Vlahović Annamária

Szusszanatok

Karácsony I

A szeretet és a zabálás ünnepének lágy hangulata még itt kering, a levegőben. A szívünkben szeretettel telepakolt zsákok, miből jövőre itt – ott meríthetünk és adhatunk valakinek. A gyomrunk súlyáról most inkább nem beszélnék.

Depresszió I

A Feng-Shuiban fa a jelem. Csak még azt nem tudom, hogy fenyőfa vagy nyárfa? Mellettem villog a feldíszített műfenyő. Én nyárfaként reszketek mellette.

Karácsony II

Danyi Zoli belém tömött egy adag gesztenyepürét. A szemem keresztbe állt, mire megettem. Kifelé néztem az ablakon. A karácsonyi fény – kavalkádban úszó utcán négy gyermek állt és egy kerékpárra támaszkodott az egyik. Az a vékonyabb, a legmagasabb. Valamiről beszéltek. Nem volt rajtam szemüveg, nem láttam, hogy mosolyognak-e. Egyszer csak az egyik megveregette a kerékpáros vállát és mind a négyen elindultak a központ felé. Még mindig a gesztenyepürével küszködtem. Harcom közben azon gondolkodtam, hogy egy pasiban hogyan és hova férhet annyi rengeteg kaja. Főleg édesség! Igaz, mielőtt találkoztunk volna, eltemettem egy szelet, vastag csokimázzal leöntött Lúdlábat.

Depresszió II

Valahol elrontottam. Nem tudom, hogy hol. Másoknak szabad volt a pálya, nekem nem. Egy idő után nem is érdekelt. És most újra feltámadt. Már megint itt van! Néha szeretném, ha maga mellé engedne és ölelkezve figyelnénk, mikor kapcsolják már fel végre a holdat. Kajánul elmosolyodnék és hallgatnám a szívdobogását. Ha összevesznénk, és ő elmenne, utána rohannék a hatalmas hóesésben, alsóneműben. Lehet, még bocsánatot is kérnék tőle. Ha megérdemelné. De nem, mégsem. Én kérjek tőle bocsánatot? Nem tehetném, ha tehetném.

Skart I

Arra gondoltam, hogy még két centit növeszteném a hajam és utána befonnám, majd egy hirtelen – meggondolatlan(?) – mozdulattal, a nyekergő, öreg ollóval lenyisszantanám. Egy dobozba helyezném és hagynám, hogy megfakuljon. Majd a cyber unokáim, akik röpdösni fognak, megtalálnák és eldobnák a szemétbe.

Mert minden hajfonat sorsa az.

Karácsony III

Karácsonykor mindig – akarva–akaratlanul – ebédtéma a vallás. Van egy pap: P.CS. Énekelt és énekeltette a jó népet (az édes, kicsi bárányokat) a templomban. Szenteste. Szerintem, az az alak még álmában is kalimpál a kezével és két horkantás között elénekli a híres ária első sorát. Azt mondták, az asztalnál, hogy jól nézett ki. Mármint a misén. Egy pap, akit megbámulnak a nők. Na, ne! Nőlétemre tudok botrányos kijelentéseket tenni. Azt mondtam, hogy véleményem szerint az egyetlen helyes pasi a templomban Jézus. Vele szívesen „barátkoznék”.

Egyáltalán nem furcsa, hogy bérmálkozáskor a Mária Magdolna nevet választottam.

Skart II

Tudok lovagolni. A szellőn. Azt hiszem. Magasan, mint minden madár, de albatroszként érek földet, mint minden albatrosz. Szerintem, ha továbbra is így folytatom, szövetséget köthetnék az Apokalipszis négy lovasával. Én lennék az ötödik. Ahogy elmerülök egy XV. század végéről származó fametszeten, szerintem elférnék rajta. Mármint, lenne hely az én lovam számára is.

Depresszió III

Mintha mérget innék, úgy csókolnám le ajkáról a vörösbor édes zamatát. Tenyerembe temetném arcát és hosszan, a lelkéig merülnék a sötét szempárok mélységébe. Nem szólnék egy szót sem. Csendben maradnék – még ha nehezemre is esne. De hallgatnék, mint a sír. Addig nem szólalnék meg, amíg nem érezném a depressziós csend kopogását a szívemen. Lehet, egy perc, két perc, fél óra vagy az egész éjszaka folyamán ezt játszanám, de nem szólnék.

Skart III

Ha jellemezni kellene magam, azt mondanám, olyan vagyok, mint a Willendorfi Vénusz, amely i.e. 15000-10000 körül került elő. Egy szemem van és sok szívem. Mindenkinek jut hely. Csak óvatosan, kell közelíteni, mint a hangos vonatfütty a tájban, berobogni. Ez amolyan késve érkező gyorsvonatos dolog.

Depresszió IV

Ha elvinnék katonának a vietnámi Koszovóba, lehet, megsiratnám. Mert úgy illik. Mert minden nőnek sírnia kell, ha a párja elmegy katonának. Lengetném a fehér zsebkendőt a robogó vonat után és bőgnék. Mélyen szippantanám be a tőle kapott utolsó virágcsokor utolsó illatát. Naponta írnék neki és egy ismeretlen címre küldeném, esetleg egy üvegbe tömködném a fekete tintával írt szerelmes soraimat, a tetejét jól lezárnám és a közeli tó vizére tenném.

Amint a távolság elnyelné a hatalmas monstrumot, a virágcsokrot a szemétbe hajítanám – nem szeretek virágot kapni! –, letörölném a mocskot az arcomról, ami a könnyek miatt rám ragadt és sétálnék egyet a parkban. Csak úgy, mezítláb.

De őt nem vinnék el katonának, mert mélyen él bennem. Élősködik a gazember! Nem akkor jön, amikor én hívom. Van, hogy napokig, hetekig, hónapokig nem jelentkezik és egyszer csak, amikor emléke már elhalványult, jön, és hatalmas elefántléptekkel beletapos gyengéden ápolt kis kertembe.

Calypso meditálása

Akkor kezdődött, amikor a sátán-bohóc megjelent. Én engedtem ide. Ő nem is tudott róla.

Ki vagy, mi vagy te félistenszerű sátán-bohóc? Te csak a fejemben létezel. Ott raktál fészket. Már egy jó ideje ülsz gondolat-trónodon és uralkodsz a gondolataimon, az érzéseimen. Magamba martalak a tudtodon kívül.

A hangját nem hallom, de nem is igazán értem a szavait. Érthetetlen, mégis érthető szavak azok. Patás lábával lépked halkan a szívem mélyén. Lehelete az én leheletem. Amit lát, azt látom én is. Erősebb tőlem, hiszen az én erőm az ő ereje, ami a továbbélését biztosítja. A véremet szívja, a levegőmet lélegzi. Álmodja az álmaimat és éli a napjaimat.

Egy test, ami mindenkié és egy lélek, ami senkié. Te árny-alak, angyalarcú, patákkal porban taposó, pusztíthatatlan élősködő, álomkép. Állj fel a trónodból és – akár – dübörgő léptekkel, trappolj ki kicsiny fejemből!

Áldozat vagyok oltárán, de nem félek tőle.

Tánc.

Násztáncunk lesz még. Mámoros hajnalok és édes ölelések között. Nem távozhatok ebből a világból úgy, hogy nem öltöttem magamra az áldozati bárány szerepét. Kicipelhetne ebből a világból. Ki kell hogy cipeljen!

Szeretnék szétterülni oltárodon és felkínálni magam, Neked. Marj belém – gondolom néha –, vigyél el ebből a mocskos világból! Itt nem látok, nem érzek, az illatok mind bűzölögnek, nem érzem a tapintások lágyságát, nem hallom a madarak egekig emelő dalát. Cipelj ki, láthatatlan angyalszárnyaiddal!

Végig nézem, ahogy szeretgeti Vesta szüzét. Az ő arcát simogatja, derekát öleli. Milyen buja a gondolat: lennék helyette! Még mindig hallom a hangokat. Eleinte úgy tűnt, csak bennem, a szívem mélyén élnek, de mégsem. Most már a közvetlen közelemből jönnek. Édes ez a gyomrot maró, keserű érzés!

Látlak, ha akarlak, nem látlak, ha nem akarlak. Megérinteni téged félek. Eltűnnél és nem látnálak többé. Szeretném, ha lennél és mégsem! Szemed mélyről jövő csillogásából látom, hogy mi a szándékod. Előtted meztelen vagyok. Bármibe burkolom testem, te átlátsz rajta és ízig-vérig levetkőztetsz. Egész a csontomig, a lelket összekulcsoló bordákig.

Vasárnapig csak este jött. Amikor már takarót emelt fölém a sötét éjszaka. Hiába verte teljes erővel álmaim kapuját, nem engedtem be. Napok óta nincs itt. De belül érzem: jönni fog. Jönnie kell!

Érzem, ahogy ritmusra emelkedik a mélyből. Fel, egész a felhőkig és a felhőkön túlra. Ki szeretne törni lelkem börtönéből!

Transzcendentális alakod varázsából piócaként élem az életem és hátamon cipelem a sorsom. Te CSAK úgy lehettél a része, hogy én engedtelek be. Meg én láttalak.

És most azt akarom, hogy NE legyél többé!

Nagyon erősen akarom és görcsösen összekulcsolt kézzel imádkozom, hogy szavaim meghallgatásra találjanak. A kinti esőcseppek megszakítják egy-egy pillanatra a dobok ritmikus táncát. Füstölő illatú szobából meredt pillantások keresik a választ a szabadulásra. Merengek a múltak ütemén és mélyet szívok keserű cigarettámba, álmodozva nézek a mindenhol ugyanolyan holdra. Várok rá, hogy maga mellé emeljen, arany sajkájára. Egyetlen hívó szó elég lenne.

A bivalyerős szél erősebb tőlem. Szoknyám feljebb és feljebb csúszik. Por van – előttem is és mögöttem is. Szoknyám libbenésének árnyéka mögött megjelensz és rám nézel. Tekinteteddel kiszívod templomából a lelkem. Bort kínálsz, kéjt vársz cserébe. Vársz. Arcodon egy ránc sem mozdul.

Nem kapod meg! Nem őrültem meg márványoltárodon a bárány szerepét játszani! Toxikus italodból sem kérek, te dög!

A görcsösség csak az ő távozásával oldódhat fel. A bennem lüktető monotonitást megtöri a háttéri zene. Mintha egy festményről lépett volna le. Egy téma, mely minden impresszionista álma. Téma, melyről beszélni bűn. Tiltott gyümölcs, Vesta szűz tulajdona.

Ülök egyhelyben, anélkül, hogy megmozdulnék. A nap fénye nem simogat már. Testvére, az éjszaka sem vendég már a hálószobámban. Miatta.

Hagyj magamra, alvilágból kiszabadult lélek! Gondolataim ura ne légy tovább! Rettenetesen fázom, menj el.

Csak egy pillanat

            „... az ember nevetséges

            képződmény, s születésétől

            fogva és önkéntelenül is az”.

 (Füst Milán)

Halk sóhaj

Egy kihűlő kályha mellett ülve, olvas valamit. A háttérben halk zene, francia chansonok szólnak. Valami fáj. Egész mélyen és megmagyarázhatatlanul. A könyv lassú mozdulattal az ölbe fekszik. Megtért, pihenni.

Soha nem hallotta a rózsák kiáltását haláluk órájában.

A falon egy eredeti Van Gogh-festmény függ. Szeretne az a kék csík lenni. Mint egy felezővonal, mint egy mindent meghatározó motívum.

Az olvasólámpa éppen csak rá-rápillant. Egy pillanatra. Csak ellenőrzésképpen.

A feje oldalra billen. Mély, barna-meleg pillantása a fehér falra kalandozik. Egy gyémánt könnycsepp gördül végig arcán. Végig halad a nyakán, egészen be, a mellei közé.

És ott, megpihen.

Halk sóhaj töri meg az idillt.

Deus ex machina.

A lélek kiszabadul a testből. Magasra száll. Egészen a test fölé. Előtte egy gyűrött, női alak. A szobában csend van. Mély csend uralja a teret.

Béke van.

Sírok és sírók

Csak úgy lenni. Nem mozdulni. Ülni és várni. A tea gőzét és a cigaretta füstjének táncát figyelni. Várni, vesztegelni, valami újra, valami szépre, ami talán sohasem jön el.

Milyen érdekes illata van ennek a városnak. Főleg ősszel és tavasszal. Minden arc egy ismerős arc és mégsem.

Halál.

Szívesen látott vendég. Szinte minden ősszel és tavasszal. Meghaltunk, de mégis élünk.

Keresztre feszítettünk és keresztre feszíttetünk.

Az ember társas lény.

Valóban?

Gyertyaláng-tánc a temetőben. Halottak napja. Kisétálunk a sírhoz. Az elképzelhetetlen bűz uralja a tudatalatti tudatot. Ópiumittasan mélyre szívjuk a virágok illatkavalkádját.

Fenn van. Egy felhőn. Szaval. Boldog. Most már az.

Érzem nemlétüknek elviselhetetlen könnyűségét.

Földet nem dobtam a koporsójára. Fejemben hangok: sírnak, mint akkor, ott a templomban.

Arccal a föld felé borulva keresem a megválaszolatlan választ.

Csak egy kanyar. Halálkanyar.

Teste fadobozban, kezünkben egy szál napraforgó.

Csendesen lépkedünk. Menetelünk. Hosszú csend a hátunk mögött. Egymásba ölelkezünk. Félünk.

Kacagás. Egy felhőről. Balgán nézünk egymásra.

Csak egy pillanat. Gyors volt és fájdalmas.

Összeroncsolt motor az árokban és nyugalom.

Néma csend.

Fejemben a szavai

„Ha meg akarnám nevezni azt az

emlék-káprázatot, így mondanám:

tánc. Tánc: lehunyt szemmel, mert

ha a szemek felpattannának,

megtörne a varázs”.

(Brian Friel)

Mária Magdolna feketében

Szárnyai letörtek. Némán ült egy sarokban. Pár méterre tőle szárny-protézisei hevertek. Hirtelen mozdulattal dobta oda őket.

Újra Jónásra gondolt, aki szivárványként ragyogta be életét.

A világ, a világ egy kultúrált vágóhíd.

Nem tűrte Jónás létét. Létét, mely elviselhetetlenül könnyűnek bizonyult. Kicipelte magából emlékeit. Elhurcolt mindent, ami ő volt. Arca gyűröttnek nézett ki. Sírni nem tudott, elfelejtett.

Szenvedett. Élvezte. Belegabalyodott az emlékeibe. Nem látta magát. Kereste önmagát. Ártatlan nő, tehetetlen magányos cédrus.

Manók és tündérek

Sirály vagyok. Magasan szárnyalok. Fel, a magasba, minden fölé. Birtokolni és bitorolni szeretnék. Az univerzum sem elég nekem.

Csendes megadással sodródon a szavain. Tudatalatti tudatlanomba tudatosan belemarja magát.

Álmodok. Vagy mégsem? Lelki szegénynek érzem magam. Egyetlen vigaszom az álmodó álmát álmodni. Egy pipa az asztalra csattan.

A zsennyei angol költő.

Falat állítok. Lerombolja s az csokimázként olvad szét tenyerében. Végig az ujjain, csupa csokoládé minden.

Egyenként lenyalogatom.

Ő tovább olvas.

Mária Magdolna pirosban

Enyvként nyúlt végig a padlón. Mária Magdolna vérben fürdött. Meztelen testét palástként borította vére. Jónás a szoba végében állt. Bort ivott és prédikált. Fekete szemével a nő vonaglását figyelte. Elégedett pillantással.

Mária Magdolna remegve nyújtotta felé a kezét. Hóna alatt csiklandozva tört magának utat egy-egy vércsepp.

Életet ment-he-tett volna.

Jónás rátaposott a felé nyújtott karra. Mélyet szívott cigarettájába és a sarokba dobta.

A hatodik sor

Fürkészve figyelem, miként jártatja szemét a már ismert sorain. Néha felpillant, hogy figyeljük-e.

Fejemet kezembe temetve vedelem szavait. Közben mélyet szívok keserű cigarettámba.

Mikor lesz vége?

Ne legyen!

Megfogja bal kezem és pillantásával kérdezi, hogy folytassa-e? Bólintok.

Pipára gyújt. Mélyen szívom be a dohány táncoló füstjét. Ujjával a szövegét kíséri. Csak olvas, egyre olvas és az agyamban összemosódnak a zsennyei angol hangosan kimondott gondolatai.

Mária Magdolna feketében

Jónásnak volt lelke. Felemelte az ájultan vérben fetrengő nőt és lemosta róla palástját. Átlátszó csipkés hálóingbe öltöztette. Testén a karmolások megmaradtak. Az ágyra fektette, betakarta és odaült mellé.

Lassú mozdulattal simogatta a nő arcát. Még mindig a fájdalom és a szenvedés volt leolvasható róla.

Mária Magdolna átnézett a férfin és arra gondolt: mi lehet a csillagokon túl? Teste lebénult. Mozdulni nem tudott. Talán nem is akart.

Most látta csak igazán, letört szárnyait ki vitte el tőle. Csak egy ölelésre vágyott és kínokat kapott.

Jónás szólt hozzá, de ő nem hallotta. Már nem. Nem látta, meg sem érintette, csókja méreg volt. A pohár darabokra tört.

Mária Magdolna ölelkezve lelkével eltávozott.

Most már tudta, mi van a csillagokon túl.

A tánc

Sötét utcákon lépkedek hazafelé. Figyelem cipőm kopogását. Megyek, sehogy sem haladok. Az épületek fáradtan figyelnek. Megtöröm a csendet. Tipp-topp, tipp-topp, monoton mozgás. Kezemben az albérleti lakás kulcsait csörgetem. Valaki követ. Hallom halk lépteit, mélyről jövő zihálását. Szorosan mögöttem lépdel. A vádlimat figyeli. Felmegyek a lépcsőn. A lábizmaim megfeszülnek. Itt van, érzem. Nem merek megfordulni, megijedne.

Fejemben a zsennyei szavai. Nem gondolkodom. Túl bonyolult. Érzékenyen reagáltam. Gyomromat marja őszintesége. Valami fáj, mélyen.

Bal vádlim görcsbe rándul. Agyam eltompul.

Magamba martam. Testemen érzem, mint meztelen csiga a fehér sót szürke nyálkás hátán.

Belépek a sötétbe. Gyertyát gyújtok a villany helyett. Lelkem elhagyja templomát. Az ágyra rogyok. Hajamból kiveszem a csatokat. A fáradt hajszálak a vállamra hullnak. Figyelem a láng táncát. Gondolom: végigvárom, amíg teljesen elég. Fejemet a párnára helyezem. Fáradt szemhéjam eltakarja lelkem tükrét. Hallgatom a zenét.

A zsennyei angol költő most egy sarokban ülve teáját iszogatja.

Megbánás

Jónás térdre ereszkedett a csupasz oltár előtt. Könnyei fekete szemét tisztára mosták. Feláldozta a feláldozni valót.

Bűnös.

Ha lett volna egy tenger a közelben. Belefulladt volna. Nem tudott úszni. Nem merte beismerni hibáját.

Ő nem hibázhatott.

Flashback

            „Lije van annak, aki feltűnés

            nélkül, egyszerűen és komolyan

            viselkedik, minden túlzástól

            tartózkodik, az embert tiszteletben

            tartja, maga iránti tiszteletet ébreszt

            szavaival, viselkedésével,

            tetteivel, munkájával. . .”

 (Hamvas Béla)

Nyár. Te szereted a nyarat. Azt hiszem, úgy emlékszem. Nem is gondoltam volna, hogy veled fogom, néha keresni az élet  forrását. Boldogok vagyunk. Szeretünk élni. Már akkor is ismertelek, amikor nem.

Nyár volt, amikor először láttalak. Valami eltaszított tőled, de mégis vonzott. Szeretem, ha szeretnek és te is szereted, ha szeretnek. És mi megszelídítettük egymást.

Úttalan utakon járunk, de mégis, az útkeresztelődésnél találkozunk és újra a csillagok királylányai vagyunk. Én nem sikítok. Tudod, hogy nem szoktam. Te egyszer sikítva berohantál a színpadra. Azóta ott futkosol.

Neked a legnehezebb.

Szerepet kell játszanod és nem tudsz különbséget tenni fikció és realitás között.

Nekem könnyebb.

Bohócszerepet játszok, és nem teszek különbséget semmi között.

Látod, mindketten játszunk. Te nekem és a tömegnek, én magammal és a tömeggel.

Játsszuk el, hogy értjük a madarak dalát és halljuk a halak tátogását, mikor meztelenül, a sötétben megmártóztunk a tóban. Utána zihálva a mólóra másztunk és hátradőlve kémleljük a csillagokat. Meglátjuk a Nagy-Göncölt és örülünk. Könnyezve nevetünk a tömegen és büszkén öleljük át a pezsgősüveget. Ajkunkkal hosszan csókoljuk. Íze átjárja tagjainkat és vérré válik bennünk.

Jártunk már a fáraók földjén. Sírtam a válladon és sírtál a vállamon. Nem gondolkodtam el soha el azon, vajon a SORS akarta így, hogy mi egy-egy állomáson pihenjünk együtt vagy csak mi húzunk ujjat vele?!

Valós szerepeidről mesélsz, fikciós álmaimat mondom el. Valahol elsiklunk egymás mellett, de mégis: itt vagy, amikor hívlak, látsz, amikor látni akarsz.

Nem kérdezősködünk. A mi kérdéseinkre válaszok nincsenek. Senki sem tudja meglátni azt, amit mi. Járatlan utakon járunk és büszkén emeljük fejünk az égbolt felé. Isten mosolyogva néz ránk.

Hallod a hegyek lélegzését? Olyan nyugodtak. Szép ruhába öltözve mesélik el nekünk századok meséit.

A századok a fejünkben játszódnak le. A fejünkben és nem a naptárakon. Mindig is mondtam, nekem nem most kellene élnem.

Szomorúan szemlélem a világot. Lassan menetelünk a vágóhíd felé.

Mint egy kis katicabogár. Copfos koromban gyűjtöttem a katicabogarakat. De csak a hatpöttyűeket. A nap végére már annyira tele lettek a gyufásdobozaim, hogy zihálva robbantam be nagyanyám konyhájába és könnyes szemmel könyörögtem egy kisebb méretű tégelyért, mert barátaim fulladtak és harapdálták egymást dühükben. Kaptam is egyet. Telepakoltam zöld levelekkel, majd beengedtem őket. Érdekes, reggelre mind eltűnt. Nem értettem. Amikor kérdésemmel zaklattam a kalácsillatú nagymamámat, gyengéd hangján megmagyarázta, hogy nem a manók lopták el, hanem kirepültek, a szabadba, mert az az otthonuk.

Annak a tégelynek nem volt záró fedele.

Attól félek, hogy engem is beskatulyáznak egy kis dobozba és senki sem fogja megérteni a gondolataimat.

Te értesz engem?

És most itt görnyedek, a GÉP előtt, hálóköntösben, fekete keretes szemüveggel a fejemen (képzeld, az egyik fülem magasabban van, mint a másik. Nem elég figyelemmel forgatott anyám a bölcsőben.). Cipeld magaddal az összes impressziót, amit látsz és hallasz!

Játszd tovább a szereped az életedet jelentő deszkákon, én majd elsüppedve a bársonyülésben figyellek és felállva tapsollak.

Fotó

A világ (olykor) kegyetlenségének a megtapasztalása és muszájból való elfogadhatatlanul nehéz elfogadása. Álomnélküli éjszakák túlélőjének győzelem-érzése, és mégis örök veszteség uralja a lelket.

Kincsesláda mélyéről előkerülő fénykép, mely emlékeket ébreszt és keserű szájízt kelt. A lélek legmélyebb, sötét alagútjaiba mélyesztett színek, mozdulatok, nem-akaró emlékek hirtelen feltörésének kiáltásai.

Hiány ébredés.

Egy kéz simításának csillapíthatatlan hiányának a fékezése. Figyelmen kívül hagyhatatlan, halálig emlékezetes mozdulat, amely a húsos ajakhoz, a külföldről importált, keserű cigarettát emel.

Egy fénykép, mely fakultan gyűrődik a vizes tenyérben. Megporosodott csoda, mely gennyes sebbé alakult az idő múlásával.

Sikeresen kiölt érzések mélyről való feltörése, melyek felszínre éréskor molylepkékként cikáznak a hófehér, fehérfalú szobában.

Vad vehemenciával felvitt ősz-barnássárga hang a lihegő, csontszínű, szorosan kifeszített lélek-vászonra.

Mennyire szerettelek, Kedvesem!

Határozatlan léptek a sötét utcákon. Bizonytalan hangok lebegést előidéző jelenlétté olvadnak.

Barlang-meleg ölelés hiányának a csillapíthatatlansága, indaszerű karok nyak köré nem-tekeredése.

Kimondtad a virágod nevét, így örökre elveszett!

Félelem az úszó, soha végen nem érő éjszakáktól. Durva palást mögött megbújó, menekülő sóhajok. Szivárvány színeit alapszínekké változtató idő múlásának percnyi pontossága.

Papír fölé görnyedő, magányos női alak.

Gyermek fölé hajoló férfi alak-zat.

Test mellé hajoló másik test. Motor zúgásának tompa morajlása, fülsüketítő kalapácsütések.

Nincs senki a világon ki úgy birtokolhatná a szívem!

Kristálycsillogású fénycsepp a szemből, mely minden hangot elnémít. Erdőben haladó könnycsepp, mely minden fatörzset, levelet és követ lágy simítással köszönt. A vízeséshez érve, csendben eltűnik.

Személytelen követők örökre bezárt kapukon való ideges dörömbölése.

Föld-mély-barna pillantás a távolba meredve, hazug álarcot maga elé emelő felnőtt-naiv színész. Fehérre mázolt arc álmosolya, a legócskábban kikontúrozott csókra vágyó ajkak néma tátogása. Dübörgő léptek alatt recsegő deszka sors-imája.

Narancssárga fejű gombostűre szíve szúrt pillangó lassú halála. Zsíros kádban kihűlt vízben pihenő test. Sárból aranyat formáló idő múlásával barna foltossá vált hosszú ujjú kezek.

Ami fontos volt, azt nem láttad!

Majomkenyérfákat gondozó kis kertész.

Gyenge lélekbe többé nem maró alkatrész-szavak.

Mert míg kell egy kéz, mely a kincsesláda féltve őrzött kincseit pakolgatja, addig egy tisztára mosott lélektükör féltve a por fedte csodát, a fényképet, melynek színei alapszínekké változtak és a vastag, fénykép-papír szívhez emelése felébreszti a gyűrött, gennyes sebbé alakult emlékek nászát.

Neked.

Gond-ol-a-tok

Téves útra tévedt gondolat. Csalóka tavasz-ébredés. Mániákus depresszió-küszöbön síró gyermek hangja. Tűzből érkező szomorú pillantás. Egy év múlva levehető gézkötés, amely anyai gondossággal bekötött védőpalástot von az erek köré. Erek, melyek az újonnani felvágásra várnak, hogy ötszáz év elteltével újra eléghessen önnön tüzében. Hideg rázta gyenge test nyoma az öreg ágyon. Piramis alakú cigarettacsikkek a gravírozott hamutartóban. Felhőkarcolói lakás tisztaságának hiánya, a könyvespolcokat borító por letörlésének hívása.

Felhangolhatatlan, egyhúrú hegedű vagyok Isten kezében. A vonómat elveszítettem a sűrű erdő mélyén. Most már csak pengethet rajtam.

Egyetlen egy hasonlóság van bennünk. Egy valaki hozott ide minket és egy valaki visz el erről a vérborította, halálsikongású vad harcmezőről. Ajkaidra rászáradt szertőd méregcsókjának íze. Szemeidben egy ismeretlen kinézetű, fekete özvegyi fátyol mögé rejtőzött nőiránti vonzalom, számodra ismeretlen vágyakozás csillog. Ha szeretnéd, kinyújthatnád a karod, felé.

Még megteheted.

Bizonytalan léptei követője egy reményt kapott, nem létező kisgyermek. Angyal hangú kacagásának szívbe maró öröme. Fejletlen szárnyainak halk suhogásával eltörölt lábnyomok.

Indiántánc a Medúza fejű hajtincsekkel.

Olajbogyó közepébe tömködött, narancssárga paprika-szindróma.

Jeget törő, mindent eláruló pillantás. Számára ismeretlen, nem észrevehető lassúsággal gyanta-ölelést széttépő üvegcipellőben érkező léptek.

Gyakorlatlan kertész keze alatt porrá váló növény-megváltás.

Templomi keresztről lezuhanó ember-istenkép.

Pénzért adott, elhasznált test az utcasarkon. Türelmetlen cipősarok kopogása. Rosszul kirúzsozott piros ajak gusztustalan csücsörítése.

Asztal mögött ülő, feledhetetlen alak, tenyérbe bújtatott gonddal terhelt arc örök emléke. Olcsón megszerzett, sírig tulajdonná vált ember-társ. Erőltetett büszkeség hányingert keltő látványa.

Térdig érő hóban, gyermeki naivitással való várakozás a Megváltóra.

Most már nem teheted meg, eddig nem láttad, ne is akard többé. A gondolat végére érve, elkéstél. Vissza kell fordulni a zsákutcából, ahol a Hold magányos szürkeségével von palástot az alvókra. A bolyongó lélek mögött vakít a Nap, csak még kóróktól mentesíteni kell a kiskertet.

Gyászelő

Mennyivel könnyebb dolga volt Hamupipőkének. A bálban ő volt a legszebb. És ő ezt jól tudta. Viperamarásos csókokkal látta el hercegét és éltek boldogan.

Harmónia I.

A szépség elefántcsonttornyába vonulok. Aki elefántcsonttoronyba vonul, az szép? A szép, az elefántcsonttoronyba vonul? Furcsa ez az érzés. Olyan, mintha egy tubusba zárt beszáradt fogkrém lennék. Már a lelkem is kiszáradt.

A sátán-bohóc végleg elvonult életem színpadáról. A mai nappal megszűnt létezni. Kígyót melengettem a hófehér mellemen. Erre csak most, tisztán látva jöttem rá. Marása halálos. De mennyire! Idővel porrá válik emléke. Idővel, ami most egy végtelen óceánnak tűnik.

Télen a kora tavaszi kabátot a fogason hagyó, meleg napsütéses napon összepakolt és elment. Nagyon mély, tátongó ürességet hagyott maga után. Ami takarítást kíván/na.

A világ összes mocskát rám hagyta.

Harmónia II.

Hömpölygő lelkem sötét birodalmában bolyongok. Életem hullámain hánykolódom. Heves dobálásuk nyughatatlan. Hiába a görcsös kapaszkodásom, el fogok merülni.

Egyszer partot kell érnem. Vászonvitorláimat nem dagasztja a szél. A közeli partról dobok hívó szava. Szeretnék egy evezőt.

A másik partról múzsák álomba ringató dalától táncolnak vörösre festett sötétbarna tincseim.

Előttem az elérhetetlen cél, a megérezhetetlen sors és a tátongó mélység. Mögöttem köd. Onnan jöttem: sehonnan és sehová sem tartok.

Nem áll senki sem az ablakom alatt. Eddig tudtam, kivel nézek farkasszemet, mikor az új nap köszöntésére ablaknyitással áldoztam.

Az elmúlt idők álarcosbáljainak emléke még itt él, a fejemben. Elrontottam akkor. Nem tudom, hol.

Harmónia III.

Haldoklik a FÖLD. Hát nem látja senki?!

Egyszer már elhozta egy madár, aranycsőrében az éltet mentő faágat. A kék égre emelt tekintetemmel keresem. Keresem azt az angyal-fehér, kimért szárnycsapások úszásával hullámzó madarat. Sötét folyamom elhagyná medrét és lehet, jobb lenne!

Arcomon átsuhant egy árnyék és fájdalmas ébredést követett a kócos álmokból való feleszmélés. Arcomba hulló tincseim eltakarják a láthatatlanul látható mélységet.

Nincs IDŐ!

Fogaim pitbull erős harapásától az ajkaimból kibuggyanó vörös vért szétkenem. Olyan, mint a legócskább szájrúzs.

A halállal ölelkezve alszom el.

Végig megyek az utamon, mert így diktálják az istenek. Gyenge bábként a porral takarva testem mocskát, siratom rég megbukott darabom. Régi dal, amely újra szól és felzavar újra-vendég álmomból. Kinek szól? Mit akar? Zakatol, elrabol és senki sem táncol.

Hajnalfényben fürdök.

A sátán-bohóc végleg elvonult életem színpadáról. Úgy kell távoznom ebből a világból, hogy nem áldozom fel magam fekete-márványoltárán. Reményem vesztve érzem, ő ebből a világból nem cipel ki. Önmagának és Vesta szüzének tartja meg a kis világát. A pokol vöröses-vérpiros bugyrainak leláncolásából, botrányosan kiemelkedő sátáni erő örökre elhagyott!

Szemem végleges bezárulásáig maradt a ravatalnál az asszonyzokogású hűség.

Mennyivel könnyebb dolga volt Hamupipőkének.

Kétszázhuszonkét év

Sohasem volt szerelmem siratom ezen az éjszakán. Tengersós könnyeim áztatják arcom. Meggörnyedt hátam a hideg falnak támasztva, siratom kétszázhuszonkét évem. Ha akarnám, sem tudnám elrejteni a nem létező ridegségem irányába. Cédrusfakoporsó felé haladó halk léptek, melyek kétszázhuszonkét évet cipelnek magukon. Megtanult fogalmak hirtelen halnak meg s sorvadt tudatban. Fogalmak, melyek soha nem váltak érezhetővé.

Rájönni, csak három dolog van az életben: megszületni, ÉLNI, meghalni.

Átsiklani a szürke hétköznapok alagútján, minek falán kétszázhuszonkét év fenyőfakeretes színes fényképei emlékeztetnek a múltra.

Az úton a jelenbe ütközve elveszik a semmitmondó, reménytelen jövő.

Sápadt arcon jobb oldalára csókot lehel kétszázhuszonkét évem őrangyala, a soha nem látott öregúr, a soha nem látott öregúr, akit csak mesékből és fényképekről ismerek. A nagyapám.

Sms-ben érkező üzeneteken jártatom üres tekintetem. Hangja – meleg halványbarnaságával hegyeket megmozgató, sohasem volt szerelmem üzenetét várom. Titkon remélem, hogy reményem nem hal meg egy hirtelen jött reménytelenségben.

Mennyi kakadu és papagáj hagyta már el a kis kertem. Ajtaja kulcsát elvesztettem, így az nem záródik. Kétszázhuszonkét éve fecskelányként röpködök s fáim susogó lombjai között és pacsirtadalt dudorászok. A mai napon nem jönnek ki hangok a torkomon. Túl kesergő ez a belső nyomott érzés.

Várt és nem várt csodák zavart menetelése a fejemben.

A vonatbarát József Attilának húsz éve hatalom volt. Kétszázhuszonkét évem: császárság!

Az idevonzott emlékekhez tehetetlenül nyúlok. Mit kezdjek velük?! Fele már régen az alvilágban bolyong.

Villámsújtotta mezőn hömpölygök, sohasem volt szerelmem múzsájaként. Kétszázhuszonkét évem átka, hogy az igazi boldogságot csak a végzet bosszújának sötét útja végén találhatom meg.

Hajam tincsei eltakarják anyám képére alkotott másom.

Papám útját nem látom, hiszen azt sem tudom, mit hitt az ő képére formált apám.

Egy test, melyből érkeztem erre a világra, halk zihálását hallgatom a sötét, palástos éjszakában.

De jó, hogy még hallhatom!

Kis ladikon érkeztem és Titanicon távozom.

Szeretném megálmodni a megálmodhatatlant: hogyan kell, hogy föllépjek erre a rozogadeszkás színpadra, hogy megváltoztathassam a sorsom?! Legkedveltebb tragédiám: vak vezet világtalant.

És a fehér hattyú, aki nem tudta, hogy a hattyúk tudnak a fáim sűrű lombjai között és pacsirtadalt dudorászok. A mai napon nem jönnek ki hangok a torkomon. Túl keserű ez a belső, nyomott érzés.

Várt és nem várt csodák zavart menetelése a fejemben.

A vonatbarát József Attilának húsz éve hatalom volt. Kétszázhuszonkét évem: császárság!

Az idevonzott emlékekhez tehetetlenül nyúlok. Mit kezdjek velük?! Fele már régen az alvilágban bolyong.

Villámsújtotta mezőn hömpölygök, sohasem volt szerelmem múzsájaként. Kétszázhuszonkét évem átka, hogy az igazi boldogságot csak a végzet bosszújának sötét útja végén találhatom meg.

Hajam tincsei eltakarják ősanyám képére alkotott másom.

Ősapám útját nem látom, hiszen azt sem tudom, mit hitt az ő képére formált apám.

Egy test, melyből érkeztem erre a világra, halk zihálását hallgatom a sötét, palástos éjszakában.

De jó, hogy még hallhatom!

Kis ladikon érkeztem és Titanicon távozom.

Szeretném megálmodni a megálmodhatatlant: hogyan kell, hogy föllépjek erre a rozogadeszkás színpadra, hogy megváltoztathassam a sorsom?! Legkedveltebb tragédiám: vak vezet világtalant.

És a fehér hattyú, aki nem tudta, hogy a hattyúk tudnak-e repülni vagy sem, sirálymozgással a ravatal felé közeledik. Szűzen, emberpár és szerelem-gyümölcs nélkül.

Nem a szoknya teszi

Isten a nagy teremtgetés alatt annyira elfáradt, hogy már gondolkodni sem tudott. Így gondolkodás nélkül, megteremtette a férfit. Majd látta, hogy AZ önmaga teljesen tehetetlen, oldalbordájából kimetszette a NŐT.

És élt az első emberpár.

Darwin a majmokhoz hasonlította az embert. Az első majom férfi volt.

És ez manapság sincs másképp.

És az a férfi-majom bánatában gyűjtögetett és gyűjtögetett, mígnem összegyűjtögette a NŐT. Akit majomnak nézett.

És ez ma sincs másképp.

Múltak a napok, a hetek, a hónapok, az évek, az évtizedek, az évszázadok, évezredek és még sorolhatnánk. A férfi vadászni járt. A nő, Prométheusznak köszönhetően, tüzet gyújtott és naivan várt emberpárjára.

És ez ma sincs másképp.

De a férfi nem csak állatokra vadászott ám. Egyszer egy vöröset, másszor egy feketét húzott, hajánál fogva albérleti barlangjába. A nő meg hűségesen melegedett a tűznél és várt, várt, várt.

És ez manapság sincs másképp.

Forradalom, forradalom után következett és a férfi egy nap úgy döntött: okosabb szeretne lenni. A nő nem dönthetett.

A férfi olvasni, írni, gyümölcsöt termeszteni tudott. A nő csak szüretelni, béklyókkal csuklóján és bokáján.

Örök mangalám

Amikor születésedkor a bábaasszony átszúrta fertőtlenített tűvel a füled, nem is gondoltad volna, hogy ilyen nehéz lesz.

Az élet hömpölygő vize sodort magával, te kis kavics. Fájt és fájtál. Harcoltál olykor erőn felül és nem érdekelt, mi az ára.

Mára már mindent tisztábban látsz. Életre vetett pillantásodat tisztára mosták gyémánt könnyeid.

Az élet viharában partot értél és életet adtál a világodnak, a mindenednek. Megszabadultál a nagy baba-terhedtől, húsodból kivágták húsod. Tudatalattijába már szoptatásakor belemartad magad, mint a legerősebb sav. Mindene lettél egy kis embernek.

Alteregóm, te! Hazudnék, ha azt mondanám, rajtad nem fogott az idő. De nekem te így vagy tökéletes.

Csakis így lehetsz a mindenem!

Angyali lélek, önfeláldozó test, mérlegen mérhetetlen szív. Mi lesz, ha mind ez nem lesz?

A szeretetet, az érzékenységet, a bátorságot, a vakmerőséget mind-mind Tőled tanultam.

Életem életeddel élet.

Ketten vagyunk, egyedül. De így vagyunk MI.

Hogy tudsz ennyire, és hogy tudok ennyire azonosulni veled? A könnyeimet sírod, a mosolyomat mosolygod. Ritka madárka vagyok gondosan ápolt, kóróktól mentes kis élet-kertedben. Szíveden élősködővé tettél.

A fényképedet nézem a falon, anyám. Mély-barna melegen merev pillantással nézel vissza rám. A világ összes jelzőjét neked adom, csak maradj velem.

Félelem szaggatja lelkem és könnyeimmel áztatom a papírt. Te megértesz, tudom, de erről nem beszélek. Neked NEM! Nem tartozik rád, mert rád tartozik.

Magad maradtál, drága asszony. Egy gyermekkel, mely még huszonkét évesen is gyantaként tapad indiai olaj illatú nyakad köré.

Megtanítottál látni a nap aranysárga színét, még ha felhős is az ég.

Vigyázz! Oroszlán-nő, Te szövetséget kötöttél egy vízöntővel. Béklyóidat hordom, míg élek ezen a bolygón.

Pocsék bábként lépek az élet színpadára. Az előadásaim sorra mind megbuknak. Ezt az egyet nem tanítottad meg nekem.

Csigolyakopástól görnyedt alakod figyelem, mely megszűnésével összeroppantaná a világom. A világom, amit a segítségeddel teremtettem.

Szerződést kötöttem az ördöggel, amikor ráléptem a lábnyomod érintette útra. De nem volt más választásom. Árnyékoddá tettél egy kis árnyékot.

Te vagy a: MINDENEM!

Hálálni nem győzöm ajándékod: téged. Máglyahalál vár rám, de ne aggódj! Megtanultam küzdeni.

Ha majd holnap után elsodor az ár, ne félj! Visszaúszok olykor hozzád.

És majd ha nem lesz alkalmam megölelni lelked templomát, anyám, nem esek kétségbe. Minden reggel felpillantok az égre és az első felhőre, amit már kiválasztottál magadnak, pimaszul kacsintok a TE szemeddel, É-D-E-S-A-NY-Á-M!

Szemétdomb

Pezsgőbe fojtják bánatukat. A pohár-koccintás mosolyt csal az arcukra. Két corpus, mely a kielégülésre vár. A szemekből felcsillannak a kéj-szikrák. A test remegése a vágytól csillapíthatatlan. Utat törnek maguknak a mélyről feltörő gondolatok. Remegő kéz nyúl a poharat csókolva tartó másik kéz felé. Határozott mozdulattal kiveszi az üvegtárgyat, melynek vékony peremére rászáradt a halványrózsaszín rúzsnyom és közel húzza arcához a másikat. A vértől duzzadó piros ajkakra csókot lehel.

Felfedező útra indul a két sima tenyér. Végig simítja, szinte köszöntve, a két vállat. A melleknél megáll egy pillanatra, pezsgőspohár fogásának óvatosságával markolássza. Lassan lefelé utazik tovább, a domborulatokon, mint egy kis hegymászó a hegyek és a dombok között. A combokhoz érve újra megpihen.

A tarkóról elsimítja a rakoncátlan kósza tincsecskéket és forrón lehel rá.

Tábortűz sercegő lángjának lobogása, aprított fák vészkiáltása.

Egy odaköpött nyál csillapíthatatlan oltása.

Le kell szakítania a kis napraforgót, mely kéj-mámortól ittasan teljes erejével és tudatosságával szétnyíló szirmok ópium-álomba kergető illatával kínálkozik. Ritka virág, téli hideg idején.

Alig észrevehető a fehér csendben lüktető élet.

Balzsamozott testük táncjátéka rárajzolódik a holdudvar sütötte falra.

Ritmusra mozgó két test-árnyék.

A ziháló kis lelkek hangját még a távolból is hallani. A mély pillantások hitet adnak egymásnak és pillanatnyi bizalmat.

Halált okozó kígyómarásos csókjaik egymás húsából kitépnek egy-egy darabot.

Ujjakkal erősen elszorított erek lüktetve mesélnek a gyantaként összetapadó testek nászáról.

Emberi szemétdomb fölé kupolát emel a hajnal.

Zongora

Füstös kis kávézóban halk zongora szól. A zongorista görnyedt alakjának árnyéka táncot jár a cigarettáktól besárgult falon. Fáradt csapos aranysárga sört csapol egy fél literes korsóba. Habja fehér, mint a hó. A pultra koccanva egy kis csepp utat tör magának a sűrű habországból és lassan, szinte meggondolva lecsurog a korsó oldalán. Egy eres kéz belemarkol és ajkához emeli. Borostás arcán látni a keserű íz élvezetét. Az ízét, miként legördül torkán, ádámcsutkája felugrik, pihen egy hosszú korty pillanatáig, majd visszacsúszik eredeti állapotába. A bárpultra könyököl, fejét a tenyerébe temeti. Egy csillogó könnycsepp gördül végig arcán. Kanyarogva halad a borosta-szerpentin között.

Az asztaloknál férfiak és nők. Csendben gangokat sugdosnak egymás fülébe. Megtört arcok, melyek eggyé válnak a zongorista játékával. Emberpárok, akik nyugodtak egymás tudatától. Úszógyertyák fénye árnyékot vet egy-egy arcra. Összeszokott lények, kik maguknál jobban ismerik párjuk mozdulatait.

Beszélnek a pillantások, a gyengéd mozdulatok. Mesét mesélnek. Ezeregyéjszakák meséit, az együtt töltött idők emlékeit hozzák felszínre.

Múló pillanatok, melyeket meg kellene állítani. Megállítani, mint azokon a fekete éjszakák meséit, az együtt töltött idő emlékeit hozzák felszínre.

Múló pillanatok, melyeket meg kellene állítani. Megállítani, mint azokon a fekete-fehér fényképeken, amelyek mangalaként függnek a falon. A képeken ismert és még ismeretlen melankolikus tekintetek merednek a vendégekre. A sötét szemek századok és napok eposzait sugallják. Érzések olvashatóak le. Minden emberi érzés.

Füstös kis kávézóban halk zongora szól.

Egy nő lép be az ajtón. Széles karimájú, fekete kalapját szorongatja bal kezében. Feketébe öltözött, helyes nő. Enyhén hullámos haja fehér vállán pihen. Szoknyája alól kilátszik jobb, formás térde. Fekete csizma van a lábán. A csizma és a szoknyája közti rész lépésekor erotikusan kirajzolódik. Mély-barna pillantásával helyet keres.

A zongorista mellett, a sarokban üresen áll egy asztal.

Éjszakai pillangóként végig hömpölyög a sorok között. Leül, kalapját a mellette levő székre helyezi. A pincér vérszínű vörösbort visz az asztalhoz. Leteszi a törékeny nőalak elé. Szemét mellének felső, kidudorodó részén felejti.

A hosszú ujjak cigarettát vesznek elő. Kimérten piros ajkához emeli. A mellette levő asztaltól egy férfi határozott mozdulattal odalép és meggyújtja a fehér papírba csomagolt dohányt.

A cigarettáktól megsárgult falon táncot jár a zongorista görnyedt alakjának árnyéka.