1. jegyzet
A kalauz megrázza a vállamat, – Ébredjen építész úr! – Mi az, már megérkeztünk? – Még néhány perc, építész úr. – Honnan tudja rólam? Gondolom. Pillantásom a csomagtartóban fekvő széles karimájú kalapomra esik és a bársonyfüggöny mellett lógó malaclopó köpenyre. Szóval ezek árulkodtak. Hosszú füttyszó jön a mozdonyból, ideje szedelőzködni, veszem a mappám, kalapom, sétapálcám. Alacsony munkásházak között futunk, beborítja őket a füst. Aha, ez itt az új pályaudvar, micsoda franciás korlátok, mintha Párizsban járnánk. A vascsarnok is igen elegáns, ah, ez valami nőiskola, vagy kéttucatnyi édes kisasszony lesi az érkezőket, dobogni kezd a szívem. De hol van az én kollégám? Hiába forgatom a fejem, sehol. Így számíthat az ember egy mechanikus mérnökre, de sebaj, eltalálok magam is a városi mérnöki hivatalba, lássuk csak. A kupolás csarnokban virágfüzéres felirat, hét nyelven: Isten hozott K-ban (L-ben, M-ben, N-ben)! Az épület előtt konflisok, de inkább csak gyalog vágok neki. Hatalmas park következik növendék fákkal, a közepén valami kioszk. Egy Szent István sört megengedhetnék magamnak ezen a kiruccanáson eljövendő győzelmemért. Végtére is ez az első igazi pályázat, amin diplomás építészként elindulok. A kereskedelmi- és iparkamara székháza, „a homlokzatok architektúrájának megválasztása a tervezőre bízatok, mégis azonban akként tervezendő, hogy úgy az épület rendeltetése és funkciója, mint környezetének művészi niveauja és helyi sajátságai a választott megoldásban visszatükröződjenek.”
A park után már igen tekintélyes házak állnak, friss építkezések nyoma mindenütt és micsoda összevisszaság! Mintha az öreg bécsi professzor urak ide menekültek volna, hogy ki-ki bemutassa divatjamúlt ízlését. Hát ebből elég volt, hogy Pesten is, Bécsben is efféle stílusgyakorlatokkal rontottuk a szemünket a technikán. Most már keressük meg, tudják-e itt, mi a divat a nagyvilágban! Tudják-e értékelni majd, amit én rajzolni fogok? Ezt a színházat alighanem Fellner és Helmer tervezte, mintha otthon volnék, a szülővárosomban, L-ben (M-ben, N-ben, K-ban), bekötött szemmel is feltalálnék a második emeleti páholyba, ahol annyit üldögéltem különféle kisasszonyokkal anélkül, hogy emlékeznék, mit is adtak éppen, csak itt két ismeretlen kőalak ül az íves szoborfülkében. Nézzük csak, áhá, ez itt a híres zeneszerző, M (N, K, L), akinek a dalait dudorászta végnélkül az én ide való híres kollégám, aki most a vasúti kikötőt építi lenn a tengerparton. Dicsekedett a levelében, hogy megértik a dudorászását, pedig egy helyi családnál szállásolták el, azok meg életükben ki nem tették a lábukat a városból. Állj meg komám, ez meg micsoda? Még szerencse, hogy nemcsak a helyi nótákat hallgattam az én híres kollégámtól, így aztán kibetűzhetem, fel is foghatom, hogy éppen a helybéli zenész egyesület székháza. Ezek itt ilyen kovácsoltvas kaput tudnak csinálni? Itt a cégjelzés, a neve nagyon k-san (l-esen, m-esen, n-esen) hangzik, pedig idevaló mester, látom. Már csak megnézem belül is ezt a házat! Hiszen ez pazar! Micsoda lépcsőház, a színes üvegek, a csempék, nem nehéz kitalálni, honnan szállították, hanem igen érzékeny kézzel rajzolták meg, annyi bizonyos! – Hogy mit kérdez, uraságod, bocsánat, kicsit nehezen értem meg, ha ilyen sebesen mondja, vagy inkább beszéljünk l-ül (m-ül, n-ül, k-ul)? Úgy megértjük egymást! Gyönyörködöm, uram, egyszerűen el vagyok bűvölve. Nem tudja véletlenül, ki volt a tervező? Úgy, szóval K-ba (L-be, M-be, N-be) való, s hogy onnan hozta ezeket az ízéket? Uram, az nem tesz semmit, az én nagyapám éppen oda való, az egyik, mert a másik meg l-ül (m-ül, n-ül, k-ul) mesélt nekem gyermekkoromban, mégis csak azt mondom, én igaz m (n, k, l) ember vagyok, úgy csapjon bele a markomba! Hogy megnézhetném a koncerttermet is, ha van kedvem? Hát persze! Ma este? Miért? M-ből (N-ből, K-ból, L-ből) jön vendégszerepelni a híres hegedűművész? Hát akkor maradok!
2. jegyzet
Nem gondoltam volna, hogy ötven év után még eljutok ide újra. Istenem, mennyire emlékszem arra, amikor először jártam itt: az esti koncertre, a szállodára, aminek a kávéházában hajnalig húzattam a cigánnyal, ha megnyertem volna a pályázatot, tán az se lett volna elég, hogy kifizessem az adósságaimat, de csak harmadik lettem és az első díjas helyett végülis a helybéli kamara egyik korifeusának a sógora, egy építési vállalkozó csinálta meg a munkát, aki K-ban (L-ben, M-ben, N-ben) is dolgozott, mindenütt a monarchiában. Mit bosszankodtam ezen akkor, ja, régen volt, fiatal voltam, nem tudtam még, hogy mennek a dolgok. Örülnék, ha csak úgy mennének, mint akkor mentek! Nézzük meg inkább, ha már itt vagyok, maradt-e még valami abból a kávéházból! – Uram, bocsánat, meg tudná mondani… Jó, akkor próbálhatom l-ül (m-ül, n-ül, k-ul), érdekes, sehogy se értik, vagy mintha értenék, csak nem akarnak válaszolni, mindegy, biztosan odatalálok, no nézd csak, milyen betűkkel vannak felírva az utcanevek? Ezt meg én nem tudom elolvasni. Persze, más ország ez itten, hiába ismerem ki magam benne, mintha egy más világból jöttem volna. Mintha csak álmomból volna ismerős minden. Itt van a színház, fel van lobogózva, előtte egyforma fekete autók fényes nappal. Milyen előadás megy vajon? És hová lettek azok a kőemberek a szoborfülkékből?
Igyekszem tovább, lám csak, itt a zenészek háza! Na, ezt se javították, mióta felépült, a kapurács egyik fele hiányzik, és mi van itt egyáltalán? Ebben laknak? Mosott ruhák, befőttek az ablakokban, Szpitál áll a táblán, ennyit megértek, a koncertteremben nem lehet rossz feküdni, nézni a mennyezeten a virágfüzérek közt zenélő puttókat, vajon jobban gyógyulnak-e itt, mintha csupa fehér csempe közt állna az ágy? Megyek tovább, már csak két sarok, itt a kávéház. Itt a régi ajtó, a szép rézkilincs, nagyot sóhajtok, lenyomom. Bent szemben a falon, valami egyenruhás férfi arcképe, ezt láttam a pályaudvaron is nagyban, letakarta az egész falat, ahol a köszönet volt annak idején. A bútorok hiányoznak, csak kényelmetlen hokedliforma ülőhelyek, por és piszok. Innék valamit, de sör nincs, a pivót úgy látszik megértette a pult mögött álló kövér asszony, csak int a kezével. – Mi van? kérdezem mutogatva. – Semmi! mutogat vissza.
3. jegyzet
Egy kiállítás megnyitóján vagyok, éppen most mondja valaki a megnyitóbeszédet. Nem azért jöttem, hogy azt hallgassam, a képekre vagyok kíváncsi, a l-ek (m-ek, n-ek, k-k) komoly munkával felkutatták és összegyűjtötték a régi térképeket, fényképeket, ami megmaradt az ő saját levéltáraikban, Ez a monarchiában volt, de mégsicsak az ő kultúrájukhoz tartozik, akkor is, ha most M.ország (N.ország, K.ország, L.ország) területén fekszik. A monarchiának ez csak perifériája volt (ahogy állítólag a monarchia is csak periféria volt Európának), de mégiscsak egy régió központja, a régió számára a központ minden ismérvével, azon túl pedig önálló kultúrtényező. Aztán, ahogy kerítésekkel szabdalták fel ezt a területet, megszakadtak a kultúrát tápláló és ösztönző szálak, még a fővárosokká lett városok is elvesztették saját arcukat, nemhogy a kisebbek. Szellemi-gazdasági értelemben kiszáradva olyanok lettek az idegen közegben, mint egy eltűnt civilizáció romvárosai, amelyekre rátelepülhetett, amelyeket birtokba vehetett egy magát kezdetnek és csalhatatlannak tekintő új és a folyamatosság megszakításával valóban kezdetleges állapotban lévő kultúra. Az idegenség és az ingerlően magas színvonal miatt jólesően hagyták elrohadni mindazt, ami nem tudott szervesen illeszkedni a szervetlen alacsonyrendűséghez, de így még mindig több maradt meg az idegenbe szakadt zárványok némelyikéből, mint a saját földön – a fejlesztés jelszavával – értékeitől gondosan megfosztott, az új kultúra, az új civilizáció befogadására alkalmassá torzított városokból. Így történt, hogy a monarchia légkörét, mondjuk inkább csak leheletét, a valamikor arculatukat megteremtő kultúra összetettségét, sokarcúságát hívebben őrzi néhány idegen országbeli település, mint az anyaország bármelyik városa. És ez ráadásul kölcsönös itt-ott. Ezért az érdeklődés a hidegháború vége után (a baráti szövetségen belüli letagadott, ám áthatolhatatlan feszültségek oldódásával) a saját kultúra idegen mélyhűtőkben felejtett emlékei iránt. A felolvasztáshoz közös erőfeszítésre és készségre van szükség, de a felfedezésből (ahogyan száz évvel ezelőtt a népművészet felfedezéséből, most a városi kultúra földrajzi közegünkben kényszerűen késleltetett felfedezéséből) kibontakozhat a világnak büszkén felmutatható saját képmásunk és a monarchia, mint közép-európai kulturális közeg. De túl a monarchián ez a lázas érdeklődés egész Európára jellemező: a finnek a karéliai múltjukat kutatják Oroszországban, a románok Moldáviával foglalkoznak, a németek lajstromozzák és védik a Szudétaföld és Lengyelország német műemlékeit, az osztrákok, majd igazi lelkesedéssel a lengyelek – ukrán segítséggel – kiállítást rendeznek Galícia és Litvánia építészetéről. A lembergi (Lvov, Lviv) anyag bemutatásának célja egyúttal a sajátos Közép-Európa-jelenség érzékeltetése, ami csak előfutára a 2000-re – amikor Krakkó Európa kulturális fővárosa lesz – tervezett kiállításának: Galícia – Mítosz és valóság. Ami ezekhez a munkákhoz szükséges: nyitottság, elfogulatlanság, dialóguskészség, a hajdanvolt Közép-Európa jellemző vonásai. Igen, azért vagyok itt, mert ennek a hangulatát szeretném magamba szívni, és szeretném tudni, hogy Krakkóban a K(olozsvárról) és K(assáról), L(osoncról), L(őcséről), M(agyarkanizsáról), M(arosvásárhelyről), M(unkácsról), N(agyszőlősről), N(agyváradról) készült kiállítással járulunk majd hozzá az európai kulturális ház újjáépítéséhez.
Utószó
Ezt mondtam el tehát 1998. áprilisában, nagy taps volt, dicséretek stb. Arról próbáltam beszélni, hogy határok ugyan vannak, de sokkal fontosabb, ami a határokon túl összeköt, ami közös, azonos, rokon, amire figyelve a határok ugyanúgy nem látszanak, mint a valóságban, hacsak nincs rajta szögesdrót, aknazár. Most megint április van, és a tavalyi álmodozó, a határokról szellemeskedő írást örömmel befogadó légkör helyett félelem vesz minket körül. Nem jogtalan feltennem a kérdést, hogy megérjük-e az idei április harmincadikát, és ha igen, hol? A kérdés most inkább az, hol is húzódnak a jövőnket meghatározó határok? Amíg Budapesten békésen írom ezt az utószót a Szabadkáról érkezett felkérésre, addig a második újvidéki hidat omlasztja bele a bombázás a folyóba. Itt van a határ hát mégis, a háború és a béke között? Meddig még? Elválaszt-e bármi attól a lehetőségtől, hogy Szeged vagy Budaepst hídjai is belerogyjanak a vízbe, hogy a biztonságunk biztos tudatában évtizedek óta nem ellenőrzött szirénák hangjára, ha szólni tudnak, a régóta lomokkal megtöltött, raktárnak kiadott, hőközpontnak használt vagy megszüntetett óvóhelyeket keressük fejveszetten menekülve a bombák elől? Évszázadok kiszolgáltatottsága után március tizenkettedikével a NATO tagjaként Magyarország – állítólag – a végleges biztonság és béke földje lett, és nem egész két héttel később a NATO-tagság révén került karnyújtásnyira attól, hogy felvonulási terep és potenciális hadszíntér legyen. De ki az ellenség? Ha a Duna hídjai sorra omlanak le Pozsonyig, Bécsig, Passauig, Regensbrugig, ki az ellenség? Ki az ellenség ezen a kontinentális méretűvé válással fenyegető éles hadgyakorlaton, amelyet egyetlen főhadiszállásról irányítanak és amelyet valójában az emberiség érdekében semmilyen emberáldozattól vissza nem riadó tábornokok vívnak a polgári lakosság ellen. Nincs ellenség és nincs határ sem, amely tőle elválaszthatna. Önmagunk ellenségeiként állunk egzisztenciánk határán. Nem a saját háborúnkat vívjuk, de mi magunk vagyunk az egyedüli lehetséges áldozat.
Budapest, 1999.április 3.