B. Foky István
Buzgárlesen*
Szilágyi L. azon a bizonyos szombat délutánon nem volt éppen valami beszédes kedvében. Délelőtt még a robosztus termetű kútásóval, Kubát J. festővel hegedültetett a jobbik fülébe, a gondolta, a muzsika majd kissé feldobja melankóliájából, de a jobbulásból semmi se lett. Szilágyi L. rosszkedvűbb volt, mint valaha, mikor délutánra elhatározta, hogy enged könyörgésemnek és kíséretemben megnézi a rosszarcú város külvárosi sejtburjánzását.
Szilágyi L. kedvtelenségében olyannyira bicebócán követett, hogy félő volt orra bukása a Folyó házainak zegzugán, a magával cipelt festőkellékek szétszórásával egyetemben.
Nekem persze beszélgethetnékem volt, mint általában, mikor üres volt a gyomrom, s tudvalevő, hogy az üresség kongva korog, aminek megnyilvánulásaként szokásom szerint most is agyonra mesélt témámat feszegettem, mármint a város rossz arcának burjánzását a külvárosban. Szilágyi L. csupán arra lett volna hivatott, hogy velem együtt meglesse az említett jelenség buzgárzását és némi részleteiben fölvázolja annak mibenlétét.
– Jelét adta mutatkozásának? – kérdezte tőlem aztán nagy későn Szilágyi L., majd feleletre se várva, most már kissé oldottabb állapotban ugyan, és légszomjasan az igyekezettől, már hosszan fejtegette annak tényét, hogy a város rossz arcúsága nem egy megfogható valami, egy corpus delicti, és ha netán jelentkezik is, halmazállapotában akkor is meghatározatlan, vele kapcsolatban minden fölsejlésekre épül, s ennek tudható be annak ténye, hogy csak kiválasztottaknak mutatkozik meg.
– Napjában legalább egyszer mindenki mosakszik – mondtam. Éreztem, hogy Szilágyi L. felfogta: a rossz arcúság megmutatkozása egyenes arányban áll a mosóvizek sokasodásával! Ha ez elfogadható axiómánk, akkor komoly esélyünk van hozzá, hogy végül is a jelenség valamely arcát fölvázolhatjuk, mégha részletezni nem is telik a látványból.
Szilágyi L. hirtelen megtorpant, mint aki nem tudja, hogy merre jár, hogy hol is van éppen a külvárosi késő délutánban. Egy helyben topogva, reményt vesztett ábrázattal tekintett körül, mint aki kétségbeesetten azt a fogódzót keresi, amit valaha megrajzolt.
– Éppen rajta állsz, Szilágyi L. Csak átgázolt rajta az idő, akár az itteni madzsarikon – mondtam.
– Most, hogy mondod, szinte érzem a lábam alatt a körvonalait és hallom is az alant mozgó piszkot – dadogta elérzékenyülten Szilágyi L. És mint aki biztos már a dolgában, intézkedni kezdett észrevétlenségünk meghatározásában, hogy az esetleges sejtburjánzás buzgári mutatkozását valamely hasznavehető lesállásból éljük meg. – A bronzvirág takarásában foglalunk állást!
A násznép hamisítatlan utcabálat rendezett a Z. út hosszán, majd a felcicomázott autókaraván a P. út összekötő kövezetére kanyarodva, még inkább vidámkodó gyülekezetté lett, mikor mindenki legjava önmagát adta, hiszen elérkezett annak pillanata, hogy az újember ölébe kapja aráját és átsétáljon vele a most már csupán képzeletbeli Lukas hídon.
Az esketési utóaktus azonban sehogy se sietett megtörténni, a menyasszony egy istenért se volt hajlandó elhagyni a kocsit, bármennyire is könyörögtek neki.
– Nincs is itt semmilyen híd – hajtogatta könnyein keresztül.
– Kitagadlak! – ordította magából kikelve az örömapa és öklével az égieket biztatta, netán azok cselekednének rosszra fordult vigasságuk érdekében. – A rancsot se kapod meg, ha megtagadod a hűségszokás gyakorlását!
Az újember idegesen kapkodta tekintetét apáról leányára és viszont, majd új szerepköre jogán követelni kezdte, hogy felesége adja bizonyítékát mindenkori hűségének.
– Penderülj csak ide a karomba és amíg viszlek, vissza ne nézz, különben fuccs az egésznek – mondta Ante, de Tea, férje helyett, az esküvőkomáját ölelte át ragaszkodva, aki a kormánykeréknél ült.
Közben az újdonsült férj szülei is megjelentek a helyszínen és egymást túlkiabálva igyekeztek megértetni menyükkel, hogy náluk perdöntő szerepe van házasságkötéskor a Lukas hídnak, aki nem hajlandó hagyományaikban kedvükre lenni, az a fiuknak sem lehet igazi hitvese.
Szilágyi L. szája hangtalanul mozgott s ajkának rándulásairól olvastam gondolatait, hogy mégiscsak szerencsénk van, a buzgár beindult és csakhamar kiveti magából ez a rejtett Folyó a város rossz arcának minden piszkát, hordalékát; majd hirtelen lóhalálában rajzolni kezdett és miután a násznép körében a feszültség nőttön-nőtt, a civakodás lármája elborította a mezőt, a festő ördögi vigyorral az arcán, valamilyen őskaján érzéstől indíttatva, hatalmas mozdulatokkal vetette papírra a dühtől tajtékzók küzdelmét.
Mert most már igazi küzdelemről volt szó a két tábor részéről, mármint a férj és a feleség pártiakról, nem kis örömére a szemlélődőknek, akik a násznép harmadik csoportját alkották s semmi közük nem volt az egész hacacáréhoz. Az utóbbiak leginkább a tettleges jeleneteket élvezték előszeretettel s itt-ott tapsukkal jutalomban részesítették hol az egyik, hol pedig a másik felet, már aszerint billentve rokonszenve mérlegnyelvét, hogy melyik tábor hadakozása közelített leginkább az ingyencirkusz tökélyéhez.
Nyári vihar gyorsan múlik. A gyülekezet is csakhamar észbekapott, hogy nevetséges helyzetbe került, és amikor azt is sikerült végül fölfognia, hogy a fiatalok mulatnak legjobban az egész hercehurcán, olyan sebesen hagyta mega mögött a mlakavölgyi színteret, mintha kergették volna.
Csupán döbbenetes, mélységes csend maradt a násznép után. És ennek a hirtelen beállt helyzetnek szenvedő alanyai, Ante és Tea, kiültek a gyepre, hogy megbeszéljék dolgaikat. A bronzvirág takarásából figyeltük Szilágyi L. festő barátommal a két árvát, akiknek itt helyben haladéktalanul el kellett dönteniük, hogy mit kezdenek egymással.
– Elmentek – mondta Ante.
– Nincs rájuk szükség – mondta Tea.
– Biztosan tovább vigadoznak és fütyülnek az egészre – mondta Ante és kocsijukból valamilyen kosárfélét emelt ki, majd visszaült felesége mellé és a kosárféléből almákat rakott a nő ölébe.
– Vér... véralma... – nyögte meredt tekintettel Szilágyi L. hirtelen támadt felfedezését a fülembe. – A rosszarcú város a csábítási fegyverét is bedobta kettejük közé.
– Egyél – mondta Ante békülékeny hangon.
– Eszek – mondta Tea, s enni kezdett. Mohón habzsolta a sötétvörös héjú, rózsás húsú, apró almákat egymásutánban és közben megnyugodni látszott, szinte igazolandó, hogy a nőknél az evés mindenre gyógyír.
– Mindenáron menned kell? – kérdezte tea.
– Még az éjjel mennem kell, különben karhatalommal visznek – mondta Ante.
– És én? Velem mi lesz? Hova leszek ilyen nászéjszakátlanul?
– Színjátékozol? Hiszen már megcsináltuk!
– Meg mi! Idejekorán... Árva lesz a szentem!
– Idejében megjövök, kedves...
Hogy a túlzottan felcicomázott autó mikor indult meg velük, mi ketten alig észleltük, mert Szilágyi L. rajzán már a buzgárból szabadult vízoszlop tetején puskák és ágyúk táncoltak nagy lakodalmas összevisszaságban és a festő valamilyen meghatározhatatlan lázálomszerűségben ez egész kompozíció fölé egy szárnyas hidat kanyarintott, amely netán valamely Szajkó-festmény légies pegazusa is lehetett volna.
– Az alma nem kellett volna – mondta Szilágyi L. csendesülten. – Bizony itt állt még akkor, mikor a hidat festettem és most az üzenete beteljesedett!
– Szilágyi L. mindennek tetejébe egy véralmafát rajzolt, ahogy a nyárvégi későalkony sugaraiban lángolva az alvadó vérű naptól lassan és fokozatosan omlik semmivé a rosszarcú buzgár most már mozdulatlan, kihamvadt tölcsérébe.