Sava Babić

II. rész

Disharmonia terrestris

(Ford. megj.: A II. rész illetve a III. rész elején található Várhegyi Miklós idézetet nem tudtam megtalálni.)

1.

Úgy látszik, vannak kéziratok, amelyeket nem lehet befejezni.

A belgrádi kiadó, amely szerződést kötött Esterházy Péter berlini képviselőjével, átvette a Harmonia cælestis általam készített fordítás kéziratát, betördelte, én elvégeztem az utolsó korrektúrát a pauszra történő átvitel és a nyomtatás előtt, aztán meg közbejött a kórház és a műtétem.

Úgy tűnt, hogy mégis megvalósul valami a kiadóval kapcsolatos tervből. Igaz, a megbeszélés ellenére nem akarta megjelentetni Esterházy esszéit – terveim szerint ez vezette volna be az olvasókat Esterházy munkásságába –, mert a kiadó nem is olvassa a kéziratot, de akarja a regényt, mert annak a műfajnak van keletje. Így adták ki később Hrabal könyvét. És a kiadó nem tesz egyebet, egyszerűen hagyja élni a művet sajtócikkek, beszélgetések, hírverés nélkül, a könyv pedig önmagát sohasem fogja szétkapkodni.

Miután kijöttem a kórházból, a kiadó visszajuttatta hozzám a Harmonia­ betördelt kéziratát: nem akarja megjelentetni, sokat kell befektetni, minden drága neki, a könyv pedig nem kelendő. Esterházy nem való a mi piacunkra, amit megerősített az a kiadó is, amely korábban megjelentette az Egy nő című művét.

2.

Természetesen szó sincs ún. kártalanításról. Találjak én másik kiadót. Fordításom kézirata besorakozik a többi ötvenegynéhány lefordított mű mellé, amelyek mind kiadóra várnak. Vajon kivárják-e a sorukat?

Nem volt hiábavaló a munka, még ha nem is fizették ki. A munka az enyém, az erőfeszítések az enyémek, nagy kihívás volt, megérte.

3.

Esterházy általam válogatott esszéinek fordítás-kéziratát Ribica, labud, slon, nosorog… (Hal, hattyú, elefánt, orrszarvú…) címmel, Irodalmi zoo-publicisztika alcímmel végül mégis megjelentette az újvidéki Stylos (2002 áprilisában). A kötetben helyet kapott Esterházyval készített interjúm is: egy másik, vagyis kerülő úton mégis eljött a megvalósulás: kutatás a fészek után, amelyet elő kell készíteni a kultúránkban jelentkező új író számára.

4.

Jelentem Esterházynak, hogy a kiadó nem akarja megjelentetni a Harmoniát, e-mailban válaszol egy rövid kérdéssel: Miért, a kiadó elolvasta a könyvet és nem nyerte el a tetszését?

Természetesen nem erről van szó. A kiadó egyáltalán nem olvas el semmit, ő csupán könyveket árul. És nagy anyagi sikerre számít!

5.

Május 16-a, megérkezem a Magyar Fordítók Házába, Balatonfüredre. Másnap jelentkezem Esterházynál, találkoznunk kell, hogy elmagyarázzam neki, mi is az igazi ok.

Nagy meglepetés ér: épp tegnap mutatták be a nyilvánosságnak, megjelent a Harmonia folytatása, igazából a regény harmadik kötete.

Annak idején a regény utószavát azzal a hírrel fejeztem be, amelyet a szerző közölt velem telefonon: új anyagok birtokába jutott, hozzáadja a regényhez, no nem egy teljes kötetet, csak az Apendicitist. Nem kérdeztem tőle, hogy milyen anyag, a regény amúgy is túlságosan nagy volt a számomra.

Nem akarta nagyon megszellőztetni a lényeget, mint kiderül, kényes az anyag, de nagy meglepetés van a láthatáron: Esterházy elment, hogy megnézze, mit jelentettek és mit gyűjtöttek róla a dossziéban (Magyarországon ennek az osztálynak a jelzése III/III.), semmi különös; viszont elébe tártak négy vaskos dossziét, amelyekben ráismert saját édesapja kézírására! Apját besúgóként beszervezték, és az ötvenes évek közepétől egészen nyolcvanig, csaknem negyed századon keresztül küldözgette jelentéseit. Csanádi álnéven.

Esterházy, az író, hatalmas kihívással találta magát szemben: mi legyen ezzel az anyaggal? Hisz korábban olyan levéltári anyagokkal dolgozott, amelyeket éveken át, kínkeservesen gyűjtött össze, most meg szinte az ölébe hullottak az új okiratok, csak éppen mit kezdjen velük?

Kettőezer legeleje óta, attól a pillanattól kezdve, ahogy befejezte a Harmoniát, egészen a közelmúltig iratgyűjtők, jelentések fölé görnyedve jegyzetelt, írt át dolgokat, kommentálta a feljegyzéseket a saját, magas szintre fejlesztett módján, csakhogy most egészen mások lettek a körülmények.

És az olvasók elé került a nagy meglepetés, a Javított kiadás – melléklet a Harmonia cælestishez, Budapest, 2002., 281 oldal.

6.

Az Előszóban az író részletesen taglalja, miként fejezte be a regényt és miként jutott új levéltári anyagokhoz. Jómagam is megerősíthetem ezeket az állításokat, hiszen épp akkortájt jártam az írónál és készítettem el vele az interjút. Az a beszélgetés közvetlen módon kapcsolódik ahhoz, amit Esterházy az Előszóban ír, akár teljes értékű bizonyítékként még a kötetben is helyet kaphatna. A beszélgetés ugyanis január 19-én készült (én csupán a keltezést módosítottam, hogy mindegyik számban legyen nulla: 2000. 01. 20., a regényíró 50 éves).

Miután belépek a tágas, és mégis bensőséges óbudai házba, zavarban vagyok, hova is menjünk, hova üljünk, a házigazda meg nem győz csodálkozni, úgy tűnik, mintha már korábban is jártam volna nála. És rögtön elkezd mesélni, mintha csak tegnap váltunk volna el. Igaz, telefonon többször is beszéltünk az előző napokban, amikor egyeztettük a találkozót. Minekutána érdeklődtem a befejezés előtt álló regény iránt, Esterházy még azt is megígérte, hogy mire eljövök, a regényt legépelik és gondoskodni fog róla, hogy a kézirat egy példányát megkapjam. De nem egészen jöttek össze a dolgok. Tudta, hogy a regény elején szükség lesz még bizonyos beavatkozásokra, mielőtt még átgépelnék, de amikor belekezdett a javításokba, nem tudott megállni, mert az egyik beavatkozás további lépéseket igényelt, majd újabb, terven felüli erőfeszítésekre volt szükség bizonyos áthelyezésekre, vagyis még néhány napi munkára, és a regény még csak most készült el, most gépelték át, s már csupán át kell néznie, nem maradtak-e benne apróbb hibák. Senki sem olvasta még a kéziratot, nem tudja, milyen is lett valójában a regény… Félbeszakítja a beszélgetést, leszed az asztalról valamilyen vesszőfonatot, hogy láthassuk egymást, majd borral kínál; behűtött balatoni rizlinggel, elfogadom. És folytatódik a beszélgetés, amely igazából nem is szakadt félbe. Könnyű dolgom van Esterházyval, beszédes, kedélyes, mintha elégedett volna…”

7.

Mint minden ún. szocialista országban, különösen a kifejezetten sztálinista országokban, így Magyarországon is igen fejlett volt a besúgók, ügynökök hálózata, jelenléte várható volt a társadalom minden pórusában, akárcsak az ebből fakadó összes következmény. Nem lehetett könnyen ellenállni a bejelentési követeléseknek, az emberek hatalmas és veszélyes zsarolásoknak voltak kitéve. Meg kell érteni, hogy ilyen a rendszer, hogy az emberek kénytelenek vállalni, hogy ilyesmivel foglalkozzanak, akár hasznuk származik ebből (pénz, kiváltságok), akár szégyenkezniük kell, amiért kénytelenek ezt tenni. Talán egyetlenegy mód kínálkozott: figyelmeztetni a barátokat, felhívni erre a figyelmüket, valamint nem jelenteni mindent, szelektálni, és az ilyen válogatással valamelyest menteni magunkat és másokat is.

Amikor megtörténtek a változások, felmerült a kérdés: mit tenni a felgyülemlett hatalmas anyaghalmazzal, amely masztodon méretűre terebélyesedett; feltárni-e a besúgók listáit, igazi nevüket? Megtehető-e, milyenek lesznek a következmények?

Az oroszok végül is távoztak Magyarországról, de nem vitték magukkal a rendszer gazságait, amelyek elkövetésében óriási számban részt vettek maguk a magyarok is; naivitás lenne azt hinni, hogy maga ez a lépés lezárt volna egy korszakot, s hogy ezután az élet úgy folytatódhat, mintha mi sem történt volna – az összes szenvedés felelőssége valaki másra vetítődik, mi pedig mindig is jók voltunk, csupa jóság, erkölcs, hazafiság…

Az Országgyűlés határozatot hozott arról, hogy mindenki betekintést nyerhet saját dossziéjába, ha létezik; esetleg engedély kapható tudományos kutatásokra, ha valaki egy meghatározott időszakkal foglalkozik. De csupán azoknak a nevei jelentethetők meg, akik ehhez hozzájárulnak, vagy pedig saját maguk lépnek a nyilvánosság elé. Ugyancsak létezik az átvilágítási törvény: meghatározott tisztségek meghatározott szintjéig közlik az adott személlyel, hogy ilyen szempontból mit tudnak róla, utána nyilatkoznia kell, vagy pedig a nyilvánosságot tájékoztatják korábbi tevékenységéről.

A szokványos feljelentések, jelentések nem is váltanak ki különösebb érdeklődést, tudni való, hogy léteznek, viszont nagy figyelmet kelt, ha kiderül, hogy ilyesmivel közszereplők foglalkoztak, sőt még neves, tekintélyes személyiségek is. Mint például a kultúrában, a művészetekben.

Néhány évvel ezelőtt sokkot okozott az ismert író, Tar Sándor (1941) levele, aki tízegynéhány évvel később levélben fordult áldozatához, aki után kémkedett, egy másik, de ellenzéki beállítottságú íróhoz, Kenedi Jánoshoz, aki ugyanakkor nem kis segítséget nyújtott a fiatal alkotónak, Tarnak. Maga Kenedi is írt levelet korábbi besúgójának – és megértés tanúsított iránta. A leveleket, a szerzők beleegyezésével, közzétették, a kulturális közvélemény pedig igencsak megoszlott abban a kérdésben, hogy meg lehet-e bocsátani? Az író Tar a gondjairól írt, rossz sorsa felett lamentált, az egésznek csak ezt a vetületét látta. Az író és áldozat, Kenedi János nem siránkozott, nagylelkűen megbocsátott.

Nem tudom, Esterházy vajon írt-e valamit is erről az esetről, de tudom, hogy nagyon kemény volt az író-besúgó magatartásának elítélésében, sőt, olyan haraggal, hogy az már szinte nem is hasonlított rá.

8.

Tar Sándortól nem olvastam sokat, csupán itt-ott egy-egy folyóiratban megjelent novelláját, pedig a barátaim mondogatták, hogy ő egy nagyon jó író. Amikor kiütött a botrány, a magyarok továbbra is azt mondogatták nekem, hogy ő mégis egy jó író. Ám engem olvasóként már nem érdekelt.

Felvetődik a kérdés: egy ilyen író lehet-e kimagasló műve? Egy olyan alkotónak, aki erőszakkal vagy sem, de eladta a lelkét. Lemondott a kapott ajándékról, amellyel született, s amelyet leköpött.

Ezek után egy alkotó lehet-e továbbra is nagy, jelentős, kivételes; vajon nem játszott-e el mindent.

Nyilvánvaló, s ezt példák bizonyítják, nem válhat költővé, igazi költővé az, kinek ilyen sebei vannak. Még ha csak hegek is maradnak, az alkotó személyisége annyira sérül, hogy megsemmisül, megszűnik a szárnyalása. A poéta műveiben ez azonnal érzékelhető: nincs mentség. Csupán romok maradnak.

És mi van a drámaíróval, a regényíróval? Mondhatni, más alkotók beléphetnek ebbe a posványba, sőt, mintha ez segítségükre lenne megsejteni, meglátni az ember személyiségének a bugyrait, amelyekről később írni fognak. Úgy tűnik azonban, hogy nem ebben rejlik a lényeg; a probléma sokkal mélyebben gyökeredzik, és nem kell összekötni a sikerrel egy ilyen tévúton botorkáló társadalomban, emberiségben. Mint minden siker, ez is csupán pillanatnyi, ideiglenes, múlandó.

Emlékezzünk csak a nagy példaképekre, az emberi tevékenység összes területének nagy-nagy alkotóira, különösen azokra, akiknél az igazi tét az istenadta tehetség – s kiderül: amikor csak úgy tűnik, hogy valakinek jogában állt kompromisszumot kötni s elbukni – nem jó az értékítéletünk, a mű nem bírja el a valós értékek hierarchiáját. Ez az a hely, ahol az alkotás elbukik, mint ahogyan az egyén is elbukott, mélyre süllyedt már. Megérteni ezt a szerencsétlent egy dolog, és egészen más felbecsülni értékeit és a lezüllés jegyeit.

Nem helyezhető el ideiglenesen a gonosztettek közé azzal a talmi gondolattal, hogy később majd visszatérünk valós, istenadta alkotói kiváltságainkhoz. Az egyszer megszakított szárnyalás elbaltázott élet marad, amit már nem lehet jóvá tenni, csupán a bűnhődés marad.

9.

A veszprémi színház. Kőszegi Lajos barátom hívott meg, hogy megnézzem Szophoklész drámáit, az Oidipus király-t valamint az Oidipus Kolonosban-t. Nem csak azért, mert megszakítottam Esterházy könyvének az olvasását, az Oidipus király előadása alatt néhányszor Esterházyra gondolok. Apa és fia, fiú és az apja, természetesen a könyvtől függetlenül, életük. Ami Szophoklésznél tragédia, az itt dráma; ha nem is általános, de egyéni biztosan. Ezt a poklot végig kell járni, függetlenül attól, hogy felmerül-e a felelősség kérdése, illetve, hogy mekkora valaki és mindenki felelőssége egyénenként.

A görögöknél a keretet a legenda szolgáltatja és az elkerülhetetlen tragédia; századunkban ez a megtisztulást is helyettesítő regény. Az író számára mindenképp, de vajon mindig az az olvasó számára is? Az olvasó annyira el van kényeztetve és olyannyira mélázó, hogy mindig úgy tűnik: ez mind valaki másra vonatkozik és nem őrá; ő kényelmesen, diszkrét távolságból szemléli csupán valaki másnak a kínjait.

Van az előadásban egy jelenet, jelképes, mint minden jó darabban. Jocaste a tragikus eseménysorozat csúcsán eltépi ruháját, és fedetlenül hagyja kebleit. Mellei nem elragadóak, nem vonzóak (amihez hozzájárul a mesteri megvilágítás: a mellek kancsalítanak!), hanem elátkozottak, az anya tönkrement mellei azok: fiát szoptatták, akit a halálba küldött, majd pedig a gyermekeket, kiket tőle szült. Jocaste halála ezekkel, az ilyen mellekkel átszüremlik a nézőtérre, fájdalmas és megérdemelt büntetésként hat, pedig Jocaste nem is tudta, mibe bocsátkozik bele, s ebből fakad elkerülhetetlen tragédiája. A szándék egy, csupán részlet; az összességet kell kifürkészni, és kiállni az igazság hatalmas csapásait.

10.

Esterházy Harmonia cælestis című regénye teljes egészében az apa és a legidősebb fiú kapcsolatára épül. Hatalmas időtávlatokon ível át, és mindig jelentkezik az apa, leggyakrabban név nélkül (de az időben felismerhetően), és a fiú nézőpontja, aki látja apját és különböző helyzetekben kelti életre. Sok az ellentmondás, az író nem küszöböli ki őket, hanem ezzel is jelzi az apa alakjának összetettségét, hiszen ő nem egy egyéniség, hanem egy egész sor különböző embert testesít meg, ezáltal megsokszorozódik és egy olyan sokasággá alakul át, amely mégis egy, de sokféle egészet alkot. Az író ezzel megoldotta minden elbeszélő nagy gondját, az idő kérdését, indokolt ugrásokat tett és hosszú időszakokat tömörített, és mégis egyéni maradt: egyszerre volt egyéni és általános, a nagy történelem és a kis történelem egy életbe fonva. Az általános lét és a mindennapi élet.

A Javított kiadásban az apáról szóló újabb adatok alapján most azt mondani, hogy Esterházynak, mint pontatlannak, el kellene dobnia regényét és esetleg újraírnia az egészet, igazságtalan és pontatlan lenne.

Mindettől függetlenül Esterházy regénye egy olyan mű, amely semmiképp sem merítheti ki a teljes valóságot: az alkotó folytonosan válogatott a részletek között, vagyis csak azokat vette munkába, amelyek használhatónak tűntek, miközben kimaradt a részletek sokasága, amelyeket nem tartott fontosnak egy ilyen mű, az életre keltett, megalkotott egyének szempontjából. Esterházy egyedülálló regényíró, aki a kezdetektől ápolta az adatgyűjtés és -felhasználás módszerét, amelyben a legfontosabb volt, miként mesterkedni az anyaggal, de ne lenni hűtlen az egészhez, az alkotói szándékhoz, szigorúnak és felelősségteljesnek maradni, és nem engedni bizonyos pillanatnyi szükségleteknek. Kinyilvánítani életfelfogását és az élet értelmét (értelmetlenségét), kifejezni önnön terhét és alkotói küldetését. Bármiféle megalkuvás nélkül.

Ha így szemléljük teljes munkásságát, és ezen belül utolsó regényét, a Harmoniát, a mű szilárdan áll, csupán újabb részletekkel gazdagodott, amelyek nem változtatnak a lényegén, hanem csupán megsokszorozzák olyan elemekkel, amelyeket nem volt könnyű még csak feltételezni sem. A különbség kifejezetten csak arra az apára vonatkozik (nem az apa összes alakjára), aki Kádár idején, az 1956-os forradalom után munkálkodik. Mit fog az olvasó, de talán még a kritikus is gondolni, esetleg ezáltal nem inog-e meg az azonos eljárással létrehozott többi alak is? A kérdést nem mellőzhetjük, de nem is kell túlhangsúlyozni: a mű még mű marad, és vele kell foglalkozni, annak kereteiben maradni. Élet, valóság, iratok, bizonyítékok – mindez túlságosan is kaotikus, és meghaladja az alkotói kereteket.

Esterházy megalkotta a regényt, egy olyan művet, amely most a körülmények folytán másfajta jellemzőket is kapott. Megrázó az, ahogyan a történések utolérték az írót és megváltoztatták az apáról kialakult képét, épp a legbensőbb, az író és az apa viszonyát, nem pedig a más korok apáival való kapcsolatát.

Az azonnal felmerülő nagy kérdések egyike a levéltári anyag és annak regénnyé történő átformálása. Valós is, meg nem is, ha a valóságból merít. Csakhogy ez az eset kétségkívül bizonyítja, hogy Esterházy tényleg, még ha változtatásokkal is, átmenti a valóságot, és azt alkotói célokra használja fel.

11.

Az említett interjúban Esterházy megmagyaráz. A regény, amelyet épp hogy befejeztem, sokat foglalkozik a családommal, a családdal, amely történelmi, tehát sok köze van a történelemhez. És ha rátalálok a család egyik tagjára, aki utolsó senkiházi volt, az még nem jelent semmi rosszat. Vagyis ezzel kapcsolatban nincsenek rossz érzéseim, hát akkor rendben, volt egy csirkefogónk, hát nem?

És a legújabb könyv után?

12.

Az első kritikus (Bán Zoltán András, Magyar Narancs, 2002. május 23.) már a címben kiemeli, hogy az új könyv a Realizmus diadala. Esterházy ugyanis a posztmodernizmus nagymestere, most pedig a valóság kupán vágta és visszahozta a valóságba.

Ugyanilyen jó okból lehetne úgy is fogalmazni: Az abszurd diadala, vagyis az abszurd irodalma uralkodik. És folytatni a felsorolást tovább…

Nem így van, sőt: Esterházy ember volt és maradt. Elfogadta a kihívást, nem visszakozott. Emberóriás lett, megedződött. Igaz, nagy volt az ár, mint mindig. Mennyi szenvedésen ment keresztül, katarzis!, sebezhetősége bizonyára biztosította számára a komolyságot, és talán a még tágabb és átfogóbb nemes lelkűséget.

A magabiztosság gőgössé tesz! A gőg pedig a keresztények számára a halálos bűnök egyike. A mai olvasó ezt egyáltalán nem érti.

Esterházy Péter nagytapasztalatú ember, ami nem teszi őt elkeseredetté, nem fogja megingatni, sem megváltoztatni, de nem is fogja mostantól gyűlölni az életet, amely rácáfolt, de az embereket sem fogja gyűlölni új személyes tapasztalata következtében. Hiszen az élet is sokféle, az emberek is mindenfélék, mindig is vannak galádak, de persze léteznek angyalok is.

13.

Bán, a kritikus ekként összegzi az író és ember kinyilatkozását: „Esterházy új művével olyan művészi kockázatot vállalt, amit eddig nem tapasztaltam nála, és amit, hogy úgy mondjam, kissé hiányoltam is működéséből. Most valóban alámerült a magyar életbe, mert most, talán először életében, úgy érezte, nem térhet ki. Esterházy persze tisztában van mindezzel, és többször is megpróbál válaszolni a kérdésre: miért írom én ezt, és ha már igen, miért adom közre? Talán legfontosabb válaszát most idemásolom: “Én a felejtés ellen dolgozom. Nem azt akarom, hogy elfelejtsék a Papi ügyét, hanem hogy megjegyezzék. Bocsánatot se akarok. (Ha kéne, térden állva esdekelnék. Ha ez volna a megoldás.) Hanem mit is? Hát... hogy valahogy az egész látszódjék. Hogy van, ami van, és ez van, az derült ki, hogy ez van.” Szép, kopárságában is patetikus válasz, noha a legkevésbé sem annak szánta az író. Ám a valódi, mély feleletet a könyv egésze adja meg. Hogy sikerült megformálnia a megformálhatatlant, hogy sikerült formát találnia tökéletesen valószínűtlen anyagának, hogy képes volt esztétikai diadallá változtatni az etikai vereséget – ez a Javított kiadás nagy művészi tette. Ekkor kiderül: a realizmus diadala voltaképpen Esterházy Péter szándékai szerint történt. Ez, vagyis az esztétikai győzelem szertefoszlat bármiféle morális kételyt. Ebben a könyvben ,,etika és esztétika egy”…

Ennél sokkal jelentéktelenebb dolgoknál is végső soron minden az etikára vezethető vissza, csakhogy ezt meg kell látni, érezni; legkönnyebb ezt megérezni a saját bőrünkön, amikor többé már nincs kiút.

14.

Esterházy olyan alkotó, aki már nem teheti meg, hogy ne alkosson. Csupán az ár a kérdéses, amit mindig fizetni kell. Fassbinder egyszer azt nyilatkozta: „A munka számomra akkora örömet jelent, hogy már nem tudom elválasztani a munkát és az életet.” Nem csak a költő viszi bele életét az általa alkotott műbe, és a prózaíró sincs kevésbé kitéve ennek a büntetésnek. Pokol? Miként másként megérinteni az alkotói csúcsokat?

15.

Annak idején megkérdeztem Esterházyt: hogyan lefordítani a regény második részének a címét, hiszen bármivel is próbálkoztam, számomra mesterkéltnek tűnt. Elmondta, hogy a cím párhuzam Márai Egy polgár vallomásai önéletrajzi regényével. Így aztán a fordításnál a címet hasonlóképpen fogalmazhattam meg, Egy Esterházy család vallomásai-ként. (Ugyanúgy, mint amennyire hasonló mindkét író megjegyzése a regények elején: a regényben szereplő személyek nem léteztek és nem is léteznek a valóságban.)

Esterházy új kötetének címe nem tartotta meg a párhuzamot Máraival, pedig szinte várható lett volna. Márai Naplói ugyanis csupán válogatásban jelentek meg, és csak most jelennek meg a kiegészítések, amelyek címe szokatlan: mi a Naplóból kimaradt. Esterházy számára szinte kínálkozott a cím, Ami a Harmonia cælestisből kimaradt. A regény címe már régen készen állt, a kiegészítésé nem, úgy adódott, miként maga a kötet is.

Vagy talán a legpontosabb cím ez lenne: A Föld diszharmóniája… (Disharmonia terrestris)

16.

Az Esterházy-interjú végén, tehát amikor már befejezte Harmonia című regényét és nem tudta, mi vár rá az elkövetkező napokban, megkérdeztem tőle még valamit.

Kérdés: Épp most fejezte be új regényedet. Az utóbbi években kialakítottál egy szép új szokást. Amikor befejezted Hrabal könyvét, megírtál egyfajta tanulmányt, vagy minek is nevezzem. Mintha csak az bevezető lett volna az egész kötethez, a regényhez. A Hahn-Hahn grófnő pillantása című regényed után is esszé formájában megírtál egy ilyesfajta bevezetőt. Vajon az új regényedről is megírsz-e egy ilyen bevezetőt, nem a regényben, hanem azon kívül?

Válasz: Nem, nem. De talán lesz majd valami, amire azután azt fogod mondani, hogy éppen ez az.

Az akkor kapott válasz ma már másképp is értelmezhető. Mintha csak sejtett volna valamit, sőt tudott, szándékozott… Vajon mi is lehetett az?

17.

Esterházy új kötetének az volt a kiindulópontja: vannak-e feljegyzések róla a besúgói dossziékban, és mivel valószínűleg nincsenek, gondolta ő, akkor talán az ő apjától is, akit bizonyosan követtek a spiclik?  

A négy dosszié felfedezése óriási meglepetést váltott ki. Az író eljárása szinte azonos marad: olvassa a dosszié iratait, átír, jegyzetel, kommentál, él. Korábban idézte azokat az írókat, akik köteteiben előfordultak, most viszont csupán egy személyt idéz: bizonyos Csanádit, aki apjának szépírását használja.

Várhegyi Miklósnak van egy aforizmája, miszerint csupán egy dolog függ tőlem és senki mástól: eldöntöttem, nem fogok mindenkit plagizálni.

18.

Mintha csak egész Magyarország más sem tenne, mint Esterházy legújabb kötetét olvasná. A lapok ismertetőkkel vannak tele, sőt, több kritikus egy lapban ír az új műről. Hát még mire lehet számítani az irodalmi folyóiratoktól? Természetesen szóban is sokfelé vitatkoznak a fiú eljárásáról, vajon meg kellett ezt tennie, vagy sem?

Elhangzottak olyan vélemények is, hogy Esterházy ezzel a kötetével intelligens módon meghosszabbította az érdeklődést a regénye iránt, amely egyébként igen kedvező fogadtatásra talált.

Egy valami mindenképpen igaz: a regény ezzel egy másfajta dimenziót is kapott. A regény körüli atmoszféra nem csupán regényírói, hanem politikai is. Hogy ez árt-e magának a regénynek? Magyarországon ez egyszerűen megkerülhetetlen volt, Magyarországon kívül viszont nincs sok jelentősége. Minden regény, vagy regénnyé változik.

19.

Az új kötet fejezeteit, tehát szerkezetét a rendőrség határozza meg: négy iratgyűjtő, négy fejezet.

Első fejezet: az apa első jelentései, hogyan bírta rá és képezte ki a rendőrség, tanfolyam arról, miként kell megírni a feljelentéseket, vergődése; az író maga is emlékszik néhány körülményre és emberre, amelyekről, és akikről fennmaradtak apja jelentései.

Egy pillanatban Esterházy maga is felveti a kérdést: megjelentesse-e a befejezett regény kéziratát, amely a kiadónál van, vagy vonja vissza azt és az új (dosszié beli) adatok tükrében javítsa ki. De azonnal el is veti ezt a megoldást. Világosan látja, hogy a Javított kiadás a regény folytatása lesz, kiegészítése, még egy (mélyebb?) vetülete, amely csupán annyiban fog különbözni, hogy mélyebben szól bele az író életébe, a drámába bevonja a fiút, de nem az olvasót is. Az olvasó számára a regény ezáltal csak gazdagabbá vált.

20.

Második iratcsomó: az író Németországban tartózkodik, nincs a munkahelyén, nem jár be az intézetbe, hogy édesapja jelentéseit olvasgassa és másolgassa, hanem, többek között, hogy a Harmonia tördelt változatát olvassa, amelyet pesti kiadója juttatott el hozzá. Lehetőség arra, hogy a regény ne jelenjen meg?! Nem. Inkább lehetőség arra, hogy a szerző elolvassa, és új ismeretei tükrében mérlegelje a gubancosabb részeket, természetesen azokat, amelyek besúgó apjára vonatkoznak. További jegyzetelés és kommentálás, csakhogy most a szerző önmagát másolja és kommentálja egy másik látószögből. Azokat a részeket, amelyek az apára vonatkoznak és olvasói ellentmondást váltanak ki. A regény átolvasott íveit visszajuttatja a kiadónak, a regény megjelenik, számára pedig megmaradnak a gondok, noha más feladatokkal is foglalkozik.

21.

Esterházy regényíróként hatalmas mennyiségű anyagot használ el. De még akkor is, az anyagon belül kétségkívül alkot. Ezt nem kell látnia az olvasónak: ő a regényt olvassa, a regény pedig fikció. Teljesen igaza van. De miért viselkedik így a kritikus is és az elemző is, a kutató és az irodalomtörténész…? Ugyanazért: a regény mindig fikció, ahogyan minden műalkotás elmeszülemény. Nem egyenlíthető ki az élettel, több az életnél vagy kevesebb, de sohasem olyan, mint az élet.

A meglepetés: Esterházy, az író miért lepődik meg, hogy az apám alakja (amikor az nem más, mint apja, Esterházy Mátyás) nem egyező a rendőrségi jelentésekből származó újabb adatokkal? Hát nem egyezik! Semmiképp sem egyezhet. Nem csak azért, mert olyan dimenzióról van szó (rendőrségi besúgó), amely váratlan, hanem mert így lenne ez minden más esetben, bármikor csak találkozna új forrásanyagokkal.

Meg kellene különböztetni azokat az embereket, akik nem olvasták a regényt, de személyesen ismerték az apát azoktól, akik elolvassák a regényt (még ha ismerték is az apát) és azután kommentálják, mondják el olvasói benyomásaikat az apám irodalmi fikciójáról.

Az író az anyagok, a külsők és a belsők, a rendelkezésére álló iratok alapján szőtte álmait az apám megvalósult, körvonalazódott alakjáról. Az álmot nevezzük fikciónak, az álmot pedig nem vezethetjük vissza a valóságra, egy iratra. Az álom művészet, műalkotás, de marad az álom, amely alig látható szálakkal kapcsolódik a valósághoz, az élethez. De ez az álom nem hazugság, nem legenda; művészi értékkel bír, amely az alkotó lelkében fogant. Ezért is megfoghatatlan a nagy műalkotás értékelése. Álom, fikció, minden létrehozott mű – valós, ha meggyőző, tekintet nélkül az esetleges tényekre.

22.

Amikor a festő elkészíti egy ember portréját, az alkotást a leggyakrabban a modell valós alakjához mérten értékeljük (sikerült-e megragadni a lényeget?), és csak utána vesszük számba a többi tényezőt. Ha tájlépről van szó, soha nem utazunk el a helyszínre, hogy összehasonlítsuk a vásznon megjelenített helyet a valódival. Elfogadjuk, hogy a művész válogathatott, és hogy erre joga van: fontos a festmény művészi megvalósítása, tekintet nélkül a valós, tényszerű helyzetre.

23.

A Javított kiadás kellős közepén Esterházy Péter még egyszer visszanyúl Danilo Kišhez. Az egész bekezdés így szól:

 „Amiként a Bevezetés idézethasználata a Danilo Kiš-novellában éri el a végét (a szöveg, mint totális idézet) azonképp itt ez a vég, a maszkátlanság, mint maszk. Ennek az „én vagyok–nem én vagyok–de mégis játéknak vége. Úgy kell eztán viselkednem, mint – hát majd ez kiadja magát. Ha ki tudja, ki tudja. Biztató, hogy nincsenek (biztató) jelek.”

Esterházy Péter poézise két csúcspontjának lényegérőé van szó. És a következmények? Nehéz lenne bármit is jósolni.

24.

A Fordítók Házába indulva, amely egyhavi intenzív, zavartalan munka lehetőségét kínálta, arra készültem, hogy a körülményektől függően fogok dolgozni (befejezni Miklósi Endre tanulmányát egy toronyról, melyet porból emelt a szél, vagy folytatom Madách Az ember tragédiájának a fordítását, vagy pedig, ha megjelenik, elkezdem olvasni és esetleg fordítani Hamvas művét, Az ősök nagy csarnokát), de minden a feje tetejére állt: én is, mint itt mindenki más, Esterházy Péter Javított kiadását olvasom.

Miután befejeztem a Harmonia fordítását és megírtam az utószót, azt hittem, valószínűleg többet nem foglalkozom majd Esterházyval, és főleg, hogy nem fogom fordítani. Most már nem vagyok ebben annyira biztos.  

25.

Amikor befejezte a regény tördelésének olvasását és az apjával kapcsolatos részletek értékelését, Esterházy nem tudott elszakadni a helyzettől, amelybe csöppent; továbbra is arra a problémára összpontosít, amely kínozza és kimeríti. Korábban az írót ilyen helyzetekből az irónia mentette ki, most még az sem segít, a feszültség sokkal nagyobb az írónál, felülmúlja őt. Ő tényleg író, de fiú is egyben.

Egy pillanatban eljátszadozik még azzal a keserű lehetőséggel is, hogy a megjelentetés előtt álló regény elejére bejegyezze: Írjam az elejére: apám emlékére? Vagy: apámnak, szeretettel? Nem. Vagy akkor ne legyen ez az utolsó szó? Mint nem az Egy családregény végére? Végtére is vége, hát nem?

26.

Ha a kezünkbe kerülne a dosszié azokkal a jelentésekkel, amelyeket Esterházy apja írt, számunkra az egy nagyon unalmas olvasmány lenne, nehezen hihető, hogy végigolvasnánk. A jelentések csak Esterházy regényét követően érdekesek, és csupán így, amikor Esterházy az író és fiú adjusztálja azokat több szintbe.

És mégis, amikor az író visszatér Németországból és folytatja az olvasást, másolja és kommentálja a második iratgyűjtő anyagát, szinte megdöbbenünk attól a részletes képtől, amely a hatvanas évek Magyarországának kiterjedt kémtevékenységét ábrázolja. Nem holmi látványos kémkedésről, feljelentésekről, amelyek valamilyen ellenséget lepleznek le, hanem a mindennapi tevékenységről, amely behatol a társadalom minden pórusába, nem hagyva békén sem családnak, sem gyermekeknek. Esterházy apja, sok ezer másikhoz hasonlóan, feladatokat kap, futballmérkőzésekre jár, kávéházakba, emberekkel találkozik, embereket hív vendégségbe, vendégségbe jár; a szolgálat felméri és megtervezi, hogy adandó alkalommal miként lehet felhasználni bizonyos embereket. A párhuzamos társadalmi élet, amelyet a legapróbb részletekig megterveztek, és noha nem látunk valós eredményeket, láthatjuk viszont a félelem, a zsarolás rendszerét, azt, amin az ilyen rezsim nyugszik.

Ekként Esterházy apja jelentéseinek hatása szinte gyerekjátékra hasonlítanak. Mégis, minden jelentés jelentés, tekintet nélkül arra, hogy miként lesz és egyáltalán később fel lesz-e használva, kellemetlenségeket okoz-e valakinek, vagy nagyon nagy bajt. Esterházy az író azonban rögtön eloszlat bármilyen naiv megközelítést. Apja jelentéseivel párhuzamosan közli azoknak az embereknek a névsorát, akiket akkoriban végeztek ki, vagy ítéltek sokéves börtönbüntetésre. A jelentések egyáltalán nem ártalmatlanok.

27.

Magyarországon a Kádár-rendszer a hatvanas években konszolidálódott, akkoriban kezdődött az élet a keleti tömb legvidámabb barakkjában. Megújulnak a kapcsolatok Jugoszláviával, én 1963 végén érkeztem Budapestre a szerbhorvát nyelv (ahogyan akkor nevezték) első lektoraként, és azóta foglalkozom a magyar irodalommal.

Nálunk ez még az az időszak, amikor a Goli otok tabu téma, hogy több témát ne soroljak fel, az Udba (Állambiztonsági Igazgatóság) korszaka, amely árnyalataiban mégis különbözik a többi kelet-európai országtól, nem lényében, vagy csupán látszatra.

Miután először tértem haza Budapestről, beszélgetésre behívtak a szabadkai Udbára, figyelmeztettek a szomszédban uralkodó politikai állapotokra, tőlem meg azt kérték, hogy juttassam el hozzájuk a Szlavisztikai Tanszék nyelvi csoportjának tanmenetét és programját, amit meg is tettem. Ha jól emlékszem, többször nem hívtak; sőt, az volt a benyomásom, hogy nincs szükségük semmilyen információra, tudják azt, amiről úgy gondolják, hogy szükséges a számukra. Őket különösen nem érdekelte az, ami engem igen: az irodalom, a művészetek és egyáltalán a kultúra.

Tíz évvel később, már Újvidéken, amikor valamilyen díjat, vagy kitüntetést kaptam és ebből az alkalomból fogadáson vettem részt a belgrádi magyar nagykövetségen, úgy gondoltam, hogy hozzám haza vacsorára meg kell hívnom a nagykövetet, aki el is jött, de mindjárt jelentkezett Mali (a név fordításból ered), és beszélgetésre hívott. Majd még két-három alkalommal, ám én maradtam a jól bevált receptnél, a magyar irodalomnál és művészeteknél. Amikor azt kérte tőlem, hogy mondjam el, miről beszélnek az emberek a Bölcsésztudományi Karon, egy az egyben megmondtam neki, hogy erről van kivel beszélgetnem. Többé sohasem jelentkezett.

Attól kezdve nem hagyott nyugton a gondolat: mit tegyek, és hogyan mentsem ki magam, ha Magyarországgal kapcsolatban kérnek tőlem valamit, amivel én nem tudok egyetérteni. Szerencsére, soha senkinek nem jutott az eszébe, hogy engem és magyarországi tekintélyemet ilyesfajta célokra használja ki.

Még egyszer, a nyolcvanas évek végén vagy a kilencvenes évek elején, jelentkezik és hagy telefonüzeneteket bizonyos Ciganović (úgyszintén fedőnév), majd találkozott és beszélt is velem. De azok már egészen másfajta idők voltak, ugyanaz a taktika (irodalom és művészetek) mellett odamondhattam neki, hogy többé ne jelentkezzen nekem.

Ez az összes személyes tapasztalatom.

28.

A második dosszié vége felé Esterházy sorolja az én-apa mellé írható elítélő szavakat. Szinte kimeríthetetlen a kétségbeesésében: a felsorolás teljes hat oldalt vesz igénybe (megszámoltam: 516 szó). Még egy leltár.

Nem tudom, hogy e könyv fordítása mellett döntök-e. De most még inkább a kedvemre való, hogy nem egészen tartottam tiszteletben az eredetit, amikor a Harmonia című regényben a felsorolások egyikét fordítottam: hányféle az apa hangja, és a 61 helyett 71 szót, jelzést, fogalmat írtam be Noha erre fordítóként nincs jogom, és anélkül, hogy tudtam volna, mi történik később, egy picit elmozdítottam a kiegyensúlyozatlanságot.

29.

A harmadik és a negyedik dosszié hasonló jelentéseket tartalmaz, csupán gazdagabbak, nagyobb a besúgó iránti bizalom, külföldre is járhat. Csaknem nyolcszáz oldalon jelentések és az illetékesek feljegyzései. 1964-től egészen 1980-ig.

30.

Esterházy Péter írónak két teljes év kellett, hogy megbirkózzon az új helyzettel, amelybe került. Nem csupán a korántsem semleges, hatalmas mennyiségű iratot kell legyűrnie, hanem önnön óriási tanácstalanságát, a szörnyű csapást, amely rámérettetett.

És mégis, noha a csapás hatalmas, az erős embernek nem marad más hátra, mint hogy leküzdje néhány hét vagy hónap alatt. Az író mintha túlozna? Meghatározta jövendő műve alaphangját, majd igyekszik, hogy fenntartsa ezt a hangot lét éven keresztül, a profi tudja, hogy mi a művészet, a mű egésze meg kell hogy tartsa az azonos érzelmi forrást – és az új regény végéig meg is tartja (mesterség formájában használva) az alaphangot. Időközben ő él és alkot, de ha visszatér e könyvhöz, visszatér a megadott alaphanghoz.

31.

Egyik pillanatban az író valamilyen családi eseményre emlékezik, feljegyzi, majd hozzáfűzi: „– Valahogy úgy érzem, hogy most még gyorsan el kell mondanom az összes kis családi történetecskémet, mert aztán már, e könyv után nem lehet. Illetve már nem lesz mit. Vagy ki.”

Mintha csak az író pályafutása végén lenne, mintha befejezne egy nagy alkotói szakaszt. Mit tovább?

32.

Esterházy kínszenvedésének második évében (2001) Balatonfüreden tartózkodtam, nagyban fordítottam a Harmoniát. Csakúgy, mint a francia fordítónő, aki úgyszintén a Magyar Fordítók Házában tartózkodott. Megérkezett Esterházy Péter is, hogy megoldódjanak a szöveggel kapcsolatos komoly kételyek. Jó hangulatban volt, folyt a munka.

Egy pillanatban elkezdtünk beszélgetni a vacsoráról, amelyet a balatonfüredi Hamvas Béla Társaság számára szerveztünk, amelynek tiszteletbeli elnöke vagyok. Bárányhártyában készült szárma volt, egy étel, amelyet Magyarországon nem ismernek. Amikor Ljana részletesen leírta, hogyan készítik, Esterházy nagyon figyelmesen hallgatta, majd végül kijelentette: Nem akarok meghalni, amíg meg nem próbálom ezt a specialitást!

33.

Két év és az új kötet csaknem háromszáz megírt oldala után a számítás, amelyet az író Esterházy elvégzett, a legtömörebben így foglalható össze: szeretem a még árnyaltabb apámat, gyűlölöm a besúgót.

34.

Ez az egész könyv, a Javított kiadás Esterházy utólagos összegzését tartalmazza mindarról, amit íróként és gondolkodóként a Harmonia regényben megtett, ugyanúgy, ahogyan szokása volt esszét írni és kommentálni legutóbbi könyveit.

Talán a tömör tapasztalat, amellyel az író a nyilvánosság elé lépett az elszenvedett mély sebek után, a legteljesebben a könyv legvégén jut kifejezésre, amikor a történelmet értékeli. Mélyenszántó esszé, amelyben felismerjük azt a korábbi Esterházyt, aki a társadalom lényeges erkölcsi problémáiról értekezett. Ő az írók azon ritka csoportjába tartozik (ismét csak Danilo Kišsel mutat rokonságot), amelynek önmaga kell, hogy minősítse minden egyes újabb művét, mert a kritika általában melléfog, csupán a részeket, rétegeket, tetteket érzékeli. Emiatt is kell közölni egy hosszabb részletet.

„A Javított kiadásban elmondtam apám (új, javított, rontott, egy másik, a másik) történetét, amely, hogy úgy mondjam, nem jellemző az én édesapámra, nem jellemző a családomra sem, se erre a szűkre, se ama tágra, a történelmire, nem jellemző, vagyis nem reprezentál minket. Ám a történet igenis reprezentálja az 1956 utáni országhelyzetet vagy abból valamit. („56-ban az ország lerázta magáról a rendszert, mint kutya a vizet, később azonban nem lehetett tudni, meddig tart a kutya s hol kezdődik a víz.”)

A Harmonia cæelestisben elmondott történet pontos, amennyiben nem szépít, nem stilizálja föl a családot, az apát áldozattá; a II. világháború körüli időkre nézve sem szépít, hisz a szereplők „jól viselkedtek” a vészes időkben, jó irányban animáltuk a nunciust, megmondtuk Horthynak a magunkét, a nagypapát azonnal börtönbe zárták a nácik, és okkal büszkélkedünk távoli nagybátyánkkal, Jánossal, aki egyetlenként szavazott a szlovák parlamentben a zsidótörvény ellen.

Igenám, de a könyv nemcsak a család történetét meséli, hanem az országét is. Ez érthető, hisz nem akármelyik családét meséli, hanem épp egy „reprezentatív családét”, egy ún. történelmi családét. Így gabalyodunk bele a történelembe. A család úgymond személyes története látszólag nem tartalmazza azt, ami a történelmi történetében benne van, és – természetesen – a könyvnek ezt a történetet kell elmondania. „A történelem nemcsak a te családod története, hanem az enyém is. Hol az én családom története?” Itt van tehát egy hiány, amit nem lehet egyszerűen úgy megválaszolni, hogy most ez a történet van elmondva, és nem egy másik. Mert egyrészt mért (hisz ez döntés kérdése), másrészt csak egy egész történetet lehet elmesélni, vagy ha nem, akkor erről is beszélni kell (vagy hallgatni, de jelezni az okot).

De nem csak erről van szó, a történelem megjelenésének irodalmi mikéntjéről, hanem a történelemről magáról is, ama „reprezentatív történetről”. Arról, hogy a történelmi felelősség nem elvont, hanem személyes. Tehát hogy derék dolog, ha annak idején derekasan viselkedtünk, de hatszázezer embert mégiscsak meggyilkoltak, és ezért viselni kell a felelősséget. Vagyis a nagyapám nemcsak gyönge volt, vagy szkeptikusan visszahúzódó, ahogy többé-kevésbé a Harmonia állítja, hanem ő volt az is, aki eltűrte a holokauszt gyilkosságait. Ez a mondat nem összeegyeztethető a családi emlékeimmel és érzéseimmel, hiánya viszont nem összeegyeztethető a történelemmel. És olyan vakságot, sőt közönyösséget jelent, ami nem összeegyeztethető az emberiességgel. Szóval lehet, hogy megtettünk mindent, amit lehetett, mentettük a zsidókat, és embereinknek jó grófja voltunk, de valahogy mégiscsak hiba csúszott a számításba, nem?! Hogy gyorsan vagy nyeglén mondjam: egy olyan 600 ezres hiba becsúszott.

Nem kéne ezt a leghatározottabban rögzítenünk, közösen, mint nemzet, miközben oly hevesen ápoljuk nemzeti önérzetünket? Pontosabban, hogy ez is hozzátartozik ehhez az ápoláshoz meg az önérzethez.

A könyv szempontjából nem volna olyan nagy hiba ez (könyvet vissza nem veszek!), ha az országom, pökhendin szólva, tudná, hogy most miről beszélek, vagyis elvégezte volna az elvégzendőket, de Magyarországot mindez nem érdekli, nem érdekli a holokauszt, azt gondolom, azt hiszi, hogy az a zsidók problémája. Ezt a magyar, történelmi érzéketlenséget a Harmonia cælistis sem törte meg, pedig módjában állt volna.

Családi történeteink szerint mindig mindenki mentette a zsidókat és emberségesen bánt a cigányokkal, és így tovább. De ebből nem jön ki az ország története. Ez, ha maradéktalanul igaz volna is, nem az, hazugságot eredményezne.

Mégegyszer: például az én nagyapám kifogástalanul tisztességes férfiú volt, egyértelműen németellenes, a haza sorsát a szívén viselte, és a konkrét lehetőségein belül vélhetően mindent megtett, amit tehetett. Lehet, hogy „csak” annyi történt, hogy nagyapám nem „nem hágta át osztálya korlátait”? Vajon elvárható-e, hogy valaki átugorja a saját árnyékát? Nem, nem várható el, szoktuk erre magabiztosan mondani. De nézzük fordítva. Mert evvel a nem-mel egy időben ott van az a sok meggyilkolt, megalázott, megbecstelenített embertársam, mind Isten teremtménye, erről valamit mégiscsak kell gondolnom, mondanom. Emberként, keresztényként, magyarként.

És az országnak is kell erről valamit gondolnia. De nem gondol, igyekszik megúszni, részigazságokkal ácsol demagóg önalibit, igyekszik a saját valóságos szenvedésével mindezt eltakarni.

Ha mindent megtettünk, és történt, ami történt, akkor újra kell definiálni mindent. Ha az ember nem ugorhatja át a saját árnyékát, és történt, ami történt, akkor újra kell definiálni a Napot. A „történt, ami történt” tudniillik azt jelenti, hogy míg az én családom „tette, amit lehetett”, azt is tette(!), hogy más családok tagjai ne számítsanak embernek.

Vajon nem könnyebb erről a felelősségről gondolkodni éppen ún. jó emberek kapcsán? Mondjuk a szelíd, tiszta, mélyen vallásos, kivételesen bátor tettet végrehajtó és aztán mártírhalált halt János nagybátyám kapcsán? Ahogy nagyapám nem személyes, hanem a Harmonia cælestisből megismert kiválósága és az új története együtt megtörhetné ezt az amnéziás történelemszemléletet.

Ebben a nemzeti önvizsgálatban játszhatna az, itt édesapám neve következik, család szerepet, nehéz szerepet.” (Javított kiadás, Magvető, 272-274. old.)

Az író, aki pontosan tudja, mi az erkölcs, önmagával magyarázza nem csupán saját magát, a családját, hanem népét is, az egész emberiséget, de – ezt látni kell – az én népemet, az én családomat, engemet is… Ezért feddhetetlen személyiség, nagyívű író, aki óriási témákat dolgoz fel, tekintet nélkül az esetleges olvasó egyet nem értésre.

Talán ez a két idézett oldal az, amit Esterházy a kötetről gondolt megírni, amikor azt mondta nekem, hogy talán lesz majd valami, amire azt fogod mondani, hogy ez épp az?

35.

Az értelmes és felvilágosult gróf, akit abba a helyzetbe hoztak, hogy spicli legyen: a XX. század mélyrepülése!

A legmegdöbbentőbb az a tény, hogy az Esterházy család a századok folyamán jelentős személyiségek egész sorát adta, s e sor végén felbukkan egy kis besúgó. Az apa, kinek egészséges, deformálatlan személyisége van, s aki nagy társadalmi cselekedetekre is képes, olyan szerepbe kényszerült, amely maga a karikatúra, annyira természetellenes az ún. szocialista rendszerben.

A csapás mellett, amely magát Esterházy Péter írót éri, ez a kötet legmélyebb vetülete, s nehéz elszakadni attól a benyomástól, hogy fikció, noha a tények egyértelműek.

36.

Visszhangzik az utolsó, a zárómondat: „Apám élete közvetlen (és viszolyogtató) bizonyítéka az ember szabad voltának.” Egy ilyen mondathoz is mélységes erő szükségeltetett.

37.

Ezzel a kötettel lezárul Esterházy, a regényíró egy korszaka, vajon milyen lesz a következő? Az első könyv, amelyet a Javított kiadás után megír, sorsdöntő lesz. Akár meg is bolondulhat, vagy egy új, másfajta, mondjuk komolyabb módon folytatja az írást. Az előbbi nem fog vele megtörténni, ő stabil, nem menekült el a nagy dráma elől, rávetette magát és lekűzdötte (az elkerülhetetlen sebekkel együtt, természetesen). Hogy miként fog a továbbiakban írni, vajon teljesen szétesik-e az a világ, amelyet ő maga éveken át épített, hordozott és gondozott?

Esterházy jellemzésére egy olyan fogalmat használok, amelyet intim körön kívül nem szoktak: Esterházy jó ember. Soha senkiről nem hallottam csúnyákat mondani, mindig meglátja és kiemeli a jó dolgokat. Természetesen a számára is léteznek rossz dolgok és rossz emberek, de róluk akkor általánosítva, átszűrve, tömören beszél, ami érvényes minden ilyen esetben; de akkor sem konkrét.

Ha pedig a jóságról beszél, akkor egészen konkrét, részletekbe menően. Ő ilyen felépítésű ember: nem mardossa a gyűlölet, nem merül el vele; nem azonosul a galádakkal, a hitványakkal; mindig az értékek járnak az eszében, és bennük keresi az emberek és egyáltalán az élet értelmét. Ez fogja őt megmenteni, noha többé, valószínűleg, soha nem lesz már olyan repeső, mint azelőtt.

38.

Most már egészen világos: a regényírói Harmonia és Disharmonia után Esterházy Péter teljes opusát, mindaz, amit eddig leírt, újra kell olvasni, összekötni, elemezni, kiegészíteni. A kialakult összefüggéseknek nem lesz végük, látszódni fog, hogy az egy, egész, egységes mű.

39.

Bármennyire is nincs sok ok arra, hogy megvonjuk és elemezzük a Kiš-Esterházy párhuzamot, a két író közelsége, meghitt barátsága és globális egyetértése összehasonlításra sarkall. Erre már az is elég okot szolgáltat, hogy Esterházy gyakran emlegeti Kišt.

Hahn-Hahn grófnő pillantása című regényében (melynek alcíme: Lefelé a Dunán) a főhős, Bérlemény (nevének jelentése: bérenc, ügynök, aki a gazdája helyett utazik és keresi a Dunát, valójában pedig ő az író alteregója) a Dunán lefelé utazva Belgrádba érkezik, és az író egyszerűen csak kijelenti: Danilo Kiš hazájában voltunk. Majd így folytatja:

 „Egy szomorú őszi nap… MEGKERESNI AZ IDÉZETET!!!!)

…meggyógyul, és minden rendbe fog jönni.”

40.

Az apa távozása, halála Danilo Kiš nagy témája volt. A háborús időszak eseménye évtizedeken át foglalkoztatta a fiút, a fiatalembert, és a mély seb, amelyet sokáig hordozott, irodalmilag az író első és érettebb napjaiban egyaránt kiteljesült. Kišnek több könyvre volt szüksége (az egész családi ciklus, cirkusz!), köztük két regényre, hogy áthidalja ezt a mély szakadékot, valamint hogy folytathassa az életet és a további írást, alkotást. E ciklusának második regényével, a Fövenyórával (Peščanik), lezárta a nagy témát. (Később azonban kiderült, hogy a lezáráshoz szükség volt egy szimbolikus gesztusra is: Izraelben egy fát ültetett apja emlékére.) Csak ez után tudta Kiš megkezdeni második, univerzális irodalmi munkásságát, amely többé már nem a családhoz kapcsolódott, hanem az emberiség egészéhez.

Esterházy Péter a Harmonia és a Javított kiadás című regényeivel vajon befejezte-e első nagy ciklusát? Orvosolni tudta-e a felbukkant sebet – az apa témáját? Vajon azt neki is legalább jelképesen is le kell zárnia?

Vajon akkor meg tudja-e alapozni új ciklusát, amely többé már nem kapcsolódik sem a családhoz, sem Magyarországhoz, hanem univerzálisabb lesz, az egész emberiséggel lesz kapcsolatos?

Ezek olyan kérdések, amelyekre meg kell várni az alkotói választ. Ezt kizárólag Esterházy Péter szolgáltathatja, méghozzá egy új művel.

41.

Esterházy Péter munkásságának kutatója számára nem csupán a műveiben szereplő szövegek érdekesek, hanem az is, hogy az író miként használja korábbi műveit a Harmoniában. A kutatás sűrű hálózatot és a teljes életmű nagyfokú összekapcsolódását fogja kimutatni, amely a Harmoniában egy hatalmas fináléban csúcsosodik ki.

Ilyen szempontból a teljes életművet úgy is lehet olvasni, mint amely a családhoz, különösen pedig az apa alakjához kapcsolódik. Már első megjelent műve, a Fancsikó és Pinta (1976), e prózai írások legvégén az álmos apa a szigorú tekintetű fiát ábrázoló fénykép előtt, amely az íróasztalán áll, azt mondja: Nagyfőnök, elúrhodott rajtad a kevélység. (Ezt a mondatot idézi a Javított kiadásban, 216. old.)

Sőt, még esszéibe is közvetlenül kapcsolódik a család, például az apa. A Kéz című esszé – amelyet egy német folyóirat rendelt meg – témája az öregedés: Esterházy az öregedésről ír, de minthogy nincs ideje a szöveget eljuttatni a fordítóhoz, azt szinte párhuzamosan fordítja az apja, aki nem fogadhatja el, hogy a fia erről a témáról írjon, így a félreértések egészen bizonyosak: apa és fia ugyanazon témáról, az írás és az élet összefonódása, de amíg kifejlődik maga a téma, az egyértelmű elágazódásban létrejön az esszé.

Legújabb művében, a Javított kiadásban az író gyakran hivatkozik a párhuzamra, és igazi regényíróként saját magát hozza apja helyzetébe. Most ugyanolyan idősek, mindkettőjüknek négy-négy gyereke van (sőt, még a gyermekek életkora is hangsúlyozott párhuzammal bír).

A besúgóval, aki a katonaságban került a közvetlen közelébe, Esterházy az író a Harmoniában tudatlanul is eljátszott egy teljes besúgói jelenetet, de el is játszadozott vele, tehát tragikus hangok nélkül, képzeletdúsan, alkotóian. Valami hasonlót művelt Robertino alakjával is, aki megjelenik más műveiben is (Hahn-Hahn grófnő pillantása). Vége-hossza nincs.

42.

A magyarokkal, még a barátaimmal is, az a bajom, hogy leggyakrabban félreértésben vagyok. Mintha túlságosan sokat is várnék el tőlük, hogy legalább elolvasták kitűnő, elnyomott, mellőzött gondolkodóikat és erkölcsi óriásaikat. Ugyanis, állítom, hogy a nagy magyarok egy teljes generációja valósította meg önmagát a XX. század közepén, olyannyira, hogy a magyarok Európába jövetelének értelme ennek a generációnak az alkotásaival mérhető, amely nem csupán saját nemzetéhez, hanem, az egész emberiséghez szól és mutat rá az új útra. Könnyű kiemelni Szabó Lajost, Hamvas Bélát, Tábor Bélát, Várkonyi Nándort, Bibó Istvánt…

Esterházy, mint kiderült, valamikor olvasta Hamvas Bélát, de régóta nem olvassa már, ami azt jelenti, hogy nem ismeri még a legfontosabb munkáit sem. Kijelenti: ő nem ért vele egyet, pedig nem is ismeri, különösen nem később megjelentetett műveit, a kései Hamvast.

43.

Az Esterházyval készült interjú után feljegyeztem a következőt is: Esterházytól sürgős – minthogy kések, tovább maradtam el – Szabados György zeneszerzővel megbeszélt találkozómra, akit Esterházy szeret és üdvözöl. Miután átadom az üdvözletet, Szabados felidéz egy tíz évvel ezelőtti pillanatot, amikor találkozott Esterházyval, aki elégedetlen volt a társadalmi állapotokkal és a kilátásokkal, amikor pedig Szabados elmondta, hogy van egy pontos program, amelyet csupán meg kell valósítani: Hamvas művét – Esterházy azt válaszolta, hogy Hamvas nem korszerű. Erre Szabados azt válaszolta neki, hogy akkor nincs miről beszélgetniük.

44.

Esterházynak a többi magyar íróval szemben van egy nagy előnye: soha nem volt baloldali; mondhatni liberális (bármit is jelentsen ez valaki számára, aki közvetlenül nem foglalkozik politikával) és demokrata. De ő nem mondhatott le teljesen egy világról, amely zsákutcában van, azt gondolta, tévesen, hogy egy lágyabb, kevésbé érzékelhető módon megmenthető az ember, hogy az ember (!) tudja, merre halad, és hogy mi életének és küldetésének az értelme… Ha bárkinek is, hát a magyarnak kéznél lehet a kilábalás programja, csak elő kell vennie saját, XX. századi mellőzött kimagasló férfiúit. Aki ezt nem teszi meg, olyan csapás vár rá, amelyet sajnos, megérdemelt; minél naivabb valaki, a csapás annál megsemmisítőbb. Esterházyval ez történt sikeres alkotói életútjának kellős közepén.

45.

Ma kezdődik a labdarúgó VB Japánban és Koreában, nem folyhat már komolyabb munka. Szerencsére befejeztem a Javított kiadás olvasását, és elkészítettem ezzel kapcsolatos jegyzeteimet. Ha valaki számára tetszőlegesnek tűnik a kapcsolat, emlékeztetnem kell őt: édesapám is labdarúgó, besúgóként közel áll a labdarúgó klubhoz, két fia ugyancsak labdarúgó (az egyik még válogatott is volt). A nagy előadások nagy csodák: abban a pillanatban látjuk őket, amint megtörténnek a világ másik felén. Mindenbe közvetlenül be vagyunk avatva, még ha ennek nem is vagyunk a tudatában. Miként semmit sem javíthatunk ki, sem a múltban, sem a jelenben. Csupán szemlélhetjük.

Balatonfüred, 2002. május 31.

Harmadik rész

APENDICITIS

1.

Június vége. A (Magyar Nemzet napilapban) közzétett irat szerint Medgyessy Péter, Magyarország jelenlegi miniszterelnöke a hetvenes évek folyamán a kémelhárító szolgálatnak dolgozott. A kitöréssel fenyegető botrány arra kényszerítette a kormányfőt, hogy a parlamentben kijelentse: erről nem beszélhet, mert államtitok. A koalíciós partner (a Szocialista Párt a Szabad Demokraták Szövetségével alkot koalíciót) nem volt elégedett, a koalíció széthullással fenyegetett, emiatt Medgyessynek még egyszer magyarázkodnia kellett: a Pénzügyminisztérium a hetvenes évek végén a szovjet hírszerző szolgálattól védte Magyarország érdekeit és államtitkait, amikor Magyarország be szeretett volna lépni a Nemzetközi Valutaalapba. A koalíciós partner elégedett volt, s ezzel ez az epizód, valószínűleg, lezárult.

2.

Július 3. Pokorni Zoltán, a volt Orbán Viktor kormány oktatási minisztere annak idején benyújtotta lemondását, hogy átvegye a FIDESZ kormánypárt elnöki tisztjét, amivel lehetővé tette az akkori kormányelnöknek, hogy eredményesebben foglalkozzon magával a kormánnyal. Az utolsó választásokon elszenvedett vereség után pedig maradt azon a funkción. Most viszont lemondott: megtudta, hogy apja 33 éven keresztül a rezsim besúgójaként dolgozott. Államellenes tevékenység miatt 1952-ben 12 évre ítélték. 1956-ban szabadlábra került, de a forradalom veresége után válaszút elé állították: vagy leüli a fennmaradt 9 évet, vagy besúgó lesz. Csupán a feleség tudott a kutyaszorítóról, a férj döntése váláshoz vezetett. Negyvenedik évében a fiú megtudta, mivel foglalkozott az apja – és benyújtotta a lemondását.

3.

A becslések szerint az utóbbi három kormányban a kommunista rezsim tucatnyi egykori besúgója tevékenykedett. A jogszabályok miatt azonban nem lehet közzétenni a neveket: mindenki saját maga beismerheti a tevékenységét. A jelenlegi kormány miniszterei nyilatkozni kívánnak, és ha a többi párt nem teszi meg ugyanezt, akkor... Ki a következő?

4.

E-mail Esterházyhoz:

Kedves Péter,

Ki is mondta, hogy az irodalomnak nincs semmilyen hatása? Te, szerencsétlen flótás, mekkora lavinát zúdítottál a nemzetedre! Vagy ezt is akartad?

5.

Az újságok számára nagy témát kínálok, nem csak a magyarokét, hanem a mi nagy témánkat is. A Nin című hetilap a nyár folyamán saját válogatásában jelentet majd meg valamit ebből a szövegből, egy folytatásos tárcát, ahogyan mondani szokták. A válogatást Slobodan Reljić szerkesztő készítette, az övé az entrefilet, amelyben ezt írja: „Azt, hogy soha semmilyen fikció nem képes arra, amire az élet: megértette Esterházy Péter neves magyar író is. Épp hogy Harmonia cælestis című kötete (amelyben az apa-fiú kapcsolatát írta le) elindult a felemelkedés útján, amikor a magyarországi rendőrségi dossziék megnyitásának eredményeként az íróhoz és fiúhoz, Péterhez eljutott a titkosrendőrség irattárából négy dosszié. És? Apja, a dicső grófi család leszármazottja a kommunista időkben rendőrségi besúgó volt! Egyéni dráma ez, de a magyar és az összes kelet-európai társadalomé is...”

Vajon csak Kelet-Európa? És mi? A mi drámánk is szinte teljesen azonos, csak még összetettebb, csak még hozzá sem nyúltak. Azt sem tudni, hogy mikor, illetve egyáltalán elkezdenek-e fesleni a varratok?

6.

Az idei nyári táborozásra indulva magammal kellett vinnem azt, amin dolgozni szeretnék az egy hónapnál is több meleg nap idején. Olvasásra, írásra, fordításra. Természetesen, mindig többet a kelleténél. Hazai íróink néhány válogatott műve mellett a poggyászban helyet kap Darabos Pál végre-valahára megjelentetett háromkötetes monográfiája Hamvas Béláról, a Hamvasról készült első monográfia, azután Miklósi kötete: terjedelmes tanulmány, válogatás Hamvas munkásságából és Hamvasról szóló írások, Radics Viktória monográfiája Danilo Kišről… De mit fordítani? Talán mégis Esterházyt?

Ha magammal viszem Esterházy könyvét, akkor szükségem lesz a Harmoniára is, az eredetire és a fordításra is (sok idézetet használt fel belőle, amelyeket nem kellene újra lefordítani, csupán átemelni), az meg túl nagy teher, különösen akkor, ha azt a kötetet nem is fogom lefordítani. Kompromisszum: magammal viszem a könyvet, és talán lefordítom az Előszót és az Első dossziét, a regényből az idézetek valójában a Második dossziétól kezdődnek. Ravasz és bölcs megoldás.

7.

A kezdeti habozás és vonakodás után: mint két évvel ezelőtt a Harmoniát, mégiscsak elkezdem a Javított kiadás fordítását. A Harmonia 2000-ben jelent meg, még abban az évben elkezdtem fordítani; a Javított kiadás ebben, a 2002-es esztendőben jelent meg, és ennek a fordítását is még ugyanabban az évben megkezdem és ugyancsak Ribaševinán.

Akárhogy is vesszük: nem lehet ellenállni a kihívásnak: Esterházyban, az íróban volt alkotói kurázsi, hogy belevágjon egy nagy témába, amely egyben a sajátja is, mélyen személyes; a téma nem maradt lokális határok között, bennünket is érint, nem hagy bennünket hidegen, és nem is maradhatunk közönyösek.

8.

Az olvasó csak olvasó, egészen jól meg tudja ítélni egy mű értékét (ha van hozzá tehetsége, képessége), csakúgy, mint a kritikus, akinek azt azután bizonyítania is kell. A fordító azonban az olvasó különös fajtája: neki meg jegyeznie a mű globális értékét, és hogy meglássa a részletek funkcióját, amelyekből a mű összeáll – összhangot kell teremteni, körülbelül olyat, mint amilyet megvalósított a szerző, vagy legalábbis nem lehet hozzá hűtlen, nem bonthatja azt meg. Az olvasónak és a kritikusnak nem kell feltétlenül meglátnia minden árnyalatot, a fordító viszont nem teheti meg, hogy ne vegye őket észre. A fordítónak nincs lehetősége átcsusszanni az érthetetlen részleteken. Ő alkotói párhuzamban akar találkozni, és kell is, a szerzővel, mint annak legális képviselője az új nyelvben és kultúrában.

Saját, egyéni kreativitásomtól függ, de még inkább a nyelvem és általában a kultúrám képességétől, hogy megértem és felfogom-e az írót és művét. Hatalmas a tét.

Az első olvasás után (jegyzetelgetéssel) maga a fordítás a Javított kiadás új, alaposabb, sőt, mélyebb megismerését hozza. A sok elágazást és többrétűséget (nem azt a bizonyos elméletit, hamisat) nem elég csupán érzékelni, le is kell fordítani. Esterházy önmagáról és az érzelmeiről ír (fiú, akit váratlan felfedezés sújt le!), de emellett idézi is apja rendőrségi jelentéseit. Meg a tartótiszt hivatalos feljegyzéseit (aki nem egy ember, noha mindegyik hasonló, legalábbis korlátaikat, valamint zavaros nyelvezetüket tekintve). Majd következnek az író kíméletlen kommentárjai, aztán az esetleges későbbi kommentárok az újabb másoláskor, majd még egyszer… Rövid esszék, értekezések a szövegen belül… Magyar nyelven – igen, de Esterházy magyarja, plusz az akkori idő és annak nyelvezete, meg a mostani kor, a jelen, természetesen a nyelvezetével együtt. Ugyanúgy, mint az a tucatnyi alak a regényben, akit egyszerűen csak „apámnak” neveznek, és mindegyik egy kicsit más, még nyelvezetében is. (Ki fogja mindezt lefordítani?! – panaszkodott egyszer hasonló helyzetben Isidora Sekulić.) Nincs más hátra, mint a művet, amely elkészült egyszer eredetiben, megkísérelni, megismételni még egyszer, de ezúttal fordításban.

A jelentések globális nyalábján belül, a nyaláb egészéről semmiképp sem megfeledkezve, meg kell érteni és kitapintani minden szót, minden kifejezést, minden árnyalatot; a fordító túlnéz a megvalósításra váró részleteken; mindent meg kell érintenie ajkaival, nyelvével, még a torkával is, néha a fej, a kéz mozdulatával, a láb görcsösségével… A rögzített állapotok és az új lehetőségek ellenőrzése, amelyeket ezután kell csak rögzíteni. Mindez szükséges, noha nem jelenti egyben azt is, hogy a fordítás biztosan jó lesz; talán igen, de magával az újonnan létrehozott szöveggel kell a kreativitást megvalósítani és bizonyítani.

9.

A Pismo folyóirat legújabb száma (Belgrád, 2002. téli–tavaszi száma, VIII. évfolyam, 68-69. száma, 5-42. oldal) részletet közöl, szokatlanul hosszú részletet a Harmoniából. Raša Livada költő, a folyóirat szerkesztője minden évben megjelenik nálam és kér valamit fordítói tartalékaimból. Az idén Esterházyt választotta: a regény Második könyvének elejét (szerettem volna, ha tartalmazza az anya, az apa és az író nagy jelenetét). Noha a részlet terjedelmes, mégsem elegendő annak ábrázolására, hogy milyen lenyűgöző a regény. Legfőképp, mert a részletet nem kíséri kommentár, mint segédeszköz. (R. Livada egyébként megveti a kritikát és a kommentárokat, és kerüli ilyen szövegek megjelentetését). Nem csoda, nyilvánvalóan, hiszen Esterházy maga sem jelentetett meg részleteket ebből a művéből.

A folyóiratban két jellegzetes hiba fordult elő: Rajk „Rajh” (a ford. megj.: Reich) lett; a lektor vagy a korrektor a Harmadik Birodalomról tud, de Rajk Lászlóról, a sztálinista kirakatper áldozatáról nem. Esterházy két helyen is közli az államférfi nagyapa (kitalált?) feljegyzéseit, és minden ilyen fejezetet, az egészet idézőjelbe teszi; a lektor nem érzékelte a stílusjegy értékét, egyszerűen kihagyta az idézőjeleket. (!)

10.

Több mint ezeroldalnyi szöveget fordítottam Esterházytól, így a számítógépben sok fájl van elnevezve vezetéknevéről vagy nevéről, sőt még az egyes műveinek a címéről is. A Javított kiadás fájlneve Taster1.doc, így a szöveg végéig ez a név fog szerepelni.

11.

A kérdés, hogy az apa miért állt rá, hogy besúgó legyen?, nagyon fontos és nem hagy nyugtot, mindenekelőtt mert a válasz mégis egyértelmű: nem tudta őket lerázni, noha épp azt vártuk volna el egy Esterházy gróftól, mint minden regényhőstől. Az egyén erősebb legyen a rezsimnél!

Ha már így van, ha már behálózták és kényszerítették, sorjáznak a kérdések, amelyekre a fiú, de az olvasó is megpróbál válaszolni. Esterházy Péter lényegre törő választ keres, nem kertel, nagyon élesen fogalmaz. Az olvasó talán még enyhébb lesz. Mindegy, igazi válasz nincs; talán még maga Esterházy Mátyás sem tudná megadni azt, még egy teljes, új kötettel sem.

Annyi bizonyos, ezt az idézetekből tudjuk, hogy a besúgó idővel változik, másmilyenné válik a rendőrség iránti viszonyulása. Kezdetben ellenállás tapasztalható, nem találja fel magát, aztán fokozatosan nekifeszül az igának, majd a találékonyság, szinte egyetértés, a szakma elsajátítása és teljes együttműködés. Mintha csak a kezdeti undor átváltozna a rendszer belülről történő aláásásává!

Amikor a spicli (egyébként becsületes ember, lelkiismeretes és dolgos, rendszerető) bajba jut, akkor ő (emberi, hát nem?) belső potenciálja segítségével nagy ötletekre jut: hogyan és mit tenni igazából? És ha már úgy van, ahogy van (belefásult), akkor hogyan kihasználni mindezt, önmaga számára, de szélesebben is, az egész társadalom javára. A számítás, természetesen, téves, de értelmezhető visszavonulási útként, egy vékony szálként, amellyel védi az emberi integritást, bármilyen is lett légyen az.

12.

Korábban Esterházy Péter nem járult hozzá, hogy regényét két könyvben jelentessék meg, hogy az olvasó ne ugorhassa át az elsőt, hogy csak a másodikat olvassa el; most is megjegyzi, hogy szeretné, ha az olvasó először elolvasná a regényt és csak utána az újabb kötetét. Most teljesen megértjük: ez a két mű összefügg, mint ugyanannak a dolognak a színe és a visszája. Nem csak a visszája, mondja az író, előtte a színe is.

Most viszont kiadóként lehetne másként is eljárni. Háromkötetes mű: I. Harmonia cæelestis (Számozott fejezetek az Esterházy család életéből), II. Harmonia cæelestis (Egy Esterházy család vallomásai), III. Javított kiadás.  

13.

Egy helyütt az író idézi a besúgó rendőrségnek adott jelentését: „Elmondta még E. B.-ről, hogy egy igen csendes ember. Most amikor ott volt, se igen beszélt, csak ült és mosolygott.” Majd következik az író kommentárja: „Ezt a tehetetlen, gyönge mosolyt kiadni: ez az igazi aljasság.” (Javított kiadás, 86. old.) A fiú lecsap az apára, érzelmileg (ezért is vette át ezt az idézetet!). A megállapítás: micsoda aljasság! Igen, Esterházy Pétert az apja érdekli, nem pedig ez a beköpött ember. Ebből az idézetből két lehetséges irány van: az apa is, meg ez az ember is; Esterházy az érzelemáradat hatására csak az első irányt veszi. A másik: az igazi, az egyetemes, örök időkre szóló, még politikai is; ellenállás; az a csendes ember, aki szinte meg sem szólal, és csak mosolyog – a Buddhára hasonlít. Szfinx kicsiben! Az ellenállás egyedüli hatalmas módja – a bölcsesség.

14.

Valaki azt gondolhatja: szerencsés ez az Esterházy, nemcsak hogy befejezett egy nagy regényt, hanem egy nagy téma házhoz is jött neki. Ez felületességet jelent (a mai kor szellemében) és nem látni az egészet. Esterházy Péter pedig az első elsőszülött fiú a családban, aki nem grófnak született; szakmája szerint matematikus, elhivatottsága szerint író. Igaz, maradhatott volna matematikus a szocializmusban, nyugodtabb élete, rendes karrierje lett volna. Így viszont be kell kukkantania a pokolba és dudásnak lennie, akinek meg kell énekelnie családja sorsát. Erre rendelte a sors – mondhatnánk kommentárként.

De szüleinek négy fiuk van, mind a négy ugyanazoktól a szülőktől. És csak a legidősebbnek jutott ilyen sors. Ki itt a normális: az író vagy a fivérei? Az alkotás ördöge csak Esterházy Pétert kerítette hatalmába, csak neki kell a vállain kihordani a neki rendelt küldetést. Vagy ez a küldetés, ez az alkotói út nem is ördögi? Angyali? Terapeutai? Katarzis? Kié? Az írói mindenképp. És az olvasóé?

15.

A szándék az volt: csak az Első dosszié végéig lefordítani, majd valami máson dolgozni az előkészített munkák közül. De nem tudok. A könyv sokkal jobb, mint ahogy gondoltam, amíg nem kezdtem el fordítani. Új fájl, Második dosszié.

Nincs nálam sem a regény eredetije, sem a fordítás. Minthogy nálunk a regény még nem jelent meg, az idézetek felhasználásakor egyébként sem hivatkozhatnék az oldalakra. A megoldás, talán nem is ideiglenes, Első könyv… Második könyv és a fejezet száma. Az idézeteket meg majd később beillesztem a fordítás kéziratából.

16.

Még ha az író korábban irodalmi alakjai mögé bújt is (ők beszélnek és nem ő, vagy ő, de csak az ő nevükben), itt most ilyen lehetőség nincs: egyedül áll a szélzuhatagban. De még ekkor is hatalmas témába kezd, Istenről beszél.

Egyik helyen (eredeti, 89. oldal) idézi az ügynök jelentéséből, amit P.-né mondott: „Szerinte végső fokon a Jóisten dönti el, mi hogyan történik. A továbbiakban a gyerekekről beszéltünk.” Ezután következik az író kommentárja: „A Jóistennel én is váltanék szót ez ügyben. (Konkrétan, ismétlés, hogy mért ilyen a Teremtés? Milyen üdvrendbe illeszkedik az apám gecisége? (k) Utána aztán beszélgetnék vele akár a gyerekekről is.” (S. B.: k a könnyek rövidítése.)

Ismét az érzelmek vannak az előtérben, de bujkálás nélkül, direkt, ironikusan bele a témába Istenről.

17.

Olvasás közben vajon tudjuk-e a regénybeli én apámat elválasztani a mi apánktól? Ha ez nem sikerült a regénynél, akkor többé nem tudjuk megtenni a Javított kiadásban sem.

Igaz, maga a szerző is először megkísérelte a szétválasztást önmaga számára, de visszakoznia kellett, és utólag, mivel a fikciót egybe kellett olvasztania a realitással, elétörölte a regénybeli fiktív apám és a saját apja közötti összes határt.

18.

Mennyire tudja ma egy regény lekötni az olvasókat? Legalább bevezetheti-e őket a XX. század nagy témájába, hogy fölpiszkáljon, hogy segítsen. Legalább annak a rétegnek, amely igazából olvas?

A regény elméletének töredékei című régi tanulmányában (1948) Hamvas Béla egy merész tételt állít fel. A tudomány, a filozófia, és még az összes művészet is – állítja Hamvas – látens regénnyé változtak; mi nem a történelemben, hanem regényben élünk. A regény pedig mindig a megmenekülésről szól: nem arról, hogy miként személyesen megmenekülni, hanem miként túlhaladni az általános krízist és ismét visszatérni a közösségbe.

És láss csodát: Esterházy Péter regényével mintha tudatlanul is, de megvalósítja Hamvas Béla elképzelését!

19.

Egyik helyen, miután az író Nádasra hivatkozott és két idézetet is papírra vetett tőle, következik még egy idézőjeles mondat (talán ismét Nádas? nem biztos, ami Esterházy esetében nem jelent kivételt), majd egy rövid kommentár: „Nagyon szuverén lénynek kellett lenni, hogy valaki se az elfogadás, se a reformizmus zsákutcájába ne menjen bele, és ne is őrüljön meg, ne legyen öngyilkos vagy ne igya halálba magát. Az hihettem, én ilyen vagyok. Pedig főként mázlista. Szemeim zárván a valóságra.” (eredeti, 123. old.)

Rögtön felmerül a kérdés: vannak-e olyan személyiségek, akik mindezt látták, úgy is viselkedtek az elejétől a végéig, és példaképpé lehetnek? Vannak-e mindenekelőtt Magyarországon, aztán meg másutt is (Kelet-Európában vagy akár a nagyvilágban)?

Ahhoz, hogy valamennyire is megértse a besúgókat és a kémeket, Esterházy tanulmányozza a kelet-német titkosrendőrség, a Stasi példáit; de hogy megértse a bűnös apa és fia kapcsolatát – az értekezésbe még a nácik fiait is bevonja.

És a vita a világról, amely globálisan zsákutcába jutott? A következmények láthatóak, és az okok? Legalább azok, amelyeket sikerrel fogalmaztak meg kivételes egyéniségek. És ismét csak fel kell sorolnunk néhány nevet Magyarországról: Szabó Lajos, Hamvas Béla, Tábor Béla, Bibó István, Várkonyi Nándor…

20.

Tovább fordítom a Javított kiadást, de itt is át kell ugranom egy nehéz részt (eredeti, 190-196. old.). Úgy tűnik, hogy ezt itt nem tudom lefordítani. Esterházy, ahogyan maga is mondja, a Szinonima Szótár segítségével kísérletezik, mely szavak illenek az apámhoz és mostani ismereteihez, hogy ki is volt az apja. Az apa melletti negatív jelzők; az író bosszúja szavakkal. Hogy ezek mind szinonimák-e, az már más kérdés. Az a gond, hogy sok van belőlük (514), hogy ezek magyar és idegen szavak, de szleng is. Nekem is szükségem van szótárakra és mások segítségére. Kénytelen vagyok későbbre hagyni ezeket az oldalakat.

21.

A Harmonia című regény bármennyire is hatalmas időszakot ölel át, második részével lényegében mégis a XX. századhoz kötődik, és emléket állít e század főhősének – apámnak. De az író a regényben az apa alakjának számos negatív vonást is adott, a századra jellemző jellemvonásokat és tulajdonságokat. Amíg a regényt olvastuk, arra gondolhattunk, hogy ezek mégiscsak túlzások, felesleges egyensúlykeresés a pozitív és a negatív jellemvonások között. Most utólag, az új tények fényében bebizonyosodik – nem csupán az olvasók, hanem magának az írónak a meglepetésére is! – hogy az alkotó ösztönösen kereste az igazságot, meglelte az irodalmi igazságot , és – megvalósította azt. A regény értéke sokkal nagyobb, utólag bebizonyosodott.

22.

A besúgóhálózat, ami megsejthető Esterházy könyvéből, annyira sűrű és összefonódott, hogy mindenkit, ha nem is követtek, de legalább ellenőrizhettek. Akkor talán külföldiként (lektor) rólam is vannak feljegyzett nyomok. Nem kizárt, da ha lenne is valami, biztosan nem érdekes. Ámbár a későbbi látogatásaim a magyar PEN, az Írószövetség, szimpóziumok és tanácskozások meghívottjaként, majd díjazott fordítóként… Ki tudja? Habár ez az egész nem sokat ér.

Sokkal érdekesebb lenne tudni, hogy amikor a magyarok a Jugoszlávia iránti nyitást követően fogadták költőinket, általában véve íróinkat, tudósainkat, művészeinket, akadémikusainkat, kultúrmunkásainkat… ki volt megbízva az egyes csoportokkal… végezetül meg, hogy hogyan néznek ki és miről szólnak a jelentések? Talán kiderülne, hogy valakinek, aki kénytelen volt ezzel foglalkozni, terjedelmében az volt a legjelentősebb opus, amelyet megírt irodalommal való foglalkozása idején. Érdekes lehet, talán, a sajátos kultúra (vagy kulturális) szempontjaiból.

23.

Esterházy képes nagy igazságok kimondására. És hogy azokat regény, esszé formájában tálalja olvasóinak, népének, az emberiségnek. Ezek olyan igazságok, amelyeket ő lát, amelyekig eljutott. De vajon tényleg nagy, meghatározó, sorsdöntő igazságok ezek?

Mint mindig, a művészetekben felmerül a kérdés, hogy az alkotó (művész) rendelkezik-e autonóm lelkülettel. Másként megfogalmazva: vajon az élet és a műalkotás egységet alkot-e. Ha létezik ez az egység, akkor létrejöhet egy érett, klasszikus, kiegyensúlyozott alkotás; ha nem létezik – az alkotás lehet jelentős, de a nyugtalanságot, az összhangtalanságot, a szétdúlt, balszerencsés sorsot tükrözi, vagyis a mai kor összes jellegzetességét. A kristálytiszta regény szerzője magasan felülemelkedik saját életén, a művészeten; de ő mégsem archaikus; a hagyományos hozzáállást ötvözi a mai időkkel és óriási a mű kiterjedése. Nyoma sincs az ún. valóságmásolásnak, minden tömör költészetté válik, olyan jelképrendszerrel, amely ma ritkaságszámba megy a prózában, különösen a regényekben. Ezért nem szokatlan, hogy az ilyen regényekben gyakoriak a költői szakaszok, már-már esszéisztikusak, amelyek magukban hordozzák az életerőt, a gondolatiságot, a költészetet, a szimbolikát, és a teljességet.

Önmagában az individuum és annak tehetsége nem elegendő. Szükség van olyan személyiségre, akinek van sorsa, sorstudata. Képesnek kell lenni arra, hogy a vállain hordozza és kifejezésre juttassa sorsát, amely sohasem csak egyéni; az egyéniség és világa, mint istenadta művészi (életbeli, sorsbeli) megvalósulás. Ki képes erre? A műalkotó, alkotó, a vérbeli művész.

A regény ekkor éberségre sarkallja az igazi olvasót, a válságból való kilábalásra, az üdvösségbe vezető útra, az igazi közösség felkutatására. De vajon honnan az éberség a regényíró művében, ha ezzel ő maga nem rendelkezik? Ha azt hiszi, elegendő meglátni az élet krízisét, káoszát, a csődületet, és hogy elégedetlen ezzel? Hol a kiút? van-e út? legalább jelzéseiben?

(Hivatkozni kellene a gondolkodókra, de nem tudom idézni őket; de mi magunk vagyunk felelősek azért, amit mondunk és írunk, nem pedig egykori tanítómestereink, akik ösztökéltek, útnak indítottak bennünket.)

Esterházy nagy fordulópont előtt áll. Az alkotó egyéniségét a körülmények ráébresztették arra, hogy az általa hordozott sors nem csupán egyéni, hanem annál sokkal tágabb, mások nevében, akiket fel kell rázni, fel kell ébreszteni. De vajon ő maga eljut-e az ébredésig. Csak ekkor lesz regénye az üdvözülés történetének része, korunk nagy és ritka vállalkozása.

24.

Olvasóink talán már a regényre is azt mondják: az a magyaroké, mi közünk hozzá! Tehát csak a puszta tényeket fogják látni, hogyan is alakult valamilyen történelem, amelyről nem tanult az iskolában, s amely nem azonos a számára ismerttel, talán magyarázatot fog várni, dünnyögni fog, amiért az nincs a könyvben, lábjegyzetként teletűzdelve szinte minden oldalt. És. talán, nem olvassa végig a regényt – ezáltal veszteséget szenved.

El sem fog jutni tehát a Javított kiadásig, a könyvig, amelyről még jogosabban ismételhetném meg az iméntiket. Viszont mindkét esetben irodalmi műről van szó, regényről, amelyet regényként is kell olvasni, fikcióként, amely váratlanul kiegészítést kapott. A regény és cáfolata, a kijavított fikció, amely megerősíti a fikció irodalmi értékét és kapcsolatát a valósággal. A regény az olvasó szemei előtt jön létre, neki egyedül csak ezt kell látnia.

Természetesen mindez a legnagyobb mértékben a magyarokat érinti. Ám a kivételes értékű mű túlhaladja a magyar nyelv kulturális határait. Értékeit könnyű lesz felismerni és a kivételes mű mindenképpen kedvező fogadtatásra lel Romániában, Szlovákiában, Csehországban, Lengyelországban, Bulgáriában, az egykori Szovjetunió, a régi Jugoszlávia tagköztársaságaiban, Kubában, Kínában, Észak-Koreában… és a világ többi részén. Ez a regény mindannyiunk hazája, intim és bensőséges otthona, sajnos, amelyben éltünk – és élünk még mindig. Az olvasói közelség, amelyet érzünk, a kijózanodás jele. A regény számára talán nem is létezik ennél nagyobb dicséret.

25.

Egy hónapos, reggeltől estig tartó munkával befejeztem a Javított kiadás fordítása. Végül lefordítottam a szinonimai érzelemkitörés átugrott oldalait is. Igaz, maradt elég munka a másodkézre is: a megoldatlan helyeket meg kell kísérelni otthon letisztázni a kézikönyvek segítségével, azután az ismerős magyarokkal, és legvégül e-mailek magához Esterházyhoz.

És akkor még kiadót is kell találni (ha jól emlékszem: Esterházy mondta nekem, hogy világszerte húszegynéhány szerződése van erre a regényre).

26.

Mindezek után egyértelmű: Esterházy Péter, a regényíró számára nem lesz könnyű. Egyedül az biztos, hogy továbbra is fog regényeket írni. De milyeneket?

Nehéz megjósolni, de a szerszám előkészítése az új, másfajta alkotáshoz megsejthető. Az írónak, aki új műbe vág, a nulláról kellene indulnia, mindent el kellene felejtenie, de ez lehetetlen. Nem csak az eljárásról, a stílusról van szó, hanem a világról, a világ egészének felfogásáról és az iránta való viszonyulásról. Nem csupán új mű, hanem a világfelfogás az egyéni tapasztalatok fényében. De azok segítségével is, akik mélyebben és jobban látták azt a világot és megjelölték a lehetőségeket.

Ha Esterházynak sikerülne elegendő erőt összegyűjtenie ahhoz, hogy szünetet tartson az írásban, hogy ideiglenesen igazi, valódi olvasó legyen, olyan olvasó, aki ceruza nélkül is tud olvasni. És ha, mondjuk, figyelmesen elolvasná Szabó Lajos műveit, amelyek most egy kötetben hozzáférhetőek... Utána meg Hamvas Béla most már kiadott műveit, különösen azokat, amelyeket még egyáltalán nem olvasott… Csupán néhány hónapnyi olvasás, új megtermékenyülés, kitárt szárnyak! Utána meg, ha tényleg szándékában állna belebocsátkozni egy új, egyetemesebb ciklusba az emberiségről, a nagy időtáv – Várkonyi Nándor művei kapóra jönnek… Az emberiség több évezredes hatalmas, mély szellemi panorámája, a XX. század legmélyebb pontja, de a szakítás, a lehetséges utak sejtetése…

Olvasóilag mindenképpen izgalmas lesz az új mű és az általa választott út.

27.

Nem igaz, hogy Esterházy Pétert megcáfolta a valóság, hogy bumerángként vágta kupán. Épp fordítva: a valóság abszurd és irreális!

Esterházy Péter, az alkotó, még ebben a nehéz – egyénileg is súlyos – helyzetben is maradt a harctéren és élt – talán utoljára – jól bevált irodalmi módszerével. Ő nem olvassa egyszerre, falánkan mind a négy dossziét, hanem sorban olvassa, és jegyzetel, nem tudja, hogy mi vár rá – és így az olvasó szeme láttára készül az új könyv. Az olvasó, mint a könyv születésének a tanúja.

28.

Neves és magasan jegyzett írónk utolsó hónapjait éli, aki prózai munkásságát Tito szocializmusában valósította meg, majd pedig a miloševići rezsim büszkesége volt. Életét az az orvos tartja fenn és könnyíti meg a számára, aki még egyetemistaként pórul járt egy ártalmatlan nyilatkozata miatt; akkor a majdani író, az Udba komiszárjaként hallgatta ki és ütlegelte. Találkozó fél évszázad után. Az orvos egyik alkalommal megjegyzi a páciensnek, hogy annak idején hogyan rugdalta a gyomrát, lehetőség a gyónásra, a megkönnyebbülésre, a bűnbocsánatra. Hagyd azt, fiatalok voltunk! Vége, nincs tovább.

29.

Egy nép érettsége kétségkívül azon képessége alapján ítélhető meg, hogy van-e ereje szembenézni önmagával. Természetesen, mindenekelőtt a saját nemlegességével. Mindaddig, míg a nép saját sikertelenségeiért más népeket, a történelmi körülményeket okolja – nincs boldogulás. (Hasonló érvényes minden egyénre is.)

Ha megnézzük az ún. szocialista országokat közelebbi és távolabbi szomszédságunkból, nagy tarkaságot tapasztalhatunk a rendszer (rezsim) alapjait jelentő besúgói-ügynöki kérdéskör iránti viszonyulásban. Néhol elkezdtek szakadozni a szálak, néhol meg nem, és nem is fognak hamarosan. Mindenekelőtt, az első lépés, ami a rezsimet és a törvényt illeti, azután pedig ami magát a kémkedés intézményét illeti, egészen a huzatcsinálásig magában a társadalomban, az ilyen hálózatról és egyénekről létező különböző ismereteken át az átvilágításig és a távoli felépülésig. És csak utána jöhet a katarzis az olyan koncentráció révén, amelyet csak egy igazi műalkotás képes nyújtani.

Magyar szomszédaink mintha jóval előttünk járnának. Nem is, épp csak a kezdeteknél tartanak, noha jelentős lépéseket tettek már meg. Csakhogy úgy tűnik, az első lépéseket könnyebb megtenniük azoknak a rezsimeknek, amelyek orosz oltalom alatt álltak: elmentek az oroszok – kész fordulat! Csak az első lépésekhez elegendő, csak utána következik az igazi szembesülés (Magyarország, Lengyelország, valamivel korábban Kelet-Németország…).

Nálunk a helyzet atipikus, volt a múltban és az ma is. A II. világháború (népfelszabadító háború, forradalom, polgárháború, ideológiai harc, vallási összetűzések és még mi minden), majd a polgári osztály és a polgári értékek, a falvak és a hatalomtól független parasztság elpusztítása, az ellenfelek és ellenségek, belső ellenségek, informbirósok, a nyugatról bedobott ellenségek… eltávolítása, egészen a legutóbbi évtizedig, amely az egész világgal való összetűzést hozta. A rendszer a nem-szabadságon és a magántulajdon kifosztásán alapult. Mennyország a besúgói tevékenységre. És még csak nem is volt oroszkényszer, mi mindenre lépesek vagyunk a magunk eredeti útján. (A gyanús egyéntől a Balkáni kémig, egyelőre).

Nem fér hozzá túl sok kétség, a fejtetőre állított értékek, mindenekelőtt, olyannyira megingatták az összes emberi értéket, hogy nálunk még az önkéntes besúgás légköre uralkodott el; lehet, hogy az Államvédelmi Igazgatóságnak védekeznie kellett a számtalan amatőr besúgótól. Annál is inkább, mivel nagyon fejlett volt a rendszer, garmadával voltak szervezettek (beszervezettek).

Sehogyan sem akarják megérteni, hogy az ilyen rendszer besúgókat angazsált a társadalom minden pórusában. Csalóka azt hinni, hogy azok a szerencsétlenek a társadalmat, az államot, a szabadságot, a függetlenséget, az előrehaladást védték; ők valójában kis senkiházik voltak, akik saját környezetükben tevékenykedtek, haverokat, barátokat, rokonokat… köptek be. Sőt, nem ritkán, még dicsekedtek is ezzel, ily módon építgetve társadalmi presztízsüket.

És ötven évvel később? Semmi. Nem nyíltak meg a levéltárak, nem tudunk még az egyes kiemelkedő besúgókról sem, sem a teljesítményükről. Színleg valamit nyilvánosságra hoztak, de az is manipuláció. Mindaddig, amíg a politikusoknak az ilyen típusú egykori és mostani rendőrök szolgálatokat tehetnek, és amíg ilyen alapokon szövetségek köttethetnek, nincs változás. Megtapasztalta ezt ezeknek a szolgálatoknak az a néhány professzionális tagja, akik úgy gondolták, eljött a megnyilatkozás ideje, akiket azután nagyon gyorsan megvádolták, akiknek gyorsan le kellett betegedniük, csak hogy megmeneküljenek. Mintha tényleg semmi sem mozdult volna meg.

Az Államvédelmi Igazgatóság (vagy ahogyan éppen hívták) még mindig a sikeres szolgálat dicsfényében tetszeleg, a holtak nem beszélnek, az ügyiratok hozzáférhetetlenek.

Vajon a nemzet kész-e szembesülni a sebeivel, vagy ez a mi sebünk csak egy sebecske, talán vannak ennél nagyobbak és sürgetőbbek? Akárhogy is van, a sebeket ki kell kezelni, nem szabad fertőzötten hagyni őket, hiszen örökös veszélyt jelentenek a fennmaradt szövetekre. Az egyénnek, csakúgy, mint a nemzetnek, át kell esnie a katarzison.

Ha nincs saját könyvünk, vegyük a másét. Ha jó, akkor az a miénk is. A jó orvosság mindig segít.

Ribaševina, 2002. augusztus 20.