Gyulai Kiss Noémi

Varjak

A varjak nem beszélnek,
Erre a megállapításra jutottam, miközben
olyas valakiről olvastam
az újságban, akinek
mindene megvan.
(Valaki megint hibázott.)
Amolyan példakép féle ő a köznek.
Van kiről beszélni, ha róla beszélnek.
neve ismerősen cseng,
a teste régóta közszájon forog.
Ő meg mi tagadás,
jól szorítja, el nem engedi
a büszke mindenét. Hogy a fene,
de felvitte –
Szülőföldje mégis, mindennek ellenére, legalább
olyan dohos, mint az enyém, amivel
én büszkélkedem.
Már régóta figyelem az ablakból a háztetőkre
költözött varjakat. Sokat kárognak.
Ha hideg van még többet.
És fáznak, mert hideg van.
Én ismerem fel őket.
A két állat, az én belső varjúm és a külső
idegenföldi, nem állnak szóba egymással.
Az ilyen szeretkezésekből születnek a
legszebb gyermekek,
mert úgy szeretkeznek, hogy nem beszélnek egymással.
Két idegen alak.
A varjak visszahúzódnak, kisebb csend.
És látom Natasát, amint lassan lehunyja szemeit ez
a fruska, aki a szomszédomban él október óta.
Látom a falon át, ahogy felrakja teáját,
minden csupa ragacs, mert Natasa soha nem,
de október óta semmi esetre sem takarít.
A teáját most lassan megkavarja,
sziruppal édesít és kavar,
éppolyan ritkán, ahogy a három hónap alatt még
egy szót sem szólunk egymáshoz,
hogy ki vagy,
Natasa orosz, én magyar.
Szó nélkül olyan szépen elélünk egymás mellett,
hogy nincs is mit mondani,
ha lenne, akkor sem mondanánk ki,
ha hangosan nézi a tévéjét én áthallom,
és újságot veszek elő, így
az eseményeket kétszer követhetem.
Szép vasárnapok ezek,
ha így megy tovább, nem tudjuk milyen valakivel
a nyelvileg megélt szerelem,
amit én úgy képzelek, hogy
amikor lebeszélve a felhők, hogy késsenek,
felmondott találkozások (idézetekben),
lemondott történetek,
lábtól nyakig kihúzni valahogy,
mint egy téli éjszakát, amikor
végre kimondottan feljön a nap
az égre.
Aztán beszélünk róla.
És csak ismételni tudom, hogy
minden rendben lesz,
helyén az ágy,
rendrakás után,
és a komp a közeli tavon,
hin und zurück,
indul és kiköt,
Nekünk, mi meg csak
szótlanul állunk, mert lassan
megtanuljuk egymás nyelvét,
de még sincs mit mondanunk,
mert mi száz szóból raktuk ki a rendet,
kerek egész mondatokban,
sok kötőszóval és mellérendeléssel,
az összes lehetséges estet végig és újrabeszélve,
saját szavak helyett
mindent a szerelemmel helyettesítettük be.
Betömtük a lukat.
Minden más a hajó körül,
amivel reggelenként dolgunkra indultunk,
a tó körén kívül,
a rajtunk túl ülők,
átutazók,
visszatükröződve,
egymás hegyén-hátán elérnek a tengerig,
– mi is oda készülünk –
óperenciális méretben elférnek köztünk és
bennünk is, ha bekéredzkednek,
mert ebben a pillanatban mi vagyunk a legnagyobbak,
egyébként sosem volt kérdés, hogy ki viszi át.

A tort megülni
Utazásom alkalmával

Ezt a tort megülni annyit jelentett,
mint valóban idegennek lenni a hazában.
A vacsora mindent egybevetve:
hús csirkével, savanyú káposzta,
levében toros,
majd szőlőlé, öblítésre,
csodától boros,
jófajtából hurka keresztezve,
csurgósra összesütve,
zsírjával az ég felé, úgy kellett
köszönteni a disznót, úgy dicsőíteni,
a beleiből bőrt kivenni,
– nincs is ebben mit kivetni –,
levágott falatra kovászos uborkát nyelni,
és csak csendesen hozzátéve:
„jó, hogy mindezt megadta nekünk az Isten”.

DE, ahol ért a tor,
a dal nem így szól.
Annyit tanulni, mint a hazámon kívül,
szóval többet már nem lehet.
Idegen tor ez, nem embernek való.
A vacsora tulajdonképp ízlett.

Bár házon kívül folyt a tárgyalás.
A hagyaték: szépen előkészített halál,
gyertyával várt háziak és
én a házonkívüli, berkek felszínes ismerője,
szomorúan, de egyedül emberek közt a vígasságban,
ki lehet mondani: talán senki nem hívott.
Egy vigasztal: a helyzet máig sem tisztázódott.

A gazda halt meg talán?, kérdezhető.
Vagy csak elment, hosszabb időre távozott,
netán hosszabb távú kiküldetésről esett szó?

Csak voltam ott köztük és figyeltem,
hogy milyen
figyelmes világ a mienk,
ha figyelnek megfigyelhetek:
amolyan zárt ismeretlenek
ebben a társaságban az emberek.

Valahogy mégsem jött be.
Barátkozni az ismeretlen tudással,
a kísérlet nálam nem utalt a mintára.
Bár korábban hallottam az idegenekről ezt-azt.

Nem kérdeztem tovább a rokonok között, hogy
ki halt meg?
A saját halál, úgyis az lényeges.
És a másé –
szótlansággal fűszerezett saját idegenség.
Hozzászólni nem igazán merek,
amikor az asztalnál mégis szólni mertem,
az nem az én nyelvemen szólt, s ha
félre is értették nyájas hallgatóim,
akkor mindenek előtt: sorry!
Mentségem, hogy idegenben tettem.
Itt viszont bűnös nem lehetek,
s ha forgalommal szemben utazom,
azt csak a felelőtlen elindulás teszi, a nekikezdés öröme,
hiszen ki lehet bűnös ott, ahol a tiltás más nyelven szól.

Még időben tagadom? a családfát soha nem volt
szerencsém megismerni, de örökké szándékomban áll.

És ha elegünk lesz saját értetlenségünkből,
s az sem érdekel, hogy mi érdekel,
az idő meg csak múlik, űzni kell hát hasztalan,
fogjuk magunkat itt talált nyelvrokonommal,
beülünk a Münster közelében a Konsilhoz
címzett kávézóba. Jót dumálunk, magunkban
és egymás közt, de akkor már családiasan.