Sava Babić

Miodrag Pavlović hetven lépcsőfoka

Mindössze születése dátumában lehetünk biztosak (1928. november 28.); téved, aki azt hiszi, az összes többi könnyen megfejthető: az életrajz nem magyarázza a nagy életművet („Az életrajz is mű, de ezt csak akkor ismerjük fel, ha előtte valaki kivételesen nagyot alkotott” – írja Vasa Dedić). A rejtély adott: hogyan tudott óriási ugrásokkal, emelkedések és zuhanások nélkül igazi nagy művet létrehozni? Amikor nincs más magyarázat, azt mondjuk: azért mert zseni.

Ha az alkotó élete hosszú és termékeny, mintha a dolgok önmagukat magyaráznák. De ez is csapda, hiszen utólag általában mindent szervesen összefüggőnek és egyedinek látunk. („Az igazán telített élet mindig hosszú” – Leonardo Da Vinci). Miodrag Pavlović az idén tette lehetővé számunkra, hogy szemügyre vegyük az életrajzát (Miloš Jevtić: Párbeszéd Miodrag Pavlović világáról, Pantenon Kiadó, Belgrád, 1998), mely az egyszerű olvasónak nem sokat mond, csak a beavatottak számára érdekes, azoknak, akik szeretik és ismerik a költő életművét, ők lehet, hogy találnak benne olyan támpontokat, amelyek az életművet magyarázzák. A mű igazából az alkotói lázban égő egyén érzelemvilágán keresztül értelmezi önmagát.

Nem tudhatjuk, hogy vajon mikortól gyülemlett fel az a láva, amely aztán egyszer csak útjára indul, kitör és létrehoz egy sajátos költői világot. A nagyvilági hatások és a balkáni talaj párhuzamosan táplálták ennek a költészetnek a kialakulását. A pavlovići költészetben az egyén és társadalom nincsenek összetűzésben, a nemzet és az emberiség ebben a mélyen megélt világban harmóniában vannak egymással. A változások mellett, amelyek némelykor a költő számára is fontosak, a verselés nem szakad meg, éppen ellenkezőleg – terebélyesedik, leegyszerűsödik és halk beszéddé alakul.

Miodrag Pavlović azon ritka, kiválasztott alkotók egyike, akiket korán megérintett az angyali sugallat. Egyszer ugyan mindenkinek megjelenik az angyal, de legtöbben ezt nem is fogják fel, csak az életük alkonyán, amikor már túl késő. Boldogok azok, akik korán megélik és felismerik ezt a találkozást. Ők azok az alkotók, akik tudatában vannak tehetségüknek, ezért aztán ápolják, nyesegetik és védelmezik azt egy egész életen át. Arról ismerjük fel őket, hogy megalkuvások nélkül, fáradhatatlan következetességgel járják a csak rájuk kiszabott utat; még a legnagyobb vihar közepette is féltő gonddal óvják tenyerükkel a pislákoló lángot. Ettől a pillanattól fogva mindent megtehetnek; amit kiadnak a kezükből az végérvényesen befejezett és majdnem tökéletes.

Vannak olyan nemzetek, ahol a költő nem ritka jelenség, de általában nagyon kevés az olyan költő, akinek a fejlődése nem áll meg az első jelentősebb köteteknél, melyeket többé nem sikerül felülmúlnia permanens alkotói növekedésével. Pavlović ebből a szempontból is kivétel: köteteinek füzérei kiapadhatatlan forrásokról tanúskodnak, melyeket állandóan magába szív, és lepárolt, kifinomult állapotban adja tovább az olvasóknak és a világnak.

Pavlović sikeres, elismert és karakteres költőegyéniség egy olyan környezetben, ahol a költő nem számít csodának és bőven van összehasonlítási alap, van kihez mérni. Ennek ellenére nem marad a meghódított koordináták között, hanem új alkotói kalandba kezd: esszéket ír.

A szerb irodalomban nagyon ritka jelenség az esszéíró, hirtelen csak Dučićot és Isidora Sekulićot tudom megemlíteni. Pavlović régóta foglalkozik esszéírással, az irodalmi művekről írt eszmefuttatásaitól, az esszéisztikus útirajzokon keresztül eljutott a bölcselkedésig, mikor is az emberről, az emberiségről, a szent dolgokról és az Istenről értekezik. Az ő esszéi nem személyes vallomások, hanem a tudás, a kétely összegezése, imagináció, a világ homályos és háttérbe szorult szellemiségének az alkotói rekonstrukciója. Nem ildomos azt mondani, hogy M. Pavlović esszéiben objektív, hisz az ellenkezőjét is állíthatjuk, és akkor sem tévednénk. A legfontosabb, hogy elmélyed a világba és alkotóként újra felfedezi a régen elfeledett szellemi dimenziót, s ugyanakkor az ő személye garancia arra az igazságra, amit elénk tár.

Esszéiben hatalmas, hétmérföldes lépéseket tesz meg, hiszen valójában az egész világot bekebelezi. A földi lét horizontján keresztül, a teremtés kronológiája alapján, az európai megalitektől a Balkánon át egészen Indiáig és Kínáig abszolválja a világot. Általában nemcsak költői élményekről van szó, bár ezeket is beleszövi a szövegébe, hanem egy olyan intuícióról, amely valódi tudományos felfedezés dimenzióját ölti, de a vele járó száraz nyelvezetű tudományos eszköztár nélkül. Egy új tudomány születik – mondhatnánk – azoknak, akik túlzottan szenvednek a tudományosság tüneteitől.

Volt olyan pillanat, amikor fennállt a veszély, hogy Miodrag Pavlović nem fog többé verset írni. Hogy lemond a költészetről az esszé javára. Szerencsére ez nem következett be, de akkor se lehetne ellenvetésünk, ha az ellenkezője történik. Az igazi alkotó mindig alkotó marad. Pavlović továbbra is ír költeményeket, rendszeresen ad ki verseskönyveket, semmiféle rendellenességre nincs kilátás – csak termékeny keresztezések, mint mindig.

Pavlović már régóta elismert költő, azonban esszéírói munkásságának értékeit ez idáig nem igazán méltatta senki, írói művének ez a szelete még kiértékelésre vár. A szerb kultúra számára elegendő lett volna, ha Pavlović megmarad költőnek, így azonban, esszéírói munkássága miatt, két egyenrangú műről beszélhetünk. Hogy egyénértékűek-e versei és esszéi? Vajon az esszéíró felülkerekedett volna a költőn?

A botanikusok azt mondják, hogy a terebélyes lombozatú faóriásnak csak az egyik részét látjuk: a másik része láthatatlan, a földbe rejtőzködő gyökérzet állítólag a lombozattal vetekszik. A botanikusok ezt jól tudják, mi viszont csak sejteni véljük. Vajon mi a helyzet Miodrag Pavlović művével? Valami hasonló történik nála is, hiszen ugyanabból a gyökérből táplálkozik az egész életmű („A fa törzse nem válik feleslegessé, ha új ág nő rajta, a törzs lehetőséget biztosít az új ágnak is” – V. Kandinszkij). Pavlović életművének terebélyessége természetes és logikus, de ezekkel a fogalmakkal nem értelmezhetjük, hiszen ez csak a mi illúziónk; úgyhogy marad a csodálat és a gyönyörködés. A csodát meg lehet magyarázni, de azután is csoda marad.

A javíthatatlan, józan európai észjárásunkat mindig csak komoly fenntartásokkal kell elfogadni, főleg ha művészetekről van szó. Ezért nem árt, ha figyelembe vesszük Szentkuthy Miklós következő gondolatát: „Érdekes dolog: misztika és racionalizmus, melyeket mindig egymással szembe szoktunk állítani... – ezek tulajdonképpen egyetlenegy és azonos idegállapot eredményei. Ha egy állati szervezet nagyon fejlett lesz, ha egy idegrendszer túlságosan érzékeny, úgy egyszerre lesz igénye valami egzakt pontosságra, matematikai abszolút precízióra, de ugyancsak akkor keletkeznek, éppen érzékenysége révén, a misztikus félelmek, fóbiák, hallucinációk, isteni szomjak, költészet- és metafizika-éhség. A testben tehát egyetlenegy szerv egyirányú, homogén fejlődése teremti ezt a két dolgot: a precíziót és a vallási misztikát, a matematikai világosságot és metafizikai homályt.”

Miodrag Pavlović nemcsak tudja ezt, de ennek tudatában alkotja művét. Vagyis: felért a csúcsra és ott meglelte a világ szakrális dimenzióját. Hasonlóan azokhoz a kivételes természettudósokhoz, akik tudományos felfedezésük során elérik a legmagasabb szintet, ahol általában teológusokkal találkoznak, akik szintén hosszú elmélkedések után jutottak el a legvégső és máig megoldhatatlan kérdésig – az Istenig.

A világ szakrális volta Miodrag Pavlović nagy témája, melyet költészetében és esszéírói munkásságában is feldolgozott. Általában megszoktuk, hogy ezzel csak a költészet foglalkozik és csak nagyon ritkán válik esszék témájául. Vajon nem keresztezésről beszélhetünk-e újfent?

Néhány verseskötet és esszékötet után M. Pavlović hetvenéves korában igazi mesterművet adott közre, mely a szerb irodalom nagy eseménye, de kiemelkedő hely illeti meg Pavlović opuszában is. A könyv annyira fenséges, hogy mostanában valószínűleg nem is lesz igazán kiértékelve és kellőképpen méltatva. Kibújik az ítélet alól, különös képzeteket indít el az olvasókban is.

A poétikai élet szertartása (Književna Reč Kiadó, Belgrád, 1998) című könyvről van szó. Ebben a kötetben Pavlovic egyesítette és keresztezte munkássága két nagy műfaját a szakramentumok által.

Lehet, hogy mindez nem jelent meglepetést M. Pavlović művének értő ismerői számára. A könyv négy fejezete esszéket tartalmaz, itt az író az élet poétikájával, a szertartással és a mítosszal foglakozik. Szakrális témákról ír, nagy figyelemmel értelmezi őket. Ugyanezt a témát keresi a nagy költő elődök (Dante, Gothe, Hölderlin, Mallarme, Valery) művében és frappáns kisesszéket kanyarít róluk. Aztán mindent újra összegez és visszatér az állatokhoz valamint egy másfajta élethez... Majd az utolsó, ötödik fejezetben jön az igazi meglepetés, ugyanis Életem az égitestekkel címmel prózaversekkel zárja kötetét. Szabad-e ilyet tenni? Vajon ezáltal nem csorbul-e a kötet egysége? Esszék és versek együtt egy könyvben?

Veszélyes dolog, nem szabad ilyet csinálni és mégis Miodrag Pavlović meg meri tenni. Nincs semmi erőszakra utaló nyom, nincs sebhely. Különösebb megrázkódtatások nélkül egyik műfajból átvált a másikba. Nagy nyereménye ez a könyv a szerb irodalomnak és természetesen az olvasóközönségnek is: keresztezés és a nagyszerűség ragyogása. Az esszék felhívják a figyelmet a prózaversekre, a versek pedig felerősítik az esszéket, mindkettő ugyanattól a kéztől származik, ezeken a magaslatokon eltűnnek a különbségek és az esetleges ellentétek, csak iskolai tananyagként maradnak meg.

Miodrag Pavlović művében ez egy kivételes tett és szerencsés eset; valószínű, hogy ehhez mérhető nagy esemény egyhamar nem várható a szerb irodalomban.

Miodrag Pavlović régóta mindent tud és mindent meg is csinálhat, de csak a saját szigorú kritériumai alapján, legújabb könyvében sikerült egyenlő szintre hozni a különböző műfajokat. Remélem, nem fogunk túlozni, ha Pavlovićot poeta sacernek, azaz szent költőnek tituláljuk. Pavlović korunknak, a szerb nyelvnek és a világ kultúrájának visszaadja azt a felbecsülhetetlen és univerzális szellemi értéket, amelyet semmi mással nem mérhetünk, és amit semmihez sem hasonlíthatunk. A költészet rámutat az élet szertartásainak és mítoszainak értékére, főleg akkor, amikor erre a tudomány képtelen.

Pavlović hosszú menetelése során – annak ellenére, hogy néha kiszámíthatatlan, hirtelen váltásokkal telinek tűnik az útja – eljutott egy olyan beszédhez, mely meggyőző és maga a bizonyíték. Egész lényével a szavai mögött áll. De még fontosabb, hogy megújította a megkövült és téves felfogásokat. Az ember csak akkor érték, ha megvalósítja emberi és alkotói lényegét; az ember szakrális lény, amelyet Isten saját képére teremtett. („Nem az Isten hasonlít az emberre, hanem az ember az Istenre” – Szabó L.). Pavlović ezt tudja és ki is fejezi művével.

Nem lenne csoda, ha az elmondottakra Pavlović azt felelné: ő csak eszköz, médium, ember, alkotó, mikroteosz; ő általa mindez csak megfogalmazódott és kifejezésre jutott, és hogy az ő érdemeit nem kell túlértékelni, csak megtette a kötelességét, eleget tett a küldetésnek, amely mindenkinek megadatik, és ezáltal megismételhetetlen és egyedi. Sorra vehetnénk kételyeinket, dilemmáinkat, de azért bizonyára kiegyeznénk. Egyedül azt kellene hozzátenni, nem véletlenül esett a választás Pavlovićra, mint kivételes szellemi tulajdonságok és elvek jeles képviselőjére.

Fenyvesi Ottó fordítása