Lovas Ildikó

Dévavári Zoltán

Tisztelt gyászoló hozzátartozók, gyászoló gyülekezet!

Dévavári Zoltán írót, irodalomtörténészt, újságírót, Kosztolányi és Csáth életének és műveinek legavatottabb ismerőjét a nyolcvanas évek közepén ismertem meg.

Akkori magyartanárommal mentünk fel a Dévavári-lakásba, a helymeghatározás magában elegendő volt ahhoz, hogy reszkessünk kicsit, elég komolynak fog-e találni Dévavári Zoltán.

Elég komolynak az irodalomhoz.

Tehát irodalmárként ismertem meg őt, pontosabban: íróként. Ő volt az első író a szülővárosomban, akit megismertem. A Samoizbor fölötti lakásban igyekeztünk léptei után. Szobrok, képek, könyvek zegzugos átjáróin figyeltem Dévavárit, ingben, nyakkendőben, zakóban, soha másként nem láttam őt, figyeltem a mozdulatait, a mondatait.

Aztán leültetett, egy narancsot is adott, ez jól esett, legalább nem kellett megszólalnom.

Egyszer Somlyó Györgyöt kísértem el Dévavári Zoltánhoz, immár a Korzón lévő lakásba, hihetetlen volt, maga az irodalomtörténet...

Dévavári Zoltán hűvös szemmel tudta nézni a tárgyat, amivel foglalkozott, s az mindig irodalmi tárgy volt, amihez a hűvösség nehezen társítható. Hűvös szemmel, ami azt jelenti, hogy mindent látva, értékelve, a helyére illesztve. Nem az írók tulajdonsága ez, hanem az irodalomtörténészeké. Általuk, ezen hűvös és pontos tekintetük által maradhatnak meg az írók és emlékeik, mindaz, ami emberré, esendővé de művésszé tette őket. Ennek a területnek volt értő kutatója Dévavári Zoltán.

Évekkel a legelső találkozásunk után sikerült jobban megismernem Dévavári Zoltánt, a szerkesztőt. Nem volt könnyű időszak, nem volt könnyű munka, az Új Városháza irodájában lelkes és vad viták zajlottak, önfejű írók, makacs szerkesztő-félék egy igazi szerkersztővel, aki már mindent tud, s már akkor tudta, amikor a többiek, nálam is legalább tíz-tizenöt évvel idősebbek, csak próbálkoztak az irodalommal.

Az Üzenet főszerkesztőjeként szigorú volt és óriási tudással bírt, kéziratok tömege volt a fiókjaiban, a fekete táskájában, dossziék sokaságában. Amikor félévnél tovább nem sikerült megosztanunk a fő- és felelős szerkesztői posztot, azt megsínylettük.

Általa lett az Üzenet vidéki folyóiratból valami mássá, többé, egyedivé és nagyvonalú gesztusa által válhatott sajátságos színfoltjává a vajdasági magyar irodalomnak. Többek között olyan szerzőt köszönhetek Dévavári Zoltán segítségének, mint Szilágyi Zsófia, akihez régi barátság fűz, éppen egy Kosztolányi-tanulmány révén, amit még egyetemistaként írt.

 

Dévavári Zoltán a Kosztolányi Dezső Napok egyik megalapozója volt, nélküle nem születhetett volna meg az a többszáz oldalas könyv, ami a tizenöt éves tanácskozás anyagát gyűjti egybe.

És éppen akkor ment el közülünk, az idei Kosztolányi Napok nélküle fejeződtek be. Mintha halálával tett volna pontot egész életének áldozatos, nagyszerű, makacs és kitartó, Szabadka irodalmi életét meghatározó, de az egész magyar irodalomra kihatással lévő munkájára.

Családja gyászában osztozunk.

Emlékét megőrizzük.