Kelecsényi László

Zsenik egymás közt

Kosztolányi és Krúdy kapcsolatáról

Zsenik? Igen. Mi tagadás, azok voltak. A 20. század első harmadának páros ikercsillaga. A szabadkai születésű költő, prózaíró, műfordító és a nyíregyházi származású író. Budapest, a nagy olvasztótégely sodorta őket egymás mellé: ott lettek, ha nem is jó barátok, de olyan kollegiális irodalmi szövetségesek, amilyen kapcsolat két mai magyar író között úgyszólván elképzelhetetlen.

   Krúdynak nem voltak barátai, csak asztaltársai. Nem gyűjtött szövetségeseket, nem volt udvartartása sem, mint például Adynak. Irodalmi szempontból névtelen senkikkel üldögélt együtt, akiket elviselt, sőt, talán kedvelt és becsült. Kosztolányi szintén élénk kávéházi életet élt, de Krúdy nem tartozott köreihez, sokkal inkább Karinthy Frigyes. Mégis Krúdyról több cikket írt, mint a mindennap látott barátjáról.

   Az első nyom 1907-ből való. Kosztolányi kritikát közölt Krúdy Hét szilvafa című kötetkéjéről. (Megjelent A Hét című folyóirat december 22-i számában.) Ebből idézek: „Krúdy Gyula szereti a múltat, s ez már majdnem azt jelenti, hogy költő. Csak egy túlfinomult, friss és egész lélek érezheti vissza így a letűnt századokból mindazt, ami archaikus szépség, bájos és intim ódonság: a nemesi kúriák bőséges gazdagságát, a mi hétszilvafás keleti fajtánk úri gőgjét, a csokoládés uzsonnák, a borba fulladó dáridók és végtelenné nyúló éjszakák poézisét.” Telitalálat a jellemzés. A kritikus nem élhette volna jobban bele magát a Krúdy írói világát akkor jellemző hangulatokba.

   Néhány év szünet után, 1910-ben ismét tollára került Krúdy neve. Az Élet című katolikus lap október 2-i számában elmélkedik irodalomról, hazáról, tehetségről, de ez csak ürügy, mert a cikk az írótársról szól. Nem valamelyik könyvéről, hanem úgy általában, de ha mindenáron Krúdy műhöz akarjuk kötni írását, megtehetjük. Ennek a lapnak a hasábjain futott folytatásokban egy évvel korábban, 1909 őszén a Régi szélkakasok között című Krúdy-regény. Az emberöltővel korábbi tabáni hangulatokat visszaálmodó próza ihlethette Kosztolányit a következő megállapításokra. „Krúdy Gyulát megbabonázta a föld és a múlt. Minden novellája és regénye idilli természetű. Csendeskés élet csörgedezik az embereiben és az írásaiban. De őserejét is a múlttól kapja. A múlt nagyhatalom. Ami elmúlt, örökre él. Minden szép, ami elmúlt. Itt vannak a gyökereim, és ha meg akarom érteni az életemet, amely már eredmény, vissza kell mennem a múltba.” Kosztolányi írótársa legfontosabb műhelytitkát leplezte le. Krúdy a múltból él és táplálkozik, olyannyira, hogy olyan időkbe is vissza tudja álmodni magát, amelyről közvetlen felmenőinek sem lehetett már tapasztalata.

    A költő-kritikusnak annyira tetszett ez a jellemzés, hogy egy másfél évvel későbbi kritikájába szó szerint átmásolta. Az Élet hasábjairól átkerül a szöveg A Hét oldalaira (lásd a folyóirat 1912. január 14-i számát). Amikor Kosztolányi újra meg újra írótársát méltatja, az még nem befutott szerző. Csak az első Szindbád-novellák és a belőlük összeállított kötet, valamint az előbb folytatásokban megjelenő A vörös postakocsi hozza meg a népszerűséget. Kosztolányi tehát felfedező: csalhatatlan minőségérzéke megsejti a majd húsz éve publikáló Krúdyban a zsenitársat, s ehhez méltóan bánik vele. Őt nem lepi meg Postakocsi-regény körüli felhajtás, mert már 1912 nyarán ekként vall a szerzőről az első Szindbád novellagyűjtemény olvasásakor. „Minden sornál elénk tolakodik egy érzés: az, hogy aki írta, költő. Költő: azaz választó; a szavakban, a tárgyakban válogatós; mindent valami különös szemszögből néző, amely csak az övé; tömörítő, egy dologgal százat mondó; sűrítő.” (A Hét, 1912. július 21.)

   Nem véletlen, hogy a kritikát körmölő költő, mert Kosztolányit minden munkájában (regényben, nyelvészeti kisesszében, műfordításban) költőnek kell tekintenünk, tehát a költő a költőt keresi és látja meg írótársában, és nem irigyli el a sikerét, de ő maga is hozzájárul. Annyira becsüli, hogy egy 1915-ös keletű versét neki ajánlja. Ez a vers a Rózsa. Furcsa, hogy épp ezt a költeményt dedikálja nyomtatásban Krúdy Gyulának, ugyanis a Rózsa egy emlékező szerelmes vers. Régi, elfeledett kedves lány alakja sugárzik át a sorokon. Krúdyval legfeljebb a múltba vágyódás, a múltérzés rokonítja. Olyan a vers, akár egy Szindbád-novella. Kosztolányi később leveszi az írótárs nevét. Mai kötetekben e nélkül olvashatóak a strófák. Nem kell azonban azt hinnünk, hogy bármi sértődés vagy hirtelen támadt ellenszenv motiválta e cselekedetét. Talán amiatt történt ez, mert évekkel később, a Meztelenül ciklusában külön verset írt róla. Ez a „Rómában egy éjjel, rettenetes erővel / láttalak téged” kezdetű verse, ahol halmozott színes jelzőkkel írja körül a megidézettet: „deresedő, tékoz, mámoros, nábobi, / ábrándozó, részeg, zokogó cimbalmos”. Később sokan megverselték Krúdyt, de ily szép ajándék sorokat nem kapott senkitől.

   Miképpen ajándékként hatnak azok a sorok is, melyet a Zoltánka című színdarab bemutatója után írt a Nyugatba. Köztudott, hogy Krúdy nem volt jeles drámaíró. A Petőfi Sándor fiáról írott színműve, ha nem is bukott meg, de nem aratott sikert. Elfelejtették. Kosztolányi ellenben ebben a színpadi játékban is a költőt kereste és találta meg a szerzőben. „Krúdy Gyula mindig elégiákat ír. Akármelyik könyvét nyitod ki, úgy érzed, hogy egy kisvárosi magyar temetőben jársz, az ákácok és sírok közt, késő délután, ősszel. Dekadens és magyar.” (Nyugat, 1913. 23. sz. 797. old.) S ez nem minden. Ismeretes, hogy Kosztolányi pályafutása e szakaszában valósággal ontotta az újságcikkeket. Sok lapba írt, sokszor névaláírás vagy bármiféle szignó nélkül. Ezek a bizonyíthatatlan szerzőségű írások nem kerültek bele semmiféle gyűjteményes kötetébe. Okunk van azonban feltételezni, hogy az 1910-ben indult politikai napilap, a Világ hasábjain számos kis írása, köztük Krúdyról szóló, Krúdyval foglalkozó szövege rejtőzik.

   A hírlapíró Kosztolányi az újságírás robotjában sem téveszti szem elől az igazi értékeket. Pontos fogalmazása, mint röntgensugár világítja át az eléje kerülő eseményeket, dolgokat. Átlát a felszínen, és fittyet hány a közhelyeknek. A lényegre tapint. Így jár el akkor is, amikor észreveszi, hogy a Krúdy írások andalító felszíne, az örökké nosztalgiázó, múltba révedő tekintet egyfajta kettős látást rejt. 1916-ban jelent meg az Aranykéz utcai szép napok magyar biedermeiert idéző novellaciklusa. Kosztolányi jegyzi föl róla, hogy ezek az írások, tulajdonképp szatírák, hogy szerzőjük ’kaján kedvvel’ távolítja el magától és az olvasóktól a figuráit.

   Az irodalomkritika nem kölcsönügylet. Mégis felkelti kíváncsiságunkat, hogy vajon Krúdy soha nem írt Kosztolányiról egy sort sem. Dehogyisnem. A Magyarország napilap 1917. május 28-i számában látott napvilágot a Mák című kötet apropóján, nemcsak Kosztolányiról, hanem a korabeli irodalmi élet visszáságairól szőtt elmefuttatása. Már emlegette őt a New York kávéház „vadjainak” sorában, Karinthy, Szini Gyula, Somlyó Zoltán mellett. Igazi elismerő főhajtást azonban itt, ebben a cikkében kap Kosztolányi, akinek „költészetéről érzik, hogy körülbelül minden jó verset elolvasott, amit Krisztus születése óta írtak. Ő az a nagy műveltségű magyar, akiről Jókai még regényt írt. Ő az európai költő, akit a Kispipában meg nem értenek vala. És nekem olyan magyar és drága ő, mint akár Csokonai. A magyar szüretet jelképezi ő, midőn megérlelve a könyvtárnyi idegen könyvek gyümölcsit, kiforr a bor, és tokaji aszú lesz belőle.” Íme, ez a válasz: korábban lekenyerezett író szava-e, vagy csak pontos jellemzés? Döntse el az elfogulatlan utókor, ha tudja.

   Mindenesetre tisztelték és nagyra tartották egymást. Erről árulkodnak Kosztolányiné, Harmos Ilona emlékező sorai, miszerint férje: „Fejét az égnek emelve, két karját elragadtatással feje fölé tartva, boldog emlékező mosollyal mondta ki a nevét. […] Akkoriban azt képzeltem, hogy ezt a túlzó rajongást csak az első ifjúságába visszavágyó, cinkos baráti emlékek fűtik, s csak később értettem meg, hogy az angyali művésznek szólt, a bátor művésznek és bátor embernek, aki csak a saját alkati és ösztöni törvényeit követi, tud azok szerint szeretni és enni, írni és inni is az álságos merkantil világban.” (In Krúdy világa. Osiris, 2003, 271. old.) Kosztolányi hagyatékában fennmaradtak rövidke levelek Krúdy tollából. A róla írt cikkeket köszöni ilyenképpen 1913. november 18-án: „kihúztál a legnagyobb bajból, amelyben valaha voltam”. Nem tudja szegény, hogy lesz még nagyobb bajban is, melyből szintén Kosztolányi próbálja majd kiráncigálni. Egy másik, dátum nélküli névkártyán már-már szerelmes rajongással hálálkodik. „Kedves, te régen látott kedves. Köszönöm, hogy szép híremet költötted. Te vagy a költő, nem én. Én csak a te rokonod szeretnék lenni. Áhítva szeret Krúdy Gyula.” (Lásd uo.)

    Még egy érdekes adalék a levelezésükből. Ez a dokumentum nemrég bukkant fel és cserélt gazdát (csekély 300. 000 forintért) egy könyvaukción. Krúdy írta Kosztolányinak a Grand Hotel Royal Nagyszálloda fejléces levélpapírján 1917. szeptember 1-jén. A levél szövege így hangzik: „Kedves Dezsőm, tegnap éjszaka, azon a piszkos tanyán nem akartalak megszólítani; ott én nem vagyok én; elvetemült kártyás ül helyettem az asztalnál. Ma azonban némileg megtisztálkodva fordulok hozzád hálás, boldog baráti kézszorítással ismételt jóságodért. Bár egyszer viszonozhatnám szeretetreméltóságodat. Öreg barátod, Krúdy Gyula.” (Forrás: Központi antikvárium, 86. árverés, 2002. november)

   Miféle hely lehetett a „piszkos tanya”, ahol Kosztolányi látta Krúdyt kártyázás közben. Egyáltalán: hogyan került oda Desiré, hiszen köztudomású, hogy sokféle játék izgatta, de a hazárdjáték hidegen hagyta. Kapott is volna Ilonától, ha ilyesmire szórja el a pénzt. De ami fontosabb: az „ismételt jóság”. Miért hálálkodik Krúdy? Mi jót cselekedett vele Kosztolányi? Nem tudjuk, és ne is találgassunk.

   A húszas évek elején valamelyest meglazul kettejük szorosnak tetsző kapcsolata. Krúdy kiszorul az irodalmi életből – addig se nagyon vett részt benne. Margitszigeti magányába húzódva az Álmoskönyvet körmöli. Kosztolányi eközben gyorsan vált: ott marad az irodalmi élet főáramában – finoman fogalmazva. Ám nem feledkezik meg Krúdyról: publikációs lehetőséget nyújt számára az általa szerkesztett Vérző Magyarország című antológiában. Krúdy ott megjelent írását (Az utolsó garabonciás) a rendszerváltásig nem közölték a szerkesztők, sőt, a bibliográfiából is kimaradt.

   Hosszú szünet után 1926-ban bukkanhatunk újabb nyoma. Kosztolányinak a Margitszigeten sétálva eszébe ötlik, hogy milyen remek novellákat olvasott a Nyugatban. Krúdy akkor rendszeresen publikált a legrangosabb folyóiratban, s egy ideig a lap fejlécén főmunkatársként szerepelt a neve. Nosza, tollat ragadott, és nem késlekedett közölni, még mindig mily nagyra tartja, amit Krúdy csinál: „három utolsó novellád, mely a Nyugatban jelent meg, […] meglepett. Utálok bókolni és kedveskedni. De a mai sivár termelés közepette jólesik közölni veled, hogy ezek a csöndesen ballagó, a kedélyesség álorcájában járó írások olyan remekművek, amilyeneket – érzésem szerint – eddig még te sem alkottál. […] Ha külföldi lennél, már tanulmányokat közölnének rólad lapjaink.” (Kosztolányi: Levelek – Naplók. Osiris, 1996, 551. old.) A három elbeszélés, melyekről szó van (Isten veletek, ti boldog Vendelinek, Emeletes lak a Duna mentében, Egy pohár borovicska és következményei) valóban Krúdy novellisztikájának csúcsait jelentik. Bele is kerültek abba a gyűjteményes kötetbe, melynek szülőapja maga Kosztolányi.

   A költő a Pen Club elnökeként látogatást tett Angliában, és találkozott az akkori magyar területi követeléseket lelkesen támogató Lord Rothermere-rel. A beszélgetés során szóba került a honi írók meglehetősen nyomorúságos anyagi helyzete. A jószívű főrend a csekkfüzete után nyúlt, és kitöltött egy ezerfontos bankutalványt. Kívánsága szerint az elmúlt esztendő legjobb irodalmi művének kell megkapnia. Kosztolányi nem tudta, miféle viharfelhőket gyűjt ezzel a vállalással a feje fölé. Döntenie kellett, ki vagy kik kapják a díjat. Bátran választhatott, mert csalhatatlan minőségérzékkel rendelkezett. Úgy gondolta, hogy az egyik jutalmazottnak feltétlenül Krúdy Gyulának kell lennie (a másik Móricz Zsigmond lett). Az 1932. február 5-i ülésen ítélték oda a díjat. Kosztolányi elnöki beszédében jelezte, hogy olyanokat kell jutalmazni ezzel, akik irodalmunk kiemelkedő alakjai és európai mércével is eredeti szerzők. Sok a nyomorgó író, ezért a díjat nem szociális szempontok szerint kell kiadni, hanem mintegy elismerésként.         

   Az elvekkel még talán egyetértett a vezetőség, de a személyekkel nem. A döntés után éles vita kezdődött. Nem szakmai, hanem politikai szempontok mentén. Krúdy természetesen nem politizált, közvetlenül Móricz sem, ám a jobboldali írógarnitúra mégis testületileg megsértődött. Herczeg Ferenc, Császár Elemér, Pekár Gyula kilépett a vezetőségből. Kisvártatva József főherceg is lemondott a védnöki tisztéről. A vége az lett, hogy Kosztolányi – megelégelve a méltatlan támadásokat – úgyszintén lemondott elnöki tisztéről.

   A bajok ezzel nem értek véget. A kiírásban ugyanis szerepelt az a feltétel, hogy a kiválasztott szerző egy az évi kötetére kapja a díjat. Krúdy Gyulának abban az évben viszont nem jelent meg kötete. Nosza, gyorsan meg kellett szervezni egy kiadványt. Az összeállítással nem volt gond, hiszen jobbnál jobb írásai vártak arra, hogy gyűjteményes kötetben nyomdafestéket lássanak. De a nyomdaszámlát is ki kellett fizetni. Így jelent meg, szerzői kiadásban, 1931-es címlappal, valójában már 1932-ben Az élet álom című kötet. A nyomda hitelezett a szerzőnek, a díj javarésze elment a többi hitelező kifizetésére. Ám Kosztolányi Dezső erről igazán nem tehetett.

   Stílszerűen, egy Szabadkáról írott levéllel fejezzük be. Amikor Krúdy 1933. május 12-én váratlanul meghalt, négy nappal később innen írt kondoleáló levelet az özvegyének: „megkésve jelentem mélységes részvétemet önnek és Gyula gyermekeinek. Igazi, nagy magyar költő volt. Hogy mennyire becsültem és szerettem, arról több ízben tanúságot tettem eddig is. Ezután is emlékét fogom szolgálni.” (Kosztolányi: Levelek – Naplók. Id. kiad. 689. old.)

   Lám, akkor is, utoljára is költőként aposztrofálta írótársát. Hogy ez mekkora rangot jelentett az ő szájából, tolláról – talán nem kell különösebben magyarázni.