Farkas Zsuzsa

Az örök közlegény

Szabó Mihályról, a 2. magyar hadsereg közkatonájáról, aki 56-ban is hasznosította a Don-kanyar poklában szerzett tapasztalatait, a leányával, dr. Evetovicsné Szabó Edittel beszélgettünk

A második magyar Mohácsról, a cinikusan a halálba küldött 200 ezer ember tragédiájáról nagyon sokáig nemigen illett beszélni s a 17 éjjelen és 17 nappalon át a csontig hatoló télben a Don-kanyarból visszagyalogolt szerencsések nem is igen akartak, úgy vélték, legjobb, ha az ott átélt iszonyat velük együtt a föld alá kerül. Nagy többségük nem óhajtott behegedt sebeket feltépni, s ,,legfőképpen – mint Csoóri Sándor a 90-es évek elején írta – saját maguknak nem akartak bajt. Mert ki tudja, ki mit hámoz ki azokból az emlékekből, amiket elmondanának.'' Az istenadta nép cipelte magával a szégyent, a félelmet és a bűntudatot, hogy a szovjet ,,fölszabadítók" ellen harcolt, noha nem a saját háborúját vívta. Lakatosok és béresek, könyvelők és bölcsészdoktorok dobattak oda idegen földön, idegen ég alatt idegen célokért éhségnek, fagynak, reménytelenségnek… Itt, az iszonyatos orosz télben veszett nyoma 1943 elején hat évre Szabó Mihály honvédnek is, aki az esztergomi születésű, 12 éves koráig Pesten élt, s Lifka Sándorék által örökbe fogadott interjúalanyunk, dr. Evetovicsné Szabó Editnek az édesapja. Emlékét most háziasszonyunk szabadkai lakásán igyekszünk felidézni, régi családi fényképeket nézegetve, amelyek az idővel úgy elfehéredtek már, mint a messzi Oroszországban elesettek csontjai a föld gyomrában, a nemzet emlékezetéből azonban, ha mégoly mulandó természetű is az, nem szabad, hogy ezek a történelem malomkerekében felőrlődött egyszerű emberek, igazi hősök, kiessenek.

Mi az, ami az édesapjáról az akkori 11-12 éves kislányban a legélesebben megmaradt?

A Don-kanyar poklából a hadifogságba

– Én csak arra emlékszem nagyon határozottan, hogy az apu valahogy mindig katona volt – réved vissza kisgyerekkori emlékeinek világába Edit asszony. – Mesélték, hogy már hatéves korában, az első világháborúban felszökött egy katonai szerelvényre, mert ő is katona akart lenni – valószínűleg úgy hatott rá a korszellem akkoriban. Galíciában vették észre, ott szedték le a vonatról s hozták haza.

Szabó Mihály (1908 Esztergom – 1984 Budapest) géplakatost, két kisgyermek édesapját, családfönntartót az elsők között sorozták be a 2. magyar hadseregbe, s küldték ki a messzi orosz frontra, valami olyasmiért harcolni, amihez semmi köze nem volt. Eleinte időről időre még érkezett hír róla, jöttek-mentek a levelek, sőt egy ízben még egyhetes szabadságot is kapott, hogy meglátogassa a családját.

– Amikor otthon járt az apu, én 11 éves lehettem, s jól emlékszem még a fogason lógó, durva szövetből készült katonaköpenyére, amelynek széles mandzsettájába egy ,,emléket" csúsztattam a frontra visszatérő apám számára: a legszebb, gyönyörűen kihímzett zsebkendőmet, gondos betűkkel ráírva a becenevemet: Csöpi. Csak a harctéren találta meg, nagyon elérzékenyedett, ezt jelezte is egy levelében. Valószínűleg az volt az utolsó, ami tőle a frontról érkezett.

Negyvenhárom elején, amikor a Vörös Hadsereg megállította a német támadásokat, elapadt minden hírforrás. Mert: ,,Mikor a magyarok déli szárnyához csatlakozó olasz hadsereg, nem érkezve haza az Ison mellől, mert ott pusztult, Olaszországban forradalmi nyugtalanság kezdődött, sztrájkok, tömegtiltakozások terjedtek el futótűzként, mintegy az 1943 nyári Mussolini-ellenes megmozdulás előjeleként. El akarták számoltatni a fasiszta kormányt, hova lettek a katonáik… Magyarország akkor döbbenetes közönnyel tért napirendre a katasztrófa felett. Persze, hogy hírzárlat volt, persze, hogy kemény volt a cenzúra, és erős a politikai terror: de mégis. A mohácsinál is nagyobb méretű vereség huszonnégy óra alatt gyászba és lángba boríthatott volna egy országot.'' (Nemeskürthy István: Requiem egy hadseregért, Magvető Bp., 1972, 5. bővített kiadás)

Szabó Mihály a 22. gyalogezred tizedeseként 1942. XI. 15-én két fényképet is küldött a frontról a családjának. Az egyiken a maga kitüntetésekkel ,,ékesített'' portréja látható, hátlapján a következő szöveggel: ,,Szeretettel mindég rátok gondolok Misi A másik fotó a magát ,,nemes egyszerűséggel'' csak ,,tyimi oroszlán"-nak nevező vitéz Haynal Alajos mellképe, az ezredes saját kezűleg írt soraival: ,,Szabó Mihály tizedesnek ezredem vitéz és bátor katonájának bajtársi szeretettel a Don menti (Archangelskoje) nehéz, súlyos, véres harcok emlékére. Tábori posta 1942. IX. 28. vitéz Hynal Alajos ezredes, a m. kir. 22. gyalogezred parancsnoka."

43 februárjában semmisült meg a 2. magyar hadsereg is. ,,Bár ez utolsóként hagyta el a Don-parti állásait és 150 ezer embert veszített két hét alatt, csak hogy a német csapatok kiüríthessék Voronyezst, és háboríthatatlanul visszavonulhassanak: a magyar sajtó egy sóhajtást sem küldött utána.'' A 43-as sajtó és az uralkodó osztály agyonhallgatta ezt a vereséget, mert elkerülhetetlen volt, s ezt az állam vezetői is tudták. A tisztek naplóinak sokasága tanúskodik arról, hogy 250 ezer magyar férfi állt a Don partján 1943 januárjában, a hőmérséklet –35 fokra csökkent, befagytak az akkumulátorok, az őrök keze ráfagyott a puskára, nem volt lőszer, élelem, üzemanyag lótáp… Jány Gusztáv, akinek a rábízott 250 ezer ember sorsáról döntenie kellett, a személyi presztízst hajszolva szolgai engedelmességgel szolgálta a hitleri célokat, mondván: ,,Ha fegyver nincs, az élő tömeg szerepeljen sebességcsökkentő ütközőként.''

1943. december 24-én az ötvenezer hadifogoly közül 756-nak az aláírásával a következő levél érkezett Stomm vezérőrnagyhoz: ,,Haza lehetne hozni a hadsereg megmaradt részeit, s nem kint tartani internáltként, nehogy otthon mesélhessenek. Pedig kint tartják őket, még a tábori posta sem működik, a riadt családtagok sürgető kérdéseire azt feleli a Magyar Katonaújság, hogy a mozgó harcok miatt elérhetetlenek a mi honvédjeink... Magyarország földje a németek visszavonulási területe lesz, annak szörnyű következményei felmérhetetlenek. Otthon hagyott gyermekeink, szüleink és hitveseink feje fölött maholnap megdördülnek az ágyúk…'' Említésre méltó, hogy 1948-ban az egész magyar forradalmi sereg nem állt annyi katonából, mint amennyi a Donnál elpusztult – jegyzi meg Nemeskürthy.

A találkozás tizenhárom év után

Amikor a Szabó család elkönyvelte, hogy a családfönntartó valószínűleg már halott, bekövetkezett a két kislány számára második nagy tragédia: édesanyjuk hirtelen halála. Szerencséjükre azonban örökbe fogadta őket a nagyszerű, szabadkai filmes házaspár: Lifka Sándor és neje, s rendes mederbe terelődött a sorsuk. Az édesapjukról viszont semmit sem tudtak továbbra sem. 1948-ban végre visszatért a szovjet hadifogságból Budapestre. Mivel azonban akkor a határok le voltak zárva, Titót láncos kutyának titulálta a szovjet hatalom, még elméleti lehetőség sem volt arra, hogy Szabó Mihály felvegye a kapcsolatot a Jugoszláviában élő gyermekeivel. Edit 51-52-ben szerzett tudomást róla, hogy hazatért az édesapja, de csak 56 januárjában találkozhatott vele, 13 év után, amikor megnyílt a jugoszláv-magyar határ. Akkor még nem születtek meg a gyerekei, a férje katona volt, Lifka apu – aki számára a világ központja volt – már halott… Valahogy talajvesztettnek érezte magát, s úgy gondolta, mindenképpen találkoznia kell az édesapjával…

– Megérkezett a Keleti pályaudvarra a vonat, és valahonnan a szerelvény végéről látok egy embert, hogy szalad és kiabál: Csöpi, Csöpi!!! És sír. Leszállok a vonatról, és látom, hogy ő egy kislányt várt – és egy felnőttet talált. Elmentem hozzájuk, és ott találtam a második feleségét, akitől már egy kisfia is született. Igyekeztem, hogy megmaradjon a szívélyes viszony, hiszen az apám alig volt negyvenéves, amikor megtudta, mi történt velünk… Az oroszokat nem szívelte, emlékszem, bent jártunk egyszer egy pesti áruházban, s egyszer csak megragadta a kezemet, és így szólt: gyere, menjünk innen. Itt oroszok vannak. Honnan tudod? Megérzem őket a szagukról…

Kérdeztem, mi történt a hadifogságban, de nem szívesen beszélt erről, úgy kellett szinte harapófogóval kihúzni belőle a szavakat… Azt mondta, ezek nem olyan dolgok, amelyeket az ember még egyszer szívesen átél. Láttam, hogy az egyik kezén volt egy hatalmas sebhely. Hogy szerezte, kérdeztem. Tudod, mondta, amikor olyan éhesek voltunk mi foglyok, hogy már a füvet is megettük volna, csapdákat állítottunk, hogy a patkányokat összefogdossuk. És mindig beosztottuk egymást, hogy ki őrködik. Amikor rajtam volt a sor, hogy ügyeljek, egyszer csak hatalmas mozgást, zűrzavart láttam a csapda körül, s tudtam, hogy valamit fogtak. Mivel azé volt a zsákmány, aki először észrevette, odakaptam, és képzeld: egy hatalmas kandúrmacskát ejtettünk rabul. Harapott, karmolt – életem végéig megmarad a nyoma… Azt is mesélte, ugye, olvasta is, hogy a németek milyen rosszul bántak a foglyokkal, de az oroszok sem voltak különbek. Egyszer egy hatalmas hangárba vagy mibe terelték és zárták be őket, kb. ötszázukat, aminek volt egy irodahelyisége is, ő ide szorult be. A földre szalma volt szórva. Még örültek is neki, legalább melegíti őket, gondolták. Arra ébredtek, hogy rájuk gyújtották a hangárt… Egypáran, akik a kis helyiségben kaptak helyet, úgy menekültek meg, hogy ki tudták verni az ablakot, és azon keresztül kimásztak…

Nemskürthy könyvének 253. oldalán valószínűleg erre a borzalmas eseményre utal Nagy Vilmos honvédelmi miniszter visszaemlékezése alapján: ,,Dorosicnál egy kolhozban több mint hétszáz beteg munkaszolgálatost vontak össze …, és egy nagy istállóépület padlásán helyezték el őket. Ezeknek legnagyobb része kiütéses tífuszbeteg volt. Éjjel a nagy pajta kigyulladt, és a lángoló padlásról égő fáklyaként ugráltak le a szerencsétlen munkaszolgálatosok, hogy megmeneküljenek a tűzhaláltól. Lent azonban géppuskatűz fogadta őket. Azt mondták később, hogy az égő embereket le kellett lőni, nehogy tőlük a major többi épületei is tüzet fogjanak. Ez volt itt a tűzoltás. Az épület természetesen porrá égett, és bent égtek – kínhalálukat lelve – a szerencsétlen munkaszolgálatosak is. Amikor ezt meghallottam, azonnal elrendeltem az eset hadbírói kivizsgálását."

Az új család

Amikor Szabó Mihály hazajött a hadifogságból, semmit sem tudott a Pesten hagyott felesége és két kislánya sorsáról.

– Éjjel érkeztem meg – mesélte Editnek 56-januárjában, amikor 13 év után újra találkoztak –, s nagy boldogan becsöngettem a lakásunk ajtaján. Idegen emberek jöttek ki. Szabó Mihálynét keresem, mondtam, de nem hallottak róla, aztán akadt egy asszony, aki tudta, hogy meghalt… De hogy a gyerekeim hova lettek, arról senkinek fogalma sem volt… A háború végigsöpört Pesten, a dolgaink eltűntek… Mit csináltál akkor? – kérdeztem. Tudod, kimentem a külvárosba, és behúztam magam egy szénakazalba, mondta. Ott aludtam. És másnap reggel, amikor felébredtem, piszkos voltam, büdös voltam… Hova is mehetnék így, gondoltam, amikor eszembe jutott a gyerekkori barátom, Szabó László mérnök, aki Esztergomból Pestre hozott bennünket annak idején… Megkerestem. Ő mesélte el, mi történt veletek, hogy egy ideig ő volt a gyámotok, s hogy a frontról visszatért csapattársaim fedezték a zárdai elhelyezésetek költségeit… Jelentkezned kell a hatóságoknál, hiszen új életet kell kezdened, mondta a barátom. De hát így nem mehetek, néztem végig magamon… Nekem is csak egy ruhám maradt, konstatálta, hozd magad rendbe, fürödj meg, vedd fel a ruhámat, és jelentkezz a segélyszolgálatnál, hogy megérkeztél. Ha hazajössz, majd visszaadod a ruhámat… Hogy mennyire kiszolgáltatott a kisember, ugye…!

Aztán elment az apám Esztergomba az édesanyjához, még élt, a testvérei szintén, és összerúgta a port a családdal, hogy senki a tagjai közül – heten voltak testvérek – nem akarta gondunkat viselni egyetlen húgán kívül, akinek a jövendőbelije repülőtiszt volt, de még nem voltak házasok, ezért nem fogadhattak örökbe bennünket… Mint a kivert kutya, olyan volt az apu. Aztán Szabó László – aki egyetemi tanár lett később – munkát talált neki ugyanabban a gyárban, ahonnan kivezényelték a frontra… És 49-50-ben valaki összehozta a második feleségével. Ő is a háború áldozata volt, német származása miatt munkaszolgálatosként maga is kint járt Oroszországban. Két hajótörött ember egymásra talált… Megszületett a kisfiuk, aki ma is Pesten él, elvégezte a gimnáziumot, de pincérként dolgozott sokáig az Asztóriában, kellett a német nyelvtudása, ma magánpanziót nyitott, s testvéri kapcsolatokat ápolunk…

Ötvenhat – a fiatal szabadságharcosok szolgálatában

Amikor Edit 56 januárjában Pesten járt, még semmi sem utalt a jövendő forradalomra. Mint többen is megjegyezték, az egyik fő jellegzetessége az, hogy nem volt előre megtervezve, a nép spontán akarata robbantotta ki, s elsősorban az egyetemi hallgatók és a középiskolások voltak a részvevői.

Mit ad Isten, Lifka anyu is elutazott 56 nyarán Csehszlovákiába, hogy meglátogassa Lifka apu unokahúgát, Rudolf nevű fivérének a lányát. Aki húsz-egynéhány évig (sic!) a szó szoros értelmében szobafogságban volt ott. Nem mert kimenni az utcára, nem engedte a férje sem, akit Jarosnak hívtak, féltette őt, mivel a háború idején a német követségen dolgozott. Nem mert Magyarországon maradni, kiment Csehszlovákiába, de tovább félt ott is a kommunizmus idején… Nos, amikor Lifka anyu jött vissza tőle, ott ragadt a Keleti pályaudvaron, mert akkor este tört ki a forradalom. Hogy milyen kanálisokon keresztül, nem tudom, de üzent az édesapámnak, hogy ő ott van a vasútállomáson, és nem tudja, mit tegyen, hova menjen… Nagyban folytak már az utcai harcok. Apám, aki soha életében nem látta Lifka anyut, fogta magát, és a golyózáporban, utcai ütközeteken keresztül gyalog, a X. kerületből a házfalak oltalmát keresve kiment a Keletibe, hogy az anyut megkeresse. És akkor, ott ismerte meg tulajdonképpen azt az asszonyt, aki a gyerekeit felnevelte. Utána soha többé nem is találkoztak… Összeszedte az anyut meg a csomagjait, s elvitte a jugoszláv követségre. Azt látták a legjobb megoldásnak, mivel nem tudták, mi lesz. Jól is tették, mert diplomáciai úton csakhamar elintézték, hogy az ott rekedt emberek hazautazhassanak.

Hogy miként csapódott az apu a forradalmárokhoz?

Nem eszmei okokból elsősorban. Ő, mint frontharcos, ahogy magát nevezte, látva, hogy mit csinál, hogyan rohan a vesztébe tapasztalat és stratégia híján az a rengeteg fiatal s gyerek, elgondolkodott azon, hogyan segíthetne nekik a maga harctéri veterán gyakorlatának felhasználásával. Valakiknek irányítani kell ezeket a gyerekeket, gondolta, meg kell védeni őket az értelmetlen haláltól. S elhatározta, hogy kamatoztatni fogja a fronttapasztalatait még néhányad magával. Közéjük ment, s magával hívott még jó pár veteránt, hogy: gyertek, segítsünk ezeknek a gyerekeknek, ne mészárolják le őket, ha nem muszáj… Ők voltak azok, akik nem engedték a fiatalokat az orosz tankok elé, az öngyilkosságba…

Amikor leverték a forradalmat, és üldözni kezdték az embereket, az apám megijedt. Félt… Kétszázezer ember hagyta el akkor Magyarországot. Köztük volt ő is. Kiszökött Németországba, mert a felesége szülei ott éltek. A családját nem merte vinni, nem is akarta, mert azok teljesen passzívak voltak a szabadságharc idején… Aztán elkezdett töprengeni: az első családját már tönkretette egy háború, most áldozza fel a másodikat is?! És visszajött. Pár hónap múltán. Érettük. Akkor elfogták. Nem állították bíróság elé, mert nem tudtak semmit rábizonyítani, csak azzal vádolták, hogy ,,szöktél”, és mért kellett neked szöknöd?! Utána büntetésből végig, a nyugdíjazásáig a dorogi bányában kellett dolgoznia, miközben a felesége és a fia Pesten élt, jómaga minden három hétben egyszer mehetett haza látogatóba. Nyolcvannégyben halt meg, hetvenhat évesen…