Paolo Driussi

Kosztolányi költeményeinek szépsége és azok fordítási nehézségei

(különös tekintettel az olasz nyelvre)

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Nagy örömömre szolgált az ezen alkalomra szóló meghívó, és azonnal gondolkodni kezdtem arról, miről is beszéljek a Kosztolányi-napokon. Aki meghívott engem, azt ajánlotta, hogy az előadás tárgya Kosztolányi a nyelvész legyen, vagyis hogy Kosztolányiról nyelvészeti szempontból beszéljek – ezért talán nem kis meglepetéssel vette tudomásul mostani előadásom címét.

Kosztolányiról olasz fordításairól szólva meg akarom magyarázni, milyen szorosan kapcsolódik a kérdés a mai fordítási igényekhez, amelyek a modern nyelvészetnek egyik szerves részét alkotják. Ily módon az előadás témája és címe, amely az én szakmai érdeklődésemet tükrözi, nagyon közel áll mai nyelvészeti kérdésekhez.

A ,,nyelvész" Kosztolányi elsősorban az Illyés Gyula által 1931-ben szerkeztett Erős várunk, a nyelv című kötetben jelentkezik. Az ott publikált cikkek Kosztolányi gondolatait mutatják be – általában a nyelvről, közelebbről pedig a magyar nyelvről. Ha végigolvassuk azt a kötetet, inkább a nyelvművelő tűnik fel előttünk, nempedig a nyelvész. Tanulságos ebből a szempontból a ,,Nyelvtisztítók és nyelvpiszkítók" című cikk. Több alkalommal írt Kosztolányi arról, milyenek is voltak némely nyelvészek akkoriban, akiknek a nézeteivel szemben az övéi modernebbnek látszanak. Antoine Meillet-nek címzett nyílt levelében komoly gondolatokat fejt ki a szerző. Gondoljuk például a következő szavaira, amelyek Meillet egyik kötetére utalnak:

Kérdezem: tudományos értékelés-e az, hogy ,,egy nyelv szerkezete bonyolult“ és nyelvészeti szempont-e az, hogy „egy nyelvet senkise tanulhat meg könnyűszerrel?“ (Kosztolányi, 1946: 82).

Kosztolányi megjegyzései, észrevételei a kisebbségek nyelveiről átgondoltak és a ma is elfogadhatók. Kosztolányinál a nyelvészeti tudás mindig eszköze a ,,nyelv mint művelődés" felismerésének, egy nép sajátosságai jobb megértésének, értékelésének. Erről írónk határozottan meg volt győződve [szemben néhány nyelvésszel, akik csak divatból, szinte öncélúan védik a nyelveket]. Ami viszont szembetűnő a nyelvésznek, hogy mennyire fontos Kosztolányi számára a művelődésre, az emberre irányuló figyelem. Itt következzék egy idézet, amely egyidejűleg érzékelteti nyelvészeti, fordítási és emberi szemléletét (a szöveg az Erős várunk, a nyelv című köteből való):

... fejére idéztem az alábbi mondatot: ,,Je craignais qu’il ne fût malade“. Ami a franciáknak ezt jelenti: „féltem, hogy beteg“, de nekünk, a mi gondolkozásunknak, szóról szóra ezt: ,,féltem, hogy nem beteg“. Ezek a szerkezetek lélektani tényeken alapulnak. Hogy melyik a helyes, logikai alapon sohasem dönthető el. Vérünk tudja, eszünk nem. (Kosztolányi, 1946, 53)

Bármennyire modernek ezek az elvek, igen általánosak és ,,nyelvészetinek" nem tekinthetők. De az észtől távolálló, a ,,vérből" szerkesztett mondategységek ilyen világos , határozott különbségei láttatják annak a nyelvművelőnek a szellemiségét, akit ez alkal ommal ünnepelünk. Olyan szellemeiségű emberről van szó, aki számára fontos volt a társadalmi kapcsolat a nyelvhasználatban. Ezt a jelleget legújabban a pragmatika alá is sorolhatjuk. Bár a nyelvészek mindig felismerték annak fontos szerepét, de csak az utolsó időkben vizsgálják rendszeresen.

Kosztolányi tehát ,,nyelvész" is, akár korszerűnek, akár felületesnek (műkedvelőnek) minősítjük is, helyes, jól megalapozott nyelvészeti, nyelvművelési nézetei voltak. A Nyugat körét illetően azt írja:

Mozgalmunk nem Budapest ellen indult, és nem a vidék ellen, hanem Budapestért és a videkért, a magyar nyelvért, mely egybeforraszt mindnyájunkat. Ezt a közösséget szolgáljuk (Kosztolányi, 1946: 155. ,,Nyelvtisztítók és nyelvpiszkítók").

Világos itt a nyelvművelési céllal terhelt szerepe az íróknak. Mennyire közel áll hozzájuk a nyelvészet, a következő módon fejezi ki Kosztolányi:

A nyelvészek költőktől és íróktól tanulnak: munkáikból vonják le a törvényket (Kosztolányi, 1946: 141. ,,Nyelvtisztítók és nyelvpiszkítók").

 

Szavaiból szerintem csak arra lehet következtetni, hogy Kosztolányi igazi szépirodalmi szerzőnek tartotta – és akarta tartani – magát. Íróként mégis fontos észrevételei voltak a fordítással kapcsolatos kérdésekről is. Jól ismerjuk fordítási tevékenységét, nyelvismeretét, idegen szerzőkkel fenntartott kapcsolatait. Ezek persze nem nyelvészi kapcsolatok voltak, viszont az általa érintett témák igen. Itt gondolok a szavakról, a mondatszerkezetekről készült írásaira, amelyekből több is van az Illyés szerkeztette könyvben.

A fordításról (és a nyelvtanításról) tett megjegyzései különösen fontosak, mert a fordítás egyebek közt éppen a szavak és mondatszerkezetek elemzése alapján valósul meg. Ma ezt a feladatot a nyelvészek vállalják. Az utóbbi negyven évben Nida bibliai fordítási kísérletei és nézetei révén a fordítástudomány a nyelvészet szerves részévé vált: ebből származ ott egyebek közt a számítógépek által végzett olvasás és fordítás iránti igény. Ha az úgynevezett Translation studies nagy teret kapott, az azzal magyarázható, hogy az irodalmi művek fordításával kapcsolatban sok mindent mondtak és írtak, valamint mindannak az ellentétét is. Ennek talán éppen az az oka, hogy ,,észből" és nem ,,vérből" akarták megértetni a szépirodalom jellegzétességeit. Ezért Kosztolányi nyelvészeti tevékenységéről szólva, abból kiindulva indokoltnak tartom a fordításokról, Kosztolányi műveinek olasz fordításairól beszélni!

Sok olaszra fordított magyar könyv van, csak rendszerint nehezen hozzáférhetők. Sokat fordítottak magyarból a két világháború között, valamint kb. tíz évig a második világháborút követően. Az 50-es évekután inkább egy-egy szerzőt fordítottak, végül pedig Márai nak szinte minden könyvét (hiányzik a sorozatból San Gennaro vére). Márai kivételével kevés magyar író lett ismert Olaszországban. Általában szívesebben fordítják a prózai műveket, most divatos gyermekkönyveket is fordítani: ami biztos, kevesen tudnak róluk, és nem is nagyon beszélünk róluk. A költészet helyzete egy kicsit rosszabb. Nemcsak keveset tudunk a magyar irodalomról – egyetlen egy modern magyar irodalomtörténet jelent meg –, de pl. Arany János még nincs olaszra fordítva. Ilyen körülmények között nehéz a külföldi közönséggel egy irodalmat megismertetni. Viszont van olyan emlékem, hogy valamelyik könyvkiállítás alkalmával Párizsban az autóbuszokon magyar versek voltak kifüggesztve!

Kosztolányi helyzete különösen szerencsés: két nagy verseskötete is megjelent, az egyes költemények több antológiába is bekerültek. Csakhogy ezek a könyvek,amelyek nehezen beszerezhetők, nem sokat szólnak az íróról és korá ról.

Az is előfordul, hogy a szerkesztő szerint ,,a magyar költészet elsősorban politikai jellegű" [La poesia ungherese è prima di tutto politica (Albini, 1976: VII)], noha olyan Kosztolányi-verseket is tartalmaznak e kötetek, mint pl. az Unalom, az Anyák, a Most harminckét éves vagyok, a Szeptemberi áhitat. Más olasz fordítók szintén politikai versekről beszélnek magyar irodalom kapcsán, de valójában az olaszra fordított magyar könyvekben főleg szerelmi költészetet olvasható.

Ebbe tökéletesen belefér Kosztolányi költészetének elemzése. Abban a reményben beszélek itt erről a témáról, hogy Kosztolányi költészetének olasz fordításai – akár szerelmi versei is – új erőt adhatnak a magyar irodalom megismerésének Olaszországban.

Mint az elején mondtam, Kosztolányi a fordításról vallott nézetei nagyon érdekesek. Azok számára, akik fordítást is tanítanak, különösen azért érdekesek, mert ő maga is költő és fordító is volt. A fordítási elméleket gyakran nyelvészek és olyan ,,teoretikusok“ dolgozzák ki, akik ésszel foglalkoznak fordításokkal. Talán ezért van az, hogy ahány ember fordít, annyi elmélet van...

Ha pedig fontos a ,,vér", a forma sem hanyagolható el. Erről két érdekes mondatot idézek Kosztolányitól:

Megvizsgálom, hogy mi is a veleje annak, hogy „nyelvi sovinizmus“, mennyire alkalmazható egy ilyen politikai osztályozás a nyelvre s a mi nyelvtisztító működésünkre, mely a szépség, az arány nevében indult el (Kosztolányi, 1946: 180).

A mondat: egy gondolat összefüggő, kerekded kifejezése, formai tagolása, természetes lélegzet vétele.

Hogy milyen legyen a mondat, rövid-e vagy hosszú, az nyilván nevetséges, avatatlan kérdés. A gondolatot és a mondatot nem lehet rőffel mérni (Kosztolányi, 1946: 277) .

Kosztolányi számára a forma a versekben legalább annyira fontos, mint a jelentés. Szerintem a fordítónak is kell valahogyan figyelni erre a jelenségre.

Az olvasók is szépséget keresnek a költészetben, vagyis érdekes tartalmat megfelelő elegáns formában. Van olyan költészet is, amely csak a tartalomra irányítja az olvasók figyelmét, olykor a formája éppen célozatosan ellenszenves, hogy megrázza az embereket. Ilyen költészet csak ,,alkalmilag" lehet olyan, és csak bizonyos körhöz vagy korhoz kötődik. A maradandó költészet olyan, amely úgy szól az olvasóhoz, mintha ő maga mondaná azt, amit a költemény, ugyanazokkal a szavakkal, pedig sohasem tudná úgy kifejezni magát, mint a költő. Talán ebben rejlik Kosztolányi szépsége, mely még tisztábban érzékelhető ebben a megállapításában:

Valamennyien a nyelv munkásai vagyunk. (Kosztolányi, 1946: 163.)

Kosztolányi elhangzott mondatai szerintem azt mutatják, hogy a költészet szép. Nemeskürty Istvánnal mondhatjuk, hogy:

Az Adyval egy évtizedben fellépett századeleji költők 1920 után hangot váltanak. Ezért is jó költők: változik a kor, vele változnak ők is (Nemeskürty 1985: 815).

Ha ezt tudnánk közvetíteni az olasz közönségnek, a magyar irodalom nem lenne csak a divat szolgája, alkalmi mulatság, hanem megismernék értékeit.

Azért felteszem a kérdéseket: lehetséges-e Kosztolányit olaszra fordítani? Mi lehet az oka annak, hogy Kosztolányinak talán alig van hatása Olaszországban? E kérdésekre a FELESÉGEMNEK című költemény elemzése alapján szeretnék válaszolni. Úgy gondolom, a fordításnak az eredetivel való összevetése segíthet megmutatni szépségeket és nehézségeket.

Albini szerkesztette könyvben az olasz fordítás szerzője ismeretlen, szövege a következő: (FORDÍTÁS)

A MIA MOGLIE

Per me sei come l'aria che respiro,

a cui sono abituato. Sei dovunque

guardo, presso l'armadio, nei cassetti,

nel mio cervello, e di te non mi accorgo.

Ma l'altra sera, quando sei entrata

nella mia stanza e hai detto non so che,

di colpo mi son reso conto, dopo

tanti anni, che sei qui. Senza badare

al tuo discorso, ti guardavo attonito.

E a occhi chiusi, in silenzio, ripetevo

fra me e me: il mio respiro è lei,

a lei sono abituato, come all'aria.

FELESÉGEMNEK...

Megszoktalak, akár a levegőt,

bármerre nézek, mindenütt te vagy,

szekrényem alján, a fiókjaimban,

az agyvelőmben és nem veszlek észre.

De múltkor este, amikor bejöttél

szobámba, s mondtál valamit nekem,

sok év után egyszerre rácsudtam,

hogy itt vagy és szavadra sem figyelve

ámulva néztelek. Szemem lehunytam.

Ezt hajtogattam csöndesen magamban:

,,Megszoktam őt, akár a levegőt.

Ő adja nékem a lélegzetet."

1931

Első olvasásra azt mondhatjuk az olasz szövegről, hogy eléggé szöveghű fordítás, formailag azonos: 11 szótagból álló 12 sor. Az olasz verssorok jól vannak megszerkesztve, formailag hayományosak.

Ha nem ismerem az eredeti szöveget, az olasz fordítás keveset mond nekem, csak annyit, hogy egy férfi valami szépet ír, gondol a feleségéről. Szép, amit mond, de közömbös, hogyan. Ha pedig átugrom a magyar eredetire, csodálatos bűvölettel találom szemben magamat. Szerencsére magyarul is olvasok!

Nagy hátrány a fordítások minőségében abban is rejlik, hogy a fordító sokszor nem gondol a közönségre, szinte csak magának fordít, hiszen ő ismeri az eredetit is. Ilyen módon az utca embere csak nehezen értheti meg a lefordított üzenetet eredeti jelentését és karakterisztikumát. Persze az is lényeges, amint Kosztolányi írja, hogy vannak akik

Mindent megértenek, mindent megbocsátanak. Azt vállalják, hogy ami él és van, jogos, pusztán az által, hogy él és van, [...] (Kosztolányi, 1946: 142 ,,Nyelvtisztítók és nyelvpiszkítók").

Van egy híres teoretikus (Susan Bassett), aki azt állítja, a jó fordítások kritikusa a kétnyelvű olvasó. Arra szoktam rákérdezni, a kétnyelvű miért olvassa fordításban azt, amit eredetiben is olvashat... Tehát úgy vélem, érdemes fordítani a nagy közönség számára, legalábbis amennyiben a fordítók, akár a nyugatosok, a közönséget szolgálják. Ha tehát a fordításban is bűvöletet keresünk…, kezdjük az imént felolvasott költemény címével.

1/ Az eredetiben három pont követi a címként álló Feleségemnek szót. Tudjuk, Kosztolányinál milyen szerves része a költeménynek a címe. Itt is ez a helyzet. A Feleségemnek... nem a címzettje egy levélnek, amint az olasz fordítás sugallhatja. Azt is képzelhetjük folytatásként ,, azt szeretném mondani, hogy", pedig az író a legvégén csak ,,csöndesen hajtogat valamit magában ": mindez nem derül ki a fordításból.

2/ Az eredetiben két áthajlás (enjabement) van: amikor bejöttél // szobámba, valamint ésszavadra sem figyelve // ámulva néztelek. Érdekes pl., hogy a fordító enjabement-t tett a ,,bármerre" és a ,,nézek", a ,,sok év" és ,,után", valamint a ,,hajtogattam" és a ,,magamban" közé is. Mivel az áthajlás fontos szerepet játszik a költészetben a szünet miatt, nem mindig indokolt beilleszteni a versbe.

3/ Az eredetire figyelve észrevehetjük, hogy a különböző mondatszakaszok mintha a férfi gondolkodásmódját mutatnák:

bármerre nézek / mindenütt te vagy //

szekrényem alján / a fiókjaimban //

az agyvelőmben / és nem veszlek észre

Ezt a jelenség megszünteti a fordításban a verskezdő ,,guardo" = nézek. Az eredeti tehát gondolkodásra szólítja fel az olvasót.

4/ Formailag különbség, hogy a szerző a saját szekrényére, fiókjaira utal, a fordítás pedig általában a szekrényre, a fiókokra. Kérdezem az olvasót: az ő szempontjából ez mindegy?

5/ Jelentésben más a ,,mondtál valamit", mint ami a fordításban van: ,,nem tudom, mit mondtál". Talán mellőzhetnénk, de később a szerző azt írja, hogy nem figyelt a felesége szavaira, ami a fordításban ismétlésnek tűnik (akár öntudatlanul).

6/ A verssor elején álló ,,ámulva nézlek" különös fontosságat ad a jelenetnek. Ez a ,,jelentésbeli elszigetelés" hiányzik a fordításból, mint az önálló ,,Szemem lehunytam", amelynek olasz megfelelője beleolvad a következő mondatba (,,lehunyt szemmel csöndesen ismételem, hogy" a szóról szóra fordítás olaszból).

7/ Szerkezetileg az is érdekes, hogy a fordító nem tartotta meg az első és utolsó előtti sor párhuzámosságát. Csak részben megismételi ,,akár a levegőt" (come l’aria; come all’aria).

8/ És most az utolsó sor. A hosszú magánhangzók a magyar szövegben (ő – nékem – lélegzetet) a lélegzés ritmusát adj ák vissza, a verssor csupa öröm az olvasónak. Jelentése, fontossága bővül, mert két pont között áll, hosszúsága pontosan egy egész sor. Ez sajnos teljesen hiányzik az olasz verzióból. A magyar vers „lélegzik“, az olasz viszont egyszuszra mond ki mindent, tehát visszafogja a lélegzetet.

Fordítani, és különösen verseket fordítani persze nem könnyű: az adott példa mutatja, hogy igaza van Kosztolányinak, amikor azt írja, hogy „vérrel“ lehet művelni, nem „ésszel“, vagyis olyan módon, hogy maga az olvasás is ,,vérbeli" legyen.

Szerintem maga a szöveg közömbös. Nehéz elképzelni, hogy amit mond, nem tetszik egy szeretőnek, viszont az sem képzelhető el, hogy ezt csak Kosztolányi mond hatná vagy írhatná. Nincs benne olyan frappans kifejezés, mint ,,Az emberélet́ útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam". Ami különlegessé teszi Kosztolányi szövegét, az a ritmus, a szünetek, a szó és a mondatszerkezet párosítása. Ezt József Attila is így értékelte:

A költő [Kosztolányi] igazi véleménye rólunk, olvasókról (s mint embernek – a világról) nem csak abban rejlik, amit mond, hanem abban is, főleg abban, ahogyan mondja (József Attila, 1935).

A szókincsnek különösen fontos szerepe van a nyelvhasználatban, a versírásban. Kosztolányi fogalmazásmódja is mutatja, mennyit gondolkozott e témán, valamint azt is, hogy mennyire messze áll a nyelvészektől (különösen a szótáríróktól, amikor azt írja, hogy ... nincs és nem lehet „teljes“ szótár (Kosztolányi, 1946: 156). Idézem:

A nyelvészet célja a megközelítés, az útmutatás. [...] A nyelvet nem lehet szótárazni, elzárni és véglegezni. Eleven szövet az, mely teljesen soha sincs készen, mindig újra kell szőnünk, valahányszor beszélünk és írunk (Kosztolányi, 1946: 50) .

A költészet vonzóereje – úgy látom – ebben is rejlik: a szavak varázslatában. Kosztolányinak megint nagyon világos ez a része a munkának.

Az idézett költeményben van jó példa arra, milyen nehéz megfelelő, ,,teljes" szókincset használni. Észrevehetjük a ,,megszoktalak" és a ,,megszoktam őt" közti árnyalatnyi különbséget, amely persze nem szerepel szótárban (és amelyet a fordító nem tudott visszaadni).

Kosztolányi több cikkben foglalkozik a szókincs fontosságával, megújításával, szépségével. Az is fontos számunkra, hogy alkotó volt, tehát semmi újítást nem vetett el, nagyon szerette a gazdag magyar szókincse, utálta viszont a túl gyorsan befogadott> idegenszavakat, amelyek (még) nem illeszkedtek be a nyelv rendszerébe.

Mindent összegezve: azt mondom, hogy Kosztolányi nyelvi figyelmeztetései alapján a jó költészetet jól lehet fordítani. Ez különösen igaz Kosztolányiéra, mert céltudatosan, hozzáértéssel használta mindazokat a nyelvi eszközöket, amelyek alapján egy szöveg megragadhatja az olvasót, a szépség és az arány. Egyszer azt írta, hogy a magyar nyelv rugalmas, magyarra bármilyen szöveget lefordíthatunk. Az olasz nyelv is annyira gazdag szókincsben, költészeti alakokban, hogy megfelelően fordíthatók olaszra magyar nyelvű szövegek, bár ez a feladat nem is olyan könnyű. Kosztolányi megmutatta, miből áll a szép szöveg.

Láng Zsolt azt írta, rámutatva a magyar nyelv különlegességére:

A magyar nyelvet kevesen beszélik, a logikája, a képisége egészen más, mint a többi nyelvnek. Talán emiatt is érdekes lehet mások előtt. Ismerek például egy indiai lányt, aki azért tanult meg magyarul, mert elbűvölte egy magyar kifejezés képisége. A magyar képekben fogalmaz, és a nyelv kialakítja az agy struktúráját, tehát aki magyarul beszél, az magyarul is lát. Ez még az első kérdéshez tartozik. Magyar nézés már csak azért is bizonyíthatóan létezik, hiszen beszélnek ún. magyar fotográfiáról, a magyarok világhírű fényképészek, Capa, Brassai, Kertész, Hervé, Moholy-Nagy, Vydareny, igen sokan vannak, és bár sokan elhagyták szülőföldjüket, és máshol szereztek hírnevet, nézésük magyar maradt (Driussi, 2006: 347).

Kosztolányi versei is ezt a jellegzetes, magyaros képiséget mutatják, megfelelő fordításai segíthetnek megmutatni a magyar világnézetet, jobban ismerni a magyarságot, valamint szépséget és arányt is beleolthatnak az olvasókba. A világnak talán kellene a szépség virágzása is, mert

kell ez nagyon, igen nagyon

napkelte, napnyuta

ha már elpusztul a világ

legyen a sírján virág.

Talán az egyik olyan virág Kosztolányi költészete lehetne.

IRODALOM

Albini, Umberto

1976 Poeti ungheresi del '900. Torino, ERI.

Driussi, Paolo

2006 ,,Oltre i confini: note letterarie ungheresi", in Comunicare letterature lingue, 6/2006. Bologna, Il Mulino.

József Attila

1935 Kosztolányi Dezső. (interneten, 2007 márciusában:
magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/jozsefa/kosztola.htm). In József Attila Tanulmányok és cikkek 1930–1937, kritikai kiadás, sajtó alá rendezte Horváth Iván et al.

Kosztolányi, Dezső

(1946) Erős várunk, a nyelv. (Kosztolányi Dezső hátrahagyott művei. I. kötet. Sajtó alá rendezte Illyés Gyula.) Nyugat.

Nemeskürty István

1985 Diák, írj magyar éneket. A magyar irodalom története 1945-ig. Budapest, Gondolat (2. kiadás)