Morsányi Bernadett

Világosan megírni a homályt

Vannak olyan reggelek, amikor az ember elfelejti a könnyeket, amelyeket látott; a bánkódó arcokat, amelyek mint szellemek körülvették őt magányában, a kétségbeesés sikoltásait, amelyek úgy ficánkoltak benne, mint a palackba zárt kígyó; a gonosz hangokat, amelyek megszólaltak mindig a lelkében, mint a hegyek mögött üvöltöző szél.

A május 3-i reggel látszólag ilyen volt. A körhinta kellemesen keringett, a vattacukorkeverő-gép vattacukrot kavart, a ferences szerzetesek mosolyogva kriketteztek a szomszéd rendház udvarában. A rádió bemondta, hogy a hőmérséklet 24 fok, a levegő páratartalma 70%, a légnyomás 999 hekto-Pascal. 85 éves korában elhunyt Palánkay Klára operaénekesnő, a Magyar Állami Operaház örökös tagja, ami olyan hatással volt rám, mint Anyura, amikor egy reggel megtudta, hogy Peter Weiss távozott az élők sorából. Látszólag minden stimmelt, zöld volt a fű, az ég kék, valójában semmi sem. Nem tudtam megmondani, hogy mi a bajom. A világot tartottam üresnek minden szempontból. A nagy szerelem sem jött, igaz nem is hiányzott, az írás sem ment, a nagy írók mind meghaltak, Istent sem találtam, minden egész eltörött. Szent Pál szerint arra születtünk, hogy szenvedjünk, de én egy ponton túl untam a folytonos kínokat. A rádióban valaki hangosan jódlizott, reszelős szerb-horvát kontratenorok töltötték be a lakást.

– Miért van rossz kedved? – kérdezte Anyu, de nem volt kedvem válaszolni, amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell, vagy írni.        

– Sovány vagy, és nem alszol eleget – jelentette ki Anyu, csak legyintettem. Kinéztem a kertbe, kék volt minden, a dáliák is, de bizonytalan hangulatomban szürke kellékekké váltak. Egy kint felejtett nyugágyon elázott regény pihent, a Saulus. A lapok felgöngyölődtek, hullámos köteggé vált az egész, nem hoztam be, hátha a napon megszárad.

– Elegem van az örök jelen időből-sóhajtottam, Anyu fel sem nézett, Apunak kent lekváros kenyeret. A titok a receptben van, olvastam a lekváros üveg tetejét, de persze akárhogy kerestem, a receptet sehol sem találtam.

– Égve hagytad a szobádban a villanyt – mondta Apu, csoszogva jött be a konyhába, gondterhelt homlokát redők barázdálták.

Apu még pizsamában volt, objektíven nézve nagydarab, kövérkés, kellemes küllemű embernek láttam. Szemét félig csukva tartotta, nagyot ásított, tűnődő tekintetét papucsa, a csoszogó kényelem bágyatag jelképe kötötte le. Lenézett a hasára, olyan volt, mintha Buddha nézné a köldökét. Arra vágytam, hogy tudjam csodálni, hogy erőt adjon nekem, de képtelen voltam felnézni rá, ő pedig nem tudta, hogy az erejére lenne szükségem. Figyeltem az arcát, a valamikor tiszta síkokból faragott arc bomlófélben volt, elvesztek a markáns körvonalak. Ezek a kezek, amivel a lekváros kenyeret tömte a szájába, egykor a magasba emeltek, ilyenkor kitárult a világ, felülről tekinthettem Apu fénylő homlokára és ravaszkásan nevető kék szemébe. Nagynak láttam őt akkor, erősnek, bátornak, szépnek. Az előszobában a dédapám fényképére pillantottam. Huszáros, kacagó alakjával nem tudtam mit kezdeni, akkor már inkább Apu buddhás köldöknézése. Az ajtó fölött kis kereszt lógott, Jézus soványan, és meggyötörten feszített a kereszten. Az órámra pillantottam, bőven volt időm benézni a ferences rendházba. Üresnek éreztem a római katolikus egyházat, de még mindig szilárdabb alapokon áll, mint az anglikán egyház, ami csak azért jött létre, mert valami csizmájába vizelő vén kecske király, vonzó fiatal feleségre vágyott.

 Megkerestem Grácián atyát, abban bíztam, ha beszélek vele, a leírhatatlan üresség megszűnik bennem. Fáztam, de nem az évszaktól, hanem belülről. Leültem a kertbe, nagy volt a hangzavar, a szerzetesek a kriketten veszekedtek. Grácián odajött hozzám, azt mondta, a nevem jelentése erős, bírnom kéne a terheket, amiket Isten rótt rám.

– Papírforma szerint biztosan erősnek kellene lennem – mondtam, de elnyűttem térdemet az imádságban, Grácián ezt a mondatomat mosollyal nyugtázta, és még sem váltam erősebbé.

– Íme, Istenhez imádkoztam.

– Mit akarsz hát tudni?

– Mindazt, amiért imádkoztam.

– Röviden foglald össze!

– Istent és a lelket kívánom megismerni!

– Semmi mást?

– Egyáltalában semmi mást!

Grácián következett a krikettben, egyedül maradtam. Júlia nővér közeledett felém barátságosan, mint mindig.

– A szívemen vagy – mondta – felemellek imában ahhoz, aki minden rezdülésedet számon tartja, belelát szíved legmélyebb zegzugaiba, és meg is érti mindazt Belőled, amit Te most talán nem, és várja, hogy az Őbenne való bizalomban elsüppedve megnyugodj Nála. Szívemből kívánom, és kérem is, hogy Jézust, mint Jó Pásztort ismerd meg egészen mélyen, ahogyan csak Ő tudja kijelenteni magát Neked, és engedd, hogy a 23. zsoltárban emlegetett füves legelőkön, zöldellő réteken vezethessen, és csendes vizekhez terelgethessen....

Jól esett, hogy Júlia hozzám beszél, a végett nem érő mondatfolyamára mégsem tudtam odafigyelni. A játékszabályt próbáltam megfejteni, de ezen a napon a krikett is átláthatatlan szövevénynek tetszett. Grácián elesett a fűben, csapata elvesztette a meccset, a szerzetesek egyszerre kiabáltak, hadonásztak, csalásról beszéltek.

Na, ennyit az egyházról és a szerzetesekről, gondoltam. Megköszöntem Júliának a kedves szavakat, amikről csak éreztem, hogy kedvesek, mert nem tudtam odafigyelni rájuk.  Elindultam az 56-os villamoshoz. A megállóban egy rabbival várakoztam, szatyrában hal volt.

– Ez egy ponty – mutatott a szatyrára – vagy más néven ciprinus carpio, ahogy az ember tudományos neve homo sapiens.

Felszálltunk a villamosra, egymás mellé ültünk le. A kanyarban kiugrott a hal, a nők sikongattak, kapkodták a lábukat, a rabbi hajlongott, csapkodott utána, a hal mindig kicsúszott a kezéből.

Figyeltem a rabbi nevető sötétbarna szemét, derűs nyugalmát.  

– Jézus problematikus jelenség, de Isten olyan világos, mint a vakablak – súgta felém.  

– Jaj nekünk! – kiáltott fel egy férfi – a hölgy Allah szent nevére helyezte alfelét. A villamoson mindenki a kiáltozó férfi felé nézett, a rabbi hangosan felnevetett. A nyugdíjas néni egy nagy arab szótárba ült bele.

Leszálltam a villamosról, a rabbit nem találtam sehol, pedig vágytam a társaságára.

Az Astoriánál nagy volt a tömeg. Muszáj volt átvergődnöm rajta, különben elkéstem volna a szemináriumról.

– Micsoda alantas ország, Jézus Máriám! – mondta mellettem egy férfi.

Nem láttam át a helyzetet, Gráciánra, a rabbira és a Saulusra gondoltam. Az emelvényen egy alacsony sötét arcú ember szónokolt. Szemüveg nélkül is felismertem a bukott politikust. A tömeg egyre hangosabban kiabált, követelte a miniszter lemondását.

– Nem elég mocskos a világ, mi? Mit kevert már megint ez a rettenetes tróger – nézett rám a férfi és az emelvényre mutatott – ez a ménkűette csirkefogó? A kutyafáját, rendes ország ez, vagy valami budi a bazárban?

Egy évfolyamtársam keveredett mellém, akit magamban költőnek hívok. Hóna alatt egy Pilinszky-kötettel próbált átvergődni a tömegen.

– Emberek megszállottan fordulnak egymással szembe, sötéten villog a szemük, kezükben fegyvert szorongatnak, szomszéd a szomszéd ellen, testvér a testvér ellen, fivér a fivér ellen, gyermek a gyermek ellen – mondta patetikusan, én pedig bíztattam, hogy próbáljunk valahogy eljutni az egyetemig.

– Ez Kakania a javából – kiabálta idegesen egy nagydarab évfolyamtársam, és sikeresen utat tört – a szar non-stop megy.

– Gouranga! – köszöntött vidáman az egyetem előtt egy krisnás lány, de nem találtam aprót, arcára fagyott a mosoly.

– Ki itt belépsz hagy fel minden… – súgta sejtelmesen a költő, mégis beléptünk.

Nem késtem sokat, W. I. a 2o. Század második felének irodalma c. szemináriumra csak most kezdődött. Apró teremben ültünk, mély csendben, az utcai zsivaj kívül rekedt. A falon különböző írók arca függött. Csak ezen a napon vettem észre, hogy fölöttem Németh László képe lebeg. Azt gondoltam, milyen szerencse, hogy nem a szemközti falról néz rám. Szemben Tóth Árpád képe lógott (ilyen meddő órán bíztató volt látni), de nem az ismert kalapban, hanem félig fekvő pozícióban könyökölt. A hangulat kedvéért mondhatnám, hogy alattunk gomolygott a Duna, de nem lenne igaz, mert a folyót az épület másik oldaláról láthatjuk. A falon volt Móricz is, atlétatrikóban ringatott egy csöpp gyereket. A következő képkeretben csoportkép a Nyugatról. Aztán egy üres szekrény (költözés), letakart számítógép. Fotel W. I. szétfolyó alakjával. Teste a fotel négy sarkába ömlött. Piramis formát ölt, felülről lefelé egyre terebélyesebb. Krúdy elégedett arca megnyugtatott. Gondolatban láttam magam előtt elbeszéléseinek hőseit. A lányokat, ahogy kötnek és várják Szindbádot. A kertben illatozik a muskátli, a bugyik a barackfán száradnak, a tyúkok kárálnak a baromfi udvarban; még van idő a litániáig. Aztán feltűnik Mészöly Miklós világító ősz haja, megbontva a nyugatos tematikát és a fekete-fehér fényképek sorát. A képen piros-fekete kockás flanelingben van, ami jól áll a barázdált férfiarchoz és a kék szemekhez. Világosan megírni a homályt, írtam határozottan a füzetembe. Az óra unalmas, de mi (én is) tesszük azzá. Nevettem az öregen (persze csak magamban), aki 80 évesen önként jár be olyan órákra, amiken más nem lenni igyekszik. A füzetembe le is rajzoltam őt. Az öregúr a protézisét mozgatta a nyelvével, elnyomott egy ásítást. Belefeledkezett a maradandóságba, én pedig úgy éreztem köddé válok ebben a légkörben. Figyeltem magamat és nem értettem magamat. W. I.-n gondolkoztam, azon, hogyha már az irodalmárok sem hisznek az irodalomban, semmi értelme az irodalom oktatásának. W. I. szomorúan rám néz, látszik, hogy szeretne jó órát tartani, de nézzek körül, üzeni a tekintete, láthatom, hogy a bölcsészek manapság nem olvasnak, anélkül pedig minek bármiről is beszélni. Egyszer csak vége lett az órának, nem tudom hogyan, de már a folyóson voltam, ahol két professzor vitázott.

– Esterházy kitűnő író.

– Igen, de Nádas nagyobb (kávékevergetés).

– Nem nagyobb – hangzik a visszavágás, és a kávét kavaró kéz elejti a kanalat.  

– Már hogyne volna nagyobb!

– Ugyan, kérlek.

Átsétáltam a tibet szakosokhoz, a magyar szakból elég volt mára. Megkerestem Lin-csi apátot, hátha tud mondani valami bíztatót. Szeretnék végre tanulni valamit, panaszoltam neki, és hinni akarok valakiben vagy valamiben. Elindultunk hazafelé, elmeséltem a napomat, Gráciánt, a rabbit, az egyetemet, hogy nem tudok írni. Lin-csi hazáig kísért. Az apát megjegyezte, a kertünkben minden kék, de mind hiába, az én szememben, most is szürke statisztákként hajladoztak a dáliák.

– Mondd, apát! – fordultam Lin-csihez – Van olyan tanítás, mely túlmutat Buddhán és az összes pátriárkán?

– Egy szezámmagos pogácsa – felelt azon nyomban Lin-csi, aztán nagy nyugalommal fürkészte az arcomat. Zavartan fészkelődtem, majd megkérdeztem.

– Tréfálsz, apát?

– Nem tréfálok, ez a valóság – állította Lin-csi, majd látva tanácstalanságomat, így folytatta.

– A szezámmagos pogácsa valóban túlmutat Buddhán és a pátriárkák minden tanításán. A szezámmagos pogácsa semmit sem szimbolizál, pogácsa csupán, talányok és magyarázatok nélkül. Nem így a Tanítás, mely tökéletlen mesterek tökéletlen szavaiból áll, s az utódok örökké ezeket magyarázzák. Ha tökéletes tanításra vágysz, nézd meg jól a pogácsát! Ne vesződj többé szent könyvek betűivel, ne kínlódj szikkadt agyú mesterekkel, ne erőlködj, ne akard érteni az írást. Vesd el az írott hagyományt, vesd el a példát. Nem ezekben van a teljesség, a megnyugvás. A Tanítás harsogó hívság, a szezámmagos pogácsa a csendes valóság – szólt Lin-csi apát, s már sarkon fordult volna, amikor utánaszóltam.

– Mester! Téged se hallgassalak ezután?

– Aki a pogácsa valóságos természetét már föltárta kiállt minden próbát– válaszolta az apát. -Az felém se nézzen többé! De aki még nem tudja, mennyire terhes minden titok, minden tudás, és aki még nem tudja, hogy nem érdemes az Úton cipelni mást, csak egyetlen szem szezámmagos pogácsát, az kolostoromban megvárhatja, míg lekopik róla a sok okosság.

Ekkor elindultam a konyhába, hogy szezámmagos pogácsát süssek.

Lin-csi lassan, de magabiztosan lépkedett utánam, amikor eszébe jutott az ismert strófa:

Örökkön nyugtalan a tenger,

örökkön zúgnak a lombok.

Örökkön háborog az ember,

örökkön kicsik a dolgok.

Ez megnyugtatott. Legyintettem egyet, „Örökkön kicsik a dolgok.” Elmosolyodtam, tudtam, hogy Lin-csi József Attilától idéz. Begyúrtam a szezámmagos pogácsát. Könnyűnek látszott a sütés, művészek voltunk mindahányan, s karnyújtásnyira éreztük a buddhaságot. Kikászálódtam a konyhából, elindultam a kertbe. Csendesen Lin-csire néztem. Az apát a jövőmről mélyen hallgatott. Tudtam, hogy írnom kell. Lehetetlen elmondani mekkora kín, írás és nem írás között lenni. Füstszag csapta meg az orrunkat, visszaszaladtunk a konyhába. Az apát is megdöbbent a helyzet súlyosságán. Elzártam a sütőt. Amikor megnéztük a szezámmagos pogácsákat, Lin-csi megint mindent rendben talált.     

Nagyon sokáig álltam a kertben, egészen addig, amíg el nem romlott bennem a boldogságérzés, és fel nem váltotta valami meghatározhatatlan tűnődés, amiből akár sírás is lehet. Beleharaptam egy pogácsába és kinyitottam a füzetemet. Világosan megírni a homályt, olvastam és felemeltem a nyugágyról a Saulust. A könyv megszáradt, a gyűrött hullámok kisimultak. A világ talpra állt, de a buddhaságom még nagyon távolinak tűnt.