Danyi Zoltán

Latrina Magica

Őszinte barátom, a félelem
rendre meglátogat reggelente.
Epezöld színű zsinóros kiskabátot,
szűk bőrnadrágot visel: ízlése
vitatható. Üdvözlés helyett
a gyomromba rág.
Biztos megint hajnalig mulatott
Őfelsége, a szorongás császára...

Sovány szívem riadva dobban,
mikor felnézek sápadt arcára:
rettegve, tehetetlenül a düh
kutyáit fojtogatom magamban.
Vérük éjfekete, kövér nedű.

Firenzébe érkezik

Útközben lüktető fejfájás gyötörte.
És hogy az illő háttér meglegyen
ahhoz, ami konokul öszetörte,
ólom köd ült a toszkán hegyeken,
tompa zajjal nyálkás eső esett.
Lila lepelbe bújtak a felhők, tüllt
lobogtattak, mint koszos, elfeledett
kocsmákban a tébolyult táncosnők.
Zavart volt, mert a világ elsötétült,
megrepedt, amiről azt hitte, örök.
Így utazott, kialvatlan szemekkel,
egy ember, akinek szöknie kell.
De Firenzébe érve, mint üde lány:
karjait kitárva várt rá a szivárvány.

Gésa

Száraz ágon egy veréb fejet hajt.
A selyem alól fehér nyak villan elő
és hószínű boka.

Pillantására a világ megremeg.