 1981, Napló gyermekeimnek 1987, Eldorádó 1988, kivételt képez az 1965-ben készült, de sokáig betiltott Tízezer nap című film).

Szabó István korai filmjeinek társadalomábrázoló erejére a korabeli sajtó is felfigyelt. A külföldi sajtó szinte kizárólag a politika felől közelítette meg Szabó István hatvanas években készült filmjeit, a fő értéket abban látták, ahogy a rendező ábrázolta 1956-ot. Molnár Gál Péter 1966-ban az Apa című filmről így írt „Elejétől kezdve kétségtelen, hogy nem egy család történetére jut a hangsúly, hanem a nagyobb család, a magyar társadalom húsz évére.”¹ Koltai Tamás a Magyar Ifjúság 1970. október 9-i számában így ír a Szerelmesfilmről: „1944–1970: a mi egész 25 évünk, életünk kis enciklopédiája.”

A rendező önéletrajzi ihletésű én-filmjei (Álmodozások kora 1964, Apa 1966, Szerelmesfilm 1970) magukon hordozzák az újhullámos filmek jegyeit, melyek gyakran generációs élményeket fogalmaztak meg. A hatvanas években három nemzedéki élmény dominált (ezek az irodalmi alkotásokban is nyomon követhetőek): a gyermekkor emlékei, az ’56 utáni konszolidáció tapasztalatai, és a generációs feszültség. „(…) úgy érzem, hogy a hatvanas évek elején, mikor filmezni kezdtem, nagyjából a hetvenes évek elejéig – nemcsak engem, hanem mindannyiunkat – a nagy történelmi változások, a nagy lépések emberi vonatkozásai izgattak, hiszen a saját sorsunkban megélt hatalmas történelmi megrázkódtatásokról voltak élményeink; mely élmények azonosak voltak a nézők élményeivel, tehát joggal érezhettük, hogy bőven van egymásnak mondanivalónk ezekről a közös élményekről.”² – nyilatkozta Szabó István.

A három filmben a főszereplő Oláh Jancsi 27 éve rajzolódik ki (igaz az Apában Takó Bencének hívják). Az Álmodozások korában a jelent (1964), az Apában a múltat (1945 és az ötvenes évek), a Szerelmesfilmben a kettő mellett a jövőt is megidézi a rendező. „Annyit tudok, hogy amikor leforgattam az Álmodozások korát, úgy éreztem, ezekről az emberekről tudok még többet, fontosat mondani, így született meg az Apa. Az Apa után úgy éreztem, még ez sem elég, s ugyanezekről az emberekről szeretnék más szemszögből, hasonlóan lényeges dolgokat elmondani – így formálódott a Szerelmesfilm. Mikor ezek a személyesebb hangvételű filmek elkészültek, arra gondoltam, hogy a hősök gyökereiről is kell mesélnem. A szülők sorsáról, múltjáról, kapcsolatrendszeréről.”³ (Szabó István a Bizalom című filmtől kezdve, szülei generációjáról (is) mesél, ezzel együtt művészi szemléletváltás is történik, Szabó István elszakad az újhullámtól a klasszikus ábrázolás felé fordul).

Az Álmodozások kora sokrétűségével magába foglalja a felnőtté váláshoz vezető rögös utat (önmagunk felelősségét a társadalomban), az egyetemi közösség felbomlását, a munkahely okozta dilemmákat, a szerelmek komolyabbá válását, a világ realitása okozta illúzióvesztést, és képet ad az akkori fiatalok viszonyáról a történelemhez. Az Álmodozások korában ’56 már „csak” múlt, beszélgetés formájában jelenik meg. A mozi sötétjében Éva és Jancsi, arról beszélnek, hogy 1956 után miért maradtak itthon. Ekkor kérdezi meg Jancsi Évától, hogy tényleg kommunista-e, mire Éva, azt válaszolja, hogy igen. Amikor Éva visszakérdez, Jancsi azt feleli: „Én mérnök vagyok.” A külföldi sajtóban meglepetést okozott, hogy Magyarországon engedélyezték ezt a mondatot, sőt volt olyan ország, ahol azt a kérdést szegezték a rendezőnek: „Ön mérnök?” Egy bolognai lap a film jelentőségét szintén ’56-ban látta, abban, hogy „első ízben emeli fel a leplet, amely elrejtett az 1956-os forradalom által Magyarország húsába váltott nyílt sebet. Egy sebet, amely még ma is vérzik.⁴ A Tribunne de Lausanne című lap 1965. augusztus 2-i száma szerint a film: „Egy a háború alatt született nemzedék reményeit és nyugtalanságait mutatja meg, amely megismerte a sztálinizmust, majd 1956 eseményeit. Ezt a témát teljes őszinteséggel közelíti meg…”

1956 az Apában és főleg a Szerelmesfilmben meghatározó, sorsfordító esemény, a felnőtté válás, az apáktól való elszakadás fontos lépcsője. A külföldi kritikák az Apában is a politikumot keresték. Az A. B. C. – Milanó 1968. nov. 1-jei számában az Apa című filmről ’56 kapcsán a következő jelent meg: „Az apa mítosza darabokra hull, a régi bálványok összedőltek. Takó apja fényképét tépi szét, anyja Sztálin szobrot olvaszt. Intimista film, alkalmas arra, hogy a magyar történelem húsz évéről nagyon is teljes képet adjon, politikai – film és mégis képes arra, hogy ritka finomsággal vájkáljon az emberi lélekben.” A Frankfurt Neue Presse szerint „valójában nem apa és fia közötti viszonyról van szó, hanem a nép és a párt között fennálló kapcsolatra is utal a film.” Hasonló véleményt fogalmaz meg Enzo Natta  a La vita Cattolica 1969. október 12. számában: „Szabó István generációja akkor született, amikor Európa felett a háború felhői kezdtek sűrűsödni (…) Az apa valójában a sztálini irányítás képe, amelyet az atyáskodó szemérmetlen retorika csempészett be, és amelyből a legvadabb dogmatizmus keletkezett, amelyben a szocialista államok ifjainak ezrei és ezrei nevelkedtek fel.” A Frankfurter Allgemeine Zeitung 1967. júliusi számában Búcsú az Apáktól (A magyar Szabó István filmje Moszkvában) című újságcikkében Peter W. Jansen a szovjet vezetés nézőpontjából „kellemetlen film”-nek nevezte az Apát. „A Kreml Kongresszusi Palotájában a film második részénél is volt nyugtalanság, mozgolódás; 1956. őszének budapesti harcairól készült dokumentum felvételek montázsánál. Egy ledöntött Sztálin – szobor; felkelők szovjet csillagot tépnek le egy falról; égő szovjet páncélos. (…) ,Sztálin papa képe leomlott’ Takó az apátlan társadalom jelképe. Búcsú az apáktól, vitatkozás a történelemmel, a másik nemzedékkel, a társadalmi feltételek felismerése, ez köti össze Szabó filmjét a fiatal magyar filmesek jelentős műveivel, de összeköti formai eszközeinek gazdagságában Csehszlovákia, Anglia, Hollandia és Franciaország fiatal filmeseinek alkotásaival. Túl az ideológiai, jobban mondva a politikai frontokon, úgy tűnik, egy fiatal európai nemzedék közös témával foglalkozik, tudatára ébred annak, hogy el kell búcsúzni a tegnaptól, az Apáktól.”

Az Álmodozások kora és az Apa 56-os vetületével kapcsolatban Szabó István Révész Sándornak így nyilatkozott:

Révész Sándor: „’56 is úgy jelenik meg az ön korai filmjeiben, mint amiben a fiatalok, a diákok magától értetődően benne vannak, magától értetődően együtt nyüzsögnek, mozognak a forradalommal. És ugyanilyen magától értetődően vannak túl rajta néhány évvel később: »Féltem, hogy kimaradok valamiből (…) Butaság« – mondja Éva a moziban, mert a részvétel nemcsak természetes, de félelemteli is. Ifjabb Takó az Apában iszonyú félelemben hozza le a puskagolyók között a zászlót teljesen feleslegesen a kollégiumból az egyetemre. Ahol éppúgy elfogja a félelem, amikor firtatják, ki is volt az apja, mint amikor gyerekkorában az osztályfőnök pajtás firtatta. ’56 úgy is jelen van, mint a félelem korának feltámadása. Világháborús párhuzamokkal. A filmen, amit Éva és Jancsi néz a moziban, a náci könyvmáglyára felel az ’56-os könyvmáglya. A Szerelmesfilmben Jancsi ugyanabban a kiszolgáltatottságban biciklizik a felkelők puskacsövének háttal, ahogy gyerekkorában ment a búvóhelyre az akkori járőröknek háttal. A ’44-es és ’56-os városképek, romképek párban állnak. 

Szabó István: Amióta ezek a filmek elkészültek, ’56 képe teljesen átszíneződött. Különböző hatalmi érdekekből különböző módokon színezték át. Ezek a filmek közel voltak 56-hoz, és ezeknek az 56-képe őszintébb volt, mint a mai átszínezett képek. Valóban ez volt az én közvetlen élményem: az eufória és a félelem, a szorongás keveréke. A világháború még közel volt, a kilőtt tankok, a kiégett villamosok, a szétlőtt házak, a fákra akasztott emberek látványa nagyon is ismerős volt. Az én filmjeim nem ítélkeznek, nem elemzik ’56-ot, hanem emlékekről beszélnek. Primer emlékekről. Meg kell hogy mondjam, ebbe sem szólt bele senki. Az Álmodozások korának minden kockáját úgy forgathattam le, ahogy kívántam.”⁵ (Kiemelés tőlem M. B.).

A külföldi kritika, amely főként Magyarország belpolitikájára volt kíváncsi, politikailag közömbösnek ítélte a Szerelmesfilmet és nem tartotta olyan értékesnek, érdekesnek, mint az Álmodozások korát és az Apát. John Russel Taylor a The Times 1970 szept. 2-i számában egyenesen leírta, hogy a film „nem igényli, hogy kabátunkkal együtt az intelligenciánkat is magunkkal vigyük a moziba.” Pedig ha igazán odafigyelve nézzük a filmet, könnyen észrevehető, hogy a Szerelmesfilmben rajzolódik ki legtisztábban, mi is történt Magyarországon 1944 és 1970 között (ld. Koltai Tamás korábban idézett megjegyzését).

Szabó István korai filmjeiben, ’56 mellett a zsidósors (erről ld. Halász Tamás tanulmányát)⁶ és a disszidálás kérdésének felvillantásával, áttörte a hallgatás falát, ahogyan későbbi műveiben is erre törekedett, leszámítva két utolsó filmjét, A csodálatos Júliát, és a rendezőtől szokatlanul igénytelen Rokonokat. 2006. januárjában Gervai András felfedte (nem sokkal a Rokonok bemutatója előtt), hogy Szabó István 1956 után (19 évesen írta alá a beszervezési nyilatkozatot) két évig hangulati jelentéseket írt a Színművészeti Főiskoláról.⁷ Az igazsághoz mindenképpen hozzátartozik, hogy az Álmodozások kora forgatásának idején (25 évesen), Szabó az elsők között volt, aki megelevenítette a forradalmat. Persze a fő ok, amiért néznünk kell, amiért szerethetjük az Álmodozások korát, az Apát (sokak szerint – közéjük tartozom én is –, a rendező legjobb filmje) és a Szerelmesfilmet, az esztétikai élmény, amit nyújtanak. Bár az ’56-os ünnepi műsorból kimaradtak ezek a filmek, nem kell elkeseredni, esélyünk van arra, hogy lássuk őket, egyrészt a Tv-csatornák állandó ismétlései miatt (ez különösen igaz a Filmmúzeum esetében), másrészt mert Szabó István hamarosan 70 éves lesz. Csak ne felejtsünk el odafigyelni az említett részekre is, mert hozzájárulnak az elmúlt évtizedek és ’56 „átszínezett képének” pontosabb megértéséhez.