Brestyánszki Boros Rozália

Cím nélkül

I.

Meglepetten tekintett föl a kislány a játékaiból. Két szoros hajfonata előrelendült, szemei kitágultak, kezét lassan ölébe ejtette. Valami halvány rémült sejtelem költözött szívébe. Gyermeki tudatlansággal csak érezte, hogy apja másként lép be az ajtón. Pedig az igyekezett, hogy leplezze fájdalmát. A fürdőszobába ment, megtöltötte a kancsót vízzel, azután sorban megöntözte a virágokat. A lánykában az űr nőtt. Ez nem az apja dolga volt... A virágok. A becézgetésük. Felállt. Odament a férfi mellé, de mivel az nem volt hajlandó ránézni, így megfogta a kezét és figyelmet követelve magának, megrázta egy kicsit. Az apa lehajolt hozzá, magához ölelte, nem akart a lányára nézni, de az kileste a szemében megcsillanó könnyeket. Tenyerével megtörölte és megsimogatta a borostás arcot. Megpuszilta és szorosan átölelte. És az apában felrobbant a gát. Fejét gyereke kicsi mellkasához préselte és zokogott. Sírt, úgy mint ahogy hitte, hogy a kicsi fog sírni. Elfolyt önuralma, hite, ereje. Sírt társa miatt, akit elveszített, sírt önmaga miatt, mert egyedül maradt, és sírt Emma miatt. Akinek nyers modorán és durva szeretetén kívül adni semmit sem tud. Vajon lakozik-e benne valami abból a fátyolfinom révületből, amely szépségében az anyja élt? Kicsi lány...

A gyerek egy idő után elhúzódott a férfitól és csendes magányba temetkezett, majd felhúzta cipőjét és kiment az utcára. A koratavaszi szél teli éltető erővel, de még a tél fagyos leheletével járta át tüdejét. Ő mélyre szívta, de belefájdult a feje. Elfelejtett kabátot húzni. De nem bánta. A rémület, mely lelkébe osont, most lakat alá került. Helyette fojtott feszültségű űr remegett bensejében. Nem tudott mozdulni tőle. Erősen koncentrálva a lépteire, nekivágott egy iránynak.

Alkonyodott. Az emberek munkából, vásárlásból vagy kocsmába igyekeztek. Vagy esetleg andalogtak céltalanul az út szélén. De nemigen vetettek ügyet a magányosan lépdelő gyerekre. Míg a házak ritkulni kezdtek, s velük az emberek is. Kutyák váltották fel őket, melyek körülugatták, s ő ijedten ugrott előlük el. Beteg, szőrtelen macskák figyelték útját a bokrok alól. Az úttesten szétlapított állati tetemek már száradó, de még bűzlő maradványait kerülgette. S innen. Ebből a szagból vált tudatossá számára az anyja halála.

Megállt. A húscafatokra meredt, ami enyhén mozgott a benne nyüzsgő állatoktól, de úgy tűnt, mintha a kíntól rángatózna még mindig, tehetetlenül tiltakozva, hogy férgek tápláléka legyen. Lassú, néma sóhajokkal teli tiltakozás volt ez. De teljesen értelmetlen. Más birodalomba került. Az, amit egykor letaposott, észre sem vett, most a szívéből, májából, beleiből lakott jól. Az élet. És annak vége. Ennél a kutyánál vagy macskánál. És másutt. Az anyjánál. És másutt. A kislány önmagát látta ott lenn, az úton. Bűzös dögként. Elkerülhetetlen kárhozatra ítélve. Vég nélkül. Látta lépteit ma, holnap, évek múltán. S látta utánuk a Halált. A férgeket önmagában. Ami elkerülhetetlen.

Leült a kis nyüzsgő kupac mellé és ujjával megpiszkálta. Kíváncsi volt, a még élettel bírót megkóstolják-e a kis falánkok. Nem tették. Ekkor kezét belenyomta a tetem foszló húsába, mire az összeomlott, mint a kártyavár, és csak valami nyálka tapadt bőrére, amit a felbolydult férgek leptek el. Nézte az izgő-mozgó fehér kukacokat és valami bizsergés töltötte el. Még mindig nem volt hajlandó egyikük sem a kislány hamvas meleg húsát megízlelni. A düh nőtt Emmában. Nem kívánt semmit sem jobban, mint érezni, hogy milyen az, ha az ember húsát férgek eszik. Attól, aki tudta nem kérdezhette meg, hiszen már nem szólhatott. Száját talán már felfalták a kis gonosz mocskok. Anyját ették. S enni fogják őt is. De ő most akarta, hogy egyék, amíg él, amíg van hatalma, hogy széttapossa őket. De nem tették. Csak nyüzsögtek kezén, de mást nem tettek.

Ekkor Emma hirtelen elszántsággal lenyalta őket. Fogaival kettéharapta, szájában érezte a szétpukkadó kukacok keserű ízét. Ő képes volt nem csak egy külső ok általi halál után lakmározni belőlük. Ő maga volt az ok. Ami a halált hozta a férgeknek. Azoknak, akik Thanatosz hű szolgáiként bomlasztották a földit, de nem tudtak maguknak eledelt teremteni.

Emma tudott. Emma megértette mit jelent ölni. És ennek eredményét kiélvezni. Megölte és felfalta a férgeket. Mind. És egy fátyolfinom révületben ment onnan el, magára hagyva a tetemet, amely már nem vonaglott kínban a kukacoktól. És tudta, hogy ura az életnek. Hogy amíg őt fel nem falják, ő falni fog. És megteremti magának a táplálékot.

 

II.

Mahagóni tükrök visszfényében játszol,

játszol.

Zöld liliomok kábítanak el,

Menj már!

Félelem-est jön,

mogorva kutyák csaholása

ébreszt fájdalmat

benned.

Látod elmúlásodat,

hervadt árnyékok suhanása idézi fel

lelked illatát

kárhozat vár rád.

III.

Az ember zaja és szaga a hátában lassan enyhülni kezdett. A fű illata, a toboz, amibe rúgott, és a feketefenyő tompította. Magas fákon átszűrődő fénycseppek tarkították a puha fűvel benőtt ösvényt. Ritkán jártak rajta. De még itt-ott kövek kandikáltak ki a föld alól, jelezve, hogy itt valaha nagyobb volt a forgalom. De most zavartalan madárdal ölelte körül. Nyári délután gondtalansága. Háborítatlan béke, amely lassan, de hatásosan taszította el az emberi nyugtalanságot. Magába ölelt mindent, a birtokába vette, és jótékonyan megsimogatta, míg a csönd, a természet hangja a szépet ébresztgette, ami a lélek legbelső zugaiba rejtőzött a sok gyalázat, taposás és gonoszság elől. Titkolva létezését magára zárta az ajtót, és mély álomba merült, hogy ne lássa a világot, melyből kiirtják. S, hogy álmában – köszönve süketségének és vakságának – megmeneküljön önnön halálától. Felébredt. S vele együtt a fájdalom is. A csodálat. Isten világának csodálata. És az ember megérezte az Úr szándékát, amikor a természetet teremtette, magát a gyönyörűt, s talán az Embert belé, hogy csodálja és élvezze.

Az alkony közelgett. A napsugarak rőt fényükkel varázsolták túlvilágivá az erdőt. Az ember leült, nézte az ég darabkáit a levelek között, bevárta az estet a csillagok fényében. A hold ezüstje csöndes álmot küldött az állatok szemére. Pihenni mentek egy új nap új örömeiért. Pihegve aludtak a madarak, a mókusok, a mezei egerek, az őzek, a medvék és a ragadozók is.

Az ember felállt. Továbbment. A moha suhogott a talpa alatt. Ágakat reccsentett ketté, és figyelmetlenül eltaposott egy csigát, amely jóhiszeműen indult éjjeli körútjára. Felszisszent és bűntudattal, óvatosan ment tovább. De nem tudott állandóan a lába elé nézni, mert tekintetét, mint mágnes a vasat, vonzotta a nyugvó természet és az éj élete. A baglyok, az eltévedt denevérek, és a sötétben osonó árnyak. Teljes lényével érezte, hogy részévé vált e világnak, amely valaha az egész földet borította, s amelyből az ember önmagát tiltotta ki. Értetlenül tekintett ősei cselekedetére, de boldog volt minden porcikájában, hogy az Úr megadta neki a lehetőséget, hogy élvezze adományait. Határtalan tisztaság és nyugodt boldogság ömlött, folyt, hömpölygött testében és lelkében egyaránt, és mosta, mosta ki belőle mindazt a szennyet, mely hosszú évek alatt halmozódott fel benne. A hamis élvezetek hamis mámorát, ál-örömök műkönnyeit és gonosz sértések gonosz kínját.

A hajnal már nem volt messze. Hűvös fuvallat lengett a fák között. Irigyelni kezdte az állatokat, akik itt, otthonukban, meleg vackot teremtettek maguknak, s most annak védelmében élvezik a friss hajnal közeledtét, Kezét mellkasán összekulcsolva ment tovább, lehelete halvány, pillanatnyi párás nyomot hagyott a levegőben, aztán eltűnt.

Az erdő ritkulni kezdett, aztán egy tisztás nyílt meg előtte. A magas fű majdnem a derekáig ért. És furcsa bódító virágillat szállt felé a sötétben. Egy magas kőház állt a tisztás közepén. Sok sötét ablaka között volt egy, amelyben vöröses fény villódzott. Közelebb ment és benézett. Egy idősebb ember ült odabent egy nagy karosszékben, pipát tartott kezében és a tűzbe bámult. Halántékán őszülő haja és köntöse alatt fehér inge méltóságot kölcsönzött neki. Takarót csavart dereka köré és ölében egy nyitott könyv hevert. A kandallóban pedig jó, meleg tűz pattogott. Hangulatával befestette a falakat, a bútort, a szőnyeget és a férfi arcát is. Tekintete fáradt, merengő volt. Csalódott. Reménytelen játékok meddő vége volt benne. Értelmetlen várakozás. Bánat és lemondás. Emlékek?

Megkocogtatta az ablaküveget. Nem hallotta. Megismételte, ezúttal egy kissé hangosabban. A férfi megmozdult. Lassan az ablak felé fordult, majd felállt és intett, hogy lépjen az ajtó elé. Üdvözölte, és kérdések nélkül behívta a szobába. Forró teával kínálta miután leültek. Újra elmerült a tűz látványában. De tekintete már nem volt olyan távoli. Néha vendégére pillantott és elmosolyodott, amikor látta, hogy az milyen élvezettel kortyolja az ízesítetlen nedűt. Miután megitta megkérdezte fáradt-e, le kíván-e dőlni egy kicsit és aludni. Bevezette egy szobába, ahol egy nagy diófa ágy hívta álomba. Elköszönt a vendéglátójától és ledobálva ruháit a friss, fehér huzatú párnára vetette magát. Azonnal elaludt.

Reggel vagy talán inkább késő délelőtt ébredt. A nap már javában folyt. Megmosdott, felöltözött és kiment megkeresni az embert, aki befogadta. Az asztalon egy csésze kávé, amely valószínűleg neki volt kikészítve, már teljesen kihűlt. Mégis kihörpintette. Kilépett a kertbe. A sok lila virág, melynek az illatát az éjjel érezte, frissen volt öntözve. De az idős férfit sehol sem látta.

Elhagyta a házat. Folytatta útját. Elszántan indult a cél felé. Eltökélte, hogy ezúttal nem engedi magát megbolondítani a természet játékai által. Nem lassul, nem áll meg. Megy és megérkezik oda, ahova indult. Mert – talán így lett megírva. Emberek közé. Szagukba és zajukba.

IV.

A fiatal lány mezítláb gázolt a tóparton. Bokáig a sárba süppedt, élvezte az ujjait simogató langyos, puha latyakot. Mosolyogva cuppogott.

Míg egy kanyar után, egy fa mögül, előbukkant egy mogorva vadász.

Hová-hová, kislány? – kérdezte festett mosollyal.

Sétálok. – jelentette ki a lány

A vadász intett neki, hogy valamit mondani akar. A hajadon közelebb lépett, mire az elővette hosszú csövű puskáját, a fehér homlokához helyezte és meghúzta a ravaszt. A vérrel kevert agyvelő szétfröccsent és mámoros élvezetet okozott a borzashajú vadásznak.

XI.

Azután fölfelé nézett, azután lefelé. Azután balra, azután jobbra. Azután, azután... És akkor újra előre nézett. Arra a vonatra, amely előtte állt a síneken. Amelyik nem mozdult, nem ment el. És akkor, és akkor belebámult az ablakokon kinéző arcokba. A kék, a zöld, a barna szemekbe, a tág tekintetekbe, amelyekben önmagát látta viszont. Neki is, neki is tágult tekintete, meredten nézte őket. Akár a marhákat, melyeket oly bután, tudattalanul szállítanak a vágóhídra. De ezek az emberek önszántukból ültek fel erre a járgányra, amely elviszi őket valahová, ahol úgy érzik, máshol vannak.

Álmok, ábrándok. És akkor , és akkor újra fölnézett az égre, melyből ici-pici ezüst nyilacskák kezdtek potyogni, majd estek, egyre sűrűbben. Végül már zuhogtak, elöntötték a földet, beleálltak hajába, bőrébe, körme alá fúródtak és kiszúrták szemét. Azt a nagy kéket, amely azonosult a vonatból kitekintők szemével. A földre roskadt. Maradt, maradt sokáig. Végül mégis felkelt, és néma hangoktól vezérelve felszállt a vonatra. Kitekintett vak szemeivel az ablakon és integetett, integetett. A vonat megmozdult. Az ezüst nyilacskák kipotyogtak körme alól. Fátyol borult a világra, de mert vak volt, így nem láthatta. Vitte a vonat, vitte a vonat, talán máshová. Lenni. Nem hazagyalogolni. Nem kávét főzni. Nem mosakodni. Máshová. Lehet, lehet, hogy hegyre fel? Vagy hegytől el. Ararát hol van? Hova megy a vonat? Hangtalanul, zakatolás nélkül. Fent vagy lent? Kihez siklik, kinek karjaiba öntik?

Térde egy szemben ülő térdéhez ért. Kitapogatta – vastag, durva szövetnadrág. Valami, ami már elmúlt, ami már nincs. Felállt, kidugta fejét az ablakon, és akkor, és akkor egy nagyot húzott az elrohanó levegőből. Vajon éjszakáé vagy nappalé?

Kiszállt valahol, ahol a vonat megállt. Hozhatta ide is, de máshová is. Le, lement sok lépcsőn. Kongó, rideg zajok. Visszhangok. Le, lejjebb!

Csönd. Csöndesebb. A fátyol a hangokra tapadt. Pici ezüstnyilak az égből. Átfúrták a dobhártyáját. Nyugalom. Leült a földre, kezével simogatta, és az olyan, és az olyan jó volt. A sima, hűs márványlapok érintése. Lefeküdt. Álom-létben aludt. Tenyere a földön. Vibrációk. Távoli rezonanciái a valahol, másutt létező talán-létnek. De olyan, de olyan... finoman, érzékenyen. És az olyan jó volt. Kintről tudni arról, aminek még nem is olyan rég még zavarodottan része volt. S most nyugodt, matt csöndben pihent.

Hátba rúgták. Törés. S már nem volt lehetősége több fájdalmat érezni. De a talajt, s a vele létező talán-világot is elveszítette. Testetlenül lebegett. Szájában sósédes íz. Vére. Vérem. Valami tűnik. Valami szertefoszlik. Valami egyre homályosabban emlékeztet... rám.

A folyosó... amibe a vonat rohan... nem tudom, hogy hol halad, hová vezetnek a sínek... Kell, hogy fény legyen a túloldalon... Bár mesélik... akik látták... nincs... még nincs... Eltűnik a folyosó... El vele a fény reménye is... El a sós íz a számból... Eltűnnek az ezüst nyilacskák... Eltűnök én is. Voltam?

Most Fény vagyok.

XII.

A kicsi tér közepén álldogált, a galambok között. Az évek elvették tőle magasságát, tartását, de adtak helyette valami kecses és meleg patinát. Mosolyogva ölelte a lába körül szaladgáló madarakat. Forgott, és forgott vele a tér is. A fák, a virágok. Széttárta karját, megérintette ritka hajú, ősz halántékát, és örömét, mely ki tudja miből fakadt, felküldte a magasba, remélve, hogy onnan majd arra fog hullani, akinek a leginkább szüksége van rá. A pillanat boldoggá tette, a nap, az újra rügyező természet, és feledtette vele egész életének szürke, poros kínját. Úgy érezte, repül. Felemelte a valahonnan, távolról hozzászűrődő lágy zene, s táncra késztette. Örült, s öröme mérhetetlenül tiszta volt, áttetsző, kristályos és melegen őszinte.

Az emberek megálltak, értetlen tekintetüket pillanatokra rajta feledték, de nem éreztek semmit abból a világból, melyben a bácsi élt. Továbbléptek, anélkül, hogy emlékének akár a töredékét is magukkal vitték volna. A hozzászaladó és csatlakozó gyerekeket rosszalló tekintetekkel elráncigálták, mogorván szóltak, és rohantak tovább. Talán még egy ideig zsörtölődtek, hogy egyeseknek még arra is telik, hogy fényes nappal, őrültként, az utcán lődörögjenek, és ne a betevő falattal legyenek elfoglalva.

A bácsi egy idő után körülnézett, és találkozott az emberek lesütött tekintetével, látta, amint elfordítják fejüket. Mosolya nem szűnt, de szemébe könny szökött. Karját egy apró mozdulattal a tovarohanók felé nyújtotta, de ha valaki látta is, nem mutatta. Inkább elhúzódtak tőle, mint valami leprástól, akinek betegsége fertőző, s ezért menekülni kell tőle. Talán csak a hozzá nem engedett gyerekek csúsztatták volna kezüket az öreg ráncos ujjai közé.

A bácsi végül maga mellé engedte karját, és rezignáltan nézett a bezárt arcokba. Megindult, el a térről. Egy sötét lakás felé, mely évek óta az otthona volt, és melynek vastag falai közé a nap nem juttathatta le ragyogását. Már elillant ereje, mellyel méltóságteljesen lépkedett. Most csoszogva járt, lehajtott fővel, görbe háttal. Ritkán látott könnyei peregtek lefelé a ráncos, időette arcán. Elhomályosították előtte az utat. Időnként egyensúlyát veszítve a falnak támaszkodott, és olyankor percekig állt, nem mozdult. Kikerülték, mint egy vén szeszkazánt, ügyet sem vetve makulátlan fehér ingjére, nyakkendőjére és tökéletesen vasalt nadrágjára, amely ugyan már lógott rajta egy kicsit, de még mindig ügyelt arra, hogy a vasalás hibátlan legyen.

Mire a kapuhoz ért, az életerőnek, amely a téren kerítette hatalmába, nyoma sem maradt. Egy agg, megtört ember volt, aki napjait a halálra várva tölti. S minden gondja a végzet beteljesülésére való felkészülés. Keserű, csalódott magány.

De a téren, amikor táncolt, messzi tőle ült egy húszéves lány. Aki lenyűgözve élte meg őt. Áhítattal. S kérdezte a Mindenhatót, vajon ez az életérzés csak agóniában élhető át? Vagy lehet rá reménye, hogy egyszer táncolni fog a madarakkal, elfelejtve az emberek magárahagyatottságát. De az Úr a válasszal adós maradt. Látta a bácsit távozni egyre duzzadó fájdalommal, de nem volt ereje utána menni. Látta ötven évvel ezelőtt, mint magas, délceg fiatalembert, aki minden nő tekintetét vággyal telítve vonzotta magához, de aki talán már akkor is magában hordta az igaz öröm átkát, a magányt. Semmit sem kívánt jobban, mint odabújni hozzá, és érezni, ahogyan keze remegve végigsimít homlokán. Behunyta szemét, s szinte érezte érintését. Mégis, hagyta, hadd menjen el. De valahol mélyen, lelkében elültette az öröm lehetőségének magját. És tudta, hogy ezután már csak őt fogja keresni. Az embert, aki galambokkal táncol, távoli hangfoszlányokon ringatódzva.

Egy örök szeretet ébredt bensejében, melyről tudta, hogy mindvégig beteljesületlen marad. Vágyának tárgya elérhetetlen. Nem időbeli vagy térbeli határoknál fogva. Csupán csak azért, mert a világ, amelyben él, más, mint bármely más egyed világa. De örült magányának, melyre ítéltetett, s teli volt hálával az iránt, akit szeretett.

XIII.

Reggel. Felébredt, megvakarta a feje búbját. Viszketett. Még jobban vakarta, mert nagyon viszketett. Mikor mosott utoljára fejet?... Nem emlékezett. Felült az ágyban és püffedt arccal, bambán kibámult az ablakon. Faágak kopogása az üvegen.

Flashback: Tél. Hó a szégyentelen ágakon. Süppedő táj.

Most zöldellt a természet. Felállt. Mosdatlan arcán súlyos szenny. Fürdőszoba. Kék csempék. Fényük sehol. Páravitte szenny ott is. Tükör. Mocskos. Foltos. Tükörképtekintet találkozás nélkül. Víz. Viszolyog a hidegtől. De utána egy erős törölköző dörgölése mindent rendbe hoz. Tekintettalálkozás.

Flachback: A tükörben szakállas férfi képe.

Most idegen, teljesen, tökéletesen idegen az az arc ott. Egy pár pillanat tétovázás. Vajon normális, hogy idegen ez az ember? Az arcnak neve van. Neki neve van. Hogy hangzik a neve? Mi a nevem?! Feltör az emlék, hogy emlékeknek lenniük kell. De ez az ember, aki reggel a tükör előtt áll, ráeszmél, hogy valahol elveszítette. A pillanat, igen, létezik, de amögött semmi. Emléktelenség. Név-nélküliség. Félelem. Rémület. Kirohan az utcára. Idegen utak, idegen arcok. Mosolygós, bólogatós arcok, de honnan?! Ki-be-el-föl. Hova, hova, hova, hova... Enni! Hama'-hama', zabálni! Bemegy egy talponállóba, eszik, s azután pénzt kérnek tőle. Pénzt?! Az meg mi?

Flashback: Egy kéz, pecsétgyűrűvel, egy köteget tart. Pénz.

Kezére néz, melyen pecsétgyűrű van, de pénz benne nincs. A vendéglős a pecsétgyűrűre mutat. Odaadja neki. Ki-el-fel-le. Hova, hova, hova, hova... Telivér legel az út szélén. Gőzölgő ürülék hagyja el hátsóját. Illata finom, meleg, lágy. Otthonos. Fürdik a telivér illatában. Jön egy autó. Dudál. Fékez.

Flashback: Volán, gyors iram. Előröppenő gyerek. Néma sikoly.

Félreugrik a gépjármű elől. Valamit mutogatnak neki az ablakból... El, el, el..! Hová? Miért? Fogalma sincs, hogy mitől mindez. Mi ez a ritmus nélküli száguldás? El! Fut. Kékbe. Zöldbe. Lilába. Élesbe. Tapinthatóba. Kár. Káröröm. Varjak. Sok madár. Tűz. Szárnyak suhogása. angyalok emléke. Térdepel. Sír. Mit jelent sírni? Mit csinál?! Fohászkodik? Mit csinál?

Flashback: Óriási szentély, melyben tömeg között térdepel. Lehajtott fejjel mondja, miközben mellét veri: ,,Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem."

Eső, eső, áldott eső, áldott sár, melynek hidege oly undorító. Beléfekszik, süpped, hempereg, míg a lágy latyak el nem lepi egész testét. Táncol a függő mocsárban. Fekszik, és rálóg a föld. Egy hajszál, és rázuhan. Nincs sír, nincs ásva neki. Tánc a nemlétező szélben. Füst. Tűzmaradék. Üveg. Hamutálba csöppent hangya. Nem bolha! (Az kiugrana.) Vágyvadkacsa. Ühum és akhan lepedéke makacsul tapad talpához. Lágy tojás didergő sárgája. Hagymaszaggal. Böffenések és pocakveregetések. Hátradőlve a fotelban.

Flashback: ,,Köszönöm szépen, nem vagyok éhes, nem tudok enni."     

Vajon vacsorázni vajaskenyeret vagy vaníliás ostyát? Kéremszépen, fúj. Nem kell. Büdös sznobok. Sáfrány kell a levesetekbe?! Furcsa kombináció a röfögő tisztátlanságokkal vegyített makaróni. Tessék lefetyelni! Hánynia kell. Gyere, lánc, lánc, eszterlánc, bújj, bújj, zöld ág. És akkor leült a zongorához, és kiderült, hogy óriási tehetség. Egy nagy művész. Áldott ember! Ki tudja fejezni magát! Ki sejtette volna? Hát igen. Bizony, bizony vakok voltunk mindannyian.

És a flashbackekkel rendelkező amnéziás ember csak szaladt, szaladgált ebben a világban össze-vissza.

XIV.

Lenzát sarkában szólt egyik a másikához. Gyee, mondta, A másik válasz nélkül hagyta. Fekete átkot fejére! Hegedű, tépett hangokkal, festett holddal, de ott a jel! Megindultam a jel után. Fojtogattak. Látomásaim voltak. Láttam a kénszagút. Megrémített, mégsem folytattam utamat másként. De látni már a ,,fényt az út végén". Naiv, tiszta és romlott vázlatok. Látod? Én már látom. És tudom, hogy holnap szégyellni fogom. Kimondani gyűlölöm és tenni fogom. (De remélem, míg teszem, jó lesz...) A mosolyok mindent kikotyognak. Beszélnek. Holtak, de élni tudnak. (Várlak.) Eszemet veszítem. Homlokon csókoltak? Menekülök!

De hiszen parázsnak már nyoma sincs...