Káich Katalin

Cselédvilág

A szakdolgozat egy kísérlet eredményeiről kíván számot adni, melyben a gyakorló egyetemi tanár azokat a tanúságokat veszi számba, melyek az elmúlt tíz évben körvonalazódtak a művelődéstörténet tantárgyának tanítása során. A helyszín az újvidéki Bölcsészettudományi Kar Magyar Tanszéke, melyben 1992 óta az oktatási programban Bori Imre akadémikus javaslatára a művelődéstörténet is helyet kapott, méghozzá a 7. és 8. szemeszterben. Logikus következménye volt ez annak az 1968-tól tartó folyamatnak, mely tudományos kutatási területként jelölte meg a vajdasági magyar művelődéstörténeti hagyományok begyűjtését, számbavételét és feldolgozását az egyetemes magyar valamint a közép-kelet európai kultúrtörténet kontextusában az akkor megalakult Hungarológiai Intézet keretein belül. A múlt század kilencvenes éveire sikerült tervszerű keretek között számos olyan releváns művelődéstörténeti jelenséget kikutatni és feldolgozni, mely a hagyományok összefüggésében a Vajdaságban élő magyarok önazonossága kérdésének megválaszolásához is hozzájárulhattak figyelembe véve azokat a specifikumoknak, melyek a térségnek, mint kultúrközegnek kialakulásában, fejlődésében, artikulálásában szerepet játszottak.

A tanszéki hallgatók a 7. és 8. szemeszterre széleskörű tárgyismeretre tettek/tesznek szert, hiszen az addig hallgatott tantárgyak között – melyek a művelődéstörténeti ismeretekben való tájékozódást is elősegíthették – megtalálható volt a történelem, a filozófia, az irodalomtörténet és –elmélet, a nyelvtörténet meg a néprajz. Egy-egy művelődéstörténeti témát, jelenséget, motívumot tehát részleteiben már körbejárhattak a hallgatók, a művelődéstörténeti megközelítés viszont lehetőséget biztosított arra hogy egy-egy vizsgált területtel kapcsolatban a folyamatot tetten lehessen érni, s megteremtődtek a feltételek a különböző szakterületek ismeretének okán szerzett parciális sajátosságok, jellegzetességek egységben való látására és láttatására.

A 21. századra kialakult és beérkezett komplex kutatási módszer alkalmazásának bemutatására nyilott tehát alkalom akkor, amikor egy-egy kutatott problémát művelődéstörténeti kontextusba helyezetten igyekeztünk megvizsgálni, értelmezni, szemléltetni vagy csak kommentálni.

Az első évek tapasztalata az volt, hogy a hallgatók a felsorolt szakterületeken lineárisan megszerzett tudást nem tudták maradéktalanul egységbefogottan, vertikálisan is prezentálni. A Toldival kapcsolatban pl. nem ismerték fel azt a lehetőséget, hogy Arany remekművét a középkorról, a lovagkorról tanultak viszonylatában is lehet elemezni, hogy etikai és erkölcsi kérdésként is megközelíthető a mű – Isten-, úr- és nőtisztelet –, hogy a viselkedés, az öltözködés, a korabeli fegyvernemek, a harcmodor stb. mind-mind olyan megközelítési és interpretálási lehetőség, amely a már előzőleg megszerzett ismeretekre épül/épülhet.

Lévén, hogy mindenekelőtt a magyar nyelv és irodalom középiskolai tanárainak képzése a feladata a Tanszéknek, igen hasznosnak mutatkozott az irodalmi művek művelődéstörténeti szempontból való elemzése azért is, mert a gyakorlatban igazolódott, miszerint „A 21. század elejére az irodalomtudomány határai elveszítették határozott körvonalukat. A jelenkorban a kölcsönhatás rendkívüli módon fölerősödött az irodalom és a szellemi élet más területei között. ... az irdalom értelmezése része lett annak, amit a művelődéssel foglalkozó tudományként lehet jellemezni. Írás és kép, kitaláltság és történelem, művészet és eszmeiség elválaszthatatlanok egymástól” (Szegedy-Maszák, 2006. 8. o.).

Nem véletlen az sem, hogy az utóbbi években a Tanszék és az Irodalomtudományi Intézet szervezésében minden évben megszervezésre kerülő ún. irodalomtörténeti konferenciák témái immár többé nem pusztán irodalomtörténeti illetve -elméleti kérdések boncolgatására szorítkoznak, hanem olyan témák körbejárására adnak módot, mint a kultusz, a város, az utazás vagy a mitosz.

A művelődéstörténeti tantárgy keretében számos magyar író művét elemezték a hallgatók. A gentry kérdéskör feltérképezésére pl. Mikszáth Kálmán és Móricz Zsigmond művei alapján történt kísérlet, a polgári és kispolgári Magyarország összefüggésében pedig mindenekelőtt Márai illetve Kosztolányi regényeit taglalták a beszámolók elkészítői.

Az Édes Annában központi helyet kapott a cselédek világának boncolgatása. Egyéb olvasmányok figyelembe vételével nyilvánvalóvá vált, hogy a századvég meg a két világháború magyar társadalmában a cselédprobléma alapkérdés volt és igen megkülönböztetett helyet foglalt el mindennapok valóságában, minderről pedig az irodalmi művek igen beszédesen vallottak.

Volt ennek a problémakörnek egy igen könnyen követhető vonulata is, amely egyértelműen kirajzolódott, amikor összevettettük a kérdéskör ábrázolását Márai Sándor Egy polgár vallomásai, Molnár Ferenc Liliom és Kosztolányi Dezső Édes Anna című műveiben.

E dolgozat csak jelzésszerűen utal az említett művekben a cselédábrázolás jellegére, hiszen a részletes elemzés akár egy diplomamunka lehetőségét is magában rejti. Elsősorban az iróknak a témához való hozzáállásában tapasztalható jellegzetes eltérés. Azt is mondhatnám, minden író a maga mértéke szerint dolgozta fel a cselédtörténetet.

Máraira a részrehajlásnélküli, érzelemmentes tárgyilagosság, Molnár Ferencre pedig éppen ellenkezőleg, az együttérzést preferáló megközelítés a tipikus, vagy ahogyan éppen Kosztolányi látja a Liliomra vonatkozóan, rá a „Csupa lágyság, könny és mély, büszke szentimentalizmus” (Kosztolányi, 1978. I: 74l. o.) a jellemző. Az első világháború és a proletárforradalom, majd pedig az azt követő megtorlás brutalitásának megtapasztalása vezeti Kosztolányi tollát, amikor Édes Anna történetét írja meg. Az ún. „boldog békeidők”, melyekről részben Márai is szól többek között a cselédek okán is, immár végérvényesen és visszavonhatatlanul múlttá váltak, s a 20. század első felének elembertelenedésbe, elértéktelenedésbe rohanó alázuhanása Édes Anna sorsában a maga teljes kíméletlenségében mutatkozik meg. Ami kimondatlanul vagy csak jelzésszerűen búvik meg mind Márai, mind pedig Molnár cselédábrázolásában, az a maga mezítelen valóságában, szókimondóan rajzolódik ki Kosztolányi művében. Az általa egyszerű mondatokban igen találóan feltérképezett cselédtípusok és cselédsorsok az egyfajta teljesség igényének a próbáját is kiállják.

,,Héring Lujza lopott, mint a szarka. Mindent lopott, de legjobban a zsebkendőket szerette. El is küldte azonnal, utána inkább nem vett lányt két hónapig. A pesti iparoslányok általában lopnak. Egyik elemelte aranyóráját, melyet boldogult édesanyjától örökölt, a másik kifejtette dunyháit, elcsent belőlük közel három kiló lúdtollat. A parasztok, mint Varga Örzsi, dolgoznak, de befőtteket, fűszereket küldözgetnek haza. Aztán ettek. Jézus, hogy ettek. Fölzabálták volna az egész házat. Még takarítás közben sem tették le kezükből a kenyeret. Igaz, néha akadt egy tűrhető is. Azt azonban az anyja nem engedte szolgálni, vagy a nénje bolondította meg, pár nap múlva elcsalta. A svábok? Azok tiszták, de megbízhatatlanok. A tótok? Azok szorgalmasak, de buják. ...Ki tudja, mi lakozik bennük? Például a Lidi, a rút Lidi, az a kis pesztonka... Összeállt mindenkivel. Ha borért, sörért szalasztották, a kapualjban ölelkezett... Aki nem szajhálkodott, az rengeteg kárt okozott, összetörte a mosdót, vasalás közben kiégette ingeit, reggeltől estig kornyikált... Ez pletykált, az válogatott, nem evett főzeléket, süteményt, pecsenyét akart, mint ők, folyton a régi helyéről beszélt, ahol a reggelihez is császárhúst kapott” (Kosztolányi: Édes Anna, é. n. 26-27. o.).

A felsoroltak egy-egy típusa Márainál is előbukkan. A mű 9. fejezete teljes egészében a cselédeké, akik „a konyhában aludtak”, „ott főttek és aszalódtak életükhosszat a konyha ételgőzében”, „naphosszat port törültek a lakásban és tollsöprűvel űzték a ,,bacilusokat”. A századfordulóra a helyzetük lényegesen megváltozott, ugyanis a régi uraság „néha fenyítette, pofozta, bűntette a cselédet, életre-halálra rendelkezett vele, de a megöregedett cselédet ott tartotta a portán... egyszóval vállalta a cselédet, a család egyik távoli, alacsonyrangú rokonának tekintette.” A polgári családnak nem volt tagja a cseléd. Mi több, ő volt „a fizetett ellenség” (Márai.1990. 23-45. o.).

A szakadatlan cselédvándorlás motívumát megtaláljuk mind Márainál, mind pedig Kosztolányinál. Mottóként is felfogható a „minden cseléd lop” ergó „Ha a cselédet kidobták, a jó háziasszony utolsó pillanatban számba vette a távozó holmiját, valóságos testi motozást tartottak”, s a cselédek ezt a vonatkozó törvényes rendelkezések értelmében „természetesnek tartották (Uo. 44. o.).

A szlovák cselédeket illetően mind Márai, mind Kosztolányi ugyanazt mondja: „a szlovák cselédek híresek voltak állítólagos szabadabb erkölcseikről” (Uo.44.o.). A két írónál arra vonatkozóan is megvan az egyetértés, hogy mit loptak a cselédek: zsebkendőket, törülközőket, harisnyákat, de kockacukrot is. Így hát a legtöbb helyen csukták a „spájzot”.

A Márai-féle felsorolás említést tesz arról is, hogy „Sok polgári családban elvárták a fiatal parasztcselédektől, hogy a ház úrfiait átsegítsék a pubertás nehéz idején s rendelkezésükre álljanak testük intimebb szolgálataival is... Ha a cseléd teherbe jutott az úrfitól, kitették...” (Uo. 47-48.o.). Annát nem kellett kitenni. A keserű orvosság megtette a magáét.

Márai csak felsorol, ábrázol, törvénybe iktatott vonatkozó paragrafusokat sorjáz, Kosztolányi Édes Annán keresztül életre kelti és átélteti velünk a cselédsors kilátástalanságát, kiszolgáltatottságát, a rideg valóság könyörtelenségét, élet- és emberellenességét. Azt is mondhatnán: Márai nem fáj nekünk, Kosztolányi viszont igen. Édes Anna nagyon fáj. Ami Márainál elfogulatlan, előítéletmentes leírás, az Kosztolányinál a tragikus véget érő, egyszemélyű meg- és átélt durva valóság megidézése. Molnár Ferenc Julikájának is megvan a keresztje, de az elsődlegességében nem a cselédsors viszonylatában nehezedik a vállára, s ilyenformán az ő sorsa akár kivétel is lehet.

Irodalom

Kosztolányi Dezső (é. n.): Édes Anna. Talentum Diákkönyvtár sorozat. Budapest

Uő. (1978): Színházi esték. I-II. Szépirodalmi Kiadó. Budapest. In: Liliom, egy csirkefogó élete és halála. I:739-743. o.

Márai Sándor (1990): Egy polgár vallomásai. I-II. Helikon Kiadó. Budapest.

A kultúra átváltozásai. Kép, zene, szöveg. (2006): Szerk.: Jeney Éva – Szegedy-Maszák Mihály. Balassi Kiadó. Budapest. In: Szegedy-Maszák Mihály: Előszó. 8. o.