Dudás Károly

A levél

Regényt írok Matuska Szilveszter életéről. A biatorbágyi vonatrobbantóéról. A váci fegyházban, Budapesten és Bécsben, Biatorbágyon, valamint a szülőfaluban, Csantavéren történő valóságos és fiktív búvárkodásaim során váratlanul a kezembe került egy levél, amely egészen más megvilágításba helyezi a Matuska-rejtélyt, az évszázad magyar merényletét, mint ahogyan azt eddig a számunkra ismeretes periratok, újságcikkek – még Kosztolányi Dezső írása is a Pesti Hírlapban! –, könyvek és filmek láttatni igyekeztek. Hogy tudniillik Matuska Szilveszter egy közönséges gonosztevő, aki pusztán feltűnési viszketegségből és kapzsiságból vált a kommunista-ellenes Gömbös kormány játékszerévé, s mészárolt le minden lelkiismeretfurdalás nélkül huszonkét ártatlan ember, köztük több gyermeket.

A levelet 1943. május 18-án Riba A. Hugó, a váci Királyi Országos Fegyintézet lelkésze írta Matuska Szilveszter idős édesapjának, Matuska József papucskészítő mesternek és feleségének Csantavérre, a Szent Antal utca 83. szám alá, s most kerül első ízben a nyilvánosság elé.

,,Igen tisztelt Uram és Asszonyom!

Fiuk nagyon értékes ember. Nem tudom magamnak megmagyarázni tettét. Példás életű, szorgalmas, tehetséges s minden jó alkalmazható rá.

Amióta fegyintézetünk lakója, előbb a halálos ítélet, majd az életfogytiglan tartó fegyházbüntetés éles pallosával a feje felett, azon gyötrődöm naphosszat, de még az éjszaka álmatlanul átforgolódott nehéz óráiban is, hogy vajon mi vezethette végzetes tettének elkövetésére 1931. szeptember 12-éről 13-ára virradó éjszaka, közvetlenül éjfél után ott a biatorbágyi vasúti viaduktnál, miféle sátáni sugallat bírta rá huszonkét vétlen embertársa életének kioltására.

Fiukkal mindjárt a fegyintézetbe való kerülése után sikerült bizalmas, úgy is fogalmazhatnék: atya-fiú viszonyt kialakítanom, napjában több órás elmélyült és őszinte beszélgetéseket folytatnom, ezenkívül mint lelkipásztorának és a felső hatóságok által megbízott felügyelőjének alkalmam nyílott minden egyes innen kijuttatott levelébe beletekintenem, így egyre inkább az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy a látszatra értelmetlen merénylet mozgatórugóit egészen másutt kell keresnünk, jóval mélyebben a felszín alatt, mint ahol a nyomozótisztek, a hírlapírók meg a közönséges polgárok keresték, vagy ahol a történelem és a lélek titkaival foglalkozó tudósemberek még ma is mindhiába kutatják.

Ha majd egykor az öreg csantavéri katonaláda mélyéről napvilágra kerülnek Matuska Szilveszter lenyűgöző festményei és rajzai, közöttük a világhíres portréfestők legjobb alkotásaival versenyre kelő önarcképe az 1938-as állapotok szerint, amelyet nékem nagytitokban megmutatott, vagy a Kisded Jézus, amelyet úgyszintén 1938-ban alkotott közvetlenül Karácsony előtt, és a többi csodálatosabbnál csodálatosabb festmény és rajz mind előkerül, nem győz majd rajta ámuldozni a világ, hogy lám, milyen tehetséges ember is volt Matuska Szilveszter, a biatorbágyi rém... De hát ezt a szülői szív elfogultságait félretéve maguk is meg tudják ítélni, hiszen a segedelmemmel nem egy műalkotását sikerült Csantavérre is eljuttatnia...

Ám azt már, igen tisztelt Matuska szülők, maguk sem tudhatják, hogy börtönben sínylődő drága fiuknak hány és hány értékes találmánya van az Országos Szabadalmi Hivatalban annak rendje és módja szerint bejegyeztetve. Jómagam ugyan nem igazán értem fiuk kissé bonyolult, sőt időnként Uram bocsá' eléggé zavaros fejtegetéseit a fehér és vörös vérsejtek rejtélyének küszöbön álló megoldásáról, amellyel még Koch Róbert is adós maradt az emberiségnek, aztán a gőzgépekről, a MÁV mozdonytípusairól – abban reménykedik szegény feje, azt ismételgeti folyton, hogy egyszer csak valamelyik világra szóló gőzmozdony-találmánya kiragadja innen és hazarepíti szeretett Csantavérjére –; ám legtöbbet mégis különleges robbantó szerkentyűinek a megrajzolásával és leírásával van elfoglalva... Lesz majd egykor itt világra szóló nagy álmélkodás, ha ezek a találmányi hivatal nagykönyveiben rejtőzködő felfedezések napvilágra kerülnek, akkor végre megláthatja mindenki, hogy ez a csantavéri Matuska Szilveszter mégsem volt közönséges ember...

Bevallom maguknak férfiasan, hogy igazán nagy megtiszteltetés volt a számomra (megbízóimnak a szokásostól eltérően be sem számoltam róla!), hogy fiuk egyik legutóbbi és talán legkorszakalkotóbb találmányának, a soha nem halványuló és fakuló, az oxidálódásnak meg a múló időnek tartósan ellenálló aranytinta kimunkálásának a rejtelmeibe csekélységemet is beavatta; ő ugyan még nagyon elégedetlen az előmenetellel, örökké csak zsörtölődik és minduntalan kétségbe esik, ám én mind erősebben hiszek benne, hogy az Úr Jézus már rég megbocsátott neki és kegyes segedelmével a szegényes körülmények ellenére is olyan tintát sikerül előállítania, amelynek aranytüze a szeretteinek írt olcsó levélpapíron még az ezredvégen, de akár az elkövetkező évezredben is égni-világítani fog...

S miközben ezeket a gondolatokat osztom meg magukkal, mindegyre az kavarog kételyekkel teli agg koponyámban, hogy vajon mi okból alakult egy nagyon értékes és érzékeny ember, Matuska Szilveszter sorsa így, ahogy alakult, s szerencsésebb csillagzat alatt alakulhatott volna-e másképpen. Válhatott volna-e belőle megbecsült tudós vagy festőművész? Mert egyre erőteljesebben hiszek benne, hogy nem csupán a szüntelenül körülötte settenkedő és örökké gáncsot vető Leó zavarta össze lázas fejében végzetesen a gondolatokat, terelte robbantószerkezetére sátáni gonoszsággal a tehervonat helyett az utasokkal zsúfolt bécsi gyorsvonatot, az a Leó, akire énnékem meghitt beszélgetéseink alkalmával annyit, de annyit panaszkodik, no meg persze maguknak is a leveleiben, ha ugyan zaklatott soraiból ki tudják hámozni az igazságot. Különösen azóta hiszek ebben, amióta valamelyik hírlapban vagy könyvben elolvastam egy számomra teljesen ismeretlen szerző írását, amelyben egy másik, szintén a Délvidékről származó ember, valami Csáth Géza nevezetű novellista életéről esik szó.

,A kisebbségi lét a délvidéki magyarság számára különösképpen tragikus pillanattal kezdődött', valami ilyesfélét állít írásában a szerző, ,amely által az egyetemes magyarság egész szellemi élete is kárt szenvedett: amikor 1919. szeptember végén otthonról, Szabadkáról Budapestre hazaigyekvő Csáth Gézát, a magyar novellairodalom kiválóságát (érdekes, én még csak nem is hallottam felőle, pedig elhihetik, igazán sokat olvasó ember hírében állok!) a jugoszláv határőrök feltartóztatták, miután már korábban megölte feleségét, önkezével vetett véget életének. Mondhatnánk azt is, hogy a morfiumtól szinte önkívületi állapotban, de még inkább mondhatjuk, hogy a trianoni békediktátum által meghúzott határ, amely szülőföldjét kérlelhetetlenül elválasztotta anyaországától, teljesen kilátástalanná és értelmetlenné tette számára az életet.'

Így az ismeretlen szerző, s iménti elmélkedéséhez hozzáfűzi még, hogy ez a tragikus pillanat letörölhetetlenül rányomta bélyegét a délvidéki magyarság eddigi kisebbségi életére, s minden bizonnyal rá fogja nyomni az elkövetkezőre is.

Nem tudom, értik-e pontosan, mit akart ezzel az ismeretlen szerző mondani, és hogy sorait miért idézem épp a fiukkal kapcsolatban. Mert hogy Matuska Szilvesztert ugyanaz a békediktátum által meghúzott határ választotta el kérlelhetetlenül szülőföldjétől, ahogyan azt a bizonyos Csáth Géza nevezetűt az anyaországától. Talán éppen emiatt nem válhatott a fiukból derék tanító Csantavéren, s egyszersmind jómódú bankigazgató és bérháztulajdonos Bécsben vagy Budapesten, esetleg közmegbecsülésnek örvendő feltaláló vagy festőművész, hanem lett, ami lett (már megbocsássanak): biatorbágyi rém, ártatlan emberi életeket kioltó és a saját meg a hozzátartozói életét is egészen tönkretevő vonatrobbantgató – Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Bízom benne, hogy levelemmel nem keserítettem meg még jobban amúgy sem irigylésre méltó életüket. Csak azt akartam, hogy tudják: börtönbüntetését a váci Királyi Országos Fegyintézetben töltő fiukkal kapcsolatban az igazság közel sem olyan egyszerű és egyértelmű, mint ahogyan azt annakidején a nyomozótisztek, a törvényszéki jegyzőkönyveket készítők, a hírlapírók meg a köznapi emberek gondolták, vagy ahogyan a történelem és a lélek titkaival foglalkozó tudósemberek ma is tévesen gondolják.

Tisztelettel: Riba A. Hugó, a Királyi Országos Fegyintézet lelkésze, Vác.''