Varga István

Csodák nyomában

Az alábbi vizsgálódás célja Gion Nándor írásművészete egyes jellemzőinek feltárása és elemzése. Indítékul néhány ok szolgált. Mindenek előtt két, a közelmúltban megjelent könyve bírta rá e sorok íróját arra, hogy újra átgondolja és összegezze az író könyveiről kialakult észrevételeit és nézeteit. Mert két jelentős könyvről van szó. Az egyik (Ez a nap a miénk) a szenttamási trilógia zárókötete, amelynek megírása és megjelenése hosszú éveken át váratott magára. Emlékeztetőül: a Latroknak is játszott (a trilógia második kötete) több mint húsz éve került kiadásra. A másik jelentős könyv (Jéghegyen, szalmakalapban) az író novelláit tartalmazza alkotói pályájának különböző korszakaiból. Ez a kötet remek alkalom arra, hogy kövessük azt az utat, amelyet Gion Nándor, a novellista eddig megtett. Indítékul szolgált a vizsgálódáshoz Bényei Tamás jelentős könyve, az 1997-ben Debrecenben megjelent Ápokrif iratok (Mágikus realista regényekről), amelyben a szerző a mágikus realista írásmód világirodalmi elterjedtségét vizsgálja. Az előszóban megjegyzi, hogy ,,érdemes lenne megvizsgálni szövegüket (itt egyes szerzőkre gondol Bényei Tamás) az ebben a könyvben felvetett szempontok alapján; ugyanez vonatkozik néhány kelet-európai íróra, akiknek egyes szövegei rokonságot mutattak az általam mágikus realistának nevezett írásmóddal.,, S következik néhány kelet-európai író nevének felsorolása, közöttük Gion Nándoré is. Épp ezen serkentő megjegyzés hatása alatt igyekszik e sorok írója megvizsgálni Gion Nándor műveit, azzal a végső szándékkal, hogy magyarázatot találjon arra, miben is rejlik írásművészetének lényege, amellyel – meggyőződésünk és ismereteink alapján – túllépett tájaink láthatatlan irodalmi határain. Emellett feltétlenül hangsúlyozni kell Varga Zoltán írását Gion Nándor legújabb regényéről, amely nemcsak a tárgyalt könyvvel, hanem azon túl, a modern regénnyel kapcsolatban is elmefuttatásra buzdít,,.

Mielőtt Bényei Tamás Gion Nándor írásmódjával kapcsolatos megállapításának utánajárnánk, feltétlenül fel kell idézni azokat a jellemzőket, melyeket ő a mágikus realista írásmód szerves részének minősít. Véleménye szerint erre az írásmódra a természetfölötti elemek jelenléte a legjellemzőbb, azzal a megjegyzéssel, hogy a mágikus realizmus és a fantasztikus irodalom között ellentétek léteznek. Viszont a mágikus realizmus esetében a természetfölötti elem csak egyik meghatározó sajátosság: ,,A mágikus realista szövegekben a természetfölötti elem a valóságban immanens”, azaz a természetfölötti a valóságban fejlik, belsőleg hozzá tartozik, abból következő. ,,A mágikus realizmusban a természetfölötti elem nem sérti meg, nem roncsolja szét a fiktív világot: magától értetődő esemény, amelynek racionális magyarázatára igény nincs”, állítja Bényei Tamás. Szerinte a ,,mágikus realizmus egy magát csodás-tündérinek tettető szöveg”. Ennek az írástechnikának alkalmazása oda vezet, hogy a valós egybeolvad a természetfölöttivel, az író mindent normálisnak tüntet fel, ezáltal szinte megbűvölve az olvasót. ,,A természetfölötti hétköznapivá válik és fordítva”, állítja Bényei Tamás. A hétköznapi és a természetfölötti közötti határt eltünteti a túlzás, a dolgok közötti kapcsolatok derealizálása. ,,A mágia a racionalitás toldaléka, kiegészítése”, folytatja a szerző gondolatsorát, más szóval: a mágia része a racionálisnak. A mágikus realista írásmód egyéb jellemzői Bényei Tamás szerint: a történetmondás, a szóbeli beszéd imitációja, az eredet-keresés, a szertelenség, a már említett túlzás, a teljességigény (mindent elmondani). A végső következtetés: a mágikus realista regények szent könyvek utánzatai. Felvetődik a kérdés: vajon ezen sajátosságok jelen vannak-e Gion Nándor most megjelent Jéghegyen, szalmakalapban című elbeszéléskötetében? Együttesen vagy esetleg külön-külön?

A kötet novellái felölelik Gion Nándor ebbe a műfajba sorolható írásainak javát. Tehát vizsgálatuk a fenti szempontok alapján arra is választ adhat, hogy esetleges megjelenésükre mikor és hogyan került sor. A novellák az Ezen az oldalon, az Olyan mintha nyár volna és a Mint a felszabadítók című kötetekből származnak. Az Ezen az oldalon írásai rövidek, főleg gyermekkori emlékekre és az akkor hallottakra támaszkodnak. A huszonnégy írásra – ami az alkalmazott írásmódot illeti – a realista megjelenítés a legjellemzőbb. Konkrét helyen, konkrét emberekkel történnek dolgok, még az időpont is nagyjából identifikálható. De ugyanakkor megállapítható az is, hogy az író korántsem törekedett arra, hogy a valóságot közvetlen módon tükrözze novelláiban. Kétségtelen, hogy – úgymond – a valóságban megtörtént eseményekről számol be, de novellái már a fikció területén mozognak. Az írásoknak van egy sajátos hangulata, ami a valóság gioni értelmezésének eredménye. Az író tudniillik úgy értelmezi a hétköznapot, hogy amögött valamilyen másodlagos, mélyebb összefüggések húzódnak meg. Minden eseménynek jelképes értelmet igyekszik adni. A hősök viselkedésének, tetteinek indítékai ismeretlenek maradnak vagy erőltetetten motiváltak. Több novellában tanúi lehetünk valamilyen jelképes cselekedetnek, amely tömören kifejezi a hős véleményét. Így aztán a novellák valóságtalaján repedések keletkeznek, és ezeken át itt-ott csodák dugják fel fejüket azzal, hogy azokat az olvasó vagy befogadja vagy túlságosan meseszerűnek és valószínűtlennek tartva elutasítja. Mert Gion Nándornak ezekben a novellákban nem mindig sikerül ,,elbűvölni” az olvasót, elfogadtatni vele fikciós novella-beli világának hitelességét. Természetfölötti elem nincs ezekben a novellákban, tehát a mágikus realista írásmód legfontosabb kelléke hiányzik belőlük. Ennek ellenére is sok mágikus elemet rejtenek: mágikus tánc a halál elűzése érdekében (Régi megható történet Romodáról), mágikus tánc az élet újrakezdése érdekében (Másképpen volt), különös méhek felbukkanása (Későn kirajzott méhek), játék a halállal (Tizenkét dobás), hihetetlen megvakulás (Régi megható történet Kordovánról, a késdobáló művészről). Ezek egyszerűen megtörtént, de mélyen metaforikus ,,csodák”. Igazában az Ezen az oldalon szinte mindegyik írása egy kerek metafora. Ki kell azonban azt is mondani, hogy a rendkívüli és a hétköznapi egyszeri és párhuzamos felvonultatása átmenetek nélkül történik, azaz mindig van egy azonnal kitapintható töréspont, ahol a hétköznapiba villámszerűen becsap a szokatlan, a nem hétköznapi. Közbülső tartomány nem létezik. Talán azt mondhatnánk, hogy a hétköznapi váratlanul a meseszerűbe vált át. A meseszerűre utal a szegényes, azaz leegyszerűsített nyelv, a dramatizálás áttekinthetősége. Az olvasható párbeszédek szűkszavúak, rövid kijelentő mondatokban szólalnak meg a hősök azzal, hogy minden szavukkal olyasmire utalnak, ami a felszín alatt húzódik meg. Gyakran mindez elég szögletesre sikerül olyan értelemben, hogy valamilyen oktató, szemléltető írói szándékot sejtünk a szöveg mögött, ami szintén a mesére emlékeztet. Van olyan novella is, amelyben ,,táblára” íródik ki az üzenet és azt a kutya nyakába akasztják, ami szintén meseszerű naivitásra utal. Viszont hiába próbálkozunk fellelni a mágikus realista írásmód egyéb sajátosságait ezekben a novellákban: természetfölötti esemény alig fordul elő, elmarad a mágikus kauzalitás, azaz a mágikus és realitás inverziója, az író nyelve nem képes a valóságot mágikusan átalakítani, elmarad a szóbeli, spontán beszéd utánzása, elmaradnak a túlzások, a teljesség ábrázolására való egyértelmű törekvés. Viszont jelen van az író nagy mesélőkedve, ellentétben hősei szófukarságával. Összefoglalva a fentieket leszögezhetjük, hogy az Ezen az oldalon ciklus novellái szinte teljes egészében híján vannak a mágikus realista írásmód eszköztárának.

A kötet többi novellája terjedelmesebb és térben-időben konkrétabb, vagy ahogyan már korábban megállapítottam: Gion Nándort utolérte a történelem. Ezekben a novellákban a realista, azaz társadalomhű környezetben még idegenebbül hat a mesés elem, még jobban ráerőltetettnek tűnik egyes írásokban, de vannak olyanok is, amelyekben szerves részévé válik, mert az adott feltételek között a csodás és a hihetetlen nagyonis a valóság lehetősége. A részeges postás metamorfózisa több tündéri-játékos valóságnál, egyszerűen rejtélyes. Jóval több a realista írásnál a Száraz magvak is, mert érezzük, a realista felszín alatt lappang egy másik világ. Természetfölötti jelenségek (a gyerekek ,,bekékülése”, a lidérc felbukkanása) fontos és jelképes szerepet játszanak egy ,,önpusztító hangulatban” levő egyén által mesélt történetekben. A természetfölötti párhuzamosan jelenik meg az emberi lélek kiszámíthatatlan rezzenéseivel. Ezekben a történetekben a meseszerű hétköznapivá válik, azaz megtörténik az inverzió a valóság és a mágikus között. A novellákban elárad a mesélőkedv, a kezdeti novellák tömör szűkszavúsága eltűnik, sőt: az író is jelentkezik, szerves részévé válik a novellabeli világnak. Valószínűtlen és meseszerű történet a Jó lélek költözött beléjük. Hiszen mivel ,,magyarázható” a furulyázni tanuló, gonosz lelkű kofa átalakulása. A Mint a felszabadítókban is van egy váratlan fordulat: a bútordarabolás jelenete, amely azonban lélektanilag motivált, tehát igazában nem csoda. A legújabb novellákban egy újabb elem bukkan fel: az abszurd. Gion Nándor abszurd helyzeteket tár fel, és ezeken keresztül gúnyolja ki egy rendszer nézeteinek képtelenségét (például a Nemzeti színekben). A medúzák nem hoznak szerencsét, mintha egy ország széthullását példázná, jósolná meg. A málnaszedő gyógyulása eseményekben gazdag, meseszerű írás a szörnyű valóságról, gúnyos alaphangon. Az író a valósághoz való viszonyulását szemlélteti: a képtelen helyzeteket teremtő valóság közvetlenül átvihető a mágikus novellába. Egyenesen kacagtató az Úriemberek a folyón című novella: a mesélő író művészetét, amely hazudozás, a valóság tudatos elferdítése, a bűn szolgálatába állítja. A címadó Jéghegyen szalmakalapban (remek oximoron) szintén egy közösség széthullását vetíti ki, méghozzá egy csodás álom formájában. A Nem baleset lesz, mint Varga Zoltán észrevette, nem realista írás, mégis izgalmas, mivel mesterien bontakozik ki benne a hétköznap abszurduma.

Összegezve fenti vizsgálódásaim arra a megállapításra jutottam, hogy Gion Nándor novelláiban a Bényei Tamás által definiált, a mágikus realista írásmódra jellemző sajátosságok közül csak néhány és az is igen elszórtan jelentkezik. Ezen novellák alapján Gion Nándor írástechnikája korántsem felel meg a mágikus realizmusnak, mint írásmódnak. Elsősorban a természetfölötti nagyfokú hiánya érezhető, de mondható ez a hiperbolikusságra, a szóbeli beszéd imitációjára is. Jelen van viszont a meseszerűség, a későbbi novellákban pedig a nagy mesélőkedv. Érezhető, hogy az író a realista írásmódot a meseszerűség bevonásával ,,fellazítja” és novelláit üzenetek továbbítására használja fel. Az üzenet természetesen az olvasó felé irányul: a hősök jelképes viselkedése az üzenet hordozója. Így a novellák többségében párhuzamosan van jelen egy realista módon megelevenített valóság és egy belőle fakadó, felette lebegő, üzenetet közvetítő meseszerű valóság. Ez az írásmód nem minden esetben meggyőző, a meseszerű üzenés gyakran erőltetetten hat, de vannak szerencsés egybeesések is, amikor az írónak sikerül az olvasó megbűvölése és az befogadja mindkét valóságot, mert úgy találja, egyik a másikból fakad, egymást kiegészíti. Már korábban is, vagy huszonöt éve, e sorok írója a Virágos katonáról szólva kiemelte azt, hogy benne ,,minden elmosódott, meseszerű”, a hős meseszerű utazásokat tesz a képzelet világában, a regény végén – akár a mesében – elnyeri jutalmát. A Rózsamézben a rózsaméz keresése olyan, mint a Grál keresése. A kárókatonák még nem jöttek vissza című regényében Gion Nándor fekete-fehér ábrázolási technikát alkalmaz és ezáltal könyve egyértelműen a mese irányában mozdul el, de a realista regény és a mese határán való egyensúlyozás gyakran ellenállhatatlanul vonzza az olvasót. A Sortűz egy fekete bivalyért főhősének alakja a meseszerű: önzetlenül segít a szorult helyzetben levő embereknek és állatoknak. Olyan, mintha egy mesealak élne reális környezetben. ,,Így a történet a meseszerűvel nemcsak határos, hanem gyakran nem is más, mint mese”, állapította meg e sorok írója a regényt tárgyalva. A Börtönről álmodom mostanában a mesélés képességének gyakorlati bevetését példázza: a képzelet, a mesélés indítéka, eszköz a valóság, a hatalom kijátszásához. Az Izsakhár egyes szakaszaiban a valóság oly képtelen, hogy szinte felülmúlja azt. Némileg hasonló megállapításokra jutott Varga Zoltán is Gion Nándor legújabb regényét (Ez a nap a miénk) elemezve. Leszögezi, hogy Gion Nándor hangja egyéni és sokszor varázsos, a tárgyalt regényben több ,,naivizáló mozzanat” van, ami számára nehezen befogadható, mivel kimondottan racionális alkat; és ami ésszel nem magyarázható, a valós világra vonatkoztatva nem hiteles, az szerinte ilyen komoly téma regényben történő megjelenítésekor elfogadhatatlan. Varga Zoltán elismeri, hogy Gion Nándor művei esetében talán alkalmazható a ,,mítikus realizmus” minősítés, de ,,abba talán kockázatos lenne most belemenni”. Méltatásának az a lényege, hogy a gioni írásmód épp meseszerűsége, naivitása miatt nem alkalmas egy ilyen ,,sűrű és vészterhes” anyag megjelenítésére. Szerinte a könyvből egy mesevilág bontakozik ki. Külön érdemes kiemelni azt a következtetését, miszerint ,,Gionnál rég megszokhattuk, hogy a dolgok nemegyszer a közvetlen valóság feláldozása árán válnak jelképszerűvé”. Gion Nándor műveiben az érzések dominálnak, ezért tolódik el minden a meseszerű, jelképes megjelenítés irányába, míg Varga Zoltánnál a ráción alapuló valóság megközelítésen és annak mind hitelesebb regény- vagy novellabeli érzékeltetésén van a hangsúly. Mindkettő rendkívül fogékony a valóságbeli eseményekre, a történelemre, ez közös vonásuk. Gion Nándor a szenttamási trilógia zárókötetében hű maradt önmagához, sajátos írásmódjához: a történelmi valóságból elbűvölő mesét formált, amelyben megfér egymás mellett a kegyetlen történelmi valóság és a tündéri írói valóság. Gion Nándor írásai csak néha hordozzák magukban a mágikus realista írásmód egyes elemeit, de így is egy sajátos belső formát teremtett, amely visszakanyarodik az ősi közlési formához: a meséhez.