Bircsák Anikó
Homo mythologicus. Rútság és szépség Kosztolányi Nero, a véres költő című regényében
Kosztolányi 1933-ban a Nyugatban közölt Önmagamról című esszéjében írja le a homo aestheticus és homo moralis jellemzőit. A gondolatrendszert és a megfogalmazást is egy francia filozófustól, Jules de Gaultier-től idézi, aki elsősorban Nietzschére és Kantra építi téziseit. Kanttól Nietzschéig című munkája 1900-ban jelent meg. Nietzsche-könyvének 1904-ben Nietzsche és a filozófia reformja, a következőnek 1926-ban Nietzsche volt a címe.1 Kosztolányi nem említi cím szerint, hogy a filozófus melyik munkáját olvasta, de név szerint említi a szerzőt közvetlenül esszéje elején.
A kanti és a nietzschei filozófiát feltehetően már jól ismerete, amikor olvasta a francia szerző munkáit. 1904-ben említi először Nietzschét Juhász Gyulához írt levelében.2 Egy évvel később, bécsi egyetemi tanulmányainak idején Kant kedvéért teszi félre Nietzschét. Júliusban írja Babits-nak: „óvatosan olvasgatom Kantot, kiben nagy gyönyörűségem telik [...] megtanultam a német józanságot és gondolkodást”.3
Következő év tavaszán újra Nietzsche érdekli: Babits-csal vált több levelet a Zarathustráról.4 Juhász Gyula az Négy fal között (1907) verseiről írta, hogy benne „több ezer éves húrokon sikonganak és harsognak a magyar Nietzsche-gondolatok”.5 A Kosztolányi-levelezés egy részének tehát lehetne a Gaultier-könyv mintájára a „Nietzschétől Kantig és Kanttól Nietzschéig” címet is adni. A homo moralis és a homo aestheticus később Gaultier neve nélkül lett a magyar irodalomról való gondolkodás része. A két fogalmat tradicionálisan Kosztolányihoz kötjük, hiába hivatkozott ő még oly egyértelműen is a fogalmak valódi forrására.
Úgy véltem, hogy ennek két oka van. Egyfelől Kosztolányi filozófiai olvasottsága, amelynek egyes fejleményei a levelezés alapján nyomon követhetőek. Gaultier fogalmai valószínűleg saját gondolatait egészítették ki – adott esetben kibontva látta őket viszont a könyv lapjain. A másik oka feltételezésem szerint a magyar regényirodalom mitológizáló irányának útkeresése, amelyen Kosztolányi Neroja meghatározó szerepet tölt be.
Ez a szerep egyfajta mitológiai szemlélet mozgósítása, amely a homo moralis és homo aesthetikus viszonyában rejlik. A Kosztolányi esszéjében a következőképpen írja le a két fogalmat a francia szerző nyomán: a világtörténelem mozgatója a két emberfajtának, az erkölcs és a szépség emberének egymással vívott harca. A homo moralis életét elvek irányítják, amelyek betartását könyörtelenül megköveteli másoktól is. Az elveket maga teremti, és ezek határozzák meg viszonyát a nemes és az alávaló célokhoz is. „A homo moralis az erkölcs nevében arra akar rávenni bennünket, hogy adjuk oda kabátunkat másoknak, aztán ugyancsak az erkölcs nevében arra akar rávenni bennünket, hogy húzzuk le másokról a kabátot. [...] A létharcban lehetetlen eldönteni, hogy ki az erkölcsös és ki az erkölcstelen.”6 Az erkölcs szerint élő ember egy olyan értékrendszert választ magának, ami a többihez képest szükségképpen viszonylagos. A választott értékrendszer pedig még önmagában sem hoz stabilitást és boldogságot az életében, mert elérhetelen célokat definiál.
Az erkölcsös ember ellentéte az, aki nem erkölcsi, hanem esztétikai kategóriákban gondolkodik. Az önmagáért való szépen és ennek ellentétén, az önmagáért való rúton keresztül látja a világot. A homo aestheticus „az önmagáért való tiszta szemlélődés embere,” aki a szépet és a rútat „az ő egyéni sugallata” szerint csalhatatlanul megérzi. Az esztétikumra nyitott ember „mindent megkap az ámulat egy pillanatában” és „ezt a pillanatot s vele együtt az életet marasztalja is.”7 Saját álláspontját egyértelműen meghatározza, amikor a homo aestheticus nézőpontjából mond ítéletet a két fajta szemlélet között: a homo aestheticus létet szépnek tartja. Magát homo aestheticusnak vallja. Költeményeiben valóban az élet esztétikuma van előtérben, regényeiben viszont inkább erkölcsi problémák kerülnek középpontba: a szolgáló és a háziak viszonyában az Édes Annában (1926) vagy a családon belül feszülő indulatok erkölcsös és ösztönös magatartás között, mint például a Pacsirta (1924) című regényben.
Kosztolányi mesteri módon éri el ezekben is, hogy – meglehet, a probléma etikai kérdés – kiindulópontja mégis esztétikai. Édes Anna szép, ezért tetszik meg a háziúr fiának, és szép az a tartózkodás, maga a visszafojtott indulat és a kétségbeesett kitörés is, ami Annában rejlik. Pacsirta csúnya, ez okozza az egész család intenzív lelki reakcióját, a regény egész dinamikája az erre a tényre született reakciókból épül fel.
A Nero, a véres költő (1922) rögzíti azt a pillanatot az életművön belül, amely az esztétikumnak és etikumnak a Kosztolányi-prózában betöltött szerepét tekintve különösen érdekes. Kosztolányi a görög-római mitológiai anyag mozgósításával kerül közelebb etikum és esztétikum viszonyához. A Neroban elsősorban azt a két kérdést járja körül, hogy lehet-e szép az, amit tehetség nélkül alkotnak, illetve feltétlenül rút-e az a tett, ami nem etikus. A regény erejét elsősorban az adja, hogy a kérdés mindvégig nyitva marad. Ez az elbeszélői semlegesség azáltal lehetséges, hogy Kosztolányi nemcsak a témát, Néró császár életének történetét és a helyszínt, Rómát kölcsönzi az antikvitás világából. Ugyanilyen vagy talán még nagyobb hangsúlyt kap a regényben a görög-latin mitológia, mint világrendező elv, amely lehetőséget ad a szerzői semlegességre.
A regény a latin ember hétköznapját állítja párhuzamba a regény megírásának hétköznapjaival. Nem véletlen tehát, hogy a Nero azoknak a regényeknek lett klasszikus példája, amelyekről beszélve rendszerint a keletkezési körülményekre, vagyis a regény megírásának körülményeire való utalás áll az első helyen. Három példát említek.
1. Kosztolányi Dezsőné írt férjéről szóló könyvében a Nero keletkezéséről. Bécsben egy alkalommal beszélgetett Göndör Ferenccel, akiről csak később tudta meg, hogy újságíró. Elmondta neki, hogy a férje azért lett az Új Nemzedék című lap munkatársa, mert a kommün után újrainduló polgári lapok közül ide hívták először. Göndör ezt felnagyította és elterjesztette, és Kosztolányit ezzel kellemetlen helyzetbe hozta a lapnál, míg végül Kosztolányi felmondott, otthagyta a szerkesztőséget. Az Új Nemzedékből való távozása mellett Kosztolányiné a Nerot annak az irodalmi harcnak tulajdonítja, amely Szabó Dezső és Kosztolányi között zajlott a sajtóban 1920 noveberének első napjaiban. Kosztolányiné szerint ezekből teremtődött meg „a nagy regény: a Véres költő.”8 Kiss Ferenc Az érett Kosztolányi című monográfiájában hívja fel arra figyelmet, hogy nemcsak Kosztolányiné tulajdonítja a Nerot a férjét éppen a regény írását megelőzően ért irodalmi támadást. Kiss szerint a „kortárs olvasók is tudtak erről az összefüggésről, az egykorú kritika is tanúsítja” ezt, például Fenyő Miksa 1922-es írása a regényről a Nyugatban.9
2. Fenyő Miksa szerint a Neroban Kosztolányi az élet megoldását keresi. A megoldás ennek értelmében a művészi teremtés mámora, a siker láza. Elsőnek, legsikeresebbnek, legtehetségesebbnek lenni. Fenyő szerint maga az élet is szörnyű, tehát az általa felvetett legfontosabb kérdésre adható megoldás sem lehet szebb. A Nero egyfajta válasz erre a kérdésre: az ókori szarkofágok reliefjéhez hasonló építkezéssel egymás után bontja ki a császár szörnyeteggé válásának útját kora gyerekkorától haláláig.
3. Végül Németh Lászlót idézem, aki szintén a hétköznapok szerepéről ír. 1933-ban Kosztolányi egyik szerzői estjén tartott bevezető előadást. Ebben az esszében írja: „Néró császár azért lesz fenevad, mert rossz költő, s a rossz költők csak azért nem lesznek Nérók, mert nem császárok.”10 A Nero erényei közül azt emeli ki, hogy benne Kosztolányi „nem a szándékait szereti, hanem az anyagát,” a hétköznapok ábrázolását. Teljesen közösséget vállal a Nero írójával. Németh esszéjében meg akarta mutatni, hogy „köze van” a regényhez, s azt akarta elérni, hogy erre a „közösségre”, ami jelen esetben minden bizonnyal közös szemléletet jelent, nyitottak legyenek mások is.
Ha Kosztolányi saját hétköznapjaira adott válasz a Nero, hogyan jut mégis közel anyagához, Rómának hétköznapjaihoz? Nem hétköznapi embereken keresztül. Feltűnően kevés szereplővel dolgozik. Néró és Seneca alakja áll a középpontban, mellettük még viszonylag gazdagon van kibontva Poppeia és Néró udvartartásában még néhány szereplő. A középponti karaktereket viszont rendkívül részletesen dolgozza ki. Néró tehetségtelensége és mániákus önimádása felől egy pillanatig sem hagy a szerző kétségeket. Seneca tehetsége és önmagához méltatlan szolgálatkészsége is nyilvánvaló. Ebben a regényben Kosztolányi markáns indulatokat és karaktereket mintázott meg. A gonosz itt nyíltan öl, a hízelgő nyíltan hazudik. Ez azért is szembetűnő Kosztolányi prózájában, mert későbbi regényeiben inkább a „tétova jóemberek” világát írja meg. Devecseri Gábor hívja fel így a figyelmet Kosztolányi későbbi regényére, az Aranysárkányra: benne a „tétova jó embert a bizonytalan rossz is halálra tudja sebezni.”11 A Nero ebből a szempontból teljesen más. Szereplői nem nevezhetők tétova jóembereknek, még Seneca sem. Megalázkodásától többször is szenved, de komolyabb lépésekre mégsem szánja rá magát ellene.
Nem hétköznapiak a szereplők, s ebből következik, hogy saját haláluk vagy az általuk osztott halál sem az. Kosztolányi a Nerot halálregénynek írta meg. A meghalásnak és a megölésnek számtalan verziója van benne. Tverdota György a Neroról mint halál-katalógusregényről beszélt 2005-ben Szabadkán,12 s valóban: a regényben mindig az hoz fordulatot, ha valakit megölnek – Caligullát, Britannicust, Poppaea férjét, Othot, állami vezetőket, s a végső, nevekhez már nem is köthető vérengzés előtt magát az anyacsászárnőt és Senecát is.
Milyen szerzői koncepció mozgatja a regény keletkezésének és a benne ábrázolt világnak ezerszálú kapcsolódását a mindennapokhoz? Kiss Ferenc különösnek találja, ha ennyire közismert volt, hogy a Szabó Dezső-vita inspirálta Kosztolányit arra, hogy megírja Nerot, maga a szerző miért hallgat róla. Kosztolányi Ábécé című visszaemlékezéséből idézi, hogy az író maga a regény előzményének egy hirtelen felmerült emléket tekint. Egyik helyen Kosztolányi írja magáról: „bizonyára ifjúkori benyomásaimra vezethető vissza, egy kávéházat láttam, ahol egymás hegyén-hátán nyüzsögtek a süldő költők, írók és vérszomjas műkedvelők. Semmi köze ennek a latin történelemhez. Ezt csak később kezdtem tanulmányozni, miután befejeztem.”13 Ezt Kiss egy másik Kosztolányi-idézettel is alátámasztja. Az Írók, költők című esszéjében az író még egyszer hangsúlyozza, hogy Néró császárról úgy írt regényt, hogy tudta volna, melyik korban élt – csak a regény megírása után olvasta el róla az antik és az újabb auktorokat, Tacituszt, Szvetoniuszt, Friedländert.14 Kiss Ferenc szerint azonban ezek a visszatekintések Kosztolányi tudatos imázskeltésének az eredményei.
Kiss Kosztolányi-könyvében nem tartja különösebben lényegesnek a regény ötletének kérdését. Azt valószínűbbnek tartja, hogy az aktuális irodalmi közélet fordította a szerzőt a téma felé, de közel ugyanilyen jelentősnek látja azt is, hogy önmaga milyen színben kívánja feltüntetni regényének születési körülményeit. A regény szerinte nem keletkezési körülményei miatt fontos, hanem a további alkotói pálya előkészítésének szempontjából. Kiss Ferenc írja: a Neroban „rajzolódnak ki először Kosztolányi művészi világképének véglegessé váló sarokpontjai.”15
„E könyv ötlete Rómában merült fel bennem, – írja maga a szerző – mikor az örök városban bolyongva láttam a mai latinokat, az olaszokat, hallottam a latin nyelvet, az olaszt, s az a gondolatom támadt, hogy a klasszikus múlt nem arra a múltra hasonlít, melyről retorikus versekben és merev történelmi értekezésekben olvasunk, s hogy Nero és Seneca bizonyosan nem a latin klasszikusok tiszta nyelvét beszéli, hanem a múlt is ennek a jelennek a mása, és mint az egzaltált és beteg császár meg nagyszerű tanítómestere valójában nem mások, mint egy régi irodalmi kávéháznak, a Caffé Aragnónak hősei.”16 Róma jelenével és múltjával együtt élt számára, és benne élt maga a regény is. A római utazás alkalmával írta Kosztolányi 1924 augusztusában Révay Józsefnek: „Nero városából ölellek.”17
A Kosztolányi-levelezés és a Nero tehát szorosan összekapcsolódik: a levélírás műfaját tekintve aktuális és mindennapi, a Nero viszont a görög/latin világhoz való tudatos közelítése miatt lett ilyen. A regény emellett tematikailag is jelen van a levekben: Kosztolányi és Thomas Mann levelezésében tölt be fontos helyet. Mann levélben üdvözli a regény megjelenése alkalmából Kosztolányit, amit a német fordítás megjelenése előtt már elolvasott. A levél Münchenben kelt 1923. májusában. Benne Mann feleleveníti Kosztolányinak egyik novelláskötetét, amely a regény előtt, már 1913-ban megjelent németül.18 Thomas Mann erről is nagyon jó véleménnyel volt, a Nerot azonban kifejezetten lelkesen fogadta: „meglepőnek szeretném nevezni az Ön Neroját, azzal a hozzátevéssel, hogy ezt a szót művészi alkotásra alkalmazva igen erős dicséretnek érzem.”19 Három jelenetet emel ki: Seneca haldoklását, Seneca és Néró duettjét, amikor kölcsönösen felolvassák egymásnak költeményeiket, végül Néró és Britannicus párbeszédét, amikor Néró Britannicus, a tehetséges költőtárs bizalmába próbál férkőzni, de törekvése tökéletesen kudarcot vall. „Igen, ez jó, ez kitűnő, ez mesteri.” – írja róluk.20 Kosztolányi 1933-ban is Thomas Mann egyik beszédére hivatkozva említi Nietzschét, ugyanazon évben, amelyikben a homo aestheticus magatartást kifejtette a Nyugat hasábjain Önmagamról című írásában. A Nero tehát a kortársak közül Thomas Mann Nietzsche-értelmezésére is épül. Kosztolányi Nietzsche-bejegyzései bécsi egyetemista éveiben kezdődnek, és – Lengyel András adatgyűjtése szerint – 1935-ben található az utolsó Nietzsche-hivatkozás írásaiban.
Nietzsche filozófiájától nem elválaszthatóan, mégis inkább a Thomas Mann-nal folytatott párbeszéd közvetlen hatásaként térjünk még vissza egy 1925-ös levélhez. Thomas Mann a Nerora mint halál-regényre egy saját halál-regénnyel válaszolt: két évvel Kosztolányi Neroja után megszületett Thomas Mann Varázshegye, amit az író elküldött Kosztolányinak. Kosztolányi természetesen azonnal elolvasta és rögtön reagált. „Ön, Mesterem – írja ebben a levélben Thomas Mann-nak Kosztolányi –, sokkal bölcsebb és sokkal nagyobb az elemi humorérzéke, semhogy patetikus szavakkal nyilatkozzék létünk céltalanságáról, a halálról. Ön a regényben ezen a problémán, csodálatos módon nyomban úrrá lett, feltárta a halál tornácának kapuit, legmélyebb lényegét mutatta meg a betegségnek, úgyhogy az az Ön megjelenítésében egy kifejezhetetlen és végre feltárt jövő színeit és jeleit viseli magán.”21 Kosztolányi Thomas Mann-nál tett látogatásáról is levélben számol be. Feleségének írja: „Thomas Mann-nál teáztam. Öttől hétig ültem náluk. Kevesebb merevséggel fogadott, mint például Móricz vagy Babits. Th. M. semmit sem változott. Fiatalos, közvetlen, egészséges, jókedvű. Hat gyereke van, Michael (12 éves és rossz diák), Elisabeth (10 éves), Erika ott ült velünk, Klaus Mann csak akkor jön haza, mondta Th. M., ha nincs pénze.”22 A hétköznapi itt ünnep lesz és eleme a levélnek, amely a pillanat megkötésének és időn felülivé szélesítésének eszközévé válik – s mint láttuk, levél számol be arról is, hogyan beszél Kosztolányi és Thomas Mann a halálról: ahogy Kosztolányi a Varázshegy erényeként kiemeli, hétköznapian és pátosztól mentesen.
Honnan vette Kosztolányi ezt a technikát, amely kétség kívül elsősorban filozófia, ami magával vont egy prózaírói gyakorlatot? Kétség kívül elsősorban Nietzschétől. A korai Nietzsche-élmény lecsengése után 1920-ban, a Nero írása idején élénkül fel ismét Nietzsche iránti érdeklődése. Ekkor írja: „Közvetlenül a német forradalom kitörése előtt jelent meg [Th.M.] időszerűtlen, konzervatív-pesszimista könyve, a Betrachtungen eines Unpolitischen, mely hitet tett a németség szellemi világküldetése mellett”.23 Két évvel később – szintén a Betrachtungen kapcsán – hangsúlyozza, hogy a németség „a világnak a két legnagyobb kincsét adta, a metafizikát és a muzsikát”.24 Ekkor tehát Thomas Mann írásának hatására foglalkozott újra Nietzsche filozófiájával, elsősorban morálkritikájával.
Nietzsche szerint a keresztény erkölcs értékítélete nem az ember természetéből fakadó rendre épül, és ezért beszűkíti az élet lehetőségeit. A Jenseits von Gut und Böse című értekezésében fejti ki, hogy a jó és a rossz mibenlétének megítélése a zsidó kultúra és a keresztény kultúra között a szembetűnőbb.25 Nietzsche a kereszténység erkölcsiségével szemben a zsidót tartja eredendően emberinek és így élhetőbbnek, amelyik axiómaként tekint a világ gonoszságára és erőszakosságára, emellett erejére és nagyságára is. Nietzsche morálkritikája azoknak az értékeknek a rehabilitálására tört, amelyeket az antik zsidóság erkölcsiségét megújítandó a kereszténység megtagadott. Kosztolányi egyik korai drámatervében (Juliánus apostata) foglalkozott azzal a gondolattal, hogyan lehet ezt a nietzschei zsidó-keresztény dichotómiát szélesebb alapokra helyezni.
Kosztolányi ezzel a nietzschei morálkritikát alapjaiban újította meg. A dráma hőse „tetőtől talpig görög”, „ősi vadságát megrontotta a keresztény nevelés”.26 Kosztolányi a görög morált tartotta igazán vadnak, pogánynak, de mégsem ezt az antik anyagot írta meg, hanem a „latin világosság” eszményére építő Seneca-regényt. A kereszténységhez képest pogány erkölcs mind a görög, mind a latin, viszont a latin – Kosztolányi számára – a gondolkodás tiszta logikáját is jelentette. A latin ember Kosztolányi szerint hős, mint más pogány morál vad és erős eszményképe, viszont vadsága nem közvetlenül a cselekedeteiben nyilvánul meg, hanem gondolkodásának tiszta és bátor logikájában. Az emelkedik morálisan a másik ember fölé, aki a vad és erőszakos világon tiszta logikával kiismeri magát, és ezzel befolyásolni is tudja annak alakulását. Ez a Nero erkölcsisége is, s ez jelenik meg Kosztolányi egy későbbi alkotásában, az 1931-ben Marcus Auréliusról írt novellában is. A császár a birodalom számára hasznosnak tartja azokat az alattvalóit, akik kegyetlenek, még akkor is, ha őrültek: „Erő kell nekünk, erő. Az erőt onnan vesszük, ahonnan lehet: a természettől.”27
A Nero emberképe az élő mitológia eszméjére épül, s nem véletlen, hogy időről időre az aktualitása felől olvassák. A regény példázat jellege a hétköznapiság és az ünnep jelleg szimultán ábrázolásából ered. A müncheni egyetem egyik tanára, Dalma Hunyadi-Brunauer úgy értelmezi a regényt, hogy annak központi gondolata szerint Néró és Seneca a dilettáns és az amorális írók megtestesítői, akik kezébe nem való toll, mivel az írással még inkább tudnak ölni, mint más ember karddal. Az írással ölni lehet, a halál pedig nyitottá tesz az életre. Kosztolányi Neroját az a megújulni képes vágyakozás élteti, amely örök vonzódás az élő mitológia felé – az ember mitológiai önazonosságára találásának reményében.