Alexandra Foresto
Kosztolányi és Gorkij: A véres költő
1927-es orosz fordításának rejtélye
Tények és bizonyítékok
1924 nyarán, olaszországi utazása alatt Kosztolányi Dezső meglátogatta Makszim Gorkijt, aki annak idején Sorrentóban élt1. A látogatás folyamán különböző témákról beszélgettek: Gorkij érdeklődött a magyar irodalomról. Kosztolányi megemlítette, hogy nemsokára megjelenik egy esszé erről a tárgyról éppen a Gorkij által alapított berlini folyóiratban2, illetve többek között beszélt saját regényéről, A véres költőről is, amelynek egy példányát az orosz írónak ajándékozta.3
Mindezek után Kosztolányi megírt egy cikket a látogatásról4, és elküldte Gorkijnak, de nem tudjuk, hogy valójában Gorkij megkapta-e, vagy sem.5 Néhány nappal később Kosztolányi újra írt Gorkijnak, megemlítette a cikket és megkérdezte a véleményét a regényről. Tudjuk, hogy ezt a levelet Gorkij megkapta, de semmi sem utal arra, hogy válaszolt volna rá.
Gorkij alig hagyott bizonyítékot a Kosztolányival történt találkozásról: néhány jegyzet és pár szó egy feleségének címzett levelében. Egy 1924. szeptember 18-ánál nem korábbi jegyzet bizonyítja, hogy Gorkij megkapta Kosztolányi szeptember 15-ei levelét, és tanúskodik a magyar író vágyáról, azaz, hogy megismertesse Gorkij-jal a Néróról szóló regényét. Ezt a jegyzetet kiegészíti egy feljegyzés: a regény orosz fordítása a Vremja kiadó gondozásában 1927-ben jelent meg.
Kosztolányi levelezésében és a Gorkij Irattárban nincs más bizonyíték további kapcsolatról a két író között.
A 1927-es orosz kiadás
Ahogy már említettük, Kosztolányinak A véres költő című regénye 1927-ben jelent meg Leningrádban a Vremja kiadónál ? cím alatt: ez a kiadás Jevgyenyija Bak fordítását kínálja az orosz olvasóknak, ami Stefan J. Klein német fordítása alapján készült6. Tudjuk, hogy Gorkij szoros kapcsolatban volt a Vremja kiadóval, amelynek javasolta több más könyv kiadását is, és valószínű, hogy Jevgyenyija Bak fordítása éppen annak a könyvnek alapján készült7, amit Kosztolányi ajándékozott Gorkijnak sorrentói látogatása alkalmával.
Kosztolányi neve az orosz könyvkiadásban ...-vá válik, …helyett, és a magyar írót soha nem értesítette senki erről az orosz kiadásról: sem a kiadó, sem a fordító, és persze Gorkij sem. Kosztolányi nem volt kapcsolatban Jevgyenyija Bakkal, pedig a figyelmes levelezései és a saját művei fordítóival és kiadóival fenntartott munkakapcsolata azt mutatja, hogy mennyire ragaszkodott minden egyes kiadás alkalmával a művei tökéletes interpretálásához. Tehát Kosztolányi erről az orosz kiadásról semmit sem tudott, sőt a számos bibliográfiájában sincs nyoma ennek. Ezt a kiadást Zágonyi Ervin „fedezte fel“ a hetvenes években.
Az eredeti magyar szöveg és az orosz fordítás összehasonlítása, ahol Zágonyi az oroszul írtakat összehasonlította az eredeti magyar szöveggel, az orosz fordítást figyelmes, gondos munkának minősítette, bár itt-ott hiányosnak találta8, de Zágonyi szerint ennek az is lehetett az oka, hogy a német fordítás is hiányos lehetett.
Azonban, ha figyelmesebben összehasonlítjuk az orosz fordítást az eredeti magyar szöveggel, észrevehetünk néhány fontos kihagyást, mint például Thomas Mann levele, azaz a könyv bevezetése, továbbá Suetonius és Tacitus mottói, valamint Seneca és Paulina párbeszédének lényeges része a mester halála előtt. Ha összehasonlítjuk az orosz fordítást a közvetítő német fordítással és az eredeti magyar szöveggel, láthatjuk, hogy a német szöveg hű és hiánytalan, tehát az orosz szövegben talált kihagyások kétségtelenül a szovjet cenzúra keze nyomát viseli.
A legfontosabb kihagyások a XXX. fejezetben figyelhetők meg: Lucanus verse mellett, Seneca és Paulina párbeszédének egy olyan hosszú részlete maradt ki, aminek kizárhatjuk, hogy figyelmetlenség lehetett az oka. Nem valószínű, hogy a fordító „elfelejtette“ lefordítani éppen ezt a pár lényeges oldalt, amit Mann is említett a levelében, ami a német kiadás bevezetéseként szerepelt. Ha az orosz kiadásból hiányzik ez a rész, nem valószínű, hogy a fordító ezt el sem olvasta, és nem figyelt erre a fontos szövegrészre fordítási munkáját végezve. Vagy inkább azért „tűnt el“ Mann bevezetése is, mert éppen azt a párbeszédet említi, amelyet valamilyen okból nem lehetett az orosz kiadásban meghagyni?
A kihagyott részletben6 Seneca és Paulina mindazokról az emberekről beszélt, akiket elítéltek és meggyilkoltak Néró miatt, kivéve Zodicust és Fanniust: „A középszerűség halhatatlan és a hitványság örökkévaló“, mondja a mester, és megmagyarázza, hogy ők most forradalmárok, mert ez a legjobban fizetett tevékenység. Paulina elmondja Senecának, hogy Natalis, a felszabadított rabszolgája jelentette fel, és miközben a nő keményen elítéli a hálátlan szolgát, aki a gazdájától kapta a szabadságát és a vagyonát, Seneca azt állítja, hogy ő nem is csodálkozik ezen, szinte teljesen érthető, hogy egy ember, akivel csak jót teszünk, rosszal fizet vissza, mert megalázónak tartja a másik ember segítségét. Seneca meg is magyarázza, hogy a bölcs ember nem keseredik el emiatt, mert az ő jutalma abból áll, hogy élvezheti azt a jót, amit tett. E helyett a hosszú részlet helyett, ami majdnem két oldalból áll, az orosz szövegben csak egy mondat szerepel: ? tehát egy szó sincs az elhallgatott eseményekről, még egy összefoglalás sem, csak egy semleges mondat, ami csendesen bizonyítja, hogy a kihagyás szándékos volt.
A szöveg összes többi kihagyása mindig csak néhány mondatra vonatkozik, és nem módosítja lényegesen a regény értelmezését, de ha gondosan elemezzük a kihagyott magyar mondatokat, rögtön világossá válik számunkra, miért is hagyták ezeket ki és érthető lesz a XXX. fejezet jelentős részletének kihagyása is.
Az első csoportba gyűjthetjük a társadalmi különbségekről szóló mondatkihagyásokat: a XVII. fejezetből kimaradt „De nem mindenki úr, aki annak látszik“, a XXIII. fejezetből egy meggazdagodott és lustává vált ember leírásának egy részlete maradt ki: „csak csempe körmein, rövid ujjain látszik származása, melyek közt most olvasatlanul csorrannak át a megszámlálhatatlan milliók“, a XXIX. fejezetből pedig hiányzik egy tengerészcsoportnak a nyugtalanító testi és szellemi személyleírása: „Semmi jó nem nézett ki belőlük. Arcukat karmolás és harapás éktelenítette. Üveggyöngyöt viseltek […], érmet a viharok ellen, fülükben függőt“; illetve: „Karjuk tele volt írva mindenféle jellel, horgonnyal, hajóval. Csak a szemétnép ment tengerésznek, az, melyiknek 1800 sestertius alatt állt a vagyona, a többi inkább a gyalogságnál vagy a lovasságnál (A kihagyott részlet a függelékben olvasható.) szolgált, mert ott a szolgálat könnyebb“. Ezek a kihagyások enyhítik a Kosztolányi által leírt hátrányos társadalmi csoportokat szigorúan elemzett és az emberek társadalmi hozzátartozásából eredő különböző megvalósulási lehetőségeket. Párhuzamosan feltűnik, egy olyan tengerészkép cenzúrázása, amely nem felel meg bizonyos erkölcsi modellnek: tetoválások, ékszerek és a babona elképzelhetetlenek a szovjet haditengerészet hivatalos képében.
„Die Mittelmässigkeit ist unsterblich und die Gemeinheit von ewigem Bestand.“ (Mindegyik kihagyásnak megadjuk Stefan Klein német fordítását, valamint a kihagyást megelőző és következő mondatokat az orosz szövegből.)
„Doch ist nicht jeder ein Herr, der den Anschein erweckt.“ „Nur durch die schartigen Nägel und die kurzen Finger verraten, zwischen denen jetzt ungezählt die Millionen fliessen.“
„Ihr Anblick verhiess nichts Gutes. Das Gesicht zerkratzt und zerbissen, verunstaltet […] trugen sie Glasperlen, Münzen gegen die Stürme, in den Ohren Ohrgehänge.“
Más kihagyások a keresztény vallás elleni cenzúra meglétére utalnak. A XXXIII. fejezetből, például, hiányzik két mondat: „Az ember mind bűnös, aki a világra születik“ és „De aki meghal, az mindent jóvátesz. A halottak mind ártatlanok“, ezek a sorok egy bizonyos erkölcsi világot tükröznek, a saját bűnök – és azok sajátos feloldozásának – megfogalmazásával. Ebből a szempontból a kérdés lényege az ember erkölcsét célozza meg. A cenzor nem akarta hirdetni azt az eszmét, hogy az ember már bűnösen született, vagy, hogy a halállal mindezektől a bűnöktől megszabadul, de még egy bűnnel szembeni passzívan elfogadó, „tartsd oda másik arcodat is“ típusú hozzáállást sem; a cenzor erkölcse szerint minden egyes ember számára ugyanazok a lehetőségek adódnak, és ha valaki hibázik, el kell vállalnia a saját felelősségét és a saját hibáinak következményeit.
Szintén az erkölcsi cenzúrának eredménye egy másik kihagyás a XXX. fejezetből, Senecának egy mondata: „Nekem azonban, sajnos, állást kellett foglalnom. Ez nem volt nehéz“; cenzor helytelennek tartotta a szándékosan állást nem foglaló viselkedést, a Seneca által kedvelt kétértelmű diplomatikus magatartást.
Ezek az apró kihagyások nagyon közel állnak a XXX. fejezet hosszabb részéből álló kihagyásához: itt Seneca szavaiban az emberrel szemben valamilyen keserű-ízű megnyugvás is fellelhető, amit a cenzor nem fogadhatott el főleg az ebben tartalmazott „polgári“ érzelmek miatt.
Egy másik kihagyás, a XXIX. fejezetből, a szerző negatív véleményét tükrözi a Néró elleni összeesküvés megszervezéséről: „Az éjszakára alapjában semmi szükségük se volt, akár nappal is találkozhattak volna, de az összeesküvők ragaszkodtak az éjszaka titokzatos lepléhez. Ezt regényesnek és izgatónak érezték. Szemük előtt a Julius Caesar elleni összeesküvés lebegett, melynek minden mozzanatát lemásolták, s közben alig gondoltak arra, mit is szándékoznak tenni.
Színpadiasan mozogtak és úgy is cselekedtek“. A cenzor kitörölte az összeesküvés és az ebből következhető forradalom iránti szarkazmust, amely képzettársítás útján nevetségessé és hiteltelenné tehették volna az orosz forradalmat. E mellett a kihagyás mellett teljesen érthetővé válik Zodicusról és Fanniusról szóló Seneca megjegyzésének kihagyása is, azaz „Most forradalmárok, minthogy az jövedelmez legjobban“: persze elfogadhatatlan volt Szovjetúnióban az a fogalom, hogy valaki csak személyes érdekből válik forradalmárrá, és ez a mondat megsértette volna a hazáért magát feláldozó forradalmár képét.
Különböző szempontból is értelmezhető viszont a mottók és a XXX. fejezetbeli Lucanus verseinek kihagyása: talán a fordító egy már meglévő fordítást akart alkalmazni, de végül ez valamilyen ismeretlen oknál fogva mégis kimaradt a szövegből. Persze az is elképzelhető, hogy a fordító által benyújtott fordítást egy következő pillanatban törölte a cenzor, de ebben az esetben nem világos ennek az oka.
„Die Arme mit den verschiedentlichsten Zeichen bedeckt: Anker, Schiff. Bloss das Gesindel ging zu den Matrosen, Leute, deren Vermögen unter 1800 Sesterzen betrug, die übrigen dienten lieber bei den Fusstruppen oder der Reiterei, denn dort war der Dienst leichter.“
„Alle Menschen, die auf der Welt leben, sind schuldig.“
„Doch durch den Tod macht jeder alles gut. Die Toten sind allewege unschuldig.“
„Ich aber musste, leider, Stellung nehmen. Dies war nicht schwer.“
„Eigentlich hätten sie der Nacht gar nicht bedurft, hätten auch bei Tag zusammenkommen können, doch klammerten sich die Verschwörer an den geheimnisvollen Schuss der Nacht. Dies deuchte sie romantisch und aufregend. Vor ihren Augen schwebte die Verschwörung gegen Julis Cäsar, deren jedes Moment sie nachahmten, und dabei dachten sie kaum daran, was sie zu tun beabsichtigten. Sie bewegten sich theatralisch und handelten auch so.“
„Die sind jetzt Revolutionäre, weil es das Einträglichste ist“.
Végül azok a kihagyások, amelyek nem magyarázhatók a szovjet cenzúra módszereivel, valójában szándéktalan „elnézések“ lehetnek, de termé-szetesen nem kizárt, hogy továbbvizsgálva a szövegek összehasonlítását, kiderülhetnek még érdekes vonatkozások.
A felsoroltakból tehát világosan kitűnik, hogy a kihagyások nagy része nem a fordító figyelmetlenségének következménye, hanem a szándékos és tudatos cenzúra eredménye. Amit olyan precízen és finoman végeztek, hogy egy első, gyors elemzés során, mint például Zágonyié volt, nem észrevehető. Tekintettel a szerzőre és a mű minőségére, valószínűleg a cenzúrai munkát nem egy átlagos képességű cenzor végezte, hanem egy olyan ügyes és tehetséges személy, aki képes volt visszaadni az eredeti értékű regényt, anélkül, hogy az olvasó észrevette a cenzúra által kitörölt kihagyások hiányát.
Thomas Mann bevezetésének elhagyása is érthető: egyrészt nagyobb sikert és tekintélyt biztosítottak volna a Nobel-díjas író szavai, másrészt viszont a regénynek olyan részleteit említette, amelyeket a cenzor „kitisztított“, mint például Seneca haláláról szóló fejezetet. Ezeket az eseményeket annak idején „polgári“-nak tekintett szempontból elemezve a cenzor nemigen fogadhatta el.
Zágonyi álláspontjainak megfontolása Zágonyi Ervin tanulmányozta a Kosztolányi és Gorkij közti viszonyt és kutatásának eredményeit előbb 1978-ban egy cikkben, majd 1990-ben egy esszében publikálta. Viszont a kutatásunk eredményeivel kapcsolatban talán érdemes átgondolni Zágonyi néhány kijelentését.
Az irodalomtörténész azt állította, hogy ha Gorkij megkapta és elolvasta volna Kosztolányi cikkét, biztosan talált volna kivetnivalót az író stílusában. A magyar tudós szerint Gorkij azért nem válaszolt erre a levélre – ami egy ilyen kedves módon megfogalmazott kérést tartalmazott – elsősorban, mert nem tetszett neki a regény, és azért sem, mert sejtette, hogy Kosztolányi érdeklődése mögött az a határozott szándék állt, hogy az orosz írón keresztül, saját regényének hírét terjessze, esetleg megismertesse ezt Szovjetúnióban is.
Ellentételezésképpen persze azt is állíthatjuk, hogy Gorkij rendelkezett a szükséges bíráló képességgel, hogy megértse Kosztolányi művének irodalmi értékét, eltekintve annak számára rokonszenves vagy ellenszenves voltától. Még akkor is, ha Gorkij azt gyanította, hogy Kosztolányi személyes érdekektől vezérelve látogatta meg, viszont ebből nem következik feltétlenül az, hogy az orosz író okvetlenül ellenállt volna ennek. Ha igaz az, hogy Gorkij Kosztolányiénál igen csekélyebb irodalmi értékű műveket ajánlott a Vremja kiadónak, akkor nem képzelhető el az, hogy csak személyes okokból kifolyólag nem támogathatta ennek a regénynek a megjelenítését.
A regény 1927-es orosz kiadásával kapcsolatban Zágonyi azt hangsúlyozza, hogy a könyvborítóján Stefan Zweignak öt könyvét említik, és ezek közül egynek a bevezetőjét Gorkij írta, viszont említést sem tesz sem Kosztolányiról, sem a regényéről. Zágonyi az első pillanatban abban reménykedett, hogy Gorkij bevezetőjét, előszavát vagy utószavát találja, de mivel ez nem történt meg, arra a következtetésre jutott, hogy Gorkijnak semmi köze sem volt a Kosztolányi regény orosz kiadásához Vremjánál. Illetve azt állította, hogy ha Gorkij tudott volna erről a könyvről, akkor biztosan írt volna erről Kosztolányinak, mert még a címét is tudta. Zágonyi szerint tehát Kosztolányi híre és regénye önállóan jutott el Szovjetúnióba, Gorkij közvetítése nélkül.
Viszont ha egy másik szempontból vizsgáljuk az eseményeket, Zágonyi feltevései már nem olyan biztosak. Hogyan fogadhatjuk el, hogy Gorkijnak nem volt semmi szerepe az orosz regény kiadásában, ha biztosan tudjuk, hogy Gorkijt nagyon is érdekelte a magyar irodalom? Persze nem világos az sem, hogy Zágonyi valójában nem vette-e észre a cenzúrát, vagy nem engedhette-e megmagának annak feljelentését.
Zágonyi szerint Gorkij valamilyen mértékben mindig idegen maradt Kosztolányi számára, és ennek eredményeképpen Gorkij poétikája is igen messze állhatott Kosztolányi koncepcióitól.
Az osztrák író, Stefan Zweig (1881–1942) rendszeresen levelezett Gorkij-jal a húszas években. Kosztolányi és Zweig pedig soha nem levelezett egymással, de biztos ismerték egymást. Vö. 2. jegyzet. érdeklődött erről a témáról Kosztolányinál látogatása alkalmával. Schöpflin esszéjét is olvasta és tovább Zweigtól is kért felvilágosítást. Ha ezeket a tényeket figyelembe vesszük, nem zárhatjuk ki Gorkij kíváncsiságát, és a regényhez fűződő érdeklődését sem.
Ha újra figyelembe vesszük, hogy a Vremja kiadó Zweig számos művét adta ki Gorkij bevezetésével, világos a szoros kapcsolat a kiadó, az orosz és az osztrák író között. Tehát az sem valószínű, hogy Zweig semmit sem tudott Kosztolányinak a Vremja által kiadott regényéről. Illetve az sem valószínű, hogy Zweig ezt nem közölte Gorkij-jal, mivel tudta, hogy az orosz írót érdekli a magyar irodalom.
Végül, már Zágonyinak az a feltevése sem egyértelmű, hogy ha Gorkij tudott volna valamit a regény orosz kiadásáról, akkor megírta volta Kosztolányinak: feltehetjük, viszont, hogy Gorkij tudott erről a könyvről, azonban valamilyen fontos oknál fogva inkább elhallgatta azt.
A tények új értelmezése
Ha figyelembe vesszük az eddig elemzett tényeket, Gorkij szerepe a regény orosz kiadásában jóval fontosabbnak tűnik, mint eddig gondoltuk.
Valószínűnek tarthatjuk, hogy Gorkij küldte a regény saját példányát Szovjetunióba, mivel tudjuk, hogy éppen akkor jelent meg a német kiadás, illetve a német kiadás alapján készült az orosz fordítás, ami talán Zweigen keresztül történt, aki valószínűleg kedvező hatást gyakorolt Gorkijra, és tájékoztatta az orosz írót a magyar irodalomról, illetve Kosztolányiról és regényének sikeréről. Ez talán érthetővé teszi azt is, hogy németről, és nem magyarról fordították a regényt.
Ha számon tartjuk Gorkij fontos szerepét több más könyv kiadásában Vremjánál, az is valószínű, hogy ő kezdeményezte ennél a kiadónál Kosztolányi regényének megjelentetését, miután értékét pozitív módon, és Zweig is megerősítette véleményét. Még akkor is, ha nem Gorkij küldte vagy vitte a regényt a kiadóhoz, és nem befolyásolta volna határozottan ebben az értelemben a kiadó döntését. Így nem valószínű, hogy Gorkij erről az ügyről nem tudott semmit: vagy a kiadótól, vagy Zweigtől hallhatott róla, mivel az osztrák író tudott Gorkij a magyar irodalom iránti érdeklődéséről.
Még egy tény, ami bizonyíthatja, hogy Gorkij tudott a könyv orosz kiadásáról a feljegyzés a című gyűjteményben: ha az orosz író nem tudott volna semmit, miért is érdeklődött volna valaki erről a könyvről és miért írta volna oda azt a feljegyzést? Ha feltesszük, hogy Gorkij tudott a könyvről, akkor azt is képzelhetjük, hogy lennie kellett valami fontos, lényeges okának, hogy elhallgatta ezt a kiadást éppen a könyv szerzője elől, akit személyesen is ismert.
Azt se felejthetjük el, hogy a Vremja kiadó sem értesítette soha Kosztolányit: a magyar író nem kapott jutalmat, sem tiszteletpéldányt Szovjetunióból. Lehet, hogy a kiadó azért hallgatta el a könyv kiadását, hogy ne kelljen érte kifizetnie a szerzői jogdíjat, de még akkor is ha ez érthető, kizárt, hogy Gorkij is ugyanezért hallgatott volna.
Sokkal valószínűbb, hogy Gorkij és a kiadó megegyeztek abban, hogy mindketten elhallgatják a könyv kiadását egy közös cél érdekében. Tehát a megegyezés tárgya igen fontos lehetett, főleg ha azt tesszük fel, hogy e miatt nem írt Gorkij egy sort sem a könyvről, sem a könyvkiadásához nem írt (például egy bevezetést), és ráadásul Kosztolányinak sem. Így egyrészt a kiadó meg tudta védeni a saját pénzügyi érdekeit, másrészt Gorkij megvédhette saját hírnevét.
Ha egyesítjük a kihagyásokról említett megfontolásokat ezzel a kiadó és Gorkij közt lévő feltételezett megegyezéssel, világosnak tűnik, hogy a cenzúrázás tényét akarták eltitkolni: ha Kosztolányi felfedezte volna a saját regényén végzett manipulációt, valószínűleg hitelt veszítettek volna és a kiadó és a cenzúrázott szöveg támogatója is, azaz Gorkij, valamint a szovjet rendszer.
Még Kosztolányi nevének a hibás átírása is egy szándékos ravaszság lehetett, azzal a céllal, hogy megvédjék a könyvet az összehasonlításoktól, és hogy nehezebben találjanak rá a kutatók másképp, nem valószínű, hogy Zweig vagy Gorkij nem vettek észre és nem jeleztek a kiadónak egy ilyen súlyos hibát.
Ha mindezeket elfogadjuk, akkor azt is feltehetjük, hogy ennyi óvatosság mellett, azaz hogy ne hasonlítsák össze a fordítást az eredeti szöveggel. A cenzúrát is úgy végezték, hogy a figyelmes olvasó se vegye észre a kihagyásokat ebből az Európában és az Egyesült Államokban egyre híresebb regényből. Elképzelhető, hogy a cenzori munkát egy olyan emberre bízták, aki megértette és jól értelmezte a regényt, és képes volt kitörölni a „regénybe nem illő“ részleteket anélkül, hogy ezeknek nyoma maradjon, és a regény egysége megbomoljon. Ez talán egy orosz író volt: tekintetbe véve Gorkij és a Vremja közt lévő kapcsolatot, az is lehetséges, hogy épp Gorkij végezte Kosztolányi regényének a cenzúrázását. Ez érthetővé tenné miért is kellett ennyire elrejteni a mű cenzúrázását, hogy senki se fedezze fel, épp mint ahogy ez Zágonyival történt abban a szerencsétlen esetben, ha valaki felfedezte volna a kihagyásokat, semmi sem utalt volna a cenzor személyére, mert Gorkijnak a neve sehol sem szerepelt ebben a kiadásban. Elképzelhető, hogy ezért nem írt Gorkij egyetlen egy bevezető sort sem, nehogy gyanússá váljon, mint Kosztolányi cenzora, vagy, hogy tudhatott egyáltalán a könyv meglétéről és cenzúrájáról. És valójában ez lehetett az oka annak is, hogy Gorkij elhallgatta az egész ügyet, sőt szándékosan nem értesítette Kosztolányit a könyv megjelenéséről Szovjetunióban. Az orosz író, annak ellenére, hogy a könyv orosz megjelenésének idején már évek óta Olaszországban élt, valószínűleg nem merte megkockáztatni azt, hogy a szülőhazájában, ha még burkoltan is, az akkori pártvezetőt az elmebeteg Néróhoz hasonlítsa. Ezek mellett talán érdemes lehet megemlíteni, milyen egyszerű is lehetett volna összehasonlítani Nérót az egyre nagyobb hatalmat birtokló Sztálinhoz.
Végül is csak Zágonyinak köszönhetjük A véres költő 1927-es kiadásnak a „felfedezését“, amely még Kosztolányi orosz bibliográfiaiban sem szerepel. Azonban 1977-ben, amikor egy új orosz kiadás jelent meg, ennek a szövegének a fordítását egy másik fordító készítette, most már magyar nyelvről. Elképzelhető, hogy ha a kiadó tudott volna a 1927-es kiadásról, nem készíttetett volna egy újat: köztudott, hogy a kiadók nem ragaszkodnak annyira ahhoz, hogy egy könyvfordítása eredeti nyelvről történjen, ha például olcsóbb egy másik nyelvről, a már rendelkezésre álló fordításról fordíttatni.
Függelék
A véres költő XXX. fejezetéből kihagyott szöveg
Az eredeti magyar szöveg:
,,Paulina megkérdezte:
És még sokan?
– Seneca intett.
– Nagyon sokan.
– Zodicus és Fannius is?
– Ők nem – felelt Seneca. – Nekik semmi bajuk. Most forradalmárok, minthogy az jövedelmez legjobban. A társaik jó helyre bújtatták őket. Sohase bukkannak nyomukra. A középszerűség halhatatlan és a hitványság örökkévaló.
Kiélték a szomorúság és gyász érzését, s mint ilyenkor történni szokott, másról kezdtek beszélni.
– Tudod, ki adott föl? – kérdezte Paulina. – Natalis – mondta csodálkozva.
– Natalis? – kérdezte Seneca és kicsit maga is csodálkozott.
– Ő – felelte Paulina – az, akivel annyi jót tettél, mint senkivel, és semmit se vétettél ellene, soha. Hiszen fölszabadítottad a rabszolgasorsból és egész vagyonát tőled szerezte.
Szava elakadt. Percekig nem tudták megérteni az emberi elvetemültség e mértéktelenségét, és ez mindkettőjüknek láthatóan fájdalmat okozott.
– A hálátlan – szólt Paulina megvetően –, a rabszolga. Én nem értem.
– Én értem, kedves – mondta Seneca. – A hálátlanság sohase érthetetlen. Sokszor találkoztam vele az életben, többször, mint a hálával, ezért nem is lehet természetellenesnek neveznem. Sőt, a hálátlanság nagyon emberi. Azok, akikkel rosszat teszünk, sokkal ritkábban állnak bosszút, mint azok, akikkel jót tettünk. Azt tapasztaltam, hogy lekötelezettjeink bizonyos idő múltán, később vagy hamarabb menthetetlenül meggyűlölnek bennünket. Ennek pedig egyszerű a magyarázata. Akik pénzt vagy szellemi segítést fogadnak el tőlünk, megalázódnak azáltal, hogy reánk szorulnak, és aztán visszafizetik a keserűséget, melyet tőlünk kaptak. Folytonosan azt hallod, hogy a pártfogolt jótevője ellene fordult, noha tőle várta legkevésbé. A bölcs azonban várja ezt a jutalmat. És nem fáj nagyon neki. Mert ő tudja, hogy nem azok szeretnek bennünket, akikkel jót teszünk, hanem mi szeretjük azokat, akikkel jót tettünk, mindig jobban és jobban, a saját áldozatkészségünk tudatát szeretjük bennük, amire visszaemlékezni kellemes vagy helyesebben a hatalmunk, leereszkedésünk emlékét, amint ők is az ezáltal előidézett megalázást gyűlölik bennünk, amire emlékezni határozottan kellemetlen. Miért haragudjak Natalisra? Csak ő haragudhat reám. Én pedig mindig inkább szeretem, még most is jólesik elgondolni, mit műveltem érte, hogy feledem aljasságát és bámulom tulajdon jóságomat, mely nem halványul el hitványságától.
Hogy ezt megértették, enyhülten mosolyogtak, többé nem is vádaskodtak, mert csak a rejtélyes okoz szenvedést.”
Klein német fordítása
Paulina fragte:
„Und noch viele?“
Seneca nickte:
„Sehr viele.“
„Auch Zodicus und Fannius?“
„Die nicht,“ entgegnete Seneca. „Denen ist nichts geschehen. Die sind jetzt Revolutionäre, weil es das Einträglichste ist. Ihre Gefährten haben sie an sicherem Ort verborgen. Man wird sie nie entdecken. Die Mittelmässigkeit ist unsterblich und die Gemeinheit von ewigem Bestand.“
Sie durchlebten die Gefühle des Kummers und der Trauer, begannen dann, wie dies zu geschehen pflegt, von anderem zu sprechen.
„Weisst du, wer dich angezeigt hat?“ fragte Paulina. „Natalis,“ sprach sie staunend.
„Natalis?“ fragte Seneca und staunte auch selbst ein wenig.
„Er,“ antwortete Paulina, „er, dem du so viel Gutes getan, wie keinem sonst, und dem du nicht das geringste Leid zugefügt, niemals. Befreitest doch du ihn aus der Sklaverei, und er erwarb sich auch sein ganzes Vermögen von dir.“
Ihre Worte stockten. Sie vermochten Minuten lang diese Masslosigkeit menschlicher Verkommenheit nicht zu erfassen, und dies verursachte beiden sichtlich Schmerz.
„Den Undankbare,“ erklärte Paulina verächtlich, „der Sklave. Ich verstehe ihn nicht.“
„Ich verstehe Ihn, Liebste,“ sagte Seneca. Der „Undank ist niemals unverständlich. Ich begegnete ihm oft im Leben, häufiger als dem Dank, und ich kann ihn somit nichtunnatürlich, oder unmenschlich nennen. Ja, der Undank ist sogar etwas höchst Menschliches. Denen wir Schlechtes tun, die rächen sich viel seltener, als jene denen wir Gutes getan. Ich machte die Erfahrung, dass die uns Verpflichteten nach einer gewisser Zeit, später oder früher, uns unweigerlich zu hassen beginnen. Und dies hat eine höchst einfache Erklärung. Die von uns Geld oder eine geistige Hilfe annehmen, demütigten sich dadurch, dass sie auf uns angewiesen waren, und zahlen dann die Bitterkeit zurück, die sie von uns bekommen. Du hörst immer wieder, dass sich der Schützling gegen seinen Wohltäter wandte, obzwar dieser es von ihm am wenigsten erwartet hätte. Der Weise jedoch erwartet eine solche Belohnung. Und sie schmerzt ihn nicht sehr. Denn er weiss, dass nicht jene uns lieben, denen wir Gutes tun, sondern dass wir jene lieben, denen wir Gutes taten, immer mehr und mehr, lieben in ihnen das Bewusstsein unserer eigenen Opferwilligkeit, an die uns zu erinnern angenehm ist, oder richtiger gesagt: die Erinnerung unserer Macht, unserer Herablassung, wie auch sie in uns die dadurch hervorgerufene Demütigung hassen, an die sich zu erinnern entschieden unangenehm sein muss. Weshalb sollte ich Natalis zürnen? Nur er kann mir zürnen. Ich aber liebe ihn immer mehr, es tut mir auch jetzt so wohl, daran zu denken, was ich für ihn getan, dass ich seine Niedertracht vergesse und meine eigene Güte bewundere, die seine Gemeinheit nicht verblassen zu lassen vermag.“
Und da sie auch dies erfasst hatten, lächelten sie versöhnt, klagten nicht mehr an, denn nur das Rätselhafte verursacht Leiden.
Bibliográfia:
A regény kiadásai:
Kosztolányi Dezső, A véres költő, Budapest, Genius, 1922.
Desider Kosztolányi, Der blutige Dichter, (Stefan J. Klein fordítása, Thomas Mann bevezetése), Konstanz, Wöhrle, 1924.
(fordítása német nyelvről) 1927.
(fordítása magyar nyelvről) 1977.
Gorkij bizonyítékai: (1959), (1960).
Kosztolányi bizonyítékai:
Levelek – Naplók, (Réz P., Kelevéz Á. és Kovács I. gondozásában), Budapest, Osiris Kiadó, 1996.
Kritikai bibliográfia:
Foresto, Alexandra, ,,Kosztolányi e Gor’kij: un caso di ,,censura d’autore”?”, in Studi in memoria di Neva Godini, (R. Faccani gondozásában), Forum Editrice Universitaria, Udine, 2001.
Foresto, Alexandra, Kosztolányi e Gor’kij: un caso di ,,censura d’autore”?, Diplomamunka, Velencei Ca’ Foscari Egyetem, 1999-2000.
Zágonyi Ervin, Kosztolányi és az orosz irodalom, ,,Modern filológiai füzetek”, 47, Budapest, Akadémiai, 1990.
Zágonyi Ervin, Kosztolányi és Gorkij, in ,,Irodalomtörténeti közlemények”, Budapest, Akadémiai, 1978, 5-6.