Viktorija Aladžić

A királynő

A városháza első emeleti mosdójából kilépve, kezében a vízzel telt vödörrel, a kefékkel és rongyokkal, alig tudta könyökével becsukni az ajtót. Miközben a folyosón haladt, érezte, hogy a vödör súlyától még jobban fájnak a csuklói. A doktornő azt mondta, hogy reumás. Nem is csoda – gondolta. Csak itt, a városházán annyi padlót fölmosott már, hogy az beterítené az egész várost, talán az egész tartományt is. Ki tudja. Ha pedig lenne annyi üvege, amennyit eddig letörölgetett, üvegkupolát emelne belőlük a város fölé, hogy sohase legyen benne sem túl meleg, sem túl hideg. A csuklója sajgását csak fokozta a hideg és a kerékpározás, hiszen még téli zimankóban is kerékpáron járt dolgozni, hogy azt az autóbuszra kiadandó kevés pénzt is megtakarítsa. Egy pillanatra letette a vödröt, és megmozgatta az ujjait. Valamilyen fogásztalálkozó lett volna azon az estén a nagy tanácsteremben, és a több házasságkötést hozó hétvége után föl kellett takarítania.

Valamennyi helyiség közül a tanácstermet szerette takarítani. Minden más helyiség vagy folyosó volt, vagy egyforma iroda: asztal, szék, szőnyeg és ablak. A nagy tanácsteremben viszont rengeteg vitrázs volt, fafaragás, sok díszes sárgaréz lámpa. Ha egyéb dolga nem akadt, bement a tanácsterembe, és addig fényesítette ezeket a lámpákat, amíg csak nem ragyogtak teljes fényükben, aztán a fafelületeket és a fafaragványokat fényesítette végig. Kezével követte a faragott virágok vonalát, és elképzelte, hogy most ő faragja őket. Képzeletben itt-ott hozzátett még egy-egy kézmozdulatot. Fölfedezte a mester minden mulasztását, minden olyan helyet, ahol nem dolgozta ki precízen a virág élét, vagy elfelejtette kimélyíteni a köröcskét. Az ilyen befejezetlen díszeket fogyatékosaknak gondolta, és megkülönböztetett figyelemmel övezte őket, hogy kárpótlást nyújtson nekik, amiért tökéletlenebbek voltak a többieknél. Különösen sokáig simogatta azokat a helyeket, ahol véletlen hibákra bukkant, a mesterkéz mulasztásaira.

Egy másik munkát sokkal jobban szeretett minden más teendőnél. Ez a vitrázsablakok lemosása volt. Nem került rá gyakran sor, de mégis ez volt az egyik fő oka annak, hogy már korábban nem hagyta ott ezt a munkát. A vitrázsokról régi királyok tekintettek le. Csak egyikük ábrázolt nőt: Mária Terézia királynőt. Senki sem közölte ezt vele, Anna valahonnan mégis eltalálta, hogy ennek kell lennie a királynőnek.

Amikor elkezdte lemosni a vitrázsokat, először az egész felületet áttörölte nedves szivaccsal, hogy kiáztassa, majd figyelmesen letörölgetett minden egyes színes üveglapocskát. Körömmel nyomta be a rongyot az ólomkeretek és az üveglapok illeszkedésénél álló résekbe, hogy a legkisebb szennyeződést is eltávolítsa. Munkája végeztével általában megdicsérte az ügyességét a polgármester, mondván, hogy olyanok a vitrázsalakok, mintha élnének.

Most, most azonban elviselhetetlenül sajgott a csuklója, s csak arra tudott gondolni, miként végezzen a legszükségesebbekkel, hogy minél előbb hazamehessen. Mire a fogászok ideérnek, este lesz már, és senki sem fogja észrevenni, hogy a tanácsterem nincs alaposan föltakarítva.

A tanácsterem ajtaja előtt leeresztette a rongyokat és keféket a padlóra, és kinyitotta az ajtót. Ahogy odabent letette a vödröt a padlóra, s éppen elindult a rongyokért és kefékért, a teremben felhangzott egy gitár hangja. Összerezzent, és a hang irányába fordult. Az emelvényen egy hihetetlenül kövér ember ült egy széken, kezében gitárral. Könnyedén pengette a gitár húrjait, majd hangos éneklésbe kezdett. Torkából gazdag árnyalatokban áradt a bariton. Egy bús dalt énekelt, melyet egysíkú ritmus és nagyon egyszerű dallam kísért. A hangja azonban pótolt minden hiányosságot ebben a ritmusban és dallamban, s a maga teljességében betöltötte az egész tanácstermet.

Anna érezte, hogy ennek az embernek a hangja egészen a csontja velejéig hat. Melegség öntötte el, és teljesen megfeledkezett a fáradtságáról és sajgó csuklójáról. Ekkor föltekintett a királynőre. Most olyan alacsonyan járt a nap, hogy a sugarai már elérték a vitrázs üvegeit. A napsugaraktól életre keltek a vitrázs amúgy is gazdag színei. Az egész tanácsterem úgy festett, mintha a szivárvány ömlött volna benne szét. A királynő vörös köpenye lángolt, mint valami fáklya. Minél tovább nézte a királynőt, úgy tűnt neki, hogy az arannyal átszőtt és drágakövekkel rakott ezüstöszöld ruhájához képest a bőrszíne egyre természetesebb és rózsásabb lesz. Csak állt, és megigézve nézte a királynőt, majd amikor az előrelépett az ablakpárkányra, Annának a szeme sem rebbent. Anna és a királynő egy ideig csak nézték egymást. Aztán a királynő megfordult, és lelépett a padlóra, odament Annához, és a hátát feléje fordítva megkérte: "Gombolja ki, kérem." A hátán, a gerince mentén gyöngyből készült gombsor állt begombolva. Anna reszkető kézzel kezdte kigombolni a királynő drága ruháját. Amikor végzett vele, a királynő hanyagul hagyta lecsúszni ruháját a padlóra, s ő kilépett belőle. Anna, amikor látta, hogy a drága ruha lecsúszott a földre, megbánta, hogy még nem mosta föl a padlót.

Szörnyűek ezek a ruhák – szólt a királynő.

Sokszor elnéztem dolgozni, és irigyeltem a kényelmes ruháit, amelyeket viselt – fordult Annához.

Látja, ebben, amelyet négy asszony két éven át szőtt, még a széktámlának sem dőlhetek neki. Hiába voltak a szalonjainkban kényelmes székek. Csak arra kérem még, hogy ezt oldja ki nekem – mondta a királynő, a hátát fordítva Anna felé, és megmutatta neki szorosra húzott fűzőjét.

Önnek fogalma sincs arról, hogy az öltözködésmód mennyire feszélyezte egykor az asszonyokat. Gyermekkorom óta a hálóingemet szerettem leginkább viselni, ez azonban sajnos néha még éjszaka sem volt lehetséges – folytatta a királynő.

Adja ide nekem egy pillanatra ezt a felsőruháját – parancsolta. Anna gyorsan kigombolta a munkaköpenyét, és átvetette a királynő meztelen vállán. A királynő ledobta az alsószoknyáját, kibújt a fűzőjéből, és magára öltötte Anna ruháját. A zenész most már egy vidámabb dallamot játszott, s a királynő táncra perdült. Hívón intett Anna felé, hogy csatlakozzon hozzá. Anna odament a zenészhez, és fürkészőn nézte. Amikor az a szünetben a következő dalhoz hangolta a gitárt, s ő éppen meg akarta szólítani, a királynő félbeszakította: – Hagyd. Amúgy sem tud egyebet, mint eljátszani és elénekelni minden dalt, amit egyszer hallott.

Nincs róla fogalmad, micsoda megkönnyebbülés így fűző nélkül szabadon mozogni, távol az udvari népség pillantásától. Világéletemben ügyelnem kellett a viselkedésemre. Életemben egyszer sem öltöztem föl egyedül, hiszen a ruháim nem is úgy készültek, hogy magamtól fölvehettem volna őket. És aztán a folyamodványok, jegyzőkönyvek, határozatok, állami teendők, tisztviselők, bírák, nemesek, hivatalnokok. El sem tudod képzelni, milyen unalmas tud ez lenni. – A császárnő beszéd közben egy pillanatra sem hagyta abba a táncot. Most megállt, Annára nézett, és megkérdezte: – Te meg a padlókat mosod föl itt. Add ide, majd ma én mosok föl helyetted. Eddig még sohasem tettem ilyet. – A királynő elindult Anna vödre felé, s amikor az meg akarta akadályozni, szelíden félretaszította őt, és folytatta a mesélést:

Annyira irigyeltem a szobalányomat, ahogy a teendőit végezte. Amilyen nyugalommal, békével és lendülettel dolgozott. Amilyen figyelemmel fényesítette a tárgyakat a szobámban. Ahogy téged néztelek, hogy miként fényesíted ezeket a sárgaréz lámpákat. Mintha rajtad és ezeken a lámpákon kívül semmi más nem létezne a világon. Sokszor elnéztem a szobalányomat, és arról álmodoztam, mi lenne, ha cserélnénk.

A királynő már a földön térdepelt, és mosta föl a padlót. Anna odament hozzá, és figyelmeztette, hogy a padló fölmosása előtt jobban ki kell csavarnia a rongyot, nehogy a fa túl sok vizet szívjon magába. A királynő belemártotta a rongyot a vödörbe, és ismét kicsavarta, majd dudorászva folytatta fölmosást.

Aztán Anna leült a királynő mellé a padra, és elrévedt a vitrázsokon, ahogy lassan sötétedni kezdett a színük. A nap leereszkedett a láthatár szélére, kis híja volt, hogy lebukjon. Anna nem láthatta a napot, de a tanácsteremben uralkodó színből tudta, hogy így van. Ha most lett volna hozzá ereje, fölmászott volna a városháza tornyának csúcsára, hogy onnan gyönyörködjön a naplementében.

A királynő arcszíne változni kezdett. Előbb szürkés-sárga lett, majd lilás árnyalatba játszó kékesszürke, aztán még sötétebb, egészen a mély sötétkékig. Már rég befejezte a fölmosást, és visszatért a helyére. A zenész szintén abbahagyta a játékot, és eltűnt valahol.

A tanácsteremben most már szinte teljes volt a sötétség. Belépett valaki, és villanyt gyújtott. Anna összerezzent, és még egyszer megnézte a vitrázsokat. Teljesen feketék voltak, csak az ólomkeretekre vetettek némi szürke visszfényt a lámpák.

Turi Gábor fordítása