Pomogáts Béla köszöntője a Kosztolányi Napokon, 2007.

Mielőtt valóban hozzákezdenék az előadásomhoz, arról a megnyugtató érzésemről szeretnék számot adni, hogy ez a tizenöt év, azt hiszem, mindnyájunk életében nagyon fontos volt. Én biztos, hogy itt voltam már az első ilyen alkalommal is, abban azonban nem vagyok biztos, hogy mind a tizenöt alkalommal itt lettem volna, de valahányszor eljöttem ide, Szabadkára Budapestről, hogy Kosztolányiról beszéljünk, mindig egy indulatoknak, szenvedélyeknek és nyilvános idegbajoknak a rángásában szenvedő várost hagytam magam mögött. A magyar politikai élet, a magyar közélet ugyanis – ahogy a legutóbbi hónapokban is tanúja voltam, illetve tanúi voltunk – valóban nem embernek való. Kosztolányi és a Kosztolányi-konferenciák ebben az ideggörcsöktől rángó világban valamiképpen a béke szigeteit jelentették, bár tudom azt, hogy itt a Bácskában és Szabadkán sem teljesen tökéletes az a béke, amelyre mindenki vágyik. Azt kell mondanom, hogy ahhoz képest, amit otthon tapasztal az ember, ahhoz képest az őrült Csáth egy józan jelenség, és a józan Kosztolányi pedig egyenesen egy olyan elérhetetlen minta, aminek a szellemiségére csak nosztalgikus vágyaink lehetnek, de teljesen reménytelen, hogy ez a józan szellemiség hassa át a magyar életet.

Tehát jól érzem magamat itt. Békülni és megnyugodni jövök ide, Kosztolányi fényébe, Szabadkára, és örülök annak, hogy itt lehetek, és örülök annak, hogy ennyien vagyunk itt, és főleg örülök annak, hogy ennyi fiatal látogatta meg ezt az összejövetelt.”