Verebes Ernő

Madarak este

Lepergetett esők felett,
a fényre riadó égen
lassan hulló madár remeg,
földet soha el nem érőn.
Ahogy leszállna kezemre,
felsír akkor a fenti tér;
még sötét hatalmas arca,
s parancs szól, nyugodtan, kérőn:
,,küldjétek vissza hírnököm,
létemnek egyetlen ékét,
énekkel gazdag foglyomat,
festményem fényes valóját,
hogy magasra emelje fel
tolldíszem hulló zászlaját
újból, örökre, azonnal,
s vészterhes égzengésemet
szerelmes füttyel csalja meg!"

Derengő szférákra fényes
folt telepszik, s marad tiszta
a lentről látható csoda,
a fennen szárnyaló sebzett
test; s mint daloló lépés ne-
sze, messziről visszhangzik rá
időnként, Isten lábnyoma.

Majd rémségek köde csurran
izzadtra mosdatva arcom,
s képpé dermed a rettenet:
az Atya sárkányt ereget
a ránk hulló alkonyatban,
madarak helyett az ég most
nyakon lőtt griffekkel terhes,
bősz kísértethadsereggel:
mind hulla, a menny szederjes...
Ismét, egy bűnös éjszaka
hitemet magába zárta.
Hajamban fészkek rengenek,
némán nevemet kiáltva.

...virradatlanul vonaglik
a délelőtt reménye is,
szabad lelkét feláldozni
félti. Átsuhan hangtalan.

Az ablakon át a terek
seregeit kéri, de sár-,
s genny-felhők mögé bújt az ég.
A vérerek még szunnyadnak
múltamban, szívem is tétlen:
csendesen, szépen ünnepli
álmomat... elköltöztem rég.

ülő helyemet forró könny,
kábító ének élteti,
s e homálytelt indulatban
kéntüzek szikrája pattog.

Veszteni jött, kin úrrá lesz
a remény; görcsös a feltá-
madás, a bosszú Isteni.
Őrhelyemen kelő, kemény,
már el(im)átkozott fohászok
kérik újra a várva várt
Nagy Szerelmest, hívja ismét
a fényt - amikor születtem -,
s az árnyékot, a mögöttest,
s e kettőnek mezsgyéjén - mert
innen tűnik fel a madár,
mikor a parancsra visszaszáll -,
itt, felvértezem magamat
végső, nagy kérdések ellen:
lenni szeretnék. S mert Ő so-
sem bízott bennem, ezért meg-
mérettettem ott, s akkor, ö-
rök határok árkában, lenn,
föld és föld közé szorítva.

Fiatal a nyár; a madár
fenn szárnyal a kéken, búgva
kelleti magát az Isten,
s szélként hint utána magot.
,,Ormok fölött meddő a nász".
Valahol, lassan pergő e-
sők felett angyalok sírnak
féltő sóhajjal adva jelt,
s kizöldülnek a nappalok