Eugen III Kočiš
Ivan Gundić emlékezései1
Azt kérdi a Felület a Vonaltól:
– Mit csinálsz? Merre tartasz?
– Keresem, felkutatom a határaid. Formát adok neked, hogy el ne illanj, ki ne csússz a végtelenbe, netán megdagadj és fölfúvódj. Nehogy beképzeltté válj, föl ne húzd az orrod, és azt ne hidd, hogy önmagadban megmaradhatsz, hogy föl ne fald az utadba eső első, gyengédebb felületeket, hogy magadba ne olvaszd őket. Én adom az egyensúlyt, ügyelek a rendre, én adom a ritmust, s te adod létem értelmét. Velem mértékletes felületté leszel, és együtt haladunk más felületek. felé. Én választalak el benneteket, ugyanakkor én kötlek össze titeket, fölhasítalak és simogatlak. Én adom nektek az erőt. Nem a vakmerőséget, hanem erőt a kitartáshoz, a megbecsüléshez és a szeretethez. Én adom a ritmust, a dinamikát. Nosza, legyen forte! Nem kedvelem a pianót, sem a pianissimót. Nem úgy, hanem éppen így. Így akarom, így kell, így érzem. Energikusan.
Látod Felület, hogy mi ketten, így együtt, milyen határozottan teremtjük meg a táj képét!? Jól kijövünk egymással.
– És ki ő?
– Ő?
– Igen, ő.
– Ivan Gundić.
– Jól van. De mi az ő felületei, színei, vonalai vagyunk?
– Természetesen. Ő alkotott bennünket. Valójában mi vagyunk ő. Az ő gondolatai, az ő világa, a lelke. Mindaz, ami ő, mi is az vagyunk. Ez eltéphetetlen kapcsolat.
– Azt mondod, lélek?
– Igen.
– Ez szép. Ez lényeges. Nagyon jól érzem magam. Fennkölten érzem magam. Mi vagyunk Ivan lelke és Ivan világa.
– Azok vagyunk. És ezek a tájiratok is, amelyeket építünk, lényegében az ő lelkének tájképei, mi az ő gondolatainak vidékei vagyunk, otthonosságának látványai. Mi alkotjuk a karsztot, világának földjét. semmi mese, semmi mimikri, semmi könnyed buzgalom.
– Valóban. Mi szólunk, de nem mesélünk. Az emlékezet rezdüléseit jegyezzük le. Ivan lelke emlékezik, értelme felidéz. Mindennek az emlékezés az alapja. Az egész élet egy nagy emlékezés.
– Igen. Csak mi hárman és az emlékezés. A szín, a vonal és Ivan Gundić.
– Szenvedés a boldogságban.
– Ivan Gundić a maga tájain hajózik. Emlékezik a valós vidékekre, de keveset törődik velük. Magára emlékezik. Önmagát kívánja megmutatni. Megmagyarázni. Bizonyítani.
– Általunk beszél a saját viharairól és orkánjairól, szélcsendjeiről, felemelkedéseiről és zuhanásairól. Ha-ha-ha-ha: íme, előttetek megkínzott lelkem, itt állok előttetek saját fájdalmamra meredve, fejemben tájképek ezreinek emlékével!
– Akkor ez nem egyéb, mint Ivan Gundić, a Tájkép.
– Tájkép Ivan.
– Ivan, a sajátságos látvány, meg a kövei, a kincse, meg minden...
– Ivan utazik, hallod?
– Igen. Ivan kutat. Magát keresi. Mi meg a segítségére vagyunk, így, egymáshoz kötődve.
– Megtalálja-e? Megtalálja-e magát?
– Nem lényeges. Járni fontos. Menni, utazni, keresni, kitartóan és eltökélten, hogy az út végén esetleg önmagunkkal találjuk szemben magunkat. Ezt teszi Ivan Gundić tájirataival és vele együtt mi mindannyian.
Fordította: Lakatos F. Margit